Magyarország, 1862. július (2. évfolyam, 149-175. szám)

1862-07-01 / 149. szám

szolgáltatott alkalmat mind a lakosság, mind a hatóságok között. Ezen állapot pedig sokáig, az utóbbi na­pokig tartott! A szerb kormány soha sem mulasztó el az alkalmat, tiltakozni az 1830-diki hatiserif megsértése és az ebből eredeti türhetlen álla­pot miatt. 1840-, 1841-, 1850-ben s Obreno­­vics Milos herczeg alatt 1861-ben erélyes lé­péseket tett a török Portánál jogainak érvé­nyesítésére, de törekvéseit nem koszoruzta siker. A sérelem, nehézségeivel s veszélyeivel, Obrenovics Mihályra szállt örökségül, egy­szersmind neki jutott a feladat, hogy azt a jog értelmében, nemzete érdekének megfelelő­­leg, orvosolja. Mihály herczeg megszüntetendő végtére ezen, kormányának tekintélyét csökkentő, a nép bizalmát megrendítő, s minden helyes közigazgatást és igazságszolgáltatást akadá­lyozó vis­szás állapotot, elhatározó, hogy kí­sérletet teszen a török Portánál. E czélból a múlt év márt. havában Garasanin Illést, Szer­bia egyik legkitűnőbb államférfiát, ki nem kevésbé ismeretes a török Porta irányában tanusított engesztelékeny szelleméről, mint hazája törvényeihezi szigorú ragaszkodásáról, mint rendkívüli követet küldé Konstantiná­­polyba. Garasanin megérkezvén Konstantiná­­polyba, egy emlékiratot terjesztett a török Porta elé, s abban fölfejtvén mindazon kelle­metlenségeket és bajokat, melyek az 1830-ki hatiserif végre nem hajtása következtében, úgy a török Porta és Szerbia kormány­ható­sága, mint a Szerbiában lakó törökök és szer­­bek közt szakadatlanul történnek, s melyek még egyfelől hátrányára vannak a rendszeres közigazgatás és igazságszolgáltatásnak, más­felől a török Porta és a szerb kormány közti viszonyokat zavarják, az idézett hatise­rif végrehajtását sürgeti. „Végrehajtatván a császári hatiserif azon czikkelye, mely a mu­zulmánok Szerbiában tartózkodását szigorúan tiltja, — mind az emlékirat—megszűnnének az annyi zavart okozó bajok, s örök időkre jó egyetértést lehetne eszközölni a török várak hatóságai és a fejedelemség hatóságai között. Szerbia érdekei kétségbevonhatatla­­­nul azt követelik, hogy az idézett szabályzat szigorúan végrehajtassák, de Szerbia fejedel­me emberies érzelmeket táplálván mindazon muzulmánok iránt, kiknek az országot el kellene hagyniok, kész oly intézkedést aján­lani a magas Portának, a­mely mig egyfelől a jó egyetértést helyreállíthatja , másfelől megkönnyíti a Porta helyzetét, oly határoza­tot hozhatván, mely illőbb a jelen korhoz s emberiesb a Szerbiában lakó muzulmánok iránt,minthogy igy nem kellene kivándorolnia több ezer családnak. Ezen intézkedés abból állana, hogy azon muzulmánokra nézve, kik Szerbiában a várakon kívül laknak, terjesz­tessenek ki azon szabadalmak és törvények, melyek a szerbekre nézve léteznek. De a mi­dőn Szerbia fejedelme ő Fens, új engedményt tesz kétségtelen jogára vonatkozólag, remél­hető, hogy a magas Porta is a maga részéről tekintetben vévén ezen annyira mérsékelt ja­vaslat üdvös voltát, beleegyezőrwl, hogy a Belgrád külvárosában lakó muzulmánok, va­lamint mindazok, kik a várakon kívül laknak, szűnjenek meg kivételes állást foglalni, ugyanazon hatóság alá helyeztessenek, a szerb s követekkel előleges egyetértés útján kiadott had­serif erejénél fogva.“ A minő jogos volt a szerb kormány kö­vetelése a törökök kiköltözését, vagy a vá­rakba vonulását illetőleg, ép oly emberies és nemes volt azon javaslat, melyet a kiköl­tözködés elkerülése végett, a legjobb indu­lattal felajánlott. De a török Porta támaszkodva az 1830- diki hatiserifen módosító 1833-ki firmanra, azon feleletében, melyet Garasanin emlék­iratára adott, ha nem is épen visszautasitólag, de kitérőleg válaszolt. Elismeri, hogy vannak erősségek Szerbiában, hol törökök laknak a várakon kivül, de ezek egyfelől az 1833-diki firman erejénél fogva tartózkodnak azon he­lyeken, másfelől azon okból, mert a vegyes bizottmány, mely a török tulajdon kérdését rendezte volna, nem ült össze a pörös ügyek elintézése végett. De most a magas Porta meg akarván mutatni, miként a szabadalmakat és kiváltságokat fen akarja tartani, elhatározta , hogy a várakon kívül lakó muzulmánok hagyják el eddigi helyeiket, s a tulajdon kér­désének elintézéséről azonnal vegyes bizott­mány intézkedjék, mely egyszersmind a vá­rak környékét is a katonai tudomány kívá­nalmai szerint meghatározza. Belgrádot illetőleg pedig előrebocsátván a magas kapu azon elvét, hogy valamint ő mások jogait tiszteli, úgy az övéit is tiszteltetni kívánja, arra utasítja a szerb kormányt, hogy a belgrádvári török hatóság és a szer­b kor­mány tegyenek oly rendőri intézkedéseket, melyeknél fogva a jó egyetértés és barátság megszilárdítható leend Belgrádnak kereske­déssel foglalkozó török és szerb lakossága között. Garasanin a török Porta válaszára egy második emlékiratban felelt. Ebben a magas Porta által felhozott indokokat erélyesen meg­­czáfolja, a vegyes bizottság munkálatának há­rom hónap alatti befejeztetését sürgeti, s Belgrádra vonatkozólag következőleg­ nyilat­kozik : „Szomorú következmények fognak kifejlődni, ha a magas Porta tovább is vissza­utasítja azon egyetlen eszközt, mely a dol­gok veszélyes állapotának véget vethetne; a lakosságnak nemcsak jelentékeny része fosz­­tatik meg a védelemtől, melyre jogai vannak, hanem, a jelenlegi állapot tovább tartván, megszilárdul az ellenséges hangulat, s azt eszközlendi, hogy a napról napra növekvő bonyodalmak oly irányt veendnek, hogy azokat végtére a kormány minden intézkedé­sének daczára sem lehet megakadályozni.“ A magas kapu Garasaninnak­ ezen má­sodik emlékiratára is felel. Kijelenti abban, hogy a bizottmány befejezheti három hónap alatt munkálatát, egyszersmind meghatároz­hatja a várak környékét, az erődítés szabályai szerint. A­mi a Belgrád városára vonatkozó kérdést illeti, — mondja a második felelet, — a Porta kijelentette és megmutatta régi és újabb jegyzékeiben, hogy szentesített jogától, mely őt a hathumajumok és magas firmanok erejénél fogva illetik — a melyeket itt nem szükséges bővebben fejtegetni — nem akar eltérni. A Porta mint már többször említve volt, minden intézkedést megteend a szerbek és törökök békés együttlakásának és egyet­értésének könnyítésére, s nem szűnik meg a Porta jogaival öszh­angzásban levő kiváltsá­gok osztogatásával. A Porta megszüntetendő minden nehézséget és bonyodalmat, s minde­­nik felett biztosítandó,késznek nyilatkozik egy vegyes bünfenyítő törvényszék felállítására Belgrádban, a­melynél a szerb kormány is tagjai által képviselve leend. Ezen törvény­széknek, mely a szerbek és törökök közti bűnvádi ügyeket a török büntető törvény­­könyv értelmében intézné, a belgrádi rendőr­ség is alávettetik. A Porta nem kétli, miként a szerb kormány maga is be fogja látni, hogy e megoldás a jelenlegi szükségeknek megfelel s azokat kielégiti. Garasanin ezen második feleletre egy újabb jegyzékben felelt, melyben a többi közt ez áll: ,,a magas Porta jónak találta szigorú­an ragaszkodni előbbi nézetéhez : Belgrád kér­dése nehézségek és veszélyek kulforrásául marad, mire nézve a magas Porta semmi más segédeszközt nem talált, mint oly intézmény­t, mely magában véve csak törvényes jóváha­gyása a jelenleg létező rendetlenségnek, mel­­lyel senki nincs megelégedve,s mely újabb meg­sértése az 1830-ki hau­serif által Szerbia ré­szére biztosított jogoknak. Megbízatásom fe­le,— attól tartok, hogy a fontosabb felerésze,— telje­sitlén maradt, daczára fejedelmem azon leghőbb óhajtásának, hogy Szerbia és a ma­gas Porta közötti őszinte egyetértés utján oly állapot eszközöltetnék, mely véleménye sze­rint az egyetlen s üdvös, s a mely után, mint­hogy egyetlen állapot, mely a császári biro­dalom és Szerbia valódi érdekeinek megfelel­het, teljes szivéből törekszik.“ Ugyanezen jegyzékében, mely 1861. oct. l-jéről van keltezve, jelenté Garasanin Ali pasa nagyvezirnek, hogy Konstantinápolyt azonnal el kell hagynia, fejedelmének meg­­hagyása folytán, s megszakítja az alkudozá­sokat. Garasanin elhagyd Konstantinápolyt, a viszályos ügy uj fordulatot von, miről köze­lebbi czikkünkben fogunk szólani. [JUHÁZY GYÖRGY. A bécsi lapok. (ax) Azon kellemes ingerültség, melybe a bécsi centralista lapokat Kovács Lajos és Zichy Antal programmja hozá, csillapulóban van; — a vasárnapi példányok kevés minket illetőt közölnek. Azonban a „Donau Zeitung“ ezen számát sem akarta úgy a világnak ereszteni, hogy Magyarorszá­got illetőleg ne kedveskedjék valamivel. Ezúttal mégis nem mi, magyar ajkú lakosai e honnak, hanem német atyánkfiai választattak czéltáblául, melyre a „Donau Zeitung“ ismeretes nyilait pat­togtatja. A bécsi nénike „Deutsches Culturleben in Un­garn“ feliratú czikkének mindjárt kezdő soraiban feljajdul, hogy „a nemzeti érzület hiánya főleg a né­metek hibája,­­ de sehol se szembeszökőbb ez,mint a most Magyarországban lakók között.“ T. i. a né­met lakók közt. A „Donau Zeitung“ azután fáradságot vesz magának e durranás vádját támogatandó — a múlt századba tekinteni vissza; lelepzi akkor Magyar­­országba költözött németjeink polgári s házi viszo­nyait, kifürkészi az okokat, melyek őket a földünkre vándorlásra bírták, s miután azt tapasztalja, hogy ezekben épen nem volt annyi vonzó, sem annyi ked­ves, hogy emléküknek egy egész századot szentel­hettek volna, történt, hogy sietve felejtkeztek meg eredetükről, s olvadtak össze a magyarokkal, vagy szlávokkal. Német ajkú polgártársaink mosolyogva olvas­hatják őseik bécsi historiographjának felfedezéseit, mert a „Donau Zeitung“ rövid életének zajos pályá­ján ennél furcsább és mulattatóbb felfedezésekkel is szolgált már, s azért nem is ütköznek meg rajta, mi­dőn a bevándorlásra kormányrendeletnél fogva olya­­kat olvasnak utasítva,kik„vagabundus“ „Handwerks­bursch“, „kéregetők“, „Wildschütz“, „­önmagukat megcsonkitni szándékozó Stellungspflichtig“ nevezet alatt ismeretesek. Ezen rendelet 1775-ben visszavo­natott ugyan, de azért a banquerotte üzéreknek, könnyelmű adósoknak, csalás miatt a törvény üldö­zése elöl menekülőknek stb. Magyarország még so­káig nyújtott menhelyet, mig végre ezen „asyl“-nak is 1849-ben Ausztria uj átalakítása véget vetett.“ Ily eredetből a „Donau Z.“ természetesen nem várhat más ivadékot, mint a minőt maga előtt vél TARCZA. Nyílt levél Szász Siárolyhoz. A német költő és történetíró ama mondata: „Die Weltgeschichte ist das Weltgericht“ bár­mily elkoptatott, elcsépeltnek tessék is, nagy és fényes igazságot rejt magában. Valóban egy gonosztevő­nek, ki akár mint uralkodó, akár mint államférfi nyomorgatott egy országot, tönkre juttatott egy nem­zetet a nélkül, hogy bűnei következményeit közvet­lenül szemlélhette volna, végre is egyetlen büntetése ■e földön a megbélyegeztetés, melyet Clio nevére üt, az undor, melylyel minden jobbak emlékétől elfor­dulnak. Sok vigasztaló, sok örvendetes van ez igaz­­­ságban. Mert a históriában nincs oly hazugság, mely­ről előbb utóbb le ne rántassék a lepel, oly bűn, mely örökre a becsületesség mezében maradna ö­ltözre, s oly képmutató, ki a végtelenségig vinné az utókor ámítását. A bűn, az árulás, a kétszinüség itt nem tarthat örökké ez örök igaz törvényszék előtt. Venit summa dies .... mely lerántja az álarczot, s az elitélendő előttünk áll egész ocsmányságában. Ez azon igaz­ság, melyet te tisztelt barátom néhány szellemdús sorral feltartóztatni akarál. Egy ledöntött bálványt akarás talapzatára visszakelyhezni, egy széttépett előítéletet újra érvényre juttatni. Hogy mentséget ta­lálj egy költő számára, ki egyaránt emelkedett, fen­séges ódával dicsőite a szolgaságot s szabadságot, volt mentséged a kétszínű zsarnok számára. Én legalább nem tudom más szempontból te­kinteni, ékes tollal ügyesen írott Horáczod ama sza­vait, melyekkel olykor mented, olykor magasztalod Augustust. Mentségeid, magasztalásaid a régiek, az elkopottak, a százszor elmondottak. S habár egy­­helyi Ampiere nevét — mint látni fogjuk, nem hozzád illő módon — idézed is, egy szavad, egy tételed sincs azon argumentumokra, melyekkel ő ama elavult szá­zados előitéleteket megdönté. Ha alkalomszerüleg akarod is menteni Augustust, hogy Ilorácz a Brutus fegyvertársa hízelgéseinek nemcsak költői, de erköl­csi becsét is bemutasd, másként kellett volna kezde­ned. Elég volt, hogy az utókor oly sokáig tapsolt e bűnös mystificatiónak, ne tapsolj te is, s épen akkor, midőn Ampere oly mesteri tollal elemezte lélektani oldalról e szörnyet. Engedd meg, ha c­zikkedre nagy részben Am­perből kijegyzem a választ. Szerinted „Augustus a hasznosság elvének képviselője, politikus államférfi. A világtörténelemben egy alak sincs, kire ezt több joggal lehetne mondani.“ — »Sa­bakó (t. i. Octavi­us a proscriptiók bevégeztével) fölkelt, szintoly mo­solygó mint előbb; munkáját, mit úgy hivé, elutasít­­­hatatlan szükségesség parancsolt! jól végző, s óh! azért legkisebb lelkiismereti furdalást sem kellett csinálni magának. De mi más ember kelt föl, mint leült vala! Octavius Caesar egyszerre megváltoz­tatta jell­emét (mint a tógáját ugye?).Vagy­is inkább magaviseletét; lemosta kezéről a vért, an­nak gyülölségét társaira háritá, s oly szelíd lett, a mily vad volt, oly emberi, a mily embertelen vala, oly becsületes, a mily alávaló, ocsmány előbb.“ — „()t a világtörténelem mindenható szelleme állította elő s olyanná tette, a minőre épen Rómának, vagy mi ezzel akkor egyet tett, a világnak szüksége volt. Az erkölcstelen jellemtelen Rómának stb.“ „Ez óriás lángész .... megépité (t. i. a római birodalmat) úgy, hogy az utána következett nyomorult és eszeveszett Caesarok egész sora rombolhatott rajta, mig össze­­dönté“ A mi e reflexióid közt van, az a római történet­nek saját tetszésed szerinti alakítása, indokolásul, hogy mind e dolgok természeteseknek, igazaknak tűnjenek fel. De e pontban igazad van. A történet háttér nálad, s midőn szereplő egyéneidet nem más­ként illustráltatod azzal, mint a­hogy czéljaid kí­vánják, jogodban álló dolgot követsz el egész a fal­­sificálás határáig. S ezt te valóban kerülted is. S magam sem akarlak a szándékos falsificálás­­nak még gyanújával is illetni. Szavaid, melyekkel Augustust s ennek korára gyakorolt jótékony hatását jellemzed,nem egyebek,mint sok százados előítéletnek viszhangjai.Az ellenmondások tömkelegéből nem tudál szabadulni. A világ pacificálásának nagyszerű műve, anélkül, hogy a békítés árát vizsgálnád, érzékenyen megható költői lelkületedet. A háborgó románok uj alapokra fektetése elcsábított — s te nem vizsgálod az uj alapokat, sőt több : eltakarod a romladozó osz­lopokat. Te — szóval — a költők Augustusának bűv­körébe kerültél s e miatt nem szemlélheted a törté­net Augustusát, miként maga az egész világ néhány mélyelmé­nek kivételével. Egy után állsz a két nagy római költővel, kik épen nem függetlenek, a középkori keresztyén világ­nézettel , mely benne a szent birodalom alapítóját látja, s nem veszed észre, hogy a vallásos és költői rajongás, mily egyszerű igazságokat fedez el a szem elől.De nem Ampérc volt az első,ki szellőzteté az erény álarczát, mely bűnt takar — ő csak bevégzé a lerán­tás művét erősebb, menydörgőbb szózattal, mint előd­jei. S ha te e szózatot kegyetlennek tartod, nem aka­rod belátni, hogy az nem egyéb, mint igazságos fel­­jajdulása, egy igazságkereső kebelnek a legutálato­sabb mystificatió ellen, mel­lyel a bűnös a történet törvényszéke elöl elvonatik. De édes barátom, Ampére előtt tettek erre kí­sérletet férfiak, kiknek épen ítélő tehetségüket bá­muljuk leginkább. Machiavelli együtt nevezi Augus­tust és Tiberiust, kik lefegyverzették a népet, hogy rabszolgákká tehették. Montesquieu ravasz zsarnok­nak nevezi, ki Rómát rabigába hajtá, „helyre állitá a rendet, azaz a tartós szolgaságot, mert egy szabad államban, hol a főh­atalom leverte a szabadságot, rendnek nevezik a korlátlan hatalmat, és zavarnak, rósz kormányzásnak mind azt, mi az alattvalók be­csületes szabadságát fentarthatja.“ Nem láttál e te is hasonló rendet, hogy nincs érzéked iránta Rómában ? És e megállapított rendről nem helyesen mond­ja-e Gibbon, hogy Epicur követői előtt kedves vala, mert nem kelle nektek a régi háborgó szabadságra emlékezni, mely az élvekre szentelt élet kel­lemes álmait megzavarhatta volna, Augustus irányá­ban sem engedékenyebb. „Hideg fő, érzéketlen szív s a remegő lélek tizenkilencz éves korában felvétet­ték vele a kétszinüség álarczát, melyet soha sem vet­kezett le. Ugyanazon kézzel s talán ugyanazon érte­lemmel irta alá Cicero halálát s Cinna megkegyel­­meztetését. E három gondolkodó fő bizonnyal mélyen érzé, hogy minő igazságtalan a pressió, melyet Augustus emléke a világtörténetre gyakorol, s véleményét rövid indokolással alkalomszerűen ki is mondá. De nem szálltak ki tüzetesen a síkra s ez szavuk nyom nélkül való elenyészését kellően indokolja. De mind azt, mit te Augustusban bámulsz, lerombolá Ampére. S most térjünk erre át. Lássuk Augustust, mint a hasznosság elvének képviselőjét, férfiút, kire az erkölcstelen Rómának szüksége volt. Igen ! az erkölcstelen Rómának j­ó bizonnyal az erkölcsi romlottság nagy veszély a szabadságra néz­ve s hatalmas segélye a zsarnokságnak. De a szabad­ság egyetlen védelem a romlottság ellen. És ha a romlottság veszélyezteti a szabadságot, helyes-e a corruptiót diadalra juttatni a zsarnokság által ? S val­jon igaz-e az, hogy a köztársaság Rómában többé lehetetlen volt, mint véled, mert másként, hogyan lett volna Augustus a hasznosság elvének képviselő­je. — Honnan tudod ? nem lehetett volna inkább mó­­dosítni, mint lerombolni a köztársaságot ? Nincs kön­nyebb mint azt mondani, hogy a­mi megtörtént, az el­­kerülhetlen is volt. Pedig roszabb a császárság felál­lításánál nem is történhete. Nem magad vallod-e be ezt, midőn Augustus nyomorult és eszeveszett utódja­iról beszélsz ? Igen, mi egyéb a caesarismus hosszas belső hanyatlásnál, erkölcsi felbomlásnál, mely min­den alkalommal megújuló belzavarokon át, polgári hadakon át, a barbarismus eljövetelét sietteté. Ennél roszabbat a köztársaság sem tehetett volna. „ És a caesarismus Augustus műve volt. Ő mérte a köztársaságra az utolsó csapást. Miként az orvos, ki a helyett, hogy megküzdjön a súlyos betegséggel, azt halálossá teszi, elaltatja ópiummal. Bizon­nyal ez szép politika, szép hasznossági elv az, mely a vi­rágzó birodalomba beoltá az enyészetet, a halált. Nem csudálom, hogy ti az Augustus bámulói, e pontra a feledés fátyolét szeretnétek boritni. Nem beszéltek arról, hogy magasztalt ügyessége főként a rombolásban, az állam politikai életének, az emberek erkölcsi erélyének lerombolásában nyilvánult, s ez­által előkészité a folytonos sü­lyedést, a fokozatos gyöngülést, mely a birodalmat bukásra vezette. Ez volt Augustus állameszélye. Mióta a „bakó fölkelt s megmosta kezeit“, egész politikája abból állt, a császárságot eltitkolá, felállít­ván azt, s a köztársaságot színlelte, megsemmisítvén a szabadságot. Ugy tü­nteté fel magát, mintha nem vol­na új rend alkotója, hanem a régi rend folytatója. A köztársaságban születvén, nem sértegeti anyját, ne­hogy az felkiáltson, elég neki annyi, hogy minden zaj nélkül megfojtsa. Azt hinné az ember, hogy még áll a régi alkotmány. A senatus összegyűl, vannak consulok, választások. Mint hadvezér, mint főpap ru­háztatik fel főhatalommal, személye mint tribunnak, sérthetetlen. Fontoskodólag mondják, hogy e czímek Augustusra ruházva egy senatus által, mely tőle mit sem tagadott meg, törvényesen adák neki a jogokat, melyeket e szavak képviselnek. Nevetséges. E hazug czímek senkit sem csaltak meg, s mindenki a fictio­­hoz alkalmazta magát öntudatosan. Ha valaki szol­gává akar lenni, könnyen talál színt a szolgaságra. Annyi bizonyos, hogy Augustus, intve Caesar meggyilkoltatása által, kinek őszintébb ambitiója életébe került, soha sem mutatta ki, hogy korlátlan ur akar lenni, elég volt neki, hogy az volt. De hát min is panaszkodhattak volna a rómaiak ? Augustus lerombolá a politikai életet, hanem annak kül­színét megtarta. A dolog változott, de a név megmaradt. Rómának volt ura, de nem volt királya. Semmi sem változott, csak az egész. S ez átmenetei a köztársa­ságból a császárságba, bármily gyökeres változást idézett is alapjában elő, alig volt észrevehető, oly szépen létesité azt a hasznosság elvének képvi­selője. De mi mindent nem kelle elkövetni még odáig jutott, magad számlálod elő barátom. A­kik el nem estek a hosszas vérengző polgárháborúkban, az em­bertelen proscriptiók áldozataivá lettek. S az erős, kitartó küzdelem, az embertelen mészárlások, több százezer szabadságszeretőnek feláldoztatása, Róma lejobbjainak halála nem mutatják-e, hogy hány síron át nem jutott Augustus odáig, hogy a helyzet teljes urává legyen. Nem, Róma nem önként vette fel a jár­mát, nem önként hajolt rabigába, s azt, ki a vég kez­detét előidézte, nem „a világtörténet mindenható szelleme állította elő.“ E szörnyre nem volt Rómának szüksége. Octa­vius Caesar nevével s örökségével nyerte meg a ka­tonákat. Neki minden eszköz jó volt. Egymásután fogódzott a senatusba s nyilatkozott ellene, egyesült Antoniussal s elpártolt tőle, szövetkezett Brutussal, Caesar leggyülöltebb gyilkosával s ugyanakkor meg akarta öletni, alakitá a szörny triumvirátust, mely­ben a három gonosztevő közül mindenik kiadta a más kettőnek legjobb barátait — pedig a gyilkolás nem is politika. M­ilyen ember.... vagy nem ember változtatta volna meg jellemét? Nem, százszor nem. Augustus ugyanaz, a­ki Octavius volt. Octavius megölte a testet, Augus­tus a lelket, a szellemet. — Octavius letiporta a szabadságot s Augustus megfojtotta azt. Megen­gedem, hogy mindkét műtétért mosolyogva vé­gezze, de hogy számitó gonoszsága perezre is el­hagyta volna, kétlem. Mi érdem van abban, hogy nem gyilkolt, miután nem talált ellenállásra — s sze­líd és becsületes ember-e az, ki ármány, kétszinüség által rabszijjra fűz egy világot, melyben a szabadság minden elemét önmaga oltá ki s megásá egy nem­zetnek sírját? Ne hidd, hogy utódjai rombolták vol­na építményét — ő kezdte meg a rombolást, utódjai csak folytaták azt. SZILÁGYI SÁNDOR. (Folytatása következik.)

Next