Magyarország, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1862-02-13 / 36. szám
SZERKESZTETt5fri IRPORT. MUNKATÁRSAINK ||. HIRDETMÉNYEK DIJA: MEGJELEN ~~~ Vitér 4 qz 9 emelet kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő I 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr, ünnep- s ^s^rnapot követő napok kivé-i * — séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 80 ájkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 21 újkr. ye Minden nap. KIADÓ-HIVATAL s a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel Hébert és ( ELŐFIZETÉSI ÁR Urtér 4. sz. földszint. Bárra öntötten leveleket, csak ismerős kézből fogadunk el.___________[ Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajceáron kaphatók. Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre itt PEST, február 12. Külföldi szemle. Ma valahány bécsi lapba csak néztünk, mindenikből „die identische Note an Preussen“ kukucsált ki. Szemébe nézve e kisértetnek, mondhatjuk hogy nincs semmi kísérteties alakja. Malta renascentur quaeram cecidere, így volt ez 1850-ben is, midőn Poroszország kénytelen vola a drezdai értekezletben részt venni. Most is ily tanácskozásra szólitatik fel ez „identische“ jegyzékben. Úgy de most nem áll az „identische“ hatalmak háta mögött Oroszország; az az Oroszország, mely 1850-ben Ausztriának barátságos közbenjárását felajánlotta, s ez által a porosz kormányt a drezdai értekezletbe kényszeríté. Ellenben tán azt lehet gyanítani, hogy Poroszország háta megett áll valaki, ki a másodrendű német hatalmak diplomatiai táborozását könnyen Ausztria ellen fordíthatja. Ez a valaki sok dolgot tart csupán „plaisanterie autrichienne-nek, mire a bécsi lapok komolyan esküsznek. Poroszország az „identische“ hatalmak tanácskozását, melyre felszólittatik, a legnagyobb lelki nyugalommal végig szemlélheti, a nélkül hogy azokba elegyednék. Legkevésbbé tarthat pedig attól, hogy Németország, Ausztria nem-német birtokait is garantirozni fogja — hisz tizenegy év előtt is maguk a külföldi hatalmak tiltakoztak ez ellen legjobban. A német coalitio jellegeit e tekintetben bátran a szelekre lehet bízni. Ám mi lesz annak a vége, ha Poroszország az „ugyan azonos“ jegyzékben kifejezett kívánságnak nem enged ? Nem engedhet pedig, miután Bernstorff jegyzéke apróra megmagyarázza hogy a német Bundot, Ausztria és ügyfeleinek nézetei szerint reformálni nem lehet. El kell tehát a porosz kormánynak e felfogástól térni, vagy „elszigetelten“ marad. Itt azonban az a kérdés, kik által marad elszigetelten. A német kormányok és nem a német nemzet által — e pedig lényeges különbség oly államhabarékban, hol a „National-Verein“ mely maga egy politikai hatalom, csak legközelebb , febr. 2. májnás Frankfurtban tartott gyűlésében, a porosz nép iránt szerencsekivánatait fejezte ki, az utóbbi követválasztásoknál tanúsított hazafiusága és szabadelműségéért. Lesz-e azonban a porosz kormánynak elég bátorsága a kabinetek helyett a népekre hivatkozni. Tény, hogy a jelen porosz kormány nem egyszer nyilvánítá, miszerint arra az útra, melyen az olaszok járnak, soha sem fog lépni, sem erőszakhoz nem nyúl a német egység megalapítása végett! De hát a „point d’ honneur” a kormányok elhatározásában nem nyomna semmit ? Avagy a würzburgiak „identische“ fellépése nem eléggé mutatja-e, hogy Poroszország többé arra nem számíthat, miszerint a német kormányok majd önkéntesen szegődnek a porosz szűkebb Bundhoz? Avagy talán Poroszország is úgy gondolkozik a kormányaikkal elégedetlen népekről mint Garibaldi, hogy öt puskalövéssel kell hini ? A politika : a 1ehető tudománya. Amit csak a meglevő eszközökkel elérni lehet, mind arra egy államférfiúnak törekedni kell, anélkül, hogy „a mi van“ azon magát teljesen túltenné. Senki sem kíván a jelen porosz kormánytól valami rendkívüli nagy tettet, de azt mindenki megvárhatja, hogy állhatatos legyen . A mexikói trón feletti alkudozás csakugyan kétségen felül álló dolog s mint Párisból értesülünk, az is való, hogy a velenczei kérdéssel áll kapcsolatban. Hiában tagadják a bécsi lapok , hiszen azt is tagadták, a mit már bevallanak, hogy egyik ausztriai főherczeg volna a kérdéses trónra kiszemelve, így lesznek kénytelenek bevallani azt is, et ce moment n’est pas loin — hogy a párisi levél saját szavaival éljünk — hogy a velenczei kérdés a mexikóival kapcsolatban áll; hogy mégis csak van oly merész osztrák miniszter, ki „Adria gyöngyét“ — melynek átengedése kivált a sereg előtt most oly népszerűtlen— vakmerősködik majd kárpótlásra átajánlani. Vagy ha e terv mégis meghiúsulna, akkor nem alaptalan Ausztria és Törökország aggodalma, Anglia és Francziaország a békés megoldásnak csakis fentebbi módját látják egyedül lehetségesnek. És hozzáteszik, hogy a háborúval Németország érdekei is koczkáztatnak a szerződvény lényegét, s az összes német államok érdekeit sokkal közelebbről érintik, mintsem az alulírottak legfelsőbb kormányának komoly figyelmét ne igénylenék. Azon kibocsátvány tartalmában nevezetesen, melyet a berlini cabinet, az említett javaslatokra válaszolva 1861. decz. 20-kán Savigny kir. követ úrhoz a drezdai udvarnál intézett. Poroszország a német reformkérdésben azon vezéreszmét ismeri el, hogy az egész Németországot befoglaló szövetségi szerződésben a szövetség népjogi jelleme saját tisztaságában megtartandó, míg a szövetségi tagok egy részének szorosabb összetűzése a belső államjog terén az illető kormányok szabad egyezkedésének tartatnék fen. A porosz kabinet, anélkül hogy e szorosabb egyesülés alapvonalai vagy kiterjedése fölött nyilatkoznék, úgy látszik nem akarja kizárni azon esetet, hogy ezen szövetség a szövetségben egy úgynevezett szövetségi állam alakjáig fejlődnék, melyben az államfönség legfontosabb atributumai egy központi hatalomra ruháztatnának át, nevezetesen a rendi katonai főparancsnokság s a külföldi képviselet joga egy kézbe tétetnének le. Egy ily szövetség állami egyesülésben a porosz kormány csupán a szövetségi okmány 11-ik czikkében nyújtott szövetségi jognak teljesen jogosult használatát véli felismerni s azon nézetben van, hogy ez eszméjök kivitele által sem a szűkebb szövetségben részt nem vevő kormányok jogot nem nyernének a tágabb szövetségbeli kilépésre, sem az utóbbinak állományára fönálló biztosítékok változást nem szenvednének. Minél élénkebben kell hogy óhajtsa a császári kormány azt, hogy a német szövetségi alkotmány reformkérdéséhez csak Poroszországgal egyetértve lépjen közelebb, annál bensőbb sajnálattal látta hogy a porosz k. udvar e reform politikai s jogi előfeltételei iránt oly nézeteket nyilvánít, melyekre nézve az egyesülést mind meggyőződése mind kötelességei egyaránt megtiltják. Sőt inkább, mint Németország átalános érdekei, mind a tényleges jog szempontjából, a Berlinből Dresdába küldött s fönemlített kibocsátvány tételei ellen, óvást kell tennie. A császári kormánynak lehetetlen azon kívánságban, hogy a minden németet egyesítő nemzeti kötelék szorosan egy népjogi szerződés jelentőségére vitessék vissza, a német szövetségi reform jogosult feltételezését, vagy a német népben tagadhatlanul létező egyesülési vágy helyes kifejezését elismerni. Emlékezzék csak vissza a porosz k. kabinet, hogy Poroszország mint a német szövetség egyik alapítója, egykor a bécsi congressusban mily egészen más irányban működött közre a szövetségi szerződés megállapításánál. A cs. kormány kötelességének tartja szabadon nyilvánítói, hogy Németország egységét s biztonságát, erkölcsi békéjét s a szövetségi szerződés sikeres kifejlődésébe vetett reményét, nagy mértékben fenyegetve s veszélyeztetve látná, ha Poroszország azon igyekezete mellett maradni akarna, hogy a német államok egy része egy központosított alkotmány s egy főszemély által egyesittetnék, mig e rész s a szövetség többi tagjai közti viszony puszta szerződések alapján, mint ez idegen fajú népek közt is megköthető, szabályoztatnék. További fejtegetések helyett, elég lesz azon veszélyes következményekre utalnunk, melyeket egy korábbi időszakban, ily jellemű törekvések Németországban előidézni fenyegetőztek. A csász. kormány továbbá, teljes meggyőződéssel kell hogy a tényleges szerződési joggal meg nem egyeztethetőnek bélyegezzen minden oly kísérletet, melynek czélja a szövetség szervezetét egy szűkebb szövetség által megtörni. A szövetségi okmány 11-ik czikke mindenesetre megengedi a német kormányoknak mindennemű szövetségkötés jogát, de mi következtethető ebből világosabban, minthogy a szövetségi okmány oly szövetségi tagokat föltételez, kik önállóságukat, s így szövetségköthetési képességöket megőrzik ? Világos , hogy a szövetségi okmány csak független kormányok közti szövetkezésről akart szólani. Ama czikk azt akarja, hogy a német kormányok a mindennemű szövetkezés jogát, amenyiben azok a szövetség vagy egyes szövetségi tagok biztonsága ellen nincsenek intézve tartsák meg. De oly állam, mely egy szövetség állami központi hatalomnak, avagy csupán valamely más állam diplomatiai és katonai vezetésének alárendeli magát, oly állam talán még közigazgatási ügyek iránt köthet még szerződéseket, de szövetséget önállólag többé nem. Maga a szerződés, mely ez alárendeltséget megállapitá, bizonyára nem tartathatnék saját tag szövetségnek. Ily szerződés alárendeltségi szerződés volna. És végre ha a 11-dik czikk magában véve a szerint alkalmazható volna is, amint azt a porosz k. kabinet alkalmazni akarná, még akkor is egy futó tekintet a szövetségi szerződések más lényeges határozataira elég lenne, hogy ez alkalmazás jogos lehetőségét kizárná. A német szövetség, mint önálló, egymástól független államok összesége, kölcsönös szerződési jogokkal szerződési kötelezettségekkel alapitatott. Egész szervezete ez alapelven nyugszik, s a szövetségi okmány által meghatározott szavazati viszonyokon. De mindkettő, az alapelv szintúgy mint a szervezet a szűkebb szövetség által a megsemmisülésig veszélyeztetnék, amelynek egységes alkotmánya általi tagjainak jogegyenlősége megszüntetnék, s azon képességök elveszne, hogy a legfontosabb politikai s katonai ügyekben önálló szavazati jogaikat gyakorolják. A csász. kormány azon esetben tehát kénytelen kinyilatkoztatni, hogy a szövetségi okmány 11-ik czikke épen nem igazolja egy szűkebb úgynevezett szövetségi állam alakítását Németországban, sőt e tényt a német szövetség lényeges alkotmányával össze nem egyeztethetőnek és mint olyant kénytelen lenne tekinteni, mely a német szövetség tényleges ha bár nem jogos feloszlását magában zárja. Aláirott egyébiránt 1. f. kormánya nézeteinek jelen előadásához azon bizalomteljes várakozást is csatolja, hogy a porosz k. udvar bölcsességében s a jog alapelveihez ragaszkodásában a német reform kérdés oly felfogásához nem fog ragaszkodni, mely szövetséges társnál oly fontos aggodalmakat ébreszt, s mit nem valósíthatna a nélkül, hogy Németországot zavarokba ne döntené, s mi által a jogszerüleg fönálló szövetségi alkotmány sikeres kifejlődése s foganatossága gátoltatnék. A porosz k. kabinet, említett kibocsátványában elismeré, hogy a szász kormány a szövetségi reform tanácsos voltáról meggyőződését nyilván kijelenté. Alelirottnak is legyen szabad azt erősíthetni, hogy kormánya szintén ezen meggyőződést osztja. Mélyen áthatva annak igazságától, hogy minden ily reform elvének a fenálló s az egész Németországot egyesítő szövetségi alkotmány organicus fejlődési elvének kell lenni, a cs. kormány azt hiszi, hogy ez alapon minden oldalróli készség mellett fontos. Németország belkifejlődésének megfelelő javítások lennének létesíthetők ; ezekhez számítja nevezetesen a német szövetségben hatékonyabb végrehajtó hatalom megalapítását a közös német törvényhozás ügyeire nézve, a német rendi gyűlések követségi rendszerének alkalmazása által. A csász kormány a szövetséges porosz kormány azon elhatározását örömmel venné, mely által a szövetségi reform fölötti tanácskozmányok megnyitása, ezen mindenkire nézve egyenlőn igazságos s Németország viszonyaihoz illő alapon, lehetségessé tétetnék. Ausztria és a német királyságok azonos jegyzéke. A kiv. „Wr. Zig“ közli azon jegyzéket, melyet Ausztria több német kis és középállammal közösen Berlinbe küldött, s melyben a Poroszországból eredő szövetségi reformtervek ellen óvás tétetik, e jegyzék így hangzik : „Szászország reformjavaslatai a porosz kir. kormánynak alkalmat nyújtottak oly nyilatkozatokra, melyek sokkal fontosabbak s a német szövetségi Belföldi szemle. — Kun-Szent-Miklóson, mint a „Sürgönynek“ írják, főbíró lett, a ki volt, Magay Károly; főjegyző Baky helyett Aczél; tanácsnokok többnyire az előbbiek. — Félegyházán — mint ugyancsak a „Sürgönyben“ olvasók — a febr. 1-jén tartott tisztujitás alkalmával a sok szó és kérés vége az lett, hogy főbíró Mihalovics János; főjegyző Fejes Márton s aztán a többi tanácsnokok mind helyeiken maradtak egy negyed évig. Ez alkalommal törvényszéki tanácsosok lettek: Endre Mihály, Fejes Márton, különben főjegyző, Szabó János és Tarjányi Gábor; törvényszéki aljegyző Móczár Vendel. A többi eddigi tanácsnokok kőigazgatásiak, hol jegyzők: Szabó Antal és Szabó Iván; telekkönyvvezető Seres László. — Majsán e hó 5-kén a tanács így jön megalakítva : főbíró Farkas Mihály, főjegyző Mihalovics Béla, 1-sö alj. Felföldi János, 2-ik alj. Farkas József , tanácsnokok: Terbe Fülöp, közgyám, Iiihager Károly telekkönyvvezető, --ik biró Varga Elek, kórházgondnok Molnár Lőrincz, külső templom-gondnok Minkó Lukács, nyilvántartó és adókivető Révfi Imre, ellenőr Farkas András, sat. — Korosam n 6 kán nyittatott meg a tisztikar, vagyis újra helyén maradt: főbíró Dudás Béla, 2-ik bíró Varga János, főjegyző Jenovay Sándor, alj. Móczár József, adószedő Czékus Ferencz, kórházi pénztárgondnok Fekete Ferencz, árvák gondnoka idősb Komáromy Ferencz, templom-pénztári gondnok Bálint József, telekkönyv-vezető Bende Lajos, tanácsnokok Jernei Mihály, sat. — Szarvasi levelezőnk által oly fölvilágositások érkeztek hozzánk, melyek lapunk jan. 24. és 25-kei számban megjelent közléseket (a szarvasi tanácsban történtekről) igazolják. Az utóbb, másrészről hozzánk küldött jegyzőkönyvi kivonatok nem terjednek ki az ügy egész folyamára. E kijelentéssel, mellyel tisztelt levelezőnk hitelének tartozunk, ezúttal be kell fejeznünk az ügyet. — A Szebeni közönség legutóbbi ülésében tárgyalták a szebenszéki románok tiltakozását azon választó testület összeállítása ellen, mely a mostani egyetemi követeket választotta. Brassó vidéki követ Lasset Ágost különvéleménye a szász nemzeti egyetem hetes bizottmánya 1861. jan. 31-ki munkálatához. A bizottmány munkálatába többségi határzat által két nagy elv jön felvéve, a melyek nézetemmel s meggyőződésemmel annyira ellenkeznek, hogy kötelezettnek érzem magam azok ellen indokolt külön véleménynyel lépni fel. Azt hiszem, ezáltal csak a bennem helyzeti bizalmat tisztelem, mert e bizottmány tagjává történt választásban azon felhívás volt foglalva, hogy amit csekély nézetem szerint jogosnak és helyesnek tartok, szabadon és nyíltan kimondjam. I. A bizottmány javaslatában az áll: „Erdély nagyfejedelemség az elválaszthatlan és megoszthatlan ausztriai öszbirodalom önálló s minden más országtól független alkatrésze, s az is marad.“ Ezáltal az 1848-ki I. t. czikk, Erdélynek Magyarországgal való egyesülését illetőleg, merőben ignoráltatik. Azt hiszem, hogy ezt nem lehet tenni. A mondott czikket az erdélyi országgyűlés egyhangúlag szavazta meg, az uralkodó helybenhagyó és szentesité, az országgyűlésen ki lön hirdetve, tehát egy jogérvényes törvény minden kellékével bír. Hogy a hatóságokban átalános közzé nem tétetett, ebből legfölebb az következik, hogy kötelező ereje felfüggesztetett, nem pedig a miként állíttatni megkísértetett, hogy merőben megszüntetett. Minden más ismert ellenvetés semmi tekintetet sem érdemel, mert különben szinte minden törvényt lehetne inkább vagy kevésbbé megtámadni, s így semmi jogállapot sem volna fentartható. Így áll az ügy alkotmányos szempontból, és szabadságot veszek magamnak az 1861. jul. 21-kéről a magyar országgyűléshez intézett legf. leiratra utalni, a mely szerint ő Felsége Erdély unióját Magyarországgal az 1860. oct. 20-ki legf. határzatokban csak érintetlenül hagyá, nem pedig semmisnek nyilvánitá. Ha tehát az unio-törvényczikk törvénynek tekintendő , csak törvényes uton szüntethető meg vagy módosítható. Ellenben tény, hogy az unio-törvény Erdély lakói igen nagy részénél, nevezetesen a szász és román nemzetnél határozott ellenszenvet ébresztett, amely több tekintetben igazolva van. Az unió kérdése izgalmas időben, oly mohósággal és gyorsasággal tárgyaltatott s végeztetett el, amely az ügy fontosságával nem állt arányban; a helyett, hogy tökéletes államszerződés köttetett volna, amelyben az egyesülés módja és feltételei minden irányban s az alapos jogok és érdekek fentartása egészben és részben határozottan ki lettek volna mondandók — megelégedtek az unió egyszerű kimondásával, s ennek keresztülvitelére nézve Erdélyt a magyar országgyűlés többségének adták át. Erdély nem magyar lakói nemzeti érdekeikre nézve oly törvények uralma alá helyeztettek, amelyekről a magyar országgyűlés később — a múlt évi első feliratban —— maga elismerte, hogy az egyenjogúságot sértik és ez okból módosítandók. Ezeket előrebocsátva véleményem az, hogy az unió-törvény ne ignoráltassék, azonban mondassák ki azon óhajtás, hogy az országgyűlés vegye revisio alá, annyival is inkább, mert azóta 13 év folyt le, oly időszak, amely mindennemű eseményekben, változásokban és tapasztalatokban gazdag, amelyeket tekintetbe kell venni. Nem tartózkodom egyébiránt kimondani, hogy csak Erdély egyesülésében Magyarországgal látom az egyetlen eszközt viszonyaink consolidálására — tehát ezt politikai szükségességnek tartom, valamint nem kétkedem, hogy újabb tárgyalása ez ügynek minden részt kielégítő megoldásra fog vezetni. II. A bizottmány véleménye a nemzetiségek egyenjogúságának gyakorlati keresztülvitelére nemzeti területek alakítását ajánlja, nemzeti közigazgatási terület nevezet alatt. Ez a második elv, amely mellett nem szavazhatok. Oly országban, ahol a nemzetiségek compact tömegekben külön területeken laknak, ez elv tagadhatlanul a legegyszerűbb és legtermészetesebb megoldásául ajánlkoznék e bajos feladatnak . Erdélyre nézve azonban, hol a nemzetiségek kevés kivétellel egymás közt laknak tarka vegyületben, úgy tetszik, nem talál. Minden elvnek természetében fekszik, hogy legvégsőbb következményében is érvényre akar jutni; ez okból szorosan szemügyre kell venni e következményeket, mielőtt az ember határozna. A fenforgó esetben, úgy tetszik, oda vezetne a nemzetiség elve, hogy minden nemzet inkább kevésbbé arra törekednék, hogy a hozzátartozókat a területi és más viszonyok tekintetbe vétele nélkül magához húzza; ez okból a nemzeti területek meghatározásánál vég nélküli pertpatvar, akik idegen területre estek, sértve éreznék magukat — tehát örökös panasz, a népesség és nemzetiségi viszonyok hullámzásánál folyvást új igények támadnának, tehát változás vég nélkül. Bármiként rendezzék, a nemzetiségi területek gyakorlati életbeléptetésénél végül csak az önkény határozna a felett, melyik nemzetnek adassék az ország legnagyobb részében , vagy ama terület; nem természetes, hanem mesterséges teremtmények volnának, amelyek itt-ott még azt is kérdésessé tennék, hogy a czélnak és várakozásnak megfelelnek-e, hogy t. i. az illető nemzet, amelynek a terület átadatott, ki tudja-e fejteni a szükséges eszközöket és erőt, amelyeknél fogva nemzetisége jellegét azon területre ráüsse a kívánt értelemben és mérvben. E mellett a kérdéses elv nekem nem látszik szabadelvűnek lenni: egyik kézzel ad, a másikkal vesz, itt tért nyit, ott korlátokat állít fel; általában akadályozza a nemzetiség közös szabad fejlődését. Ami különösen a szász nemzetet illeti, fel kellene adni a história jogalapját, amiből igen könnyen más tekintetben is kedvezőtlen következmények állhatnának be, s önmagával jöne ellenkezésbe, minthogy a szász nemzeti egyetem 1850. január 12-kén 356. és 357. sz. a. hasonló esetben határzottan a szász föld eldarabolása ellen nyilatkozott. Hogy a nemzeti egyenjogúság elvét a lehetőségig azon érvényre emeljük, a melyre észszerűen emelhetni, szerény véleményem szerint az ország új felosztásának kísérletére nincs szükség. Erre nézve általánosan alkalmazható határzatok és intézkedések hozhatók, mint aminők egy részben a bizottmány jelentésében is előfordulnak. A nemzeti egyenjogúság valódi gyakorlati tere, azt hiszem, a közéletben, az egyházon és iskolán kívül, — amelyek itt tekintetbe nem jönek — a község, a municipium. A szabad községben, a szabad municipiumban fejlődjenek a nem