Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1866-04-08 / 14. szám

210 pesti lipótv­árosi, két kőig pedig a budavári plébániában működött segédpapi minőségben. 1842-ben a hittani pályát végzett növendék-papoknak a theologiában ma­gasabb kiképeztetése végett Kopácsi József prí­más által újon szervezett esztergomi preszbyteriumba Somogyi Károly utódjául, a hittani encyclopedia tanárává neveztetett ki, mely intézetben négy évig mű­ködvén, a tanévből fenmaradt szünidőket 1845 és 1846- ban bővebb­ kiképzése végett két nagyobb útra használta föl, s meglátogatta Némethont, Belgiumot, Angol, Fran­­cziaországot és Schweiczot. Nem sokára uj pálya nyílt előtte. Kopácsy József meghívta őt udvarába s titokno­­kává nevezte, kinek 1847-ben történt halála után, előbb mint az érseki szék helyettes titoknoka, később mint esztergommegyei hivatalbeli kanczellár működött. Idő közben tiszteletbeli cs. kir. udvari káplán czimmel is földiszittetett. A primási szék betöltése után Scitovszky J­á­­nos bibornokérsek által, az érseki iroda igazgatójává neveztetett ki. Ezen állomásáról 1851-ben az elaggott erdélyi püspök Kovács Miklós mellé segéd-pappá nevez­ték, utódi joggal. A római pápától hebroni fölszentelt püspök czimet nyervén, 1852-ben, Kovács halála után, az erdélyi püs­pöki széket is haladéktalanul elfoglalta. 1854-ben belső tanácsossá neveztetett ki. Hogyan működött 1861-ben a felső­házban, mint tötte be hivatását azóta Erdélyben, s mikép mondott le püspöki székéről az utóbbi években, mindez olva­sóink élénk emlékében van még, mely körülmény a to­vábbi részletezéstől fölment bennünket.­­4-s. „Északi fény.“ Költemények. Puskin Sándor és Lermontoff Mihály után fordi­­totta Zilah­y Imre. Pest, 1866. Egy figyelemreméltó, vastag kötet műfordítási gyűjtemény jelent meg a napokban, mely azon rendkí­vül csekély számú szépirodalmi művek egyike, mik irodalmunkat gazdagítják. Az uj elem, melyet Zilahy Imre irodalmunkba hozott, az egész műveit világon kivívta már az elisme­rést, nálunk pedig elbeszélő költészetünk hátramara­dásán valószínűleg segítni fog. Mindenekelőtt az ifjú fordítóra kell tekintetet ven­nünk, ki szorgalma és tehetsége által az újabb írói nem­zedék egyik legfigyelemreméltóbb tagja. Nagy kár azon­ban, hogy erejét elforgácsolja és gyorsasága nagyobb, mint gondossága. Egyszerre és nem csekély mennyiség­ben ír eredeti költeményeket (melyekben mindig van eszme és némi sajátosság, s melyek túlsötétségük miatt az allectatio szinét viselik magukon), továbbá széptani műveket és műfordításokat. Jelentéktelennek egyikben sem lehet mondani, de úgy látszik, valódi, követendő irányát még nem lelte föl, vagy legalább mi képesek nem vagyunk fölismerni. Az előttünk fekvő szép kiállítású kötet tanúskodik az ifjú fordító nagy szorgalmáról, jó ízléséről, s a nyelv fölött való uralkodásáról, de egyszersmind elárulja, hogy ő „többet markol, mint a­mennyit szoríthat.“ Mert vannak ugyan benne oly helyek, hogy szinte tökélye­­seknek mondhatnók, de itt-ott a hanyagság, vagy tü­relmetlenség oly nyomaira is akadunk, melyeket any­­nyival inkább meg kell rónunk, amennyivel többre be­csüljük igazi érdemeit. E könyvben egyszerre feltűnő az előszó, mely sze­rényen, minden követelés nélkül, nyugalommal és éret­ten van írva, s egy jobb jövőre nyit kilátást, mely sze­rint ifjabb íróink megszokott hetykeségeinek ezentúl minél kevesebb nyoma lészen. Ez előszóban egyszers­mind a közlött szép művek kissé elfogult és túlzó, de egészen önálló kritikáját veszi az olvasó, melyek való­­színűleg a gyöngébbek kedvéért vannak írva, mert va­lami különösebb és mélyebb reflexiót bennük nem ta­­­­lálunk. Sokkal illőbb lett volna ezek helyett Puskinnak­ és Lermontoffnak szabatos, rövid, bár kimerítő jellem­rajzát adni, melyből az egészen ismeretlen is rögtön tá­jékozhatja magát. A fordító azt mondja, hogy legnagyobb gondot fordított az eszmei és külalaki hűségre, s inkább a zengzetességet áldozta fel, mint az eredeti szöveg ér­telmét. Mi az orosz nyelvet nem értjük, s így a dolog ez oldalához nem szólhatunk egész alapossággal, mind­­azáltal azon darabokra tekintve, melyek Bodenstadtnél is megolvashatók, úgy találtuk, hogy Zilahy cselfogás­sal élt, midőn előnyét hátrányként, hátrányát előny gya­nánt mutatta be. Mert nyelve költői, folyékony és zöng­­zetes, majdnem mint első rendű műfordítóinké, bár a­­ caesarákra, mint alább ki fogjuk mutatni nem fordít a kellő gondot; azonban az említett alaki hűség nincs megtartva mindenütt ; például „Gróf Nulin“-ban, melynek nem minden ríme van visszaadva, s bár fesz­telenségre nézve sikerült, természetes hangon fordított mű, bizonyos pongyolaság érezhető az egészen. Van­nak aztán prózai helyek is, mint például a kisebb ver­sek közt, az „ Ancsár “ czíműben e versszak­ .Ámde a zsarnok lelkű ember Mást az ancsárhoz elvezetve — Borzasztó hasznot kap a fától : Övé a méreg tiszta nedve !“ Ha ez alantjáró hang az eredeti hibája, akkor kár volt lefordulni. Nem ritka a caesaraknak olyan meg­szegése sem, ami az egész menetet nehézkessé teszi, s a magyar nyelv természetével legkevésbé egyeztethető meg. Például (336. lap.) Művészeti hő gerjedelmek Gyujták föl forró kebelem. A remény ez édes óráján héj és élvezet közepett.... stb. melyekben a szót kell ketté vágnunk, hogy olvas­hassuk. Jóval nagyobb gondot fordít a rimelésre, melynek mesterségét, ott ahol akarja, úgy látszik tökéletesen érti. Hármas, sőt négyes rímeket is erőtetés nélkül produkál, s kellemetlen rész rímelés nem sok helyt található nála. E tekintetben különösen sikerüiteknek nevezhető a „Czigányok“ és a „Démon.“ Például a „ Czigányokból “ álljon itt egy hely (128 1.): „Az isten átka utolérte. Mikor jó a bocsánat érte, Oly szomorún, oly busán kérte. És a Duna partján bolyongva, Porró könyvének árját ontva, Hazájáért hervadt naponta.“ stb. Vagy a „Damon“-ból a 7-dik szakasz (152­ 1.) „A vőlegény az esküvőre Sietvén, gyorsan ment előre — Esthajnalhoz, jó lova hátán ; S már az ezüst-Drágvát látván, Dús terhével, serény lova Gyors futammal rontott lova.“ stb. S nála ezek valóban nem történetes helyek. — Hogy a nyelvezet könnyű kezelése daczára is, nem egy helyt vét a correctség ellen, azt az előszóban általa is említett ifjúi türelmetlenségnek róhatjuk fel. Például a 116. lapon: „Vendégünk van, ki ott volt épen Kurgán fölött, s ez éjjelen Ő is sátrunkban lesz jelen, S czigány lesz, mert ez az én népem.“ Itt az „épen“ csak rim kedvéért van oda bigy­­gyesztve; „kurgán“ (sirhalom) elől pedig ki van hagyva a névelő, s az egész utósó sor logikája legalább is kétes. Igaz, hogy könnyű kifogásokat tenni s nehéz fordítani, hanem azért megrovásunk csak azt teszi, hogy Zilahy­­nak kevesebbet inkább, de azt aztán tehetségéhez mérve, kifogástalanul kellett volna fordítnia. Ennyi az, amit fordításáról átalában megjegyez­tünk. Ami a műveket magukat illeti, azok valóban bá­mulatra ragadnak. Két nagy szellem gyönyörű nyilat­kozatát látjuk itt, melyet minden érző szívű és gondol­kodó ember kiváló érdekkel fog végig olvasni. A tár­gyilagos költeményekben nem oly erős ugyan a cselek­­vény, mint a lyraiság, s inkább az érzés közvetlensége található föl, mintsem az egyénités, de minden szónál érezzük az igazi költészetet, a melegséget és eredetisé­get. Ezek az orosz költők, úgy látszik, nagyon sokat tanultak lord Byrontól, de felhasználták a nemzeties elemet, amelyet a fejlődés bizonyos fokán minden nem­zet jelesebb íróinál láthatunk. Az elbeszélő költemények sorát Puskin „Kauká­zusi fogoly“-a nyitja meg. Ebben a cserkész élet leírása nem tartozik a dologra, s bár jól van rajzolva, mégis szükségtelen. Egy orosz fogoly viszonyát tárgyalja egy cserkesz leánynyal, s a leány első szerelmének frisesége s az ifjú hideg magaviselete meglepő finomsággal és hűséggel van ábrázolva, s különösen szépnek látunk benne egy orosz hazafias érzést, mely kiváltképen az „epilog“-ból tűnik ki, hol a Kaukázusban harcoló orosz tábornokok neveit dicsőíti. Fordító jól jegyzi meg elő­szavában, hogy a leány halála „rendkívül művészien van fejlesztve. “ Második a „ Cserkesz fiú “ Lermontofftól, mely ha jól tudjuk, a „Pesti napló“-ban látott először világot. E beszélyt Byron „Chilloni fogoly “-ának modorában maga a főszemély beszéli el, aki nem más, mint egy egyszerű gyerek, ki hazájától távol, klastromban növe­kedik föl, s folyvást a honvágy által gyötörtetik, s egy éjjel a klastromból megszökve, miután a természet ezer változatosságú képeit élvezte, három napi kóborlás után, oda tér vissza, a­honnan elindult. E mű megragadó és bámulatos, amennyiben egy gyermek kedély világában, mint az előszó is mondja — az egész emberiség vágyai látszanak. A többek közt leír egy párducz viadalt, mely­nél mesteribb a maga nemében alig van. — Mily lé­lektani hűséggel fest, arra nézve elég legyen azon két sort idéznünk, melylyel a gyermek félelmét a sötétség­től, — ecseteli. „Millió fekete szemével Meredt reám a rémes éjjel“— Úgymond: Vagy lehet-e vonzóbb az első ifjúság titokszerű vágyának képe, mint a­hogy a következő so­rok állítják elénk: „Ifjú vagyok, előttem áll Az élet zárt ajtóinál Sok bájos, csábító alak, Arany gyümölcs, zöld fák alatt. Oh beszélj, nem feledted el még Szived gyűlöletét, szerelmét ? Tavaszodtól úgy kelle válnod, Hogy sohsem láttál merész álmot ? ! Ha rád ragyogó kék ég inte Magas toronyból tekintve Szived fájó láztól nem égett Látván messze, bájos vidéket ? !“ stb. Ez aztán valódi költészet s ilyen az egész, külö­nösen a XXIV. szakasz, melyben a halált gyönyörűen rajzolja élőnkbe. Az ezt követő „Rabló testvérek“ és „Bakcsiszeráji szökőkút“ még nem dicsekedhetnek egész eredetiséggel, s kivált az előbbi, nagyon magán viseli az angol tanul­mányok bélyegét, míg az utóbbi oly színgazdag és bájos költemény, hogy Napkelet minden báját visszatükrözve találjuk benne, bár oly elfogult magasztalással, mint a fordító, erről sem szólhatunk. Ebben és a „Czigányok“­­ban úgy vettük észre, Zilahy Imre nem hatott az alap­eszme bensőjébe, vagy legalább nem érinti azt. A „Bakcsiszeráji szökőkút “-ban egy mahomedán khán van festve, ki hajlott kora daczára, igaz szerelemre gyulad, s hallgatagon saját vallása helyett a keresztény vallás elveire tér. Ez teszi e művet jelentőssé. A „ Czigányok “­­ban pedig az az alap­gondolat, hogy egy világfájdalmas ifjú az európai társadalmat meggyűlöli, s a természet vad népei, a czigányok közé megy, s ott mégis a civili­­zatio előnyeit akarja érvényesitni. A czigányleánytól hűséget kíván,s midőn nem találja, megöli őt. Ez az el­beszélés egyébiránt meglehetős erőszakos alapokon nyugszik, s bár igen érdekes, mégsem tökélyes mű. Sokkal szebb a Lermontoff „Damon“-a, melyben nagy szenvedélyek vannak rajzolva; a világnézet magas, a cselekvény is elég gazdag, az egésznek hatása pedig felejthetlen marad. A reális indulatokat ideálisabban kifejezve nem igen láthatni. Nagyon szép benne a ter­mészet­festés is, vagy a halottak túlvilági életének ecsetelése: „Csolnakjukon nincs vitorla, Szállnak a jég tengerén ; Fényét a csillag szétszórja ösvényüknek lágy ködén. És feléjük felhő lebben, S tova úszik nyomtalan; Végetlen, rejtett ligetben, Kéklő ég sugáriban.“ — stb. Vagy a „Démon“ esküje, mely igy kezdődik: „Esküszöm az első sugárra, Esküszöm az utolsó napra !“ E két sorban benne van az egész mindenség. A „Borisz Godunoff, mint dráma nem ér semmit, de mint nemzeti korrajz, csaknem remeknek nevezhető. Különösen van benne egy kolostori jelenet, melynél a középkori Goethe „Götz von Berlichingen“-je sem testesíti meg jobban. Puskin „Gróf Nullin“-ja genialis vig elbeszélés, melyben e költőnél ismeretlen tárgyilagosság jelentke­zik. De fordító hibásan cselekszik, midőn a hang fri­­volságát ki akarja menteni. — Éjjel egy világfi egy aszszony hálószobájába tör s ettől poffot kap, — ez oly kényes tárgy, melynek választását nem helyesel­hetjük. Az apró versek közt is inkább az elbeszélő-fajták tűnnek ki. A „Huszár“ tökéletes genre-kép, a „Fekete s­ál “ igen jó ballada, míg „ Oleg és a „ Megfult ember “ tartalmas, velős kis elbeszélések. Az egész könyv pedig nagyon is megéri az árát: 2 új frt. Zilahy Imre ez első föllépését minden elfogu­latlan irodalom-barát helyeselni kénytelen. HIRY FERENCZ: MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 14. sz.

Next