Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1866-03-11 / 10. szám

146 mi tevékenységéről a történelem tágas mezején, adunk egy rövidke visszapillantást. A történelemnek még ekkor sivár pusztaságain 1843- tól kezdve mindig szebb eredményeket mutatott föl. Első művét még 1826-ban küldte be a Marczibányi jutalom kezelőihez, melyet azonban csak 1846-ban nyert el. E mű következő czim alatt jelent meg nyomtatásban: „Párhuzam az Európába költözködő magyar nemzet s az akkori Európa polgári és erkölcsi műveltsége közt (Pest 1847). A magyar Akadémiának 1835-ban kitűzött kérdésére irta azon jeles művet: „Az ipar és kereskedelem története Magyarországon a XVI. század elején,amelynek második része is nemsokára napvilágot látott ily czím alatt: „Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utosó század alatt.“ — E művét is oly jelesnek találta az Akadémia, hogy a megjelenő munkák legjobbikának szánt 200 darab aranyat 1840- ban neki ítélte. Nem terjeszkedünk itt ki mindazon apróbb művek és értekezésekre, melyek hazánkban feltűnést okoztak; legyen elég Horváth legnagyobb munkájára mutatnunk. „A magyarok történeté “-re. Száműzetése további éveit majd Belgiumban majd a Schweiczban, majd Batthyányi Lajos özvegyénél, majd gr. Károlyi Györgyné családjában töltötte; itt is, ott is a család legfiatalabb tagjainak nevelésével foglalkozott. Legyen szabad e helyen Horváth Mihály, a történetíró jellemzésére egyéni véleményünket röviden elmondani. A történetírás az egész világon adatgyűjtéssel kezdődik, mint egy palota fölépítése a szükséges építőanyagok öszszehordásával, így Gibbont a legjobb akarattal sem tarthatjuk másnak, mint fáradhatlan adatgyűjtőnek. Mélyen beható elemezéssel az angoloknál, Macaulay, a németeknél az éleselméjű Momsen s a széles ismeretekkel bíró Nibuht írtak így nálunk is igen kevés kivétellel, Horváthig csak rendszerbe hozott okmányokat láttunk, s az események egymásutáni száraz elősorolását kaptuk a történelem sokkal követelőbb czíme alatt. De ezzel sem a mai fejlettebb kor sem a történelem magasabb rendeltetése nem érheti be. A szereplő alakok lélektani, találó vonásokban ecsetelt rajzait, az események és ezek fokozatos árnyalatokbani átalakulásának vezéreszméjét, s úgy a társadalmi életviszonyokkal való összefüggését, mint az egésznek domború, egyénített, majdnem drámailag okadatolt fejlődését keressük ma egy nemzet politikai és philosophiai életét egyaránt taglaló történelmi munkában. A nemzet összes munkásságának hű tükrét adni, valóban nem csekély feladat. S ez az, mi Horváth Mihályt számunkra oly nagybecsűvé teszi ez az, mi maradandó s örök friseségü babérokat fon halántékai körül; mert ő volt tudtunkra hazánkban az első, ki a nehézségekkel szép sikerrel megküzdött, s oly történeti munkákat irt az élő nemzedék és az utókor használatára, melyek a mai műveltség színvonalán állanak s ama felcsigázott igényeknek is derekasan megfelelnek. Helyes okunk van tehát fájlalni, hogy a nemzet nagy történetírója csak a távolból, s onnan sem mindig, érintkezhetik szeretett hazájával; s a nyomasztó ködön, mely kedélyünkre nehezedik, csak azon vigasztaló remény dereng át, mely a fejedelmi kegy és nagylelkűség napjától kölcsönzi sugarait. Az ember csak egy göröngy, egy darabka föld — hisz földből vétetett; — de aki tudja, hogyan kell a föld szivébe nyúlni, szétragyogó gyémántbányákra bukkan ott, de aki tudja, hogyan kell ápolni e göröngyöt, számtalan édes virágot és tápláló gyümölcsöt fog aratni gyöngéd munkásságáért. — övé a jelen dicsősége és az utókor áldása ! A fejedelem tudja ezt, hisz csak a minap adta az ország színe előtt bölcs belátásának fényes tanujelét, — s mi teljes bizalommal várhatjuk azon legmagasabb engedélyt, mely Horváth Mihály számára megnyitja országunk határait, s a nemzet nagytiszteletü történetíróját visszaadja nemzetének ! F-s A-t. Herakles. — Jelenetek a georgiai életből. — Néprajz. (Folytatás). Azzal beléptek a kunyhóba. Ott Miklós ellenese előtt megevett tizenkét kemény tojást s aztán éjjeli álmától üldöztetve, engedett neje tanácsának, befutott a városba, megmászta a szent Dávid templomába vezető szűk ösvényt, mely zordonságára nézve a mennyek útjához hasonlított. Ott a szent képek előtt gyertyákat gyújtott, még az ördög képe előtt is, mert nincs templom Georgiában, melyben le ne volna festve a pokol. Kérdezd meg a georgiait, miért térdel le és miért imádkozik az ördög előtt, ő azt fogja felelni : „Az ember nem tudhatja, kire szorul. “ Miklós miután az ereklyéket sorban mind megérintette ajkaival, megcsókolta a templom küszöbét, s megkönnyült szívvel távozott, mintha biztosítva lett volna az isteni pártfogásról. Heracles még mit sem tudott a fogadás felől, melyet atyja ünnepélyesen megtartani ígért, s míg Miklós ájtatosságát végzé, ő fölkereste szép aráját, Márthát. Ha a keleten nincs meg az európa hév a szerelemben, de nem is ismeri az amaz agályt és nyegleséget sem. A két szerelmes, kik együtt nőttek fel, egymáshoz voltak fűzve a bizalom és remény által. Mártha tudta, hogy Heracles egykor ura leend, s őneki az elég volt, hogy nem kell hajadonnak maradnia, s egy szép fiúhoz megyen férjhez. Hányszor nem hozott ez neki gyümölcsöt, karpereczet, hímes topánokat! Ezen ajándékokat ő mindig gyermekies örömmel fogadá, mert a georgiai nők igen kaczérak; hiúságukban azt szeretik ami ékességükre szolgál, s a legjobb ajándék előttük egy tükör, mely előtt eltöltenék egész életüket. Mártha országszerte hires volt kelleméről s nem egy georgiai irigyelte Heracles, a boldog vőlegény sorsát. Midőn Mihály őket a kertben csevegve találá, úgy tetette magát, mintha mit sem látna, s tova illant. Mi rész van beszélgetésükben? gondolá az atya. Nem jegyesek-e ők? nem váltottak-e már a Krisztus oltára előtt jeggyürat ? Ők szabadon élvezik testvéries boldogságukat, nem sejtve, hogy itt semmi sem állandó, s hogy talán már széttárta fölöttük a szerencsétlenség, rideg szárnyait. Miklósné mindig lelke mélyében hordá gyászos sejtelmeit, de fia legkevésbé sem ütközött meg atyja oktalan fogadásán. A két család békében élt, a férfiak művelék kis telkeiket, a nők pedig a háztartás gondjaival valának elfoglalva. Miklós esküjéhez híven, minden reggel megevő szomszédja előtt a maga tizenkét kemény tojását. Napok múltak, aztán hónapok is végre eljött az ősz. Ámbár Georgiában ez a legszebbik évszak, azonban hideglázat szokott hozni ruhája redőiben. A nyár csaknem megmérgezte vala a folyóvizeket, melyekből egészségtelen gőzök emelkednek, s az ázsiai város rondaságai, kipállva a nap égető heve alatt, romlott párákat lehelnek. A szegény nép elgyöngülve a rosz élelemtől, nem bir a csapással, mely évről-évre annyi sirt ás a temetőben. Minél inkább haladt az évszak, annál szomorúabbnak és levertebbnek tűnt fel Miklós; nem látszott többé semmit sem szeretni, sem lakását sem a kakhétiái gyönge bort. Gyakran ott üldögélt ajtaja küszöbén, kialudt pipáját ujjai közt tartva, csöndesen, komor tekintettel, mintha testét megtörte volna a lelkiismeret. A jó lélek csak a múlt napokbani mértékletlensége miatt tehetett magának szemrehányásokat. Hanem azért az előtte elmenők gúnyt űztek belőle. — A Miklós képe, susogó az egyik, olyan sárga, mint egy trebizondi czitrom. — Sárga! viszonza egy másik, mondd inkább, zöld, mint kertjében az olivák. Ő mind hallá e beszédeket, de nem tartá érdemesnek rájok felelni, s még csak fejét sem ütötte fel. Olykor megsoványodott kezeit elfoglalandó, fonni kezdett kunyhója árnyékában. (Igen elterjedt szokás ez Georgia vidékén.) — Nem aranyat fon rokkáján, mondá egy-egy rosz nyelv. — Nemsokára gyertya lesz rokkájából, ha ez tovább is igy tart. — Miklós, kérdé egy barátja, beteg vagy te ? — Nem én, felelé röviden, fejét lehajtva. S ugyanazon kérdésre változatlanul ugyanazon feleletet adta. Neje és fia eshettek kétségbe miatta, ő folyvást bágyadtságába volt merülve. Mártha kit igen szeretett s kinek ott volt születésénél, egészen elvesztő körében vidor modorát és előzékenységét. — Ne énekeljek egy szép tatár dalt ? kérdé. — Ne. — Majd kisimiton a kondiját (báránysüveg), jó lesz ? — Nem. — Menjen vadászni, az szórakoztatni fogja. — Nem megyek én. Olykor Heracles erővel bevive őt magával Tiflisbe, de egy hó múltán három versenyi út igen hoszszuvá vált rá nézve. Soványsága napról napra észrevehetőbb lett, s egy-egy ezüst szállón látható sötét szakállában. Heracles és anyja balra voltak merülve; csakhamar egy örmény orvost hittak, kinyilvánítá, hogy a baj meglehet hidegláz, vagy talán más valami. Egy szóval nem értett semmit a betegséghez, de midőn megtudta, hogy Miklós minden reggel tizenkét kemény tojást gyűr be, összecsapd kezeit s ezen eledelt halálosnak nyilvánitá. Az orvos, a nő, a fiú hasztalan könyörgenek a betegnek, hogy hagyna föl ezen életrendével. A nyakas mingről nem hajtott kérelmeikre, azt mondván hogy nem akarja elveszteni házát. Mihály maga ajánlá hogy semmisítsék meg fogadásukat, de ő nem tágított. — Én megesküdtem rá, mondá, inkább meghalok, mintsem, hogy eskümet megszegjem. — Én visszaadom szavadat, vágott közbe Mihály, míg leánya sírt. — Te, viszonzá ő. — Jó, de az Isten ? Az orvos mindennap el-eljárt, de a baj egyre növekedett. — Oh, gondola Heracles, tudtam, hogy azok az átkozott puszpáng kanalak, melyeket húsvét-hétfőn a folyam egy szirtjén láttam, szerencsétlenséget jelentenek s ima sors a családfőt éri. — Az öreg nő meg a honi babonaságokat forgatta elméjében, s eszébe jutott a czigánynő jóslata. — Íme, mondá, a hollók melyek a léget száraz rikoltozásaikkal betöltik! íme a halál, fekete szárnyaikon! Végre Miklós ágyba hanyatlott és meghalt. Lett aztán zaj és gyász házában. Mihály, ki oly nagylelkű volt a haláleset előtt, mondhatta a Miklós fiának, hogy meghagyja neki atyai örökségét, Heracles visszautasítá. — A ház, mondá a tiéd, tartsd magadnak. Én tisztelem atyám akaratát és esküjét. Ázsiában kell, hogy lakott legyen valaki, hogy helyes képzete legyen ama siránkozás-, zokogás- és jajongásról, melyek ott egy halottat környezni szoktak. Minden szomszédja, minden barátja megjelen az elhunytnak, s a fájdalom legélénkebb kitörésének adják át magukat. Miklósné ősz haját tépdesé, s szüntelen jajveszék lett, hogy majd összeroskadt belé a ház. Heracles mód nélkül kiáltozott, s gyorsan verdeső mellét. Másnap a szegény Miklóst felöltöztetők legszebb ruhájába kiterítek lefödött arczcal egy bizarr, tarka koporsóba, s kivitték a temetőbe. A temető szinte regett a sírástól és jajveszélésktől. Tizen-tizenketten, kik a temetést a nyugalom helyére vezették, siraták a halottat, amint Georgiában mondani szokták. A nők hajukat szakgaták, arczukat verők, föltépék kebleiket, hangosan ismételgetve a meghalt dicséretét. Néhányan rákezdtek egy komor dallamot, mely mind szomorúbb hangokba ment át, s kérték a boldogokat: „Miért hagytál itt bennünket ? Mások újra kezdték a kardalt, egyre itték-verék magukat, tovább fűzve a halotti dicsbeszédet. A férfiak széles bőr ostorokkal verdesek lapoczkájuk s keblük mélyéből kétségbeesett sóhajokat bocsátottak. Heracles e gyászos comoediába elegyítő igaz fájdalmát, s midőn a sirgödör behányatott és a közönség eloszlott, a fiatal ember magára maradván térdre rogyott azon kanton, mely atyja földi maradványait takará, imádkozott, sirt, s ezen fenyegető szókra fakadt: — Ő atyám, ő megölt, de én megbosszullak! ". A temetőt el akarva hagyni, nem érző magát elég erősnek Heracles azonnal fölkeresni s vigasztalni anyját; leült tehát egy sírdombra az út mellett. Görcsös keze kindjalját szorongatá. — Megölöm! ismétlő tompa hangon. — Lassan-lassan azonban megszállta őt az a különös nyugodtság, mely a nagy fájdalmat követni szokta. Az ifjú bús merengésbe merült, s egy gondolattal átpillanta egész boldogságát, melytől őt egy perez megfosztotta. Mit bánta ő szegénységét ? De szegény öreg anyja, akit úgy tisztelt! Mártha, kit oly gyöngéden szeretett! A szerencsétlenség egyetlen csapásra letépő élte fájának virágait és gyümölcseit. Nem sirt többé; szemei fölszáradtak, kigyúltak, de könyei szivét özönlék el. Ily fásultságban, mely a túlcsapott szenvedés következménye szokott lenni,merengett Heracles az est beálltáig. A harmatra felocsudva fölkelt és viszszatért a lakba, mely nem vola többé az övé, s melyből mint egy rabszolgának, futnia kellett. Odaérve zárva találta Mihály kunyhóját, aki szégyelletében elvonult kettős nyomorúsága elől. Heracles megölelé anyját, ki a boldogságos szűzhöz imádkozott férje lelkéért, — mondván neki: — Felügyél le anyám én kimegyek a kertbe, még egyszer megszagolni ama szép virágokat, melyek mától fogva máséi. Ne félj semmit anyám, én itt leszek, s van bátorságom. Jó éjszakát, menj aludni, holnap viszontlátjuk egymást. A jó asszony szót fogadott, fia pedig kiment sétálni a kertbe. Az éjnek csodás balzsama van a sebhedt lélek számára. Heracles egy kissé fölvidúltnak érzé magát a szende őszi éj következtében. Alig bolygott egy negyed óráig a sivár lelek ösvényein fői s alá, midőn egy édes hang, egy fiatal nő hangja nevénél szólt rá. Ő felrezzent, hallgatódzék s ugyanazon hang ismételve rebegé: — Heracles! — Martha! kiáltá ő, ifjú a saját szivéhez szorítva. Köszönöm! .... De vége mindennek! ... — Nem, feleségmez, én szeretlek! MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 10. SK.