Magyarország, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1862-01-15 / 11. szám

1862. — II. évfolyam. 11. SZ. SZERKESZTŐSÉGI IRODA 1. munkatársaink ~~ _l]— ~~~ hirdetmények díja : megjelen­éstér 4. az. 2. emelet. kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­ 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. ünnep- és vasárnapot követő napok kivé­ti A titvATAL séghez intézzenek. — A­ lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. televel minden nap. .. a kiadó-hivatalhoz intézendok. Egyes példányok Kilian György, Osterlamm, K. Lumper Róbert és ELŐFIZETÉSI ÁR Urtér 4. sz. földszint. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft PEST, Január 14. Külföldi szemle. Nem hiában igyekezett az „Index­“ mindjárt kezdetben a h­o 11 Trent-ügyet életrehozni, mert ez­zel az angol-amerikai viszálynak csakugyan nem sza­kadt vége. Newyorki lapok az érdemes Scott tábor­noknak egy levelét közük, melyben röviden a van mondva, hogy a két déli ügynök kiadatása, nem az utosó nehézség volt, melyet a fenforgó viszályban meg kelle oldani. A kérdés joga : a déli államok os­tromzárolása, ez ügyben „elkerülhetlenül tö­résre fog a dolog kerülni Anglia és Amerika között.“ Ezek a tbnok saját szavai. Az „Index.“ párisi levelezője hevesen támadja meg az angol kabinetet, mely bűnös elhamar­­kodással, mielőtt az alkudozások útját megkísér­­lette volna, mindjárt ultimátummal állott elé, mely­nek el nem fogadását casus bellivé tette. A követke­zés mutatja, hogy csak zavarba akarta hozni a wa­­ringtoni kabinetet, de az amerikaiak practicus nép, mely nagy elővigyázattal kikerülte az eléje vetett tért. Lincoln világosan kimondá mi észak szándéka, midőn egyszerre két háborút nem akar folytatni; ha déllel készen lesznek, mi valószínűleg nem tart so­káig, nem maradnak adósok mostani megaláztatá­sukért s a­mit Moliére marquista mondott, midőn hi­telezői ütlegekkel figyelmezteték tartozására, azt mondják az amerikaiak is: „köszönjük, hogy savoir vivre-re tanítottatok, midőn a végszükségben vol­tunk.“ E hasonlat még világosabb kifejezést nyer a pár­­­si levelező azon mystikus észrevétele által: „van egy ember Párisban, ki bajusza alól mosolyog mind­azon hálálkodásokra, miket most a londoni lapok hallatnak, Thouvenelnek a washingtoni kabinethez intézett jegyzékét magasztalván. Francziaország a semleges lobogó jogait védte s e védelem csak úgy szolgálhat később Anglia, mint most Amerika ellen. Az időt el kell várni.“ Ezzel rokon értelemben fejezi ki magát a szent­pétervári újság, midőn a Trentügy kimenetele felett örömét fejezvén ki, a sem­legesség érdekében teendő további engedményekre szólítja fel Angliát. A „Patrie“ egy czikket szentel a német moz­galomnak, melyben azt mondja, hogy a német egy­­ségi ügy alakulásának ideje közeledni látszik. Az előleges terv elegendőleg meg van állapítva, hogy azt a cselekvény csakhamar kövesse is. A német politikai mozgalom különféle módon törhet ki; a stratégiai pontok sem ismeretlenek többé. Az első ezek közt Berlin, a­hol a hűbéri és demokrata párt közt a tusa nagy arányokat vehet. A kormány vagy egyik,vagy másik pártra támaszkodhatik, de ez a dol­gon keveset változtat, miután a szabadelvű párt aránytalanul erősebb. A második stratégiai pont Bécs. A diplomatiai viszony Bécs és Berlin közt eddig is már igen elhide­­gü­lt. Támogatva a birodalom benső bonyodalmai ál­tal, melyek a kormány kezét megkötik, e meghason­­lás a két udvar közt a törésig mehet. Könnyű be­látni, mik lennének e törés eredményei. Ausztria ha­tározottan külön szakadva Poroszországtól, nyílt szö­vetségre lépne a würtzburgi, azaz : déli államokkal. Egyfelől ez államcsoportozat, mely ellensége a porosz hegemóniának; másfelől Poroszország megerősödve a hozzá szegődött fejedelmek — és fentartva Európa közvéleményében a szabadelvű párt erkölcsi gyámo­­lítása által — ily visszás helyzet következményeit nem szükség fejtegetni. A harmadik pont: Frankfurt, mely nem marad­hatna közönyös a Berlin és Bécs közt folyó verseny­­­gésben,­­ mely ha Poroszországhoz nyilatkoznék, el­­lenállhatlan erőt adna e hatalomnak. A negyedik pont: Koburg; a forradalom fészke mint Würzburgban mondják; a szabadelvű mozga­lom vezetőinek találkozó helye, mint Berlinben neve­zik. — Honnan fog a jel a támadásra adatni, azt meg nem mondhatja senki. Gyanítani azonban lehet, hogy e hely Berlin lesz, a szerint a­mint a hűbéri párt ma­gát az urak házában viseli. Ha e magatartás ellené­ben a Hohenzollern-kabinet szilárd marad, a progres­­sisták gyámolítására sietnek, és a követek házának szabadelvű szavazatait a demokrata Németország azonnal programmjául tekinti. A Patric­e nyilatkozatával szemben, melynek háttér­gondolata az Ausztria és Poroszország közt ki­üthető villongás, figyelmet érdemelnek a bécsi „Pres­se“ szavai, melyek szerint a politikai helyzet bomlá­sát, ha lehetne valahol, az olasz kérdésben kellene keresni. Megjegyzendő, hogy a „Presse“ nem a „Pat­­rie“nak felel; mindazáltal az európai helyzetre von következtetést épen úgy mint a „Patrie“, midőn a veronai legfelsőbb nyilatkozatot, úgy Ausztria mint a külföldre nézve fontos jelenségnek állítja: „Európa irányában tiltakozás ez — úgymond — azon gyani­tás ellenében, mintha Ausztria Velenczéről lemond­hatna!“ ________ Belföldi szemle. — Békésmegyéből Placsintár György úr értesít bennünket, hogy megyei hivatalnokká történt kineveztetését nem fogadta el. — A Slontmegye utibiztosává kinevezett Sán­­t­a Ignácz ur jelenti, hogy e hivatalt nem fogadta el. — Kecskemét városa uj hivatalnokai: Polgár­­nagy: Csányi János. Főbíró: Nagy Pál, ügyvéd. Ta­nácsnokok : Decsi János, Dömötör Károly, Balog Imre provis. alatti segédtanácsnok, Szabó Imre r. a. cs. k. tollnok, Szabó Antal, Sikari Kovács József, r. a. cs. k. telekkönyvi tollnok, Szappanos László, Csereklyei Já­nos, Cseh Lajos r. a. cs. k. szóig. fogalmazó, Vékony Károly. Főjegyzők : Tasnády József (a törvénykezési osztálynál), volt cs. kir. r. a. szbirói fogalmazó és Bo­gos Endre volt r. a. cs. kir. tollnok. Aljegyzők: Lu­kács István, Santó János. Főkapitány: Kiss György. Alkapitány: Gassich József. Főügyész: Huszti Pál, provisorium alatti segédtanácsos. Alügyész: Simonyi Sándor. — Nagy-Körös városa új hivatalnokai: főpol­gármester Somogyi István. Alpolgármester Molnár János. Főbíró Bordács Dániel. Tanácsnokok: Hege­dűs Ferencz, Szente János, Nemcsik János, Farkas János, Szeles Ferencz, Báthory István, Szívós Zsig­­mond, Biczó Zsigmond, Dézsi Lajos, Fodor Lajos. Tiszteletbeli tanácsnokok : Beretvás Albert, Esser Károly. Mezei rendőr-kapitány Szépe Lajos. Főjegy­ző Dömötör Pál. Aljegyzők: Szentpéteri Sándor, Szí­vós Albert. Levéltárnok tiszteletbeli jegyzői czimmel Gál Ferencz. Számvevő Varga Elek. — Küküllő m­egyén­ek, mint a „Korunk“ hite­lesen értesül, közigazgatási tisztikara is lemondott. E lemondás e hó 8-dikán történt. Egyébiránt az avar és szláv fejedelmek­nek meghagyatott a függetlenség árnyéka. A kipusztult Pannóniába meghívák a frankok a szláv telepedőket, s nemsokára morva és ka­­rantán telepvényesekből a Balaton körül egész szláv fejedelemség alakult. De a szlávokkal együtt németek is telepedtek oda. /­ ­ A magyarok helyzete Európa nemzetei között. (J­el­agin, orosz történetbuvár után.) II. *­. Károly császárnak az éjszaki szlávok el­len viselt hadi tettei egészen védelmi jelle­­mű­ek. Csak is a Dunavölgyön tűnik ő fel mint hódító és népirtó. És valóban feltűnő és figyelemreméltó jelenség, hogy a Nyugat a szlávok irányában ép e földtájon lépett ki vé­­del­mi állásából a támadóba. E támadó rendszer a sz­lá­v hun világ ellenében azóta mind ez ideig tart. E támadás kezdetét az avar háborúval vette. Az avarok, —­ kiknek neve is, minden valószinüség szerint, a faja is mind ez ideig fentartotta magát a Kaukázusban, — ezen — nyelvére és erkölcseire a magyarral rokon faj — Saffarik szerint — a kaukázusi népekhez számítandó. Termetre nagyok s jellemökre nézve büszkék valának ők, — mondja Nyesz­­tor. Emlékek, kegyetlenségekre emlékeztet. A VI. század közepe táján már letelepülték volt Pannóniában. Károly ideje­korában a benn­szülött szlávok már rég idő óta együtt élvén a jövevény hódítókkal, megszelídítették őket. Még a VII. század elején, csaknem két egész századdal az avarok vésznapjáig, a szlávok fölszabadultak volt igájuk alól. Maguk az ava­rok már nem voltak ugyanazok, nem kegyet­len hadfiak, minőknek jellemezték őket Nyesz­­tor és a VII. század évkönyvírói. Az avar nemzet kereskedő és gazdag lett, s a görögök­nél a bar­bár nemzetek legműveltebbjének hír­nevében részesült. A bolgárokhoz képest az avarok még elpuhultaknak látszottak, és ma­guk is a kereskedés üzletét, mint a­mely har­­czias szellemekre gyöngítve hatott, későbbi balsorsuk legfőbb forrásának tekintették. Ein­­hardt, szólva a megszámlálhatlan kincsekről, miket a frankok Aváriában találtak, hozzá­teszi, hogy az avar hadjáratig a frankokat még szegényeknek lehetett tartani, de e had­járat után gyorsan meggazdagodtak. A IX- dik század emlékiratában (Czyrill világ bölcs életrajzában) egy, bár homályos , említést találunk afelől, hogy az avarok a keresz­ténységhez kezdtek hajolni. Hivatkozva a latin püspökök előtt az írástudó, s Isten­nek saját nyelvökön hálát adó nemze­tekre, Szent Czyrill megnevezi az obrokat, az avar óriásokat is, még pedig sorban a gó­­thokkal, kiknek ugyancsak meg volt szentirá­­suk saját anyai nyelvükön. A byzantiak is megemlékeznek a hunn királyok megkeresz­teltetéséről Heraclius idejében, a VII. század­ban, midőn a hunnok helyét elfoglalták volt már az avarok. Szóval, az avarok műveltek va­lának. A szlávok kénytelenek voltak egész buz­­gósággal meg-megütközni egykori elnyomóik mellett, hogy néhány század műve veszendő­be ne menjen. A hét éves makacs küzdelem az egész Nyugattal, a­mely csak­is Pannóniá­nak minden lakója kiirtásával végződött, megmutatta, hogy az oda való szlávok épen nem szegődtek a frankokhoz, hanem az ava­rokkal együtt hulltak el. Hogyha a németek a pannoniai népfajokat hunnoknak nevezték, úgy a szlávok is tudták jól, vajjon miért reájuk nézve előnyös és szükséges is vitéz­kedni a hunn és az avar zászló alatt. Mert mindaddig, míg ezen zászló az egész Nyugat előtt gyűlöletes volt és fel­­loboghatott, a szlávok is mindaddig egész keleti Európa fölött uralkod­hattak— a Dnyepertől az Elbáig és Türin­­giáig, a Duna torkolattól az Ens folyóig, Ty­­rolig és Itália kapujáig, Dániától és a balti tengertől egész a Peloponesusig. Egész déli partja a balti tengernek, csaknem egész keleti tengerpartja az Adriának, s a Fekete tenger egész éjszaki partvidéke — a szlávok hatal­mában valónak. Lehetetlen volt megfeledkez­niük arról, hogy mind e területek és tengervi­dékek csak­is azóta kezdtek kirekesztőleg hozzájok tartozni, nevezetesen azon időtől igva, a midőn a hunnok kiűzték volt innen mindnyáját a száguldozó germán csapatoknak. Es lehetlen volt elfelejteniük azt, hogy a hunnok az avarok meghódítóik, de nem kürtőik valának. No de az­ ava­rok , három egész századig szakadatlanul lobogtatván a hunnok zászlaját, elvesz­tek, és egész Nyugat megtelt — nemcsak avar, hanem szláv foglyokkal. A frankok a szlá­­vokat mint áruczikkeket tekinték, adták volt el még a Mahomed hitén levő népeknek is a messze déli tájakba. „Ez időre vonatkozik, mondja Saffarik, a szlávok dicső nemzeti nevé­nek eltorzítása, kezdvén az annyit is jelenteni, mint — rabszolga fogoly (Sklave, Slave, Es­­clave, Schlavs. Lásd Saffarik szláv régiségeit, II. K., II. könyvét, 77. lapján.) — szint annyit, mint Amerikában a néger név. lm legközelebb eredménye Károly győ­zelmének. Az avar hadjáratig a német tarto­mányok keleti határa nem volt biztosítva; a római állodalmi iga ellen elégedetlenkedő, lá­zongó minden faj segítségül hívhatta az ava­rokat és szlávokat, a mint el is hívták volt azokat a bajorok és szászok. A szlávok magukhoz ragadták olykor-olykor a tisztán német területeket a frankok királya hatal­mától. Az avar háború után azonban már minden hátrány a szlávok részén volt. A ve­szedelmes ellen, mely Károly egyeduralma keleti határát fenyegeté, megsemmisittetett. Az egész, csaknem határtalan terület, elveszett a szlávokra nézve, de a­mi mind ennél fonto­sabb , a római birodalom birtokába jutot­tak a tiroli és strájer hegyek fontos utai,még pedig mind­örökig. Ezen időtől fogva a magyarok letelepedéséig már semmi nem biz­tosító a szlávokat a Nyugat ellenében a Du­nán. A karantán-szlávok még a VIII. század­ban a kereszténységre térvén, (de nem a ger­mán, hanem a britt papság fáradozásai kö­vetkeztében, azon papság fáradozásai követ­keztében, kik a római egyháztól üldöztettek) a salzburgi érsekek hatalmába kerültek, és a felkelés ezen hatalom ellen lehetetlenné lön. A stájer vagyis karantán-szlávok honi földjei, s az úgynevezett Avária, a mostani főher­­c­z­e­g­s­é­g Márk grófsággá, azaz fegyveres ha­tárőrvidékké alakitattak át. A szlávok­ lakta földek közepén keleti határ-grófság szervezte­tek — magvául a majd leendő Ausztriának. E magból fejlődött ki sikeresen a szlávoknak a keresztény vallásra megtérítése. A bajorok ősrégi véghatárán, az Ens fo­lyó bal partján, megnyittatott az avarok által feldúlt lauriaki püspökség, a szlávok és ma­gyarok történetében eléggé emlékezetes püs­pökség , s név szerint ezen tájakon, Aváriában (a Duna partjain, Passautól Bécsig s a karan­­tánok és stájerok honában (a Dráva mentében s annak mindkét partján) a leggyorsabban szaporodtak a német gyarmatok. Két külön határgróf, az egyik az eléggé emlékezetes Lauriakban, a másik Friaulban hathatósan terjesztő az egyház és a német uralom határait. Közös- és Maros-szabályozás. Az elmúlt ősz végével nemzeti közös nagy­ gazdaságunkat a legtisztább mag elvetésével, melyből a dermesztő tél után Isten jóvoltából közös jobblétünk gazdag vetése fog kihajtani, rendbenhagyván, addig, míg körülte a tél hi­dege után forgolódnunk ismét lehetend, tekint­sünk körül közgazdaságunk többi, bár kisebb körű, de előremenetelünk s közjólétünk bizto­sítása s előbbrevitele tekintetéből szintén nagy fontosságú ágain is, hol cselekednünk nem csak lehet, de kötelességünk is. Íme a sok közös, az alföldre nézve első­sorban s a Tisza mellett mindjárt a Fehér- és Fekete-Körösök, és a Maros szabályozási ügye áll; oly ügy, mely három megye százezrekre menő munkás népének sokszor egész életére befolyással levő ügye. Visszatekintve a Bihar, Arad és Békés megyében átkanyargó Fehér- és Fekete-Kö­rösök rendezése, szabályozása körüli munká­latok eddigi menete­s eredményére, azoknak Arad megyébeni első megkezdésétől fogva, fájdalommal kell megvallani, hogy azokban sem a kellő tervszerűség­i egység, sem a ki­­vánt erély, sem a terhek méltányos s törvé­nyes megosztása s viselése elvének alkalma­zása föl nem található jó adag közönyösség az ügy iránt, a terhek, a munkálatoknak lehetőleg a kevésbbé birto­kosak vállaira tolása, a töltések, gátaknak egy magasabb szempontból szakértőileg kidolgo­zott egységes terv nélkül, a pillanatnyi szük­ség, vagy néha egyéni érdekek szerint majd itt, majd amott megkezdése, s ismét abbanha­­gyása, a folyammeder mellőzhetlen tisztításai­nak elhanyagolása, jellemzik a Közös-szabá­lyozási munkálatoknak az 1860. octóberig le­folyt 11 évi kormányrendszer előtti időkben menetét, mihez még a két Körösön levő mint­egy 16 álló fahíd által a folyam 15 ölnyi rendes medrének 6—7 ölnyi mederbe való be­­sarkantyúzása járul mind e mai napig. A 12 év alatt a szabályozás ügye­s rend­szere körülbelül hasonló maradt az előbbem­hez, azzal a különbséggel, hogy a szegény né­pet még azon tájakról is zaklatták a munkála­tok terheivel, melyek az árvizeknek csak hí­rét szokták hallani, de a munkálatok folytak ahogy folyhattak ; jellemzésükre elég lesz an­­­nyit megjegyeznem, hogy egyazon időkben befolyásos kormány­ hivatalnok, kinek birto­kát a vizár ellepte, baján aként segített, hogy a kész töltést átvágatta, mi által a szerencsét­len Csinytye község tán harmad éve az árvíz­nek martalékául lett kitéve. Mindennek eredményei azon pusztítások s pusztulások voltak, miket a két folyam rom­boló árjai időnkint okozva, elég szomorú, or­szágos hírre tettek szert. A rövid tartamú megyei élet idejében szép a sikert ígérő intézkedések voltak tervbe véve : „Kis-jenői Körös-szabályozási társulat,“ melynek központja az alkotmányos megye volt, észszerű elvek s igazságos alapokon nyugvó alapszabály terve már készen kinyo­matva létezett; de, fájdalom, az érdeklett köz­birtokosok, s méginkább a nagyobb birtok­képviselők aláírásaikkal a társulatot végleg megalakítani a mai napig elmulasztották, ho­lott a kis-jenői főherczegi uradalom részéről a munkálatok sikeres befejezésére 100,000 ft járulék ajánltatott föl. Elmúlt a megyei rövid élet, s eredmé­nyéül e téren fönmaradt azon töltés­vonal, me­lyet a zarándi járás volt alkotm­­ászbirája, Za­­rándtól Pélig, a vizi-küldöttségi elnök javaslata folytán, a megyétől a közmunkás illetékből nyert mintegy 10,500 napszámmal a Fehér- Körös balpartján elkészíttetett. A Fekete - Körösnél azonban majdnem semmi sem történt, sőt az állapot még ro­­szabbá lett az által, hogy Bihar megye a „gyep­ies“ mellékfolyam torkolatát betöltve, annak víztömege is a Fekete-Körösbe szorittatott. *) Az I. czikk lapunk m. évi 300. számában jelent meg. *) E terhes vádaknak azért nyitjuk meg a tért, hogy, ha azok nem alaposak, azoknak megczáfolá­­sát idézzük elő. Szerk.

Next