Magyarország, 1862. július (2. évfolyam, 149-175. szám)
1862-07-01 / 149. szám
szolgáltatott alkalmat mind a lakosság, mind a hatóságok között. Ezen állapot pedig sokáig, az utóbbi napokig tartott! A szerb kormány soha sem mulasztó el az alkalmat, tiltakozni az 1830-diki hatiserif megsértése és az ebből eredeti türhetlen állapot miatt. 1840-, 1841-, 1850-ben s Obrenovics Milos herczeg alatt 1861-ben erélyes lépéseket tett a török Portánál jogainak érvényesítésére, de törekvéseit nem koszoruzta siker. A sérelem, nehézségeivel s veszélyeivel, Obrenovics Mihályra szállt örökségül, egyszersmind neki jutott a feladat, hogy azt a jog értelmében, nemzete érdekének megfelelőleg, orvosolja. Mihály herczeg megszüntetendő végtére ezen, kormányának tekintélyét csökkentő, a nép bizalmát megrendítő, s minden helyes közigazgatást és igazságszolgáltatást akadályozó visszás állapotot, elhatározó, hogy kísérletet teszen a török Portánál. E czélból a múlt év márt. havában Garasanin Illést, Szerbia egyik legkitűnőbb államférfiát, ki nem kevésbé ismeretes a török Porta irányában tanusított engesztelékeny szelleméről, mint hazája törvényeihezi szigorú ragaszkodásáról, mint rendkívüli követet küldé Konstantinápolyba. Garasanin megérkezvén Konstantinápolyba, egy emlékiratot terjesztett a török Porta elé, s abban fölfejtvén mindazon kellemetlenségeket és bajokat, melyek az 1830-ki hatiserif végre nem hajtása következtében, úgy a török Porta és Szerbia kormányhatósága, mint a Szerbiában lakó törökök és szerbek közt szakadatlanul történnek, s melyek még egyfelől hátrányára vannak a rendszeres közigazgatás és igazságszolgáltatásnak, másfelől a török Porta és a szerb kormány közti viszonyokat zavarják, az idézett hatiserif végrehajtását sürgeti. „Végrehajtatván a császári hatiserif azon czikkelye, mely a muzulmánok Szerbiában tartózkodását szigorúan tiltja, — mind az emlékirat—megszűnnének az annyi zavart okozó bajok, s örök időkre jó egyetértést lehetne eszközölni a török várak hatóságai és a fejedelemség hatóságai között. Szerbia érdekei kétségbevonhatatlanul azt követelik, hogy az idézett szabályzat szigorúan végrehajtassák, de Szerbia fejedelme emberies érzelmeket táplálván mindazon muzulmánok iránt, kiknek az országot el kellene hagyniok, kész oly intézkedést ajánlani a magas Portának, amely mig egyfelől a jó egyetértést helyreállíthatja , másfelől megkönnyíti a Porta helyzetét, oly határozatot hozhatván, mely illőbb a jelen korhoz s emberiesb a Szerbiában lakó muzulmánok iránt,minthogy igy nem kellene kivándorolnia több ezer családnak. Ezen intézkedés abból állana, hogy azon muzulmánokra nézve, kik Szerbiában a várakon kívül laknak, terjesztessenek ki azon szabadalmak és törvények, melyek a szerbekre nézve léteznek. De a midőn Szerbia fejedelme ő Fens, új engedményt tesz kétségtelen jogára vonatkozólag, remélhető, hogy a magas Porta is a maga részéről tekintetben vévén ezen annyira mérsékelt javaslat üdvös voltát, beleegyezőrwl, hogy a Belgrád külvárosában lakó muzulmánok, valamint mindazok, kik a várakon kívül laknak, szűnjenek meg kivételes állást foglalni, ugyanazon hatóság alá helyeztessenek, a szerb s követekkel előleges egyetértés útján kiadott hadserif erejénél fogva.“ A minő jogos volt a szerb kormány követelése a törökök kiköltözését, vagy a várakba vonulását illetőleg, ép oly emberies és nemes volt azon javaslat, melyet a kiköltözködés elkerülése végett, a legjobb indulattal felajánlott. De a török Porta támaszkodva az 1830- diki hatiserifen módosító 1833-ki firmanra, azon feleletében, melyet Garasanin emlékiratára adott, ha nem is épen visszautasitólag, de kitérőleg válaszolt. Elismeri, hogy vannak erősségek Szerbiában, hol törökök laknak a várakon kivül, de ezek egyfelől az 1833-diki firman erejénél fogva tartózkodnak azon helyeken, másfelől azon okból, mert a vegyes bizottmány, mely a török tulajdon kérdését rendezte volna, nem ült össze a pörös ügyek elintézése végett. De most a magas Porta meg akarván mutatni, miként a szabadalmakat és kiváltságokat fen akarja tartani, elhatározta , hogy a várakon kívül lakó muzulmánok hagyják el eddigi helyeiket, s a tulajdon kérdésének elintézéséről azonnal vegyes bizottmány intézkedjék, mely egyszersmind a várak környékét is a katonai tudomány kívánalmai szerint meghatározza. Belgrádot illetőleg pedig előrebocsátván a magas kapu azon elvét, hogy valamint ő mások jogait tiszteli, úgy az övéit is tiszteltetni kívánja, arra utasítja a szerb kormányt, hogy a belgrádvári török hatóság és a szerb kormány tegyenek oly rendőri intézkedéseket, melyeknél fogva a jó egyetértés és barátság megszilárdítható leend Belgrádnak kereskedéssel foglalkozó török és szerb lakossága között. Garasanin a török Porta válaszára egy második emlékiratban felelt. Ebben a magas Porta által felhozott indokokat erélyesen megczáfolja, a vegyes bizottság munkálatának három hónap alatti befejeztetését sürgeti, s Belgrádra vonatkozólag következőleg nyilatkozik : „Szomorú következmények fognak kifejlődni, ha a magas Porta tovább is visszautasítja azon egyetlen eszközt, mely a dolgok veszélyes állapotának véget vethetne; a lakosságnak nemcsak jelentékeny része fosztatik meg a védelemtől, melyre jogai vannak, hanem, a jelenlegi állapot tovább tartván, megszilárdul az ellenséges hangulat, s azt eszközlendi, hogy a napról napra növekvő bonyodalmak oly irányt veendnek, hogy azokat végtére a kormány minden intézkedésének daczára sem lehet megakadályozni.“ A magas kapu Garasaninnak ezen második emlékiratára is felel. Kijelenti abban, hogy a bizottmány befejezheti három hónap alatt munkálatát, egyszersmind meghatározhatja a várak környékét, az erődítés szabályai szerint. Ami a Belgrád városára vonatkozó kérdést illeti, — mondja a második felelet, — a Porta kijelentette és megmutatta régi és újabb jegyzékeiben, hogy szentesített jogától, mely őt a hathumajumok és magas firmanok erejénél fogva illetik — a melyeket itt nem szükséges bővebben fejtegetni — nem akar eltérni. A Porta mint már többször említve volt, minden intézkedést megteend a szerbek és törökök békés együttlakásának és egyetértésének könnyítésére, s nem szűnik meg a Porta jogaival öszhangzásban levő kiváltságok osztogatásával. A Porta megszüntetendő minden nehézséget és bonyodalmat, s mindenik felett biztosítandó,késznek nyilatkozik egy vegyes bünfenyítő törvényszék felállítására Belgrádban, amelynél a szerb kormány is tagjai által képviselve leend. Ezen törvényszéknek, mely a szerbek és törökök közti bűnvádi ügyeket a török büntető törvénykönyv értelmében intézné, a belgrádi rendőrség is alávettetik. A Porta nem kétli, miként a szerb kormány maga is be fogja látni, hogy e megoldás a jelenlegi szükségeknek megfelel s azokat kielégiti. Garasanin ezen második feleletre egy újabb jegyzékben felelt, melyben a többi közt ez áll: ,,a magas Porta jónak találta szigorúan ragaszkodni előbbi nézetéhez : Belgrád kérdése nehézségek és veszélyek kulforrásául marad, mire nézve a magas Porta semmi más segédeszközt nem talált, mint oly intézményt, mely magában véve csak törvényes jóváhagyása a jelenleg létező rendetlenségnek, mellyel senki nincs megelégedve,s mely újabb megsértése az 1830-ki hauserif által Szerbia részére biztosított jogoknak. Megbízatásom fele,— attól tartok, hogy a fontosabb felerésze,— teljesitlén maradt, daczára fejedelmem azon leghőbb óhajtásának, hogy Szerbia és a magas Porta közötti őszinte egyetértés utján oly állapot eszközöltetnék, mely véleménye szerint az egyetlen s üdvös, s a mely után, minthogy egyetlen állapot, mely a császári birodalom és Szerbia valódi érdekeinek megfelelhet, teljes szivéből törekszik.“ Ugyanezen jegyzékében, mely 1861. oct. l-jéről van keltezve, jelenté Garasanin Ali pasa nagyvezirnek, hogy Konstantinápolyt azonnal el kell hagynia, fejedelmének meghagyása folytán, s megszakítja az alkudozásokat. Garasanin elhagyd Konstantinápolyt, a viszályos ügy uj fordulatot von, miről közelebbi czikkünkben fogunk szólani. [JUHÁZY GYÖRGY. A bécsi lapok. (ax) Azon kellemes ingerültség, melybe a bécsi centralista lapokat Kovács Lajos és Zichy Antal programmja hozá, csillapulóban van; — a vasárnapi példányok kevés minket illetőt közölnek. Azonban a „Donau Zeitung“ ezen számát sem akarta úgy a világnak ereszteni, hogy Magyarországot illetőleg ne kedveskedjék valamivel. Ezúttal mégis nem mi, magyar ajkú lakosai e honnak, hanem német atyánkfiai választattak czéltáblául, melyre a „Donau Zeitung“ ismeretes nyilait pattogtatja. A bécsi nénike „Deutsches Culturleben in Ungarn“ feliratú czikkének mindjárt kezdő soraiban feljajdul, hogy „a nemzeti érzület hiánya főleg a németek hibája, de sehol se szembeszökőbb ez,mint a most Magyarországban lakók között.“ T. i. a német lakók közt. A „Donau Zeitung“ azután fáradságot vesz magának e durranás vádját támogatandó — a múlt századba tekinteni vissza; lelepzi akkor Magyarországba költözött németjeink polgári s házi viszonyait, kifürkészi az okokat, melyek őket a földünkre vándorlásra bírták, s miután azt tapasztalja, hogy ezekben épen nem volt annyi vonzó, sem annyi kedves, hogy emléküknek egy egész századot szentelhettek volna, történt, hogy sietve felejtkeztek meg eredetükről, s olvadtak össze a magyarokkal, vagy szlávokkal. Német ajkú polgártársaink mosolyogva olvashatják őseik bécsi historiographjának felfedezéseit, mert a „Donau Zeitung“ rövid életének zajos pályáján ennél furcsább és mulattatóbb felfedezésekkel is szolgált már, s azért nem is ütköznek meg rajta, midőn a bevándorlásra kormányrendeletnél fogva olyakat olvasnak utasítva,kik„vagabundus“ „Handwerksbursch“, „kéregetők“, „Wildschütz“, „önmagukat megcsonkitni szándékozó Stellungspflichtig“ nevezet alatt ismeretesek. Ezen rendelet 1775-ben visszavonatott ugyan, de azért a banquerotte üzéreknek, könnyelmű adósoknak, csalás miatt a törvény üldözése elöl menekülőknek stb. Magyarország még sokáig nyújtott menhelyet, mig végre ezen „asyl“-nak is 1849-ben Ausztria uj átalakítása véget vetett.“ Ily eredetből a „Donau Z.“ természetesen nem várhat más ivadékot, mint a minőt maga előtt vél TARCZA. Nyílt levél Szász Siárolyhoz. A német költő és történetíró ama mondata: „Die Weltgeschichte ist das Weltgericht“ bármily elkoptatott, elcsépeltnek tessék is, nagy és fényes igazságot rejt magában. Valóban egy gonosztevőnek, ki akár mint uralkodó, akár mint államférfi nyomorgatott egy országot, tönkre juttatott egy nemzetet a nélkül, hogy bűnei következményeit közvetlenül szemlélhette volna, végre is egyetlen büntetése ■e földön a megbélyegeztetés, melyet Clio nevére üt, az undor, melylyel minden jobbak emlékétől elfordulnak. Sok vigasztaló, sok örvendetes van ez igazságban. Mert a históriában nincs oly hazugság, melyről előbb utóbb le ne rántassék a lepel, oly bűn, mely örökre a becsületesség mezében maradna öltözre, s oly képmutató, ki a végtelenségig vinné az utókor ámítását. A bűn, az árulás, a kétszinüség itt nem tarthat örökké ez örök igaz törvényszék előtt. Venit summa dies .... mely lerántja az álarczot, s az elitélendő előttünk áll egész ocsmányságában. Ez azon igazság, melyet te tisztelt barátom néhány szellemdús sorral feltartóztatni akarál. Egy ledöntött bálványt akarás talapzatára visszakelyhezni, egy széttépett előítéletet újra érvényre juttatni. Hogy mentséget találj egy költő számára, ki egyaránt emelkedett, fenséges ódával dicsőite a szolgaságot s szabadságot, volt mentséged a kétszínű zsarnok számára. Én legalább nem tudom más szempontból tekinteni, ékes tollal ügyesen írott Horáczod ama szavait, melyekkel olykor mented, olykor magasztalod Augustust. Mentségeid, magasztalásaid a régiek, az elkopottak, a százszor elmondottak. S habár egyhelyi Ampiere nevét — mint látni fogjuk, nem hozzád illő módon — idézed is, egy szavad, egy tételed sincs azon argumentumokra, melyekkel ő ama elavult százados előitéleteket megdönté. Ha alkalomszerüleg akarod is menteni Augustust, hogy Ilorácz a Brutus fegyvertársa hízelgéseinek nemcsak költői, de erkölcsi becsét is bemutasd, másként kellett volna kezdened. Elég volt, hogy az utókor oly sokáig tapsolt e bűnös mystificatiónak, ne tapsolj te is, s épen akkor, midőn Ampere oly mesteri tollal elemezte lélektani oldalról e szörnyet. Engedd meg, ha czikkedre nagy részben Amperből kijegyzem a választ. Szerinted „Augustus a hasznosság elvének képviselője, politikus államférfi. A világtörténelemben egy alak sincs, kire ezt több joggal lehetne mondani.“ — »Sabakó (t. i. Octavius a proscriptiók bevégeztével) fölkelt, szintoly mosolygó mint előbb; munkáját, mit úgy hivé, elutasíthatatlan szükségesség parancsolt! jól végző, s óh! azért legkisebb lelkiismereti furdalást sem kellett csinálni magának. De mi más ember kelt föl, mint leült vala! Octavius Caesar egyszerre megváltoztatta jellemét (mint a tógáját ugye?).Vagyis inkább magaviseletét; lemosta kezéről a vért, annak gyülölségét társaira háritá, s oly szelíd lett, a mily vad volt, oly emberi, a mily embertelen vala, oly becsületes, a mily alávaló, ocsmány előbb.“ — „()t a világtörténelem mindenható szelleme állította elő s olyanná tette, a minőre épen Rómának, vagy mi ezzel akkor egyet tett, a világnak szüksége volt. Az erkölcstelen jellemtelen Rómának stb.“ „Ez óriás lángész .... megépité (t. i. a római birodalmat) úgy, hogy az utána következett nyomorult és eszeveszett Caesarok egész sora rombolhatott rajta, mig összedönté“ A mi e reflexióid közt van, az a római történetnek saját tetszésed szerinti alakítása, indokolásul, hogy mind e dolgok természeteseknek, igazaknak tűnjenek fel. De e pontban igazad van. A történet háttér nálad, s midőn szereplő egyéneidet nem másként illustráltatod azzal, mint ahogy czéljaid kívánják, jogodban álló dolgot követsz el egész a falsificálás határáig. S ezt te valóban kerülted is. S magam sem akarlak a szándékos falsificálásnak még gyanújával is illetni. Szavaid, melyekkel Augustust s ennek korára gyakorolt jótékony hatását jellemzed,nem egyebek,mint sok százados előítéletnek viszhangjai.Az ellenmondások tömkelegéből nem tudál szabadulni. A világ pacificálásának nagyszerű műve, anélkül, hogy a békítés árát vizsgálnád, érzékenyen megható költői lelkületedet. A háborgó románok uj alapokra fektetése elcsábított — s te nem vizsgálod az uj alapokat, sőt több : eltakarod a romladozó oszlopokat. Te — szóval — a költők Augustusának bűvkörébe kerültél s e miatt nem szemlélheted a történet Augustusát, miként maga az egész világ néhány mélyelmének kivételével. Egy után állsz a két nagy római költővel, kik épen nem függetlenek, a középkori keresztyén világnézettel , mely benne a szent birodalom alapítóját látja, s nem veszed észre, hogy a vallásos és költői rajongás, mily egyszerű igazságokat fedez el a szem elől.De nem Ampérc volt az első,ki szellőzteté az erény álarczát, mely bűnt takar — ő csak bevégzé a lerántás művét erősebb, menydörgőbb szózattal, mint elődjei. S ha te e szózatot kegyetlennek tartod, nem akarod belátni, hogy az nem egyéb, mint igazságos feljajdulása, egy igazságkereső kebelnek a legutálatosabb mystificatió ellen, mellyel a bűnös a történet törvényszéke elöl elvonatik. De édes barátom, Ampére előtt tettek erre kísérletet férfiak, kiknek épen ítélő tehetségüket bámuljuk leginkább. Machiavelli együtt nevezi Augustust és Tiberiust, kik lefegyverzették a népet, hogy rabszolgákká tehették. Montesquieu ravasz zsarnoknak nevezi, ki Rómát rabigába hajtá, „helyre állitá a rendet, azaz a tartós szolgaságot, mert egy szabad államban, hol a főhatalom leverte a szabadságot, rendnek nevezik a korlátlan hatalmat, és zavarnak, rósz kormányzásnak mind azt, mi az alattvalók becsületes szabadságát fentarthatja.“ Nem láttál e te is hasonló rendet, hogy nincs érzéked iránta Rómában ? És e megállapított rendről nem helyesen mondja-e Gibbon, hogy Epicur követői előtt kedves vala, mert nem kelle nektek a régi háborgó szabadságra emlékezni, mely az élvekre szentelt élet kellemes álmait megzavarhatta volna, Augustus irányában sem engedékenyebb. „Hideg fő, érzéketlen szív s a remegő lélek tizenkilencz éves korában felvétették vele a kétszinüség álarczát, melyet soha sem vetkezett le. Ugyanazon kézzel s talán ugyanazon értelemmel irta alá Cicero halálát s Cinna megkegyelmeztetését. E három gondolkodó fő bizonnyal mélyen érzé, hogy minő igazságtalan a pressió, melyet Augustus emléke a világtörténetre gyakorol, s véleményét rövid indokolással alkalomszerűen ki is mondá. De nem szálltak ki tüzetesen a síkra s ez szavuk nyom nélkül való elenyészését kellően indokolja. De mind azt, mit te Augustusban bámulsz, lerombolá Ampére. S most térjünk erre át. Lássuk Augustust, mint a hasznosság elvének képviselőjét, férfiút, kire az erkölcstelen Rómának szüksége volt. Igen ! az erkölcstelen Rómának jó bizonnyal az erkölcsi romlottság nagy veszély a szabadságra nézve s hatalmas segélye a zsarnokságnak. De a szabadság egyetlen védelem a romlottság ellen. És ha a romlottság veszélyezteti a szabadságot, helyes-e a corruptiót diadalra juttatni a zsarnokság által ? S valjon igaz-e az, hogy a köztársaság Rómában többé lehetetlen volt, mint véled, mert másként, hogyan lett volna Augustus a hasznosság elvének képviselője. — Honnan tudod ? nem lehetett volna inkább módosítni, mint lerombolni a köztársaságot ? Nincs könnyebb mint azt mondani, hogy ami megtörtént, az elkerülhetlen is volt. Pedig roszabb a császárság felállításánál nem is történhete. Nem magad vallod-e be ezt, midőn Augustus nyomorult és eszeveszett utódjairól beszélsz ? Igen, mi egyéb a caesarismus hosszas belső hanyatlásnál, erkölcsi felbomlásnál, mely minden alkalommal megújuló belzavarokon át, polgári hadakon át, a barbarismus eljövetelét sietteté. Ennél roszabbat a köztársaság sem tehetett volna. „ És a caesarismus Augustus műve volt. Ő mérte a köztársaságra az utolsó csapást. Miként az orvos, ki a helyett, hogy megküzdjön a súlyos betegséggel, azt halálossá teszi, elaltatja ópiummal. Bizonnyal ez szép politika, szép hasznossági elv az, mely a virágzó birodalomba beoltá az enyészetet, a halált. Nem csudálom, hogy ti az Augustus bámulói, e pontra a feledés fátyolét szeretnétek boritni. Nem beszéltek arról, hogy magasztalt ügyessége főként a rombolásban, az állam politikai életének, az emberek erkölcsi erélyének lerombolásában nyilvánult, s ezáltal előkészité a folytonos sülyedést, a fokozatos gyöngülést, mely a birodalmat bukásra vezette. Ez volt Augustus állameszélye. Mióta a „bakó fölkelt s megmosta kezeit“, egész politikája abból állt, a császárságot eltitkolá, felállítván azt, s a köztársaságot színlelte, megsemmisítvén a szabadságot. Ugy tünteté fel magát, mintha nem volna új rend alkotója, hanem a régi rend folytatója. A köztársaságban születvén, nem sértegeti anyját, nehogy az felkiáltson, elég neki annyi, hogy minden zaj nélkül megfojtsa. Azt hinné az ember, hogy még áll a régi alkotmány. A senatus összegyűl, vannak consulok, választások. Mint hadvezér, mint főpap ruháztatik fel főhatalommal, személye mint tribunnak, sérthetetlen. Fontoskodólag mondják, hogy e czímek Augustusra ruházva egy senatus által, mely tőle mit sem tagadott meg, törvényesen adák neki a jogokat, melyeket e szavak képviselnek. Nevetséges. E hazug czímek senkit sem csaltak meg, s mindenki a fictiohoz alkalmazta magát öntudatosan. Ha valaki szolgává akar lenni, könnyen talál színt a szolgaságra. Annyi bizonyos, hogy Augustus, intve Caesar meggyilkoltatása által, kinek őszintébb ambitiója életébe került, soha sem mutatta ki, hogy korlátlan ur akar lenni, elég volt neki, hogy az volt. De hát min is panaszkodhattak volna a rómaiak ? Augustus lerombolá a politikai életet, hanem annak külszínét megtarta. A dolog változott, de a név megmaradt. Rómának volt ura, de nem volt királya. Semmi sem változott, csak az egész. S ez átmenetei a köztársaságból a császárságba, bármily gyökeres változást idézett is alapjában elő, alig volt észrevehető, oly szépen létesité azt a hasznosság elvének képviselője. De mi mindent nem kelle elkövetni még odáig jutott, magad számlálod elő barátom. Akik el nem estek a hosszas vérengző polgárháborúkban, az embertelen proscriptiók áldozataivá lettek. S az erős, kitartó küzdelem, az embertelen mészárlások, több százezer szabadságszeretőnek feláldoztatása, Róma lejobbjainak halála nem mutatják-e, hogy hány síron át nem jutott Augustus odáig, hogy a helyzet teljes urává legyen. Nem, Róma nem önként vette fel a jármát, nem önként hajolt rabigába, s azt, ki a vég kezdetét előidézte, nem „a világtörténet mindenható szelleme állította elő.“ E szörnyre nem volt Rómának szüksége. Octavius Caesar nevével s örökségével nyerte meg a katonákat. Neki minden eszköz jó volt. Egymásután fogódzott a senatusba s nyilatkozott ellene, egyesült Antoniussal s elpártolt tőle, szövetkezett Brutussal, Caesar leggyülöltebb gyilkosával s ugyanakkor meg akarta öletni, alakitá a szörny triumvirátust, melyben a három gonosztevő közül mindenik kiadta a más kettőnek legjobb barátait — pedig a gyilkolás nem is politika. Milyen ember.... vagy nem ember változtatta volna meg jellemét? Nem, százszor nem. Augustus ugyanaz, aki Octavius volt. Octavius megölte a testet, Augustus a lelket, a szellemet. — Octavius letiporta a szabadságot s Augustus megfojtotta azt. Megengedem, hogy mindkét műtétért mosolyogva végezze, de hogy számitó gonoszsága perezre is elhagyta volna, kétlem. Mi érdem van abban, hogy nem gyilkolt, miután nem talált ellenállásra — s szelíd és becsületes ember-e az, ki ármány, kétszinüség által rabszijjra fűz egy világot, melyben a szabadság minden elemét önmaga oltá ki s megásá egy nemzetnek sírját? Ne hidd, hogy utódjai rombolták volna építményét — ő kezdte meg a rombolást, utódjai csak folytaták azt. SZILÁGYI SÁNDOR. (Folytatása következik.)