Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1866-04-08 / 14. szám
210 pesti lipótvárosi, két kőig pedig a budavári plébániában működött segédpapi minőségben. 1842-ben a hittani pályát végzett növendék-papoknak a theologiában magasabb kiképeztetése végett Kopácsi József prímás által újon szervezett esztergomi preszbyteriumba Somogyi Károly utódjául, a hittani encyclopedia tanárává neveztetett ki, mely intézetben négy évig működvén, a tanévből fenmaradt szünidőket 1845 és 1846- ban bővebb kiképzése végett két nagyobb útra használta föl, s meglátogatta Némethont, Belgiumot, Angol, Francziaországot és Schweiczot. Nem sokára uj pálya nyílt előtte. Kopácsy József meghívta őt udvarába s titoknokává nevezte, kinek 1847-ben történt halála után, előbb mint az érseki szék helyettes titoknoka, később mint esztergommegyei hivatalbeli kanczellár működött. Idő közben tiszteletbeli cs. kir. udvari káplán czimmel is földiszittetett. A primási szék betöltése után Scitovszky János bibornokérsek által, az érseki iroda igazgatójává neveztetett ki. Ezen állomásáról 1851-ben az elaggott erdélyi püspök Kovács Miklós mellé segéd-pappá nevezték, utódi joggal. A római pápától hebroni fölszentelt püspök czimet nyervén, 1852-ben, Kovács halála után, az erdélyi püspöki széket is haladéktalanul elfoglalta. 1854-ben belső tanácsossá neveztetett ki. Hogyan működött 1861-ben a felsőházban, mint tötte be hivatását azóta Erdélyben, s mikép mondott le püspöki székéről az utóbbi években, mindez olvasóink élénk emlékében van még, mely körülmény a további részletezéstől fölment bennünket.4-s. „Északi fény.“ Költemények. Puskin Sándor és Lermontoff Mihály után forditotta Zilahy Imre. Pest, 1866. Egy figyelemreméltó, vastag kötet műfordítási gyűjtemény jelent meg a napokban, mely azon rendkívül csekély számú szépirodalmi művek egyike, mik irodalmunkat gazdagítják. Az uj elem, melyet Zilahy Imre irodalmunkba hozott, az egész műveit világon kivívta már az elismerést, nálunk pedig elbeszélő költészetünk hátramaradásán valószínűleg segítni fog. Mindenekelőtt az ifjú fordítóra kell tekintetet vennünk, ki szorgalma és tehetsége által az újabb írói nemzedék egyik legfigyelemreméltóbb tagja. Nagy kár azonban, hogy erejét elforgácsolja és gyorsasága nagyobb, mint gondossága. Egyszerre és nem csekély mennyiségben ír eredeti költeményeket (melyekben mindig van eszme és némi sajátosság, s melyek túlsötétségük miatt az allectatio szinét viselik magukon), továbbá széptani műveket és műfordításokat. Jelentéktelennek egyikben sem lehet mondani, de úgy látszik, valódi, követendő irányát még nem lelte föl, vagy legalább mi képesek nem vagyunk fölismerni. Az előttünk fekvő szép kiállítású kötet tanúskodik az ifjú fordító nagy szorgalmáról, jó ízléséről, s a nyelv fölött való uralkodásáról, de egyszersmind elárulja, hogy ő „többet markol, mint amennyit szoríthat.“ Mert vannak ugyan benne oly helyek, hogy szinte tökélyeseknek mondhatnók, de itt-ott a hanyagság, vagy türelmetlenség oly nyomaira is akadunk, melyeket anynyival inkább meg kell rónunk, amennyivel többre becsüljük igazi érdemeit. E könyvben egyszerre feltűnő az előszó, mely szerényen, minden követelés nélkül, nyugalommal és éretten van írva, s egy jobb jövőre nyit kilátást, mely szerint ifjabb íróink megszokott hetykeségeinek ezentúl minél kevesebb nyoma lészen. Ez előszóban egyszersmind a közlött szép művek kissé elfogult és túlzó, de egészen önálló kritikáját veszi az olvasó, melyek valószínűleg a gyöngébbek kedvéért vannak írva, mert valami különösebb és mélyebb reflexiót bennük nem találunk. Sokkal illőbb lett volna ezek helyett Puskinnak és Lermontoffnak szabatos, rövid, bár kimerítő jellemrajzát adni, melyből az egészen ismeretlen is rögtön tájékozhatja magát. A fordító azt mondja, hogy legnagyobb gondot fordított az eszmei és külalaki hűségre, s inkább a zengzetességet áldozta fel, mint az eredeti szöveg értelmét. Mi az orosz nyelvet nem értjük, s így a dolog ez oldalához nem szólhatunk egész alapossággal, mindazáltal azon darabokra tekintve, melyek Bodenstadtnél is megolvashatók, úgy találtuk, hogy Zilahy cselfogással élt, midőn előnyét hátrányként, hátrányát előny gyanánt mutatta be. Mert nyelve költői, folyékony és zöngzetes, majdnem mint első rendű műfordítóinké, bár a caesarákra, mint alább ki fogjuk mutatni nem fordít a kellő gondot; azonban az említett alaki hűség nincs megtartva mindenütt ; például „Gróf Nulin“-ban, melynek nem minden ríme van visszaadva, s bár fesztelenségre nézve sikerült, természetes hangon fordított mű, bizonyos pongyolaság érezhető az egészen. Vannak aztán prózai helyek is, mint például a kisebb versek közt, az „ Ancsár “ czíműben e versszak .Ámde a zsarnok lelkű ember Mást az ancsárhoz elvezetve — Borzasztó hasznot kap a fától : Övé a méreg tiszta nedve !“ Ha ez alantjáró hang az eredeti hibája, akkor kár volt lefordulni. Nem ritka a caesaraknak olyan megszegése sem, ami az egész menetet nehézkessé teszi, s a magyar nyelv természetével legkevésbé egyeztethető meg. Például (336. lap.) Művészeti hő gerjedelmek Gyujták föl forró kebelem. A remény ez édes óráján héj és élvezet közepett.... stb. melyekben a szót kell ketté vágnunk, hogy olvashassuk. Jóval nagyobb gondot fordít a rimelésre, melynek mesterségét, ott ahol akarja, úgy látszik tökéletesen érti. Hármas, sőt négyes rímeket is erőtetés nélkül produkál, s kellemetlen rész rímelés nem sok helyt található nála. E tekintetben különösen sikerüiteknek nevezhető a „Czigányok“ és a „Démon.“ Például a „ Czigányokból “ álljon itt egy hely (128 1.): „Az isten átka utolérte. Mikor jó a bocsánat érte, Oly szomorún, oly busán kérte. És a Duna partján bolyongva, Porró könyvének árját ontva, Hazájáért hervadt naponta.“ stb. Vagy a „Damon“-ból a 7-dik szakasz (152 1.) „A vőlegény az esküvőre Sietvén, gyorsan ment előre — Esthajnalhoz, jó lova hátán ; S már az ezüst-Drágvát látván, Dús terhével, serény lova Gyors futammal rontott lova.“ stb. S nála ezek valóban nem történetes helyek. — Hogy a nyelvezet könnyű kezelése daczára is, nem egy helyt vét a correctség ellen, azt az előszóban általa is említett ifjúi türelmetlenségnek róhatjuk fel. Például a 116. lapon: „Vendégünk van, ki ott volt épen Kurgán fölött, s ez éjjelen Ő is sátrunkban lesz jelen, S czigány lesz, mert ez az én népem.“ Itt az „épen“ csak rim kedvéért van oda bigygyesztve; „kurgán“ (sirhalom) elől pedig ki van hagyva a névelő, s az egész utósó sor logikája legalább is kétes. Igaz, hogy könnyű kifogásokat tenni s nehéz fordítani, hanem azért megrovásunk csak azt teszi, hogy Zilahynak kevesebbet inkább, de azt aztán tehetségéhez mérve, kifogástalanul kellett volna fordítnia. Ennyi az, amit fordításáról átalában megjegyeztünk. Ami a műveket magukat illeti, azok valóban bámulatra ragadnak. Két nagy szellem gyönyörű nyilatkozatát látjuk itt, melyet minden érző szívű és gondolkodó ember kiváló érdekkel fog végig olvasni. A tárgyilagos költeményekben nem oly erős ugyan a cselekvény, mint a lyraiság, s inkább az érzés közvetlensége található föl, mintsem az egyénités, de minden szónál érezzük az igazi költészetet, a melegséget és eredetiséget. Ezek az orosz költők, úgy látszik, nagyon sokat tanultak lord Byrontól, de felhasználták a nemzeties elemet, amelyet a fejlődés bizonyos fokán minden nemzet jelesebb íróinál láthatunk. Az elbeszélő költemények sorát Puskin „Kaukázusi fogoly“-a nyitja meg. Ebben a cserkész élet leírása nem tartozik a dologra, s bár jól van rajzolva, mégis szükségtelen. Egy orosz fogoly viszonyát tárgyalja egy cserkesz leánynyal, s a leány első szerelmének frisesége s az ifjú hideg magaviselete meglepő finomsággal és hűséggel van ábrázolva, s különösen szépnek látunk benne egy orosz hazafias érzést, mely kiváltképen az „epilog“-ból tűnik ki, hol a Kaukázusban harcoló orosz tábornokok neveit dicsőíti. Fordító jól jegyzi meg előszavában, hogy a leány halála „rendkívül művészien van fejlesztve. “ Második a „ Cserkesz fiú “ Lermontofftól, mely ha jól tudjuk, a „Pesti napló“-ban látott először világot. E beszélyt Byron „Chilloni fogoly “-ának modorában maga a főszemély beszéli el, aki nem más, mint egy egyszerű gyerek, ki hazájától távol, klastromban növekedik föl, s folyvást a honvágy által gyötörtetik, s egy éjjel a klastromból megszökve, miután a természet ezer változatosságú képeit élvezte, három napi kóborlás után, oda tér vissza, ahonnan elindult. E mű megragadó és bámulatos, amennyiben egy gyermek kedély világában, mint az előszó is mondja — az egész emberiség vágyai látszanak. A többek közt leír egy párducz viadalt, melynél mesteribb a maga nemében alig van. — Mily lélektani hűséggel fest, arra nézve elég legyen azon két sort idéznünk, melylyel a gyermek félelmét a sötétségtől, — ecseteli. „Millió fekete szemével Meredt reám a rémes éjjel“— Úgymond: Vagy lehet-e vonzóbb az első ifjúság titokszerű vágyának képe, mint ahogy a következő sorok állítják elénk: „Ifjú vagyok, előttem áll Az élet zárt ajtóinál Sok bájos, csábító alak, Arany gyümölcs, zöld fák alatt. Oh beszélj, nem feledted el még Szived gyűlöletét, szerelmét ? Tavaszodtól úgy kelle válnod, Hogy sohsem láttál merész álmot ? ! Ha rád ragyogó kék ég inte Magas toronyból tekintve Szived fájó láztól nem égett Látván messze, bájos vidéket ? !“ stb. Ez aztán valódi költészet s ilyen az egész, különösen a XXIV. szakasz, melyben a halált gyönyörűen rajzolja élőnkbe. Az ezt követő „Rabló testvérek“ és „Bakcsiszeráji szökőkút“ még nem dicsekedhetnek egész eredetiséggel, s kivált az előbbi, nagyon magán viseli az angol tanulmányok bélyegét, míg az utóbbi oly színgazdag és bájos költemény, hogy Napkelet minden báját visszatükrözve találjuk benne, bár oly elfogult magasztalással, mint a fordító, erről sem szólhatunk. Ebben és a „Czigányok“ban úgy vettük észre, Zilahy Imre nem hatott az alapeszme bensőjébe, vagy legalább nem érinti azt. A „Bakcsiszeráji szökőkút “-ban egy mahomedán khán van festve, ki hajlott kora daczára, igaz szerelemre gyulad, s hallgatagon saját vallása helyett a keresztény vallás elveire tér. Ez teszi e művet jelentőssé. A „ Czigányok “ban pedig az az alapgondolat, hogy egy világfájdalmas ifjú az európai társadalmat meggyűlöli, s a természet vad népei, a czigányok közé megy, s ott mégis a civilizatio előnyeit akarja érvényesitni. A czigányleánytól hűséget kíván,s midőn nem találja, megöli őt. Ez az elbeszélés egyébiránt meglehetős erőszakos alapokon nyugszik, s bár igen érdekes, mégsem tökélyes mű. Sokkal szebb a Lermontoff „Damon“-a, melyben nagy szenvedélyek vannak rajzolva; a világnézet magas, a cselekvény is elég gazdag, az egésznek hatása pedig felejthetlen marad. A reális indulatokat ideálisabban kifejezve nem igen láthatni. Nagyon szép benne a természetfestés is, vagy a halottak túlvilági életének ecsetelése: „Csolnakjukon nincs vitorla, Szállnak a jég tengerén ; Fényét a csillag szétszórja ösvényüknek lágy ködén. És feléjük felhő lebben, S tova úszik nyomtalan; Végetlen, rejtett ligetben, Kéklő ég sugáriban.“ — stb. Vagy a „Démon“ esküje, mely igy kezdődik: „Esküszöm az első sugárra, Esküszöm az utolsó napra !“ E két sorban benne van az egész mindenség. A „Borisz Godunoff, mint dráma nem ér semmit, de mint nemzeti korrajz, csaknem remeknek nevezhető. Különösen van benne egy kolostori jelenet, melynél a középkori Goethe „Götz von Berlichingen“-je sem testesíti meg jobban. Puskin „Gróf Nullin“-ja genialis vig elbeszélés, melyben e költőnél ismeretlen tárgyilagosság jelentkezik. De fordító hibásan cselekszik, midőn a hang frivolságát ki akarja menteni. — Éjjel egy világfi egy aszszony hálószobájába tör s ettől poffot kap, — ez oly kényes tárgy, melynek választását nem helyeselhetjük. Az apró versek közt is inkább az elbeszélő-fajták tűnnek ki. A „Huszár“ tökéletes genre-kép, a „Fekete sál “ igen jó ballada, míg „ Oleg és a „ Megfult ember “ tartalmas, velős kis elbeszélések. Az egész könyv pedig nagyon is megéri az árát: 2 új frt. Zilahy Imre ez első föllépését minden elfogulatlan irodalom-barát helyeselni kénytelen. HIRY FERENCZ: MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 14. sz.