Magyarország, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1862-01-01 / 1. szám
(Fk) Az újévi gratulétiók mindinkább kimennek a divatból, és valóban nem bánnák, ha a hírlapok újévi hátra- és előrepillantásaik is utánuk indulnának. Akinek fehér nyakravaló és sárga glacé-keztyű kell arra, hogy magába szálljon és a múltnak tanulságait idézze a maga lelke elé, az meg is feledkezik e tanulságokról, mielőtt még az első homályos barázdák tűnnek fel ama nyakravaló vagy közteű szűziesen tiszta színén. A komoly gondolkozónak elméje tapasztalásainak folytonos, soha félbe nem szakasztott repertóriuma, és ő nem várja be a kalendáriumi év végét, hogy valamely új tanulságot jegyezzen bele. Aztán az események menete nem is alkalmazkodik a nap állásához, vagy az időszámítók táblázataihoz és a világtörténet vörös nyomatú napjai nem azonosak a naptáréival. Ez idén péld. a napesztendő már jóval deczember 31 előtt végződött és kezdődött aztán .........Mi is kezdődött? Az astronómiának erre nincs neve és ha mi, ilyent faragván, és esztendőről szólnánk, senki sem tudná, hogy mit akar ez jelenteni ? Hanem hiába mondom ezeket, a szerkesztő azt állítja, hogy a közönség kívánja az „újévi elmélkedéseket.“ Hiszen ez meglehet, azonban úgy vélem, épen a mi közönségünk már megbarátkozhatott volna azon gondolattal, hogy bizony legkisebb része sem teljesül annak, amit ő kíván. Azonkívül miről is elmélkedjünk az újévi elmélkedésekben ? Úgy tegyünk, mint a szegény könyvvivő, ki hosszában szémben állitja össze másoknak követeléseit és tartozásait és terjedelmes bilance-ot készit idegenek vagyonáról, mig a magáénak átnézetét igen egyszerű okból két percz alatt fejezheti be? Vagy tüzetesebben szóljunk-e mult évi saját történetünkről, politikai életünk ezen örökké emlékezetes szakaszáról?.........A folyó, mely — ha útja csendes ligeteken vinne keresztül — halk léptekkel haladna, hogy a szunnyadó gyöngéd virágokat fel ne riassza, rohanó, tajtékzó folyammá lesz, ha erős akadályokba ütközik, melyek természetes ösvényéről félre akarnák terelni. E kevés szóban ki van mondva 1861. évi történetünk. Vagy tán többet is mondjunk, ítéletet is hozzunk róla ? Milyent ? Aki azt kivánja, hogy a közelmúlt időt védelmezzük, dicsérjük, annak egyszerűen azt feleljük — tessék megpróbálni! Vagy tán csak az árnyoldalakat leplezzük le és maró életeket csináljunk saját vérző sebeink felett? .... Még a leghidegebb vérű orvos is, ha valamely kedves személye veszélyesen megbetegszik, nem bízik saját elfogulatlanságába, és a diagnosist olyanra bízza, aki maga lelkileg nem osztozik a betegnek fájdalmában, kinek ítéletét nem zavarja meg saját érzelmének hullámzása. Legyen szabad ezen jótéteményt magunk számára is igénybe venni és közömbös orvosokra bízni azt, hogy a drága betegnek kenetteljes leczkét adjanak, hogy miért tette ezt meg amazt, a mi nyavalyáját ha nem okozta is, de talán súlyosbította. Nekünk pedig ne legyen egyéb tisztségünk, mint szeretetteljes aggodalommal a szenvedőnek ágya mellett állani, lélekzetét lesni és arczáról olvasni le a javulásnak — adja Isten, hogy minél előbb — felmerülendő jeleit ! Midőn pedig köröskörül pillantván, szemünk nem egy meghiúsult várakozás, nem egy elhervadt remény romjaival találkozik, emlékezzünk meg egy nagy költő ime szavairól : „a felbomlás nem egyéb mint a teremtőnek belehellése — uj ki lehellés kedvéért“ és várjuk türelemmel az ég kegyelmének ez új kilehelléseit ! Többet valóban nem tudunk mondani a közelmúltról, ezt a keveset pedig, amit itt mondunk, minden honfitársunk úgyis régen érezte! De az „újévi elmélkedésekében a hátrapillantáshoz előrepillantás is szokott csatlakozni és a szem, ha egy ideig a múlton pihent, a jövőbe is szeret csapongni. Oh, igen! Ha bizonyosak volnánk arról, hogy a múltnak tanulságait kiki megérti és szívére veszi, hogy nevezetesen azok, kik a történetet csinálják, a történetet tanulmányozzák is és a szó teljes értelmében „vitae magistrá“-nak tartják, akkor mosolygó képet gördíthetnők fel a jövőnek, akkor vigaszt találnánk abban, hogy roppant sok hiba jövőben nem fog elkövettetni, mert már a múltban elkövettetett, akkor kezeskednünk lehetne arról , miszerint ezentúl sehol Európában oly rendszer behozatala meg nem fogja kisértetni, melynek az illető nemzet múltjában, jellemében, jognézeteiben, hajlamaiban semmi alapja nincs, akkor egész bizonyossággal jelölhetnők meg azon utat, mely itt vagy ott a kibékítés érdekében választatni fog és mely czélhoz is vezetend. . . Mindezt határozottsággal jósolhatnók, ha tudnók, hogy a múlt tapasztalásai, a történet tanulságai csakugyan feltétlenül irányadók, ha tudnók, hogy mindenütt szivükre veszik Göthe azon kimondását, hogy „őszszinü minden elmélet, de örökké zöldelő az élet arany fája,“ hogy ennélfogva sehol nem fordítandónak több fáradságot egy kopár elmélet elfonnyadt törzsének ápolására, hanem mohón szedendik a becses gyümölcsöt az „élet arany fájáról.“ Hanem mindezt, fájdalom, nem tudjuk, sőt épen az ellenkező az, amit nem egyszer tapasztaltunk. Miként az emberek közül sokan, a helyett, hogy multjukon okulván, a jövőt saját hozzájárulásuk által kiessé tenni töreked,&«kiizonyos fatalismusnak hódolva, Sylvester élén „ólmot öntenek“, hogy a folyó érez bizarr alakjaiból olvassák ki azon jövőt, melyet magoknak kívánnának és melyet, véleményük szerint valami Deus ex machina fog számukra előteremteni: szintúgy államművészek is vannak, kik merő ábrándokon csüggve, és a valónak elég hangosan nyilvánuló kivánalmain tulemelkedve, nem tudnak egyebet tenni mint ólmot önteni és ettől várják aztán a rájuk bízott országok sorsának javulását. A Gondviselés mosolyogva pillant alá ezen magas állású nagy gyermekekre és ezt mondja: „Ezer meg ezer évet adtam már a földnek, és még ezreket fogok adni, de mindegyik tiszta könyv gyanánt kerül ki az én kezeimből . Írjátok tele a ti tetteitekkel és én örömmel veendem vissza kezeitekből; a véletlennek egyetlen lapot sem tartottam fen soha, ő csak azokat tölti ki, amiket ti üresen hagytatok.“ Ezt mondja a Gondviselés, még pedig nem csak a kormányoknak, hanem a népeknek is, és ha amazok ólmot öntenek és a véletlenbe bíznak, gondolkodjunk mi komolyan a felett, hogy mit irondhunk azon könyvbe, melynek első lapja ma tárul fel előttünk, hogy a véletlen számára egy ujjnyi üres tér se maradjon benne! A múlt év: „Úgy köszönt be mint oroszlán és úgy búcsúzik mint bárány.“ Palmerstonnak a tavaszi hónapokról mondott eme szavai az egész évre illenek. A „jour de Pan,“ melyen III. Napoleon semmi nevezetesebb szavakat nem mondott, annál hangosabb volt az angol lapokban, melyek az újévi üdvözlőt ezzel kezdék : „a jövő négyheti alkudozásoktól függ Európa jövője.“ Ez alkudozások czélja volt : Olaszországot Velencze megtámadása — Garibaldit az invasióról lebeszélni; Gaeta alól a franczia hajóhadat és Syriából a franczia megszálló csapatokat visszavonni. Angliának, mely maga is félt az invasiótól s folyton erőditette partjait, érdekében állt Francziaország kezében a kardot feltartóztatni, jól tudván, hogy Itália, a franczia szövetség nélkül nagy előnyöket nem koczkáztat. III. Napóleon, ki januárban még úgy nyilatkozott : „soha sem álltam Angliával ilyen rósz lábon“ február 4-ei trónbeszédében nyiltan kimondá, hogy az európai összeütközést ki akarja kerülni! Noha még a varsói találkozás alkalmával Oroszország arra kötelezte magát : „Semmiféle egyességhez nem járul, melyben Francziaország is nem foglaltatik.“ Napóleon császár az oroszok bizalmatlansága s a porosz féltékenység miatt kénytelen volt Angliára támaszkodni. A bizalmatlanság kitűnt a varsói tüntetések alkalmával, midőn a pétervári udvar kinyilatkoztatá, hogy a lengyelek miatt Francziaországot Keleten nem gyámolíthatja. A porosz kabinet féltékenysége lobbot vetett azonnal, hogy az alsóházi demokraták azon óhajtást fejezék ki : állítsa vissza Poroszország a lengyelek alkotmányát. Egy orosz-franczia szövetség legelső elemei ugyanis : Lengyelország felszabadítása, továbbá, hogy Oroszország Magyarországra nézve semleges maradjon s a poroszt a franczia intentióknak megnyerje. A kérdések kérdése a syriai ügy vala. Ha Francziaország ott hagyja megszálló hadait, CJroszország, a török területen, az első felkelési kísérletre beavatkozhatnék. És ez nem is volt alaptalan gyanú. Gortsakoff herczeg egy erélyes sürgönyt röpitett szét, melyben a törökországi keresztyének siralmas helyzetét panaszolja. Ezt megelőző 265 török-szláv község hatósági pecséttel ellátott kérvénye, melyet az orosz és franczia ügynököknek nyújtottak át. A forrongás itt vette első kezdetét. Nem csoda tehát, ha Anglia sebten megszente Párisba, nyilvánítanák: mi szándékkal vannak a syriai megszállásra nézve, mivel az angol királyné meg akarja ez ügyet trónbeszédében említeni. Fentebb már kifejtettük az okokat, melyek mind Anglia megkeresését, mind Francziaország elhatározását motiválják. ,111. Napoleon, január végével visszavonta Gaeta alól hajóhadát s megígérte Syriából kivonulását, miután a megszállás, a Párisban tartott értekezlet által május 5-keig meghosszabbítatott. Bár a szándék békés, a helyzet azonban folyvást háborús maradt. Az olasz egység kérdése, hajtatva Cavour és Garibaldi által különböző irányokban, keleten, a Fekete-hegyek közt bontakozó drámával mintegy solidariter szövetkezni látszott. Az olasz kérdésnek három része van: a velenczei, mely európai kérdés ; Róma, mely a catholikus hatalmakat érdekli és Nápoly, mely családi ügy. A meghasonlás Cavour és Garibaldi közt, mely egész az elkeseredésig ment, az utóbbinak erélyes cselekvési heve miatt keletkezett, mely Ratazzi buzgó közbenjárása folytán csillapult csak. Cavour a római ügyet erkölcsi úton vitte megoldandónak; Velencze diversio általi támadásától pedig tartózkodnia kellett, miután Ausztria kijelenté , hogy Garibaldi megjelenését bárhol az adriai partokon casus bellinek veszi s azért Victor Emanuelt teszi felelőssé. E volt a kisebb ok; a nagyobb és valódi ok pedig, hogy Anglia az egyezkedést Velencze miatt magára vállalta. Ezenfelül Nápolyban a brigantik, a rendelkezésre álló nemzeti erő nagy részét zsibbasztották. Lehet, hogy Magyarországtól is vártak valami elhatározó lépést , melynek országgyűlése épen együtt ült, s melynek politikai súlyáról, Palmerston közlönye február 1-én előre már így nyilatkozott: „Austria előtt két út van, a felbomlás, vagy Magyarországra támaszkodva megerősödni. “ Mindez azonban csak átmeneti hatással volt a cselekvő pártra, mint ezt a Galacznál lezárult tizenkét vontcsövű ágyú és tizenötezer fegyver, valamint később a spizzai kiszállás mutatja. Ruza herczeg semlegesnek nyilvánította magát, miután az európai hatalmak consulai Bukarestben, az emigratió miatt panaszt emeltek. Tudva, hogy Magyarország és a hozzákapcsolt részek a keleti kérdés fundamentoma: Ausztria délen mind nagyobb figyelő hadtestet vont össze, miután Omer pasa is a ruméliai sereg parancsnokává, a felkelő herczegovinaiak ellen kineveztetett. E mozgalom csak előjátéka a keleti kérdésnek, melybe mindeddig sem Montenegró, sem Szerbia nyíltan nem vegyült s máris a suttorinai osztrák megszállás által oly „előzetes esetet“ képez, mely könnyen a hatalmak beavatkozására szolgáltathat alkalmat. E hatalmakat nem szükség megnevezni, miután tudjuk, hogy a montenegróiak, utasításaikat franczia és orosz részről veszik; Szerbia pedig Garasanin külügyminiszterré neveztetése után — ki a krími háború alatt az austriai megszállásnak oly erélyesen ellene szegült — azon látható központtá lett, mely körül kell a déli szláv mozgalomnak csoportosulni. Olaszország saját megszilárdulására fordítván erejét, e mérsékeltségét, Anglia az olasz királyság elismerésével jutalmazta. Francziaország csak Cavour halála után (júl. 6.) is- Folytatás a mellékleten. rí. TÁRCZA. M Magyar Tudományos Akadémia. A magyar akadémia január 2-kán kezdi meg, a lefolyt nagygyűlések után, újabb munkásságát. Mielőtt e sorok írója is újra megkezdené a tudományos előadások ismertetését, legyen szabad visszatérnie a decz. 16-ki ülésre, mely közvetlen a nagygyűlés előtt tartatott. Az érintett napon akadémiánk egy még 1847-ben választott jeles tagja, Botka Tivadar, derék történetnyomozónk székfoglaló előadását hallottuk felolvastatni a titoknok által. A rövid, de igen érdekes és szépen irt értekezés ezime: „Vázlatok a megyei alkotmányos élet múltjából“;s czélja : fölébreszteni a tudományos vizsgálódást minden irányban a megyei rendszer körül. De halljuk magát az értekezőt. „Magyarország alkotmányos életének — úgymond Barsmegye egykori érdemes követe — két főtényezője : a hongyűlések és a megyék. Az újabb öntetű országos közmondás, mely szerint „a megyék tartották fen, a megyék mentették meg az alkotmányt,s ezeknek ítélte a hazának e köztéren tett szolgálatokból a nagyobb részt. Méltán-e, alaposan-e ? hol van e kérdésre tudományosan megfejtett, leegyőzésileg indokolt felelet ? — Pedig kell, hogy legyen. Ámde lapozhatjuk a jogtörténeti irodalom termékeit, melyek sok szépet és valót tartalmaznak, de a keresett felelet helyett eszmetöredékeknél többre alig fogunk akadni. Sajnos, de igaz, hogy a megyei alkotmányos élet történelme, úgyszólván, árván hagyatott mindeddig, holott az épen oly hasznos, mint nélkülözhetlen, jelenben még inkább mint azelőtt, mióta hazámfiai közt is a municipium iránti lelkesedés nem jár mindig karöltve múltjának jelességéhez mért tudással, és mióta érdekünk, hogy a külföld nagy és kis tudósai, kik róla nem csak vitatkoznak, de immár fölötte tanácsban is ülnek, egyenesen tőlünk merítsék, mit keletkeztéről s fejlődéséről tudni akarnak és hogy tévútra ne vezessék, tudniok szükséges. „A haza tehát megvárja lelkes fiaitól, kikben a kellő készültség megvagyon,megvárja kivált a reménydús fiatal nemzedéktől,hogy az érdekes érdekes tudományos megoldásának terhe és dicsősége övék legyen. Mihez elosztott munka, egyesült irány, hosszú vas kitartás és oly vonzó példánynak komoly követése kívántatnak, milyent Francziaország az ünnepelt Tocquevilleben bir; ki hogy a L’ ancien régimet tiszta kútfőkből tanulmányozhassa, bement a franczia megyék rideg levéltáraiba, felhányta a penészes iratcsomagokat és munkája több egyes fejezeteinél, pedig huszonötből áll, egész esztendőnél tovább ült, ő, az amerikai democratiának szellemdús írója. „Ott fekszenek a mély és portól sorvadva megyéink levéltáraiban a felhalmozott gazdag anyagok, melyeket eddig tudósaink, csekély kivétellel, alig méltattak olvasásra; pedig ezeknek tüzetes általtanulmányozása nélkül a megyék jogtani történetét megírni, s azon themának „mikép és mi által tartották fen és mentették meg megyéink alkotmányunkat és magukat“ alapos megoldását adni lehetetlen.“ Értekező e bevezetés után, tettleg is példát adandó azoknak, kikhez serkentő szavait intézte, mindenekelőtt a megyék egykori demokrat alapjáról szól, melyen fokozatos fejlődésük történt , értvén ez alatt a néposztályok teljes mérvű részvétét a megyei ügyekben, azon néposztályokét, úgymond, melyeknek hozzájárultával, Hartvik bizonysága szerint, első királyunk trónra emeltetett „favore principum et plebis“. Ha csak annyit foglalnának magukban az egykorú emlékek, hogy a néposztályok jelen voltak a megyék gyűlésein, azzal még nem sok lenne mondva; de idézi értekező Dénes nádornak 1273-ki ítélő levelében azon szavait, hogy a Zala megye közgyűlésén részvevő nemes és nem nemesek törvényesen jelenlevőn, mindnyájuk egyetértésével döntettek el a dolgok. Még világosabb Debreczeni Dósa nádornak Bihar, Szabolcs, Szatmár, Kraszna és Szolnok vármegyék 1317-ki közgyűlésére vonatkozó ily kifejezése , hogy arra nem csak a nemesség, hanem a városok és faluk közönséges emberei is — communes homines — meghivattak és együtt bíráskodtak. Ennél is több, amit Pozsony megyének 1322-ki bírói leveléből tanulunk, hogy a négy csallóközi szolgabirót a nemesek és nem nemesek közösen választották „per nobiles et ignobiles totius provinciáé Challóköz constituti“, és hogy ezekkel a pór udvarnokok is a törvényszéken közösen mondottak ítéletet. Nagyobb bizonyság okáért közli továbbá értekező a Nagy Lajos királyunk alatt divatozott úgynevezett futó levél (körlevél : currens) következő mintáját : „T. Megyének főispánja és szolgabirái minden nemes és nemteleneknek és minden más rendű és állapotú embereknek, kik a mondott megyében laknak, tisztelt barátinknak, kész barátságot és illő tiszteletet. Mivel minekünk veletek fölséges Lajos király urunk és az ország fontos ügyeiről szükségkép tanácskoznunk kelletik, azért ezennel kérjük, intjük és felszólítjuk kegyelmeteket, hogy mindnyájan és egyenként, minden más dolgotokat félretéve, ekkor s ekkor ily helyen összegyűlni és király urunk meg az ország érdeklett ügyei iránt éretten tanácskozni köteleztessetek, mást cselekedni nem mervén, mert ha valaki a mondott gyűlésre maga vagy képviselője által nem fog megjelenni, azonnal három gita bírságában marasztaltatik, melyeket minden késedelem nélkül rajta megveszünk stb. Hogy pedig e gyakorlat a nagy királyt túlélte, mutatja a budai káptalan követeinek jelentése a Pest-Pilis megyei közgyűlésről, melyen az 1405-ki törvények kihirdettettek : „a mondott nemesek és ott lévő minden más rendű és méltóságú emberek, úgymint egyháziak meg világiak, nemesek és nemtelenek, hallván király urunk ebbeli törvényeit, azokat egyesült akarattal jóváhagyták és elfogadták.“ A csallóközi szolgabirák választásához a nemnemesek is járulván, ebből a választhatási képességet is következtethetni. Több egykorú adattal bizonyítja értekező, hogy a megyei hivatalokra mind elébb mind utóbb nem-nemesek is alkalmaztattak, így De Senis Péter, aranyműves és pecsétmetsző, 1331-ben szepesmegyei alispán. Hogy Mátyás király a főispáni székekre több nem-nemest is ültetett, az 1470 : 15-ik t.czikk tilalma is mutatja; bizonyság a pesti polgári családból Csongrádmegye föispánságára emelt Szegedi István. A XIV. századtól kezdve erős léptekkel megy a megyei szerkezet az aristocratismus felé : mindazáltal még Il-ik Ulászló erélytelen kormánya sem engedte meg az ugocsamegyei nem-nemes alispánt, Nagy Albertet, a Karok és Rendek panaszára letétetni, inkább megnemesitette. Bars megyében még 1506-ban nemes és nemtelen békebirák együtt bíráskodtak pór és nemes felek közt. Egy 1616-ki egyezség-levél a máramarosi nemes és nemtelen összes lakosságot azon megye községének nevezi. S a török hódoltság korában az országos bajok közössége fűzte össze a szenvedő haza polgárait teherben és jogban. A mezővárosok és falusi községek nem csak a megyei gyűlésekre és a megyei tisztikar választásába tettleg befolytak, hanem néha, mint N.-Kőrös, Kecskemét az 1687-ki országgyűlésre követet is küldtek.A democrat alap maradványait az aristocratizált megyékben semmi sem mutatja, értekező szerint inkább, mint a kis és nagy birtoku, gazdag és szegény, ur és jobbágy-sorsú nemesség egyenjogúsága, mely már az 1433-ki u. n. „Banderiale regestum“ királyi szavaiban ki van fejezve. Ez egyenjogúság kiváló hordereje az oligarchia visszanyomásában érdemesítette magát. Werbőczy is a jogközösség tanárának erélyes apostola. A népelemnek a megyei közéletből kiszorittatását Károly, Nagy Lajos és Zsigmond korára teszi értekező. „A XIII-dik században foszlásnak indult honvédelmi rendszert, a néposztályok ős birtokjogát, a korona ősi eredeti vagyona viszonyait, melyek alapján fejlett ki az ős megyei szerkezet, annyira kiforgatta az idő és történetek hatalma eredeti alakjukból az Anjou és Luxemburgi sarj fejdelmei alatt, hogy a régi alapokra fektetett állami szervezeteknek mind új idomot és alakot kellett felvenni.“ A népelemnek ősjogú részvéte is tehát a megyei tényezők közt a többi állami változások kérlelhetlen sorsára jutott,mely ellen hasztalan küzdött Mátyás népszeretete. Egyébiránt az ős megyék ezen demokrat alapjának földerítésével nem az volt czélja értekezőnek, hogy az átidomult aristocrat szervezetű megyéktől az őket joggal megillető érdemet megtagadja. „Európa középkori más államaiban, úgymond értekező, az aristocraticus szervezetek a leejtett democratia romjain nőttek fel ; hazánkban nem igy, mert itt egész néposztályok a nemesi rendbe fölvétetvén, magokkal vitték oda a gyakorlott népjogokat és azokat nemesitő gályákként a vénülő törzsbe oltották.“ Európa azon államaival szemközt, melyekben a hűbériség adta a politikai életnek az irányt, kellemes ellentétet képez a magyar közép és kis nemesség alkotmányos megyei élete, a XVI. és XVII. században. Az értekezés utolsó lapjain nagy vonásokban megragadólag rajzolja e megyei alkotmányos életet szerzőnk, betekintvén, nem ugyan a tér és megyei teremekbe, mert ilyenek akkor nem voltak, hanem nyáron a lombos tölgyek vagy fasorok árnya alá, télen és zordon időben a várurak és kastélyos birtokosok szívességéből nyitott csarnokokba vagy a mezővárosok és faluk olcsón bérelt szerény házaikba. Óhajtandó, bár folytatná e tárgyban tanulmányainak közlését derék történetnyomozónk, azzal a tiszta, világos, könnyű, eleven és helyenként művészi előadással, mely ez újabb értekezését nemcsak érdekes, hanem egyszersmind vonzó, kellemes olvasmánnyá teszi. Csengery A.