Magyarország, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1862-01-01 / 1. szám

(Fk) Az újévi gratulétiók mindinkább kimennek a divatból, és valóban nem bánnák, ha a hírlapok újévi hátra- és előrepillantásaik is utánuk indulnának. A­kinek fehér nyakra­­való és sárga glacé-keztyű­ kell arra, hogy magába szálljon és a múltnak tanulságait idézze a maga lelke elé, az meg is feledkezik e tanulságokról, mielőtt még az első homályos barázdák tűnnek fel ama nyakravaló vagy közteű­ szűziesen tiszta színén. A komoly gon­dolkozónak elméje tapasztalásainak folytonos, soha félbe nem szakasztott repertóriuma, és ő nem várja be a kalendáriumi év végét, hogy valamely új tanulságot jegyezzen bele. Aztán az események menete nem is alkal­mazkodik a nap állásához, vagy az időszámí­tók táblázataihoz és a világtörténet vörös nyomatú napjai nem azonosak a naptáréi­val. Ez idén péld. a napesztendő már jóval deczember 31 előtt végződött és kezdődött az­tán .........Mi is kezdődött? Az astronómiának erre nincs neve és ha mi, ilyent faragván, és esz­tendőről szólnánk, senki sem tudná, hogy mit akar ez jelenteni ? Hanem hiába mondom ezeket, a szer­kesztő azt állítja, hogy a közönség kívánja az „újévi elmélkedéseket.“ Hiszen ez meglehet, azonban úgy vélem, épen a mi közönségünk már megbarátkozhatott volna azon gondolat­tal, hogy bizony legkisebb része sem teljesül annak, a­mit ő kíván. Azonkívül miről is elmélkedjünk az újévi elmélkedésekben ? Úgy tegyünk, mint a szegény könyvvivő, ki hosszában szém­ben állitja össze mások­nak követeléseit és tartozásait és terjedelmes bilance-ot készit idegenek vagyonáról, m­ig a magáénak átnézetét igen egyszerű okból két percz alatt fejezheti be? Vagy tüzetesebben szóljunk-e mult évi sa­ját történetünkről, politikai életünk ezen örök­ké emlékezetes szakaszáról?.........A folyó, mely — ha útja csendes ligeteken vinne ke­resztül — halk léptekkel haladna, hogy a szunnyadó gyöngéd virágokat fel ne rias­sza, rohanó, tajtékzó folyammá lesz, ha erős aka­dályokba ütközik, melyek természetes ösvé­nyéről félre akarnák terelni. E kevés szóban ki van mondva 1861. évi történetünk. Vagy tán többet is mondjunk, ítéletet is hozzunk róla ? Milyent ? A­ki azt kivánja, hogy a közelmúlt időt védelmezzük, dicsérjük, annak egyszerűen azt feleljük — tessék megpróbálni! Vagy tán csak az árnyoldalakat leplez­zük le és maró életeket csináljunk saját vérző sebeink felett? .... Még a leghidegebb vérű orvos is, ha valamely kedves személye veszé­lyesen megbetegszik, nem bízik saját elfogu­latlanságába, és a diagnosist olyanra bízza, a­ki maga lelkileg nem osztozik a betegnek fáj­dalmában, kinek ítéletét nem zavarja meg saját érzelmének hullámzása. Legyen szabad ezen jótéteményt magunk számára is igénybe venni és közömbös orvosokra bízni azt, hogy a drága betegnek kenetteljes leczkét adjanak, hogy miért tette ezt meg amazt, a mi nyava­lyáját ha nem okozta is, de talán sú­lyosbí­­totta. Nekünk pedig ne legyen egyéb tisztsé­günk, mint szeretetteljes aggodalommal a szen­vedőnek ágya mellett állani, lélekzetét lesni és arczáról olvasni le a javulásnak — adja Isten, hogy minél előbb — felmerülendő je­leit ! Midőn pedig köröskörül pillantván, sze­münk nem egy meghiúsult várakozás, nem egy elhervadt remény romjaival találkozik, emlékezzünk meg egy nagy költő ime szavai­ról : „a felbomlás nem egyéb mint a teremtő­nek be­lehellése — uj ki lehellés kedvéért“ és várjuk türelemmel az ég kegyelmének ez új kilehelléseit ! Többet valóban nem tudunk mondani a közelmúltról, ezt a keveset pedig, a­mit itt mondunk, minden honfitársunk úgyis régen érezte! De az „újévi elmélkedésekében a hátra­­pillantáshoz előrepillantás is szokott csatla­kozni és a szem, ha egy ideig a múlton pihent, a jövőbe is szeret csapongni. Oh, igen! Ha bizonyosak volnánk ar­ról, hogy a múltnak tanulságait kiki meg­érti és szívére veszi, hogy nevezetesen azok, kik a történetet csinálják, a történetet tanulmányozzák is és a szó teljes ér­telmében „vitae magistrá“-nak tartják, ak­kor mosolygó képet gördíthetnők fel a jö­vőnek, akkor vigaszt találnánk abban, hogy roppant sok hiba jövőben nem fog elkövet­tetni, mert­­ már a múltban elkövettetett, ak­kor kezeskednünk lehetne arról , miszerint ezentúl sehol Európában oly rendszer behoza­­tala meg nem fogja kisértetni, melynek az il­lető nemzet múltjában, jellemében, jognézetei­ben, hajlamaiban semmi alapja nincs, akkor egész bizonyossággal jelölhetnők meg azon utat, mely itt vagy ott a kibékítés érdekében választatni fog és mely czélhoz is vezetend. . . Mindezt határozottsággal jósolhatnók, ha tudnók, hogy a múlt tapasztalásai, a történet tanulságai csakugyan feltétlenül irányadók, ha tudnók, hogy mindenütt szivükre veszik Göthe azon kimondását, hogy „őszszinü min­den elmélet, de örökké zöldelő az élet arany fája,“ hogy ennélfogva sehol nem fordítandó­­nak több fáradságot egy kopár elmélet el­­fon­nyadt törzsének ápolására, hanem mohón szedendik a becses gyümölcsöt az „élet arany fájáról.“ Hanem mindezt, fájdalom, nem tudjuk, sőt épen az ellenkező az, a­mit nem egyszer tapasztaltunk. Miként az emberek közül sokan, a helyett, hogy multjukon okulván, a jövőt saját hozzájárulásuk által kiessé tenni töre­­ked­,&«k­iizonyos fatalismusnak­ hódolva, Sylvester élén „ólmot öntenek“, hogy a folyó érez bizarr alakjaiból olvassák ki azon jövőt, melyet magoknak kívánnának és melyet, véleményük szerint valami Deus ex­ mach­ina fog számukra előteremteni: szintúgy államművészek is vannak, kik merő ábrándo­kon csüggve, és a valónak elég hangosan nyil­vánuló kivánalmain tulemelkedve, nem tudnak egyebet tenni mint­­ ólmot önteni és ettől várják aztán a rájuk bízott országok sorsának javulását. A Gondviselés mosolyogva pillant alá ezen magas állású nagy gyermekekre és ezt mondja: „Ezer meg ezer évet adtam már a földnek, és még ezreket fogok adni, de mind­egyik tiszta könyv gyanánt kerül ki az én ke­zeimből . Írjátok tele a ti tetteitekkel és én örömmel veendem vissza kezeitekből; a vélet­lennek egyetlen lapot sem tartottam fen soha, ő csak azokat tölti ki, a­miket ti üresen h­agy­tatok.“ Ezt mondja a Gondviselés, még pedig nem csak a kormányoknak, hanem a népeknek is, és ha amazok ólmot öntenek és a véletlenbe bíznak, gondolkodjunk mi komolyan a felett, hogy mit irondhunk azon könyvbe, melynek első lapja ma tárul fel előttünk, hogy a vélet­len számára egy ujjnyi üres tér se maradjon benne! A múlt év: „Úgy köszönt be mint oroszlán és úgy búcsúzik mint bárány.“ Palmerstonnak a ta­vaszi hónapokról mondott eme szavai az egész évre illenek. A „jour de Pan,“ melyen III. Napoleon semmi nevezetesebb szavakat nem mondott, an­nál hangosabb volt az angol lapokban, melyek az újévi üdvözlőt ezzel kezdék : „a jövő négy­heti alkudozásoktól függ Európa jövője.“ Ez alkudozások czélja volt : Olaszorszá­got Velencze megtámadása — Garibaldit az invasióról lebeszélni; Gaeta alól a franczia hajóhadat és Syriából a franczia megszálló csapatokat visszavonni. Angliának, mely maga is félt az invasió­­tól s folyton erőditette partjait, érdekében állt Francziaország kezében a kardot feltartóztat­ni, jól tudván, hogy Itália, a franczia szövetség nélkül nagy előnyöket nem koczkáztat. III. Napóleon, ki januárban még úgy nyi­latkozott : „soha sem álltam Angliával ilyen rósz lábon“ február 4-ei trónbeszédében nyil­­tan kimondá, hogy az európai összeüt­közést ki akarja kerülni! Noha még a varsói találkozás alkalmával Oroszország arra kötelezte magát : „Semmi­féle egyességhez nem járul, melyben Franczia­ország is nem foglaltatik.“ Napóleon császár az oroszok bizalmatlansága s a porosz féltékeny­ség miatt kénytelen volt Angliára támasz­kodni. A bizalmatlanság kitűnt a varsói tünte­tések alkalmával, midőn a pétervári udvar ki­­nyilatkoztatá, hogy a lengyelek miatt Fran­­cziaországot Keleten nem gyámolíthatja. A porosz kabinet féltékenysége lobbot vetett azonnal, hogy az alsóházi demokraták azon óhajtást fejezék ki : állítsa vissza Poroszország a lengyelek alkotmányát. Egy orosz-franczia szövetség legelső ele­mei ugyanis : Lengyelország felszabadítása, továbbá, hogy Oroszország Magyarországra nézve semleges maradjon s a poroszt a fran­czia intentióknak megnyerje. A kérdések kérdése a syriai ügy vala. Ha Francziaország ott hagyja megszálló hadait, CJroszország, a török területen, az­ első felke­lési kísérletre beavatkozhatnék. És ez nem is volt alaptalan gyanú. Gortsakoff herczeg egy erélyes sürgönyt röpitett szét, melyben a tö­rökországi keresztyének siralmas helyzetét panaszolja. Ezt megelőző 265 török-szláv köz­ség hatósági pecséttel ellátott kérvénye, melyet az orosz és franczia ügynököknek nyújtottak át. A forrongás itt vette első kezdetét. Nem csoda tehát, ha Anglia sebten meg­­szente Párisba, nyilvánítanák: mi szándékkal vannak a syriai megszállásra nézve, mivel az angol királyné meg akarja ez ügyet trónbe­szédében említeni. Fentebb már kifejtettük az okokat, me­lyek mind Anglia megkeresését, mind Fran­cziaország elhatározását motiválják. ,111. Na­poleon, január végével visszavonta Gaeta alól hajóhadát s megígérte Syriából kivonulását, miután a megszállás, a Párisban tartott érte­kezlet által május 5-keig meghosszabbítatott. Bár a szándék békés, a helyzet azonban folyvást háborús maradt. Az olasz egység kérdése, hajtatva Cavour és Garibaldi által különböző irányokban, keleten, a Fekete-hegyek közt bontakozó drámával mintegy solidariter szövetkezni látszott. Az olasz kérdésnek három része van: a velenczei, mely európai kérdés ; Róma, mely a catholi­­kus hatalmakat érdekli és Nápoly, mely csa­ládi ügy. A meghasonlás Cavour és Garibaldi közt, mely egész az elkeseredésig ment, az utóbbi­nak erélyes cselekvési heve miatt keletkezett, mely Ratazzi buzgó közbenjárása folytán csil­lapult csak. Cavour a római ügyet erkölcsi úton vitte megoldandónak; Velencze diversio általi támadásától pedig tartózkodnia kellett, miután Ausztria kijelenté , hogy Garibaldi megjelenését bárhol az adriai partokon casus bellinek veszi s azért Victor Emanuelt teszi felelőssé. E volt a kisebb ok; a nagyobb és valódi ok pedig, hogy Anglia az egyezkedést Velencze miatt magára vállalta. Ezenfelül Nápolyban a brigantik, a rendelkezésre álló nemzeti erő nagy részét zsibbasztották. Lehet, hogy Magyarországtól is vártak valami elha­tározó lépést , melynek országgyűlése épen együtt ült, s melynek politikai súlyáról, Pal­merston közlönye február 1-én előre már így nyilatkozott: „Austria előtt két út van, a fel­bomlás, vagy Magyarországra támaszkodva megerősödni. “ Mindez azonban csak átmeneti hatással volt a cselekvő pártra, mint ezt a Galacznál lezárult tizenkét vontcsövű ágyú és tizenötezer fegyver, valamint később a spizzai kiszállás mutatja. Ruza herczeg semlegesnek nyilvání­totta magát, miután az európai hatalmak con­­sulai Bukarestben, az emigratió miatt panaszt emeltek. Tudva, hogy Magyarország és a hozzá­kapcsolt részek a keleti kérdés fundamentoma: Ausztria délen mind nagyobb figyelő hadtes­tet vont össze, miután Omer pasa is a rumé­­liai sereg parancsnokává, a felkelő herczegovi­­naiak ellen kineveztetett. E mozgalom csak előjátéka a keleti kérdésnek, melybe minded­dig sem Montenegró, sem Szerbia nyíltan nem vegyült s már­is a suttorinai osztrák megszál­lás által oly „előzetes esetet“ képez, mely könnyen a hatalmak beavatkozására szolgál­tathat alkalmat. E hatalmakat nem szükség megnevezni, miután tudjuk, hogy a monte­­negróiak, utasításaikat franczia és orosz rész­ről veszik; Szerbia pedig Garasanin külügy­miniszterré neveztetése után — ki a krími háború alatt az austriai megszállásnak oly erélyesen ellene szegült — azon látható köz­ponttá lett, mely körül kell a déli szláv moz­galomnak csoportosulni. Olaszország saját megszilárdulására for­dítván erejét, e mérsékeltségét­, Anglia az olasz királyság elismerésével jutalmazta. Franczia­ország csak Cavour halála után (júl. 6.) is- Folytatás a mellékleten. rí. TÁRCZA. M Magyar Tudományos Akadémia. A magyar akadémia január 2-kán kezdi meg, a lefolyt nagy­gyűlések után, újabb munkásságát. Mi­előtt e sorok írója is újra megkezdené a tudományos előadások ismertetését, legyen szabad visszatérnie a decz. 16-ki ülésre, mely közvetlen a nagygyűlés előtt tartatott. Az érintett napon akadémiánk egy még 1847-ben választott jeles tagja, Botka Tivadar, derék tör­ténetnyomozónk székfoglaló előadását hallottuk fel­olvastatni a titoknok által. A rövid, de igen érdekes és szépen irt értekezés ezime: „Vázlatok a me­gyei alkotmányos élet múl­tjából“;s czél­ja : fölébreszteni a tudományos vizsgálódást minden irányban a megyei rendszer körül. De halljuk magát az értekezőt. „Magyarország alkotmányos életének — úgy­mond Barsmegye egykori érdemes követe — két fő­tényezője : a h­ongyű­lések és a megyék. Az újabb ön­­tetű országos közmondás, mely szerint „a megyék tartották fen, a megyék mentették meg az alkot­mányt,s ezeknek ítélte a hazának e köztéren tett szolgálatokból a nagyobb részt. Méltán-e, alaposan-e ? hol van e kérdésre tudományosan megfejtett, leegyő­­zésileg indokolt felelet ? — Pedig­ kell, hogy legyen. Ám­de lapozhatjuk a jogtörténeti irodalom termékeit, melyek sok szépet és valót tartalmaznak, de a kere­sett felelet helyett eszmetöredékeknél többre alig fo­gunk akadni. Sajnos, de igaz, hogy a megyei alkot­mányos élet történelme, úgy­szólván, árván hagyatott mindeddig, holott az épen oly hasznos, mint nélkü­­­lözhetlen, jelenben még inkább mint azelőtt, mióta hazámfiai közt is a municipium iránti lelkesedés nem jár mindig karöltve múltjának jelességéhez mért tu­dással, és mióta érdekünk, hogy a külföld nagy és kis tudósai, kik róla nem csak vitatkoznak, de im­már fölötte tanácsban is ülnek, egyenesen tőlünk me­rítsék, mit keletkeztéről s fejlődéséről tudni akarnak és hogy tévútra ne vezessék, tudniok szükséges. „A haza tehát megvárja lelkes fiaitól, kikben a kellő készültség megvagyon,megvárja kivált a remény­­­dús fiatal nemzedéktől,hogy az érdekes érdekes tudo­mányos megoldásának terhe és dicsősége övék le­gyen. Mihez elosztott munka, egyesült irány, hosszú vas kitartás és oly vonzó példánynak komoly köve­tése kívántatnak, milyent Francziaország az ünnepelt Tocquevilleben bir; ki hogy a L’ ancien régimet tiszta kútfőkből tanulmányozhassa, bement a fran­czia megyék rideg levéltáraiba, felhányta a penészes iratcsomagokat és munkája több egyes fejezeteinél, pedig huszonötből áll, egész esztendőnél tovább ült, ő, az amerikai democratiának szellemdús írója. „Ott fekszenek a mély és portól sorvadva me­gyéink levéltáraiban a felhalmozott gazdag anyagok, melyeket eddig tudósaink, csekély kivétellel, alig méltattak olvasásra; pedig ezeknek tüzetes általta­­nulmányozása nélkül a megyék jogtani történetét megírni, s azon themának „mikép és mi által tartot­ták fen és mentették meg megyéink alkotmányunkat és magukat“ alapos megoldását adni lehetetlen.“ Értekező e bevezetés után, tettleg is példát adandó azoknak, kikhez serkentő szavait intézte, mindenekelőtt a megyék egykori demokrat alapjáról szól, melyen fokozatos fejlődésük történt , értvén ez alatt a néposztályok teljes mérvű részvétét a megyei ügyekben, azon néposztályokét, úgymond, melyeknek hozzájárultával, Hartvik bizonysága szerint, első ki­rályunk trónra emeltetett „favore principum et ple­­bis“. Ha csak annyit foglalnának magukban az egy­korú emlékek, hogy a néposztályok jelen voltak a megyék gyűlésein, azzal még nem sok lenne mondva; de idézi értekező Dénes nádornak 1273-ki ítélő leve­lében azon szavait, hogy a Zala megye közgyűlésén részvevő nemes és nem nemesek törvényesen je­lenlevőn, mindnyáj­uk egyetértésével döntettek el a dolgok. Még világosabb Debreczeni Dósa nádornak Bihar, Szabolcs, Szatmár, Kraszna és Szolnok várme­gyék 1317-ki közgyűlésére vonatkozó ily kifejezése , hogy arra nem csak a nemesség, hanem a városok és faluk közönséges emberei is — communes homines — meghivattak és együtt bíráskodtak. En­nél is több, a­mit Pozsony megyének 1322-ki bírói le­veléből tanulunk, hogy a négy csallóközi szolgabirót a nemesek és nem nemesek közösen választották „per nobiles et ignobiles totius provinciáé Challó­­köz constituti“, és hogy ezekkel a pór udvarnokok is a törvényszéken közösen mondottak ítéletet. Nagyobb bizonyság okáért közli továbbá érte­kező a Nagy­ Lajos királyunk alatt divatozott úgyne­vezett futó levél (körlevél : currens) következő min­táját : „T. Megyének főispánja és szolgabirái minden nemes és nemteleneknek és minden más rendű és állapotú embereknek, kik a mondott megyében laknak, tisztelt barátinknak, kész barátságot és illő tiszteletet. Mivel minekünk veletek fölséges Lajos király urunk és az ország fontos ügyeiről szükségkép tanácskoznunk kelletik, azért ezennel kérjük, intjük és felszólítjuk kegyelmeteket, hogy mindnyájan és egyenként, minden más dolgotokat félretéve, ekkor s ekkor ily helyen összegyűlni és király urunk meg az ország érdeklett ügyei iránt éretten tanácskozni kö­­teleztessetek, mást cselekedni nem mervén, mert ha valaki a mondott gyűlésre maga vagy képviselője által nem fog megjelenni, azonnal három gita bírsá­gában marasztaltatik, melyeket minden késedelem nélkül rajta megveszünk stb. Hogy pedig e gyakorlat a nagy­ királyt túlélte, mutatja a budai káptalan kö­veteinek jelentése a Pest-Pilis megyei közgyűlésről, melyen az 1405-ki törvények kih­irdettettek : „a mon­dott nemesek és ott lévő minden más rendű és méltó­ságú emberek, úgymint egyháziak meg világiak, ne­mesek és n­e­m­t­e­l­e­n­e­k, hallván király urunk ebbeli törvényeit, azokat egyesült akarattal jóváhagyták és elfogadták.“ A csallóközi szolgabirák választásához a nem­nem­e­s­e­k is járulván, ebből a választhatási képes­séget is következtethetni. Több egykorú adattal bi­zonyítja értekező, hogy a megyei hivatalokra mind elébb mind utóbb n­e­m-nemesek is alkalmaztattak, így De Senis Péter, aranyműves és pecsétmetsző, 1331-ben szepesmegyei alispán. Hogy Mátyás király a főispáni székekre több n­e­m-nemest is ültetett, az 1470 : 15-ik t.czikk tilalma is mutatja; bizonyság a pesti polgári családból Csongrádmegye föispánsá­­gára emelt Szegedi István. A XIV. századtól kezdve erős léptekkel megy a megyei szerkezet az aristocratismus felé : mindazál­­tal még Il-ik Ulászló erélytelen kormánya sem en­gedte meg az ugocsamegyei n­e­m-nemes alispánt, Nagy Albertet, a Karok és Rendek panaszára leté­tetni, inkább megnemesitette. Bars megyében még 1506-ban nemes és nemtelen békebirák együtt bírás­kodtak pór és nemes felek közt. Egy 1616-ki egyez­ség-levél a máramarosi nemes és nemtelen összes la­kosságot azon megye községének nevezi. S a török hódoltság korában az országos bajok közössége fűzte össze a szenvedő haza polgárait teherben és jogban. A mezővárosok és falusi községek nem csak a me­gyei gyűlésekre és a megyei tisztikar választásába tettleg befolytak, hanem néha, mint N.-Kőrös, Kecs­­­kemét az 1687-ki országgyűlésre követet is küldtek.A democrat alap maradványait az aristocratizált megyékben semmi sem mutatja, értekező szerint in­kább, mint a kis és nagy birtoku, gazdag és sze­gény, ur és jobbágy-sorsú nemesség egyenjogúsága, mely már az 1433-ki u. n. „Banderiale regestum“ ki­rályi szavaiban ki van fejezve. Ez egyenjogúság ki­váló hordereje az oligarchia visszanyomásában érde­mesítette magát. Werbőczy is a jogközösség tanárának erélyes apostola. A népelemnek a megyei közéletből kiszorittatá­­sát Károly, Nagy­ Lajos és Zsigmond korára teszi ér­tekező. „A XIII-dik században foszlásnak indult hon­védelmi rendszert, a néposztályok ős birtokjogát, a korona ős­i eredeti vagyona viszonyait, melyek alapján fejlett ki az ős megyei szerkezet, annyira ki­forgatta az idő és történetek hatalma eredeti alak­jukból az Anjou és Luxemburgi sarj fejdelmei alatt, hogy a régi alapokra fektetett állami szervezeteknek mind új idomot és alakot kellett felvenni.“ A nép­elemnek ősjogú részvéte is tehát a megyei tényezők közt a többi állami változások kérlelhetlen sorsára ju­tott,mely ellen hasztalan küzdött Mátyás népszeretete. Egyébiránt az ős megyék ezen demokrat alap­jának földerítésével nem az volt czélja értekezőnek, hogy az átidomult aristocrat szervezetű megyéktől az őket joggal megillető érdemet megtagadja. „Euró­pa középkori más államaiban, úgymond értekező, az aristocraticus szervezetek a leejtett democratia rom­jain nőttek fel ; hazánkban nem igy, mert itt egész néposztályok a nemesi rendbe fölvétetvén, magokkal vitték oda a gyakorlott népjogokat és azokat neme­sitő gályákként a vénülő törzsbe oltották.“ Európa azon államaival szemközt, melyekben a hűbériség adta a politikai életnek az irányt, kellemes ellentétet képez a magyar közép és kis nemesség alkotmányos megyei élete, a XVI. és XVII. században. Az érteke­zés utolsó lapjain nagy vonásokban megragadólag rajzolja e megyei alkotmányos életet szerzőnk, bete­kintvén, nem ugyan a tér és megyei teremekbe, mert ilyenek akkor nem voltak, hanem nyáron a lombos tölgyek vagy fasorok árnya alá, télen és zordon idő­ben a várurak és kastélyos birtokosok szívességéből nyitott csarnokokba vagy a mezővárosok és faluk ol­csón bérelt szerény házaikba. Óhajtandó, bár folytatná e tárgyban tanulmá­nyainak közlését derék történetnyomozónk, azzal a tiszta, világos, könnyű, eleven és helyenként művészi előadással, mely ez újabb értekezését nemcsak érde­kes, hanem egyszersmind vonzó, kellemes olvasmán­­­nyá teszi. Csengery A.

Next