Magyarország, 1862. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1862-04-08 / 81. szám

let pénzalapjának gyarapítására van szánva — jövő hétfőn, i. e. hó 7-én leend. Egyébiránt közintézeteink megszilárdításának gondjaival, elméleti mivelődésünk előmozdításával, szóval, szellemi s anyagi érdekeink fejlesztésével, sőt még komoly tanulmányokkal is foglalkozunk, keveset törődve mindazzal, a­mi körültünk történik— igy aztán csak eltaszítja egyik nap a másikat. ▼iareliävel osztozkodik. Ezt nem csak a „parla­­­menturi“ rendszer , hanem már maga az alkotmányosság igy hozza magával, és ezen osztozkodás péld. a magyar alkotmányban ki jön mondva oly időben, midőn parlamentaris­­musról még nem volt szó. A Parlamentarismus csak egy árnyalata, egyik további kifejlődési stádiuma az alkotmányosságnak. Ez utóbbi azt állítja, hogy törvényt csak a korona és nép­­képviselet egyetértőleg hozhat, tehát törvény nem lehet az, a­mit vagy a korona, vagy a képviselet üdvösnek nem tart. A koronának elegendő eszközei vannak ez elv foganatosítá­sára, ő megtagadhatja a szentesítést, feloszlat­hatja a parlamentet és a roszul értesült néptől a jobban értesültre hivatkozhatik. De mi tör­ténjék akkor, ha egy második, egy harmadik képviselet az elsőnek nézeteit tartja fen? Itt hézagot mutatott az alkotmányos rendszer a maga általánosságában, és itt folytatólag, ki­­egészítőleg lépett be a Parlamentarismus. Ugyanis a constitutionalismusnak egyik legmagasztosabb fictiója az, hogy a fejedelmet mindig jónak, országa üdvéről gondoskodónak, minden önzéstől és önfejűségtől mentnek, egyedül népe kielégitésére törekvőnek tartja. E szép fictioból kiindulva, az alkotmányosság azt teszi fel, hogy a souver’án semmi megrög­zött vélemén­nyel vagy előítélettel nem bír, hogy tanácsosai elé nem szab programmot, hanem oly tanácsosokat választ , kiknek programmját elfogadhatónak ítéli. Mindezekből önkényt következik , hogy a fejedelem, népe akaratjának ismételt és vilá­gos nyilvánulása után, nem ismerhet m­á­s tö­rekvést, mint e kivánat kielégítését és hogy akkor csak oly miniszteri programmot vélhet elfogadhatónak, mely a nép többségének kivá­­nataival öszhangzásban áll, más szóval, hogy népszerűtlen minisztereinek helyébe népszerűe­ket, a kamarai többség bizalmával birókat vá­laszt magának, kik a törvényhozás terén a ko­rona és képviselet közti egyetértést lehetsé­gessé teszik. Ez a „Parlamentarismus“ lényege. Igénytelen véleményünk szerint ebben semmi sértő nincsen a korona jogai vagy te­kintélyére nézve. Vegyük csak a másik esetet. Tegyük fel, hogy az alkotmányos elv elfogadtatott ugyan, de parlamentáris rendszer nélkül. Valamely fontos törvényhozási ügy körül lényeges vé­leménykülönbség mutatkozik a kormány és képviselet közt, ez utóbbi elbocsáttatik, de az új képviselet a réginek nyomdokain jár; mi történjék akkor? Mindörökké függőben ma­radjon-e az ügy, mely gyors elintézést kíván? Ezt csak nem lehet kívánni! Ha tehát ily eset­ben nem a parlamentáris rendszer szerint fej­lődnek a dolgok, azaz, ha a korona nem bo­csátja el a nép kivánatait ellenző tanácsosokat és nem választ helyükbe olyanokat, kik az el­intézés oly módjára készek, mely a képviselet egyetértésével találkozik, akkor nem marad egyéb választás, minthogy a korona a másik törvényhozási tényező n­é­l­kül a maga aka­ratja szerint szabja a törvényt, azaz a d­rogh­­­oz és ez aztán már nem csak a parlamenta­­rismusnak, hanem általában az alkotmányos elvnek megsértése, feláldozása. Ismételjük, hogy itten egyedül olyanok­ról szólunk, kik csak a Parlamentarismust nem akarják, hanem az alkotmányosságot igen­is,— mert az absolutistákhoz semmi szavunk nin­csen. Ezek csak következetesek, ha a parla­men­tarismust, mint az alkotmányos elv gya­korlati továbbfejlődését utálják, miután maga az alkotmányos elv sincsen ínyükre. Az alkotmányosak azonban mutassanak nekünk a parlamentarismuson kivül más utat, mely a fent említett viszályból kivezet, a­nél­kül, hogy maga az alkományos elv, a törvény­hozási hatalom megosztásának elve feláldoz­­tatnék. Legközelebbi alkalommal bátorságot veen­dőnk magunknak azt, a­mit itt elméletileg és egyedül a logika törvényeinek vezérkezén fejtegettünk, néhány történelmi példával illu­­strálni. Reméljük, hogy ezen uton is sikerülend­ kimutatnunk, hogy a korona se hatalomban, se tekintélyben nem szenved rövidséget, ha övé azon jog, egy nagy államot kifelé képvi­selni, övé azon jog, ezen államot a törvény korlátain belül teljes szabadsággal és legjobb belátása szerint igazgatni, övé azon jog, saját személyének és tulajdonának érdekeit bárki ellenében is védelmezni, és ha a nép mindezek­ért csak azon egy jogot követeli magának, hogy oly törvényt ne lehessen behozni vagy fentartani, melyet a nemzet értelmisége ha­tározottan roszal és oly törvényeknek létre­jöttét ne lehessen mindörökké gátolni, mi­ket a nép amaz értelmisége érett megfontolás után és ismételt nyilatkozásai szerint, üdvö­söknek, kívánatosoknak ítél. eus székely­ földet tűzte ki tevékenysége czélpontjául és méltán : mert nincs széles e Magyarországon hely, mely a közfigyelmet, mind nemzetiségi, mind i­ j­elvé­­szeti tekintetben inkább megérdemelné, mint a Har­gita tövében lakó ős­magyar faj fészke, a magyar Schweitz s annak egyetemes n­épélete. Megemlíthetném itt azon buzgalmat, melyet gr. Mikó Imre, Veszély Károly s mások az erdélyi, ille­tőleg székely történeti kútfők kiaknázásában s köz­rebocsátásában tanúsítnak, továbbá jeles történé­szünk Szabó Károly, valamint Imets Jákó hazánkfiá­nak a székely őstörténet kiderítésében lankadást nem ismerő fáradozásait; megsúghatnám,hogy derék tudósunk Kovács István is nemsokára meg fogja szakítni hosszas hallgatását, sőt még azt is megmondhatnám, miként itt Kolozsvárit is készül egy a székely nemzet pragmatica históriáját tárgya­­zó kimentő munka. Azonban mellőzve most az utóbbi remélhető irodalmi termékeket, ma csak egy oly dologról aka­rok szólani, mi már a valósulás stádiumába lépett s alkalmasint nem mindennapi figyelmet fog kelteni, mi nem egyéb, mint a közelebb megjelenő gyűjtemény, melyet Kriza János úr ad ki „Vadrózsák“ czime alatt, a székely népköltészet köréből. Kincs gúla, nincs emlékszobor, mely őseink nagyszerű fegyvertényeit, a rég elmúlt nagy időket méltókép visszatükrözni, a nemzeti hagyományokat megörökitni, utánzásra méltó hős­tettekre buzditni, a szabadság iránti szeretetet, a nemes irányú közérzü­letet s az ősrégi szokásainkban emlékezetes múltun­kat tisztelő kegyeletet ébren tartani oly mértékben képes volna, mint a nép ajkain élő nemzeti dalla­maink. Ennek fontosságát Kriza már akkor felismerte, midőn sokan alig fektettek némi súlyt mindezekre; ő akkor kezdett foglalkozni a székely népdalok és me­sék gyűjtésével — még 1840 körül — midőn mások, ha itt-ott böngésztek is, figyelmüket csak egyes ka­lászokra fordították. 1848-ban már közre is akarta bocsátni az addigi eredményt, de az érdekeltség még nem lévén kellően fölébredve, a vállalat nem létesült. 1846-ban, midőn a Kisfaludy-társaság meginditá gyűjteményét, Kriza látva a mindinkább nyilvánuló közrészvétet — újra megkezdé a gyűjtést, de mun­kája rendezésében s közreadásában egyfelől a köz­bejött forradalom, másfelől bokros hivatalos elfoglal­­tatása által ismét gátolva jön, mig végre mintegy há­rom év előtt gr. Mikó Imre felszólítására harmadszor fogott munkához, illetőleg folytatta már azon időben nagyra nőtt gyűjteménye gyarapitását s ekkép­ e nagybecsű vállalat, a nemes gróf részéről — ki ma­ga szép számú népmesét és tánczszót gyüjtetett e végre, s e felett még a nyomtatási költséget is nagy­lelkűen hordozza — mind szellemi, mind pedig anya­gi s­egélyben részesülvén, rövid idő múlva világot fog látni. Az első kötet, mely körü­lbelől harmincz nyo­mott ívet teend, a múlt hó első napjaiban már sajtó alá került; megjelenése augusztus vége előtt vár­ható. E gyűjtemény gazdagsága és sokoldalúsága ál­tal felülmúl mindent, mit e nemben eddigelő bírunk, minthogy abban Kriza a székely népnek nemcsak költészetét, hanem ennek körébe eső minden más nyelvészeti tárgyat, is felölelt s figyelmét a legaprólé­kosabb részletekre kiterjesztette. Tanuskodand erről a „V­a­d­r­ó­z­s­á­k“ tartalma, mely, mint megtudhatom, következő leend: I. Balladák, dalok és rokonnemű­ek . 1. Udvar­helyszék. 2. Marosszék. 8. Vegyes. II. Tánczszék. III. Találós mesék. IV. Népsajátságok : 1) Szólásmódok, közmon­dások. 2) Népszokások, ünnepélyek. 3) Helynevek. 4) Családnevek. 5) Állatnevek. V. Mondák és nevek. VI. Tájszótár. VII. Utószó és jegyzetek. E szerint minden van itt, mi a székelyek nem­zeti sajátságait és szokásait megismertetni képes, vannak pl. 300 éves balladák nemzeti fejedelmeink korából, népköltemények, mesék homori modorban sat. Mindezekben a költői erő, az eszmemenet és gör­­dü­let szépsége, a tömöttség és gyors fejlődés, úgy az alakot, mint a tartalmat tekintve valóban meglepő. A mi azonban az ó-székely balladák legnagyobb becsét s minden más e nemű magyar költemények feletti előnyét képezi, az abban áll, hogy azok meséje a mgasb körökben s a köznép gunyhójában egyaránt szerepel, s az olvasó most a fejedelmi csarnokban, majd egy népies falusi fonóban találja magát, tanú­ságául annak , mikép Erdélynek jobbadán népszerű nemzeti fejedelmei voltak s a polgári társaság kü­lönböző rétegei együtt élvén, együtt harczolván a hon és szabadsága fentartásáért, összesimultak , hogy Olygarchia nem lévén, sőt az állami szerkezeten át­szövődött szabadelvüség, főleg pedig az itt már ak­kor fenállott vallás­szabadság folytán az intelligen­­tiának szabad útja volt a legmagasabb országos mél­tóságokra, hivatalokra, hazánk e részében csaknem minden születés és vallási különbség nélkül. Innen van az, hogy a fejedelmeknek gyakran igénytelen származású tanácsosai és vezérei voltak; igy lett Székely Mózes közönséges székely közvitéz­ből fővezérré; igy küldetett Borsos Tamás, habár egyszerű maros­vásárhelyi polgár volt, a legfonto­sabb diplomatiai küldetésekkel idegen udvarokhoz, jelesen Konstantinápolyba a fényes portához. Mind­ketten s ezekhez hasonlóan mások számosan nem születésük, hanem tehetségük következtében emel­kedtek. Ennyit előleges ismertetésül. Különben azt hi­szem, lesz még alkalmam tüzetesen szólani a mondott gyűjteményről, e ritka tüneményről, mit ezúttal je­lezni kívántam csupán, mint árbóczkosárban ülő ten­gerész a száraz­földet, csillagász a közelgő üstököst. Most még csak annyit jegyzek meg, hogy a „Vad­rózsák“ egészben a székely tájszólás szerint van­nak szerkesztve, a legapróbb részletig, vidékek sze­rint, mire Kriza, mint maga is székely, nagy figyelmet fordított, s a­mit a könyv végén egy kis tájszótár és jegyzetek fognak megmagyarázni. Záradékul álljon itt még egy kis böngészet az itteni hírekből . Azt beszélik, hogy fent és alant még folynak az előmunkálatok az „erdélyi országgyű­lésre,“ ez eszme tehát még él. Dobsa Lajos „István, első magyar király czímű jeles tragoediája múlt hó 30- és 31-én adatott, a felemelt helyárak daczára mindkétszer tele színházban. Azonban jelen színész­­társulatunk gyöngébb, a kolozsvári közönség műér­­zéke ellenben kifejlettebb, sem­hogy az előadást, da­czára a színházunk diszitményeihez képest jelesnek mondható kiállításnak, sikerültnek lehetne mondani. Végre — a mit e hírek közt legelöl kell vala meg­említenem — helybeli főrangú műkedvelőink máso­dik előadása — minek jövedelme az irói segély-egy­ A békés-bánsági helv. hitv. egyház­megye gyűlése. A közelebb­i napokban L­ó­n­y­ay Menyhért ur világi elnöklete miatt Szegeden tartott b. h. egyház­megyei gyűlés nevezetesebb tárgyait kivárom e la­pok olvasóinak tudomására juttatni. A volt esperes leköszönése folytán, ujonan vá­lasztott Ha­jnal Ábel békési lelkész, a superinten­­dentialis gyűlésen leendő felesketéséig nem hivata­­loskodván, a legidősb lelkész tanács­biró foglalta el az egyházi elnöki széket ; ezután a tanács kiegészí­tése következett, vagyis az uj tanácsbirák , Sza­lay István szentesi lelkész, magyar tud. akadémiai tag, Túri Dániel herényi, Juhász Antal makói lelkészek, Szath­mári Károly, Békésmegye volt főjegyzője, Kovács Ferencz, Vásárhely volt pr. gy. követe, a birói hitet letették, s az elnök Lónyay Menyhért ur­rali kézfogás által hivatalaikba beigtattati­­k. Túri Sámuel úr Temesvárról sem meg nem jelent, sem akadályoztatásáról az elnökséget értesíteni nem tar­totta szükségesnek. Pedig a nevezett úr a Bánságból épen azért választatott meg, mert a bánsági és kato­nai végvidéken levő egyházak keserves helyzete, az ő körülményeiket ismerő erélyes férfiak buzgósága, pártfogása és támogatása után vajmi régen sóvárog már. Különösen a határvidék állapota vallási és ne­velési tekintetb­en nagyon sajátságos. A többi bajok természetének, m­indségének és forrásainak kiisme­résével pedig, a canonica visitatio­na körutat tevő esperes és jegyző) bízatott meg, kik egyszersmind a találandókhoz képest orvoslási módokat és szere­ket is fognak javasolni, s a püspökhöz felterjesztést tesznek a viszás állapotok maga utjáni megszünte­tése iránt. A közelebb múlt években még maga a superin­­­endentia is oly mostoha volt a bánsági ecclesiák iránt, hogy az azok vizsgálására évenkint kiadni szo­kott 40 pártot is megtagadta. Újabban azonban, a bé­késbánsági egyházmegye sürgető felterjesztései foly­tán kimondotta, hogy e vidék nemcsak a fraetusnak, de az egész egyházkerületnek gondoskodása, ápolása alá kell hogy vétessék. A az esperesi látogatások költségei pótlására a 42 új forintot ismét kiadatni rendelte. A papválasztás módjára nézve, az egyházkerü­let minden egyházmegyétől véleményt kérvén e gyű­lés, Szalay István t­irórak következő javaslatát fo­gadta el és terjesztette föl: Noha a népképviselet esz­méjéből önként következik, hogy a népet képviselő Presbyterium, a lelkészt önmaga közvetlenül is meg­választhatná, mindazáltal, hogy a népképviseleti presbyterium ebben is folytonosan elismerje, hogy ő az egész gyülekezetben gyökeredzik, továbbá hogy az evangeliom prédikáltatása és hallgatása által, a lelkész és gyülekezet közt, előállani kellő szellemi egyesülés, a megelőző kölcsönös bizalom által meg­­könnyittessék, — úgy­szintén, hogy a gyülekezet ez által egyik karjával választott presbyterium­át, má­sikkal a választandó lelkészt magához ölelvén, lehe­tővé tétessék a szervezett egyház egész testének vér­keringése a kölcsönös szeretet által, s igy a két, szent életbeni előhaladás minél kevesebb szik­ekbe ütköz­­hessék; — végre hogy a nép, lelkészválasztási jogá­nak ősi szokásainkba s kanonainkba benyúló gyökér­szálai ki ne szakadjanak : mindez okoknál fogva úgy véli a lelkészválasztást legczélszerű­bben közvetíthetni, hogy a presbyterium legalább is három, már előre kellőleg kiismert, alkalmas s az esperesnek tudomá­sára juttatott egyént ajánlana a templomban előre meghirdetett, s az esperes, vagy általa küldött lel­kész elnöklet alatt tartandó egyházi népgyülésnek, s ezekből választana a gyülekezet szavazás által, melynél, a gyülekezetből a presbyteriumból nevezett két-két, és igy négy tagú bizottmány szedné a sza­vazatokat. Az egyházi épületek biztosítását annyira sürgeti az e. megye, hogy a superintenden­­tiát megkeresi azon határozat szigorú életbeléptetése iránt, melynél fogva az egyházi épületek biztositását elmulasztott egyh. elölj­áróság tétessék összes vagyo­nával felelőssé a tűzkár esetében; egyszersmind ki­jelenti, hogy jövőben a nem biztositó egyházak tű­z­­károsodás miatti segedelem kérését nem fogja meg­hallgatni. Nagyon helyes és bölcs intézkedés, így megszüntethetik a kéregetés nem igen szép mester­sége, s elhárittatik a különben bekövetkezhetendett kár és szerencsétlenség. Biztosítsa magát minden egyház! Némely egyházak a felsőbb helyen meghatáro­zott stolarekat (magasabbak lévén az eddigieknél) máig sem léptették életbe; másokra nézve jelente­tett, hogy a híveket közönyösség kezdi megszállani, a vallásos buzgóság hal közöttük. Amazok a felsőség iránti engedelmességre, s a törvényekhez alkalmaz­kodásra a szeretet hangján ugyan, de azért komoly szigorúsággal figyelmeztettek és intettek. Emezekbe pedig küldöttségek bocsáttattak ki az e. m. tanács­kebeléből, hogy a baj gyökerét felkeressék, s a talá­landó körülményekhez képest intézkedjenek, hogy a keresztyén hitélet alvó szikrája, a hűlni kezdő keb­lekben újra éledjen, s a vallás iránti kegyelet és buz­góság gyökérszálai lankadásnak ne induljanak. A mily rész vért okozott a Csanádi volt első alispánról jelentett azon tett, mely szerint az a h. h. vallásuakat a római cath. ünnepek megülésére rende­letileg felhivta: ép oly örömmel hallottuk a szegedi városi tanács azon dicséretre méltó loyalis intézke­dését, hogy a reform, lelkész fizetése pótlásául, éven­kint 300 forintot, a tanító fizetéséül pedig 420 forintot rendelt a város pénztárából kiadatni. Az egyházme­ Kolozsvári levelek. III. A hosszas tétlenség, a sajnos közöny után, mely annyi nemzeti emléket engedett elmerülni a feledés tengerébe, az öröm érzete szállja meg a kebelt, mi­dőn látja, hogyan munkálkodik több lelkes honfi ama nagybecsű drága gyöngyök felkutatásában és fel­­szinre hozatalában. E munkásság, mely újabb időben nyilvánulni kezd főként Erdély ősnépének lakhelyét, a classi­que elismerését az esperes személyesen vitte meg a nemes város elöljáróságának. Az e. megye folyó évi közigazgatási költségei fedezésére, az összes egyházakra lélekszám arány­ban kivetett adó öszvege = 1735 frt 263/„ kr. volt, a jövő évre bemutatott budget 1342 frtra rúg. (r. 1.) Lapszemle. A szász nemzeti egyetemnek a Reichsrathra vo­natkozó ismeretes határozatát a félhivatalos „Unga­rische Nachrichten“ is teljesen kárhoztatja. Banszner úr nem akar ugyan palctát törni a szász követek ér­zületei felett, és azzal menti őket, hogy „kedélyük fölhevü­lt egy nagy, egységes ég szabad Ausztriának eszméje által, minek folytán azon ábrándos hit támadt fel bennük, hogy egy k­ö­­zös Reichsrath életerős, üdvös intézmény. E hi­tet, s azon indokokat, mik a szász képviselők e hit­ben megerősíthették, czikkiró, politikai ideológi­ának nevezi, mely a németeknek régi öröksége. „E rögtöni kiáltó fordulat a hétszázéves politi­kai magaviseletben annál sajnosabb“ — úgymond — „mivel az utolsó évtized elég időt engedett a szá­szoknak megfontolni, ha vájjon Erdélyben, hétszáza­dos létezésük alatt jutottak-e valaha oly mostoha helyzetre, s nem védte-e mindig hatalmasan autonó­miájukat a magyar államkötelék, miszerint őseiknek azon hitéhez ragaszkodjanak, hogy a magyar alkot­mány legjobb etalmuk és paizsuk, hogy nem szabad ellenséges állásba kerülniök azon nemes magyar vér­rel, mely oly gyakran patakokban folyt, hogy a szász földet a berontó barbárok ellen védje, s jogaikat és szabadalmaikat megóvja.“------„De úgy látszik, hogy a történelem nem maradt meg emlékezetükben, az ezeréves magyar alkotmány varázsereje meg van törve, s a kegyeletérzet eltemetve. Mi azt hisszük, hogy eme képviselők igen megfontolatlan játékot űznek, s a magyar terület népeinek érdekeit és ér­zelmeit pajzánul sértegetik.“ „De meg fognak győződni róla, hogy Magyar­­ország jogterének elhagyása folytán, a levegőben le­begnek s utóvégre elhagyatottan állnak, minthogy maguk tépik szét mindazon kötelékeket, melyek őket Magyarországgal összefűzik, és maguk áldozzák fel mindazon jogigényeket, melyekkel egyébként a ha­zai törvényhozás irányában jog szerint élhetnének.“ — — »Vájjon ki hajtja őket oda“ —­ értekezését így végzi czikkíró — „hogy emez alkotmányukat halomra döntsék a végből, miszerint a Reichsrathba menjenek, melybe egyedül még sem fognak be­lépni soha? Nem tudjuk, az államminiszterium­­nak egy elhatározását sem, mely eme lojalitási cse­­lekvényre indította­ volna őket. Mint a bohó gyerme­kek, úgy lépnek ők szükség nélkül egy sikamlós pá­lyára, melyen vakon keresik fel a veszélyt. A szász követek nyilatkozata a magyar kérdésre nézve vízbe csapó ménykő. E kérdés azért még­sem moz­dul ki helyéből, vagy helyesebben, háboritlanul fej­­lődik tovább. De ha a magyar népek és tartományok képviselői fölveszik majd újból törvényhozói tevé­kenységük fonalát, ha a magyar korona épsége hely­re lesz állítva ismét, akkor a szászok szerencsések­nek vallhatandják magukat, ha jelen politikájuk fe­ledésbe megy át s politikai különállásuk nem szen­ved a magyar alkotmánynak mostani feladásáért.“ Külföld. — A „Nord“ a keleti kérdésre vonatkozólag terjedelmes czikket közöl, melyben Ausztria és Anglia keleti politikáját megtámadja. A két hatalom, úgy­mond, egy és ugyanazon czélra törekszik Törökor­szággal, t. i. a keleti status­ quonak fentartására. Mig Ausztria csapatai a szárazon a török határokig őrködnek, s ágyunaszádai s más vizi jármüvei le a Glossa fokig czirkálnak a vizen, s ez által a török hajóhadnak igen tevékeny gyámolitást adnak, addig Anglia pénzzel segiti, azt a legújabb török kölcsön gyors előállítása eléggé tanúsítja, s a bankárok ne­vei alatt is joggal gyaníthatjuk az angol kormány kezei működését rejteni. És valóban, ha az angol­ kor­mánytól függne, a török járom már holnap Hercze­­govina, Montenegró és Szerbia nyakán nyögne. Ang­lia politikáját következőleg lehet összefoglalni: fentar­­tása a s Musquonak keleten, megszilárdítása a török uralomnak a még hatalma alatt álló szlávokon és görö­gökön, más szavakkal pénzzel beavatkozás­a végett, hogy a török hatalom háborúját a keresztény alatt­valók ellen folytathassa. Vegyük hozzá még diplo­mátiai támogatását is. A három hatalom czélja tehát minden szláv mozgalom elnyomása. Kérdés már most, mit tehetnek ennek ellenében a szlávok és vajjon nem áll-e érdekében más hatalmaknak a párisi szerződés fentartása, s hogy a törökországi keresztény alattva­lók jelen elnyomott rendellenes állapota jobbra for­duljon. Ennek megfejtését jövő számában ígéri a „Nord.“ — Ragusai tudósítás szerint,közelebbről 0­m­e­r­basának egy kiáltványát tették közzé a felkelők tábo­rában, melyben nemcsak általános amnestiát, sőt ön­­kormányzatot is ígér. De a felkelők semminemű egyezkedésre nem hajlandók, jól tudván mit kell tar­­taniok a török ígéretekről. Azt állítják, miszerint Omer hasa és Bresobason orosz konzul közt egy idő óta feltűnő feszültség uralkodik, okául a konzul kétértelmű magaviseletét hozzák fel. — A „M. Post“ megint Poroszországra irányoz­za figyelmét s kemény hasonlatosságokat hord fel, a mennyiben L Károlyt és XVI. Laj­ost emlegeti sűrűen­ A porosz hűbéri pártnak — úgymond — azon kellett volna lenni, hogy megnyerje a nép és korona közti közvetítésre azon férfiakat, kik az 1848—9-diki mozgalmakban szerepeltek; e helyett azonban épen ezek szivében sértette meg a büszkeség s hazafiság érzelmét s úgy küldte vissza választóikhoz. A porosz kormány eljárása használhat a hűbéri párt terveinek, de a királyi családnak csak árthat. — Berlinből sürgönyzik 6-ról. A „Vossische Ztg.“ tegnapi számában egy, mint írja, névtelenül be­küldött levelet közöl, melyben a pénzügyér sürgetve felszólítja a hadügyért, hogy a jelen katonai költség­­vetést 212 millióval megkissebbítse, hogy az eddigi adópótlékot megszüntetni, és a választási határidő előtt határozott biztosításokat lehessen tenni. A mai „Vorss. Ztg.“ jelenti: A névtelenül be­küldött levél közlése miatt tegnap délután Schel­ 1­i­n­g államügyész egy bűnvádi biztos kíséreté­ben megjelenvén, rögtöni elfogatás terhe alatt, a nyomda vezetőjétől a kérdéses kézirat kia­dás­át követelte. Minthogy a kézirat a nyomdában nem volt, lakatost hozattak a bezárva volt szerkesz­tőségi szállás megnyitására. Lindner szerkesztő azonban ezalatt megérkezvén, kijelenté, mikép az il­lető kézirat már nincs meg, minek következtében mo­tozást tartottak a Lindner szerkesztő magánszál­lásán is, de sikertelenül.

Next