Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1866-10-07 / 40. szám
40 Sz/. 9) E szerint az álladalomban mindenkire nézve a jogoknak a kötelességekkel arányt kell tartaniok. 10) Alkotmányos szellem leend tehát a kormányban, midőn a közül mindenki állásához képest érdekelve van; oly kormány, mely a két fő elvet, a democratiát s aristokratiát, mint egybe forrasztja az alkotmányos királynak. * * * I. Az alkotmányos király e szerint a nemzetnek я.тпя. feje, mely az eskü által megerősített alkuban kikötött bizonyos korlátokon belül országok Ez volna tehát az alkotmányos király általános magyarázása, mely bármily rövid is, mindenkire nézve kielégítő volna, egyedül az „alkotmányos királyoméra nem, kinek még igen tág kört enged; mert lehetséges, hogy valaki az alkuhoz hűn ragaszkodik s mégis roszul országot, — ezt nem teszi „alkotmányos királyom,“ sőt az is lehetséges, hogy valaki nem országol roszul, s az alkut sem sérti külső alakjára nézve, maga részére csábítván a szószóllókat; — alkotmányos királyom ilyen sem, legkevésbé pedig olyan, ki sem az alkat nem tartja tiszteletben sem a nemzetet. Az alkotmány azon nemzetre nézve, mely hatalommal ruházta fel a királyt, csak alakszerű biztosítás az avvali visszaélés ellen, minthogy az uralkodó, ha kenyere van, könnyen játszhatja ki az alakot oly őrök által, kik hatalmának egyik vagy másik módon alávetik magukat. Az alkotmány lényege azonban az uralkodó igazsága a polgári jogok biztossága kieszközlésében, mit a törvény betűje csak alakszerűen, tehát csak tökéletlenül tehet; alkotmányos királyomnak pedig lényegesen is ezt kell tennie. Tökélyes álladalom jelménye, rend s biztosság közt nyugvó nyelve az igazság mérlegének, midőn t. i. minden polgárra nézve helyzetéhez képest az egyik serpenyőt szint annyi jog terheli, mint amennyi kötelesség van a másik serpenyőben, s e szerint a királynak, mint a polgárok fejének a legtöbb jog mellett egyszersmind legtöbb kötelessége is van. A király számos jogai közt kétségkívül legnagyobb a kegyelmezés gyakorlása, mely isteni, a törvények fölébe emelkedő jog kedvéért a király hasonsulya isteni tulajdonságra van kötelezve, mely a törvények lényegét is teszi; s e tulajdonság : az igazság akarása. Alkotmányos királyomnak tehát nem csak alak, hanem lényeg szerint is alkotmányosnak kell lennie; azaz alkotmányos lelkülettel is bírnia, s azért, az alkotmányos alak fentartása mellett a kegyelmezés szelíd tényét gyakorolnia s az igazságot komolyan akarnia szükséges a polgári álladalom javára. Alkotmányos királyomat —amint sokan hinni fogják — a történetben feltalálni igenigen nehéz lenne: az „Egy magyar király“ írója Mátyásban fölfelé azt. (Vége következik.) Nem, nem lehet! Uj jel. Közelgnek ! Szemünk káprázott perczekig. Föl mindnyájan! kikötőhelynek Keblünket nyissuk meg nekik. Óh jó tenger vedd tenyeredre A szegény, bús vándorokat, Melegülj fel egyszer éltedbe, Ismerj istent, a ki urad! S mi hálánkat bebizonyítjuk, Megkétszerezzük gyöngyeid, Egytől egyig kebledbe sírjuk A viszontlátás könyeit. PÁLMADY GYŐZŐ: A li a jóvá rók. (jun. 15. 1866.) Álljunk ki a tenger partjára, Menjünk eléjök édesim! Majd csak feltün végre, sokára Hajójok a víz téréin. Óh de nehéz várni, hallgatva ! Szivünknek már türelme sincs . . . A távol nagy! Fogjunk ki rajta Ha csak egykét lépéssel is. Vajh jőnek-e valóban? és hol Lebeg most a drága hajó? Csitt, jeleket láthatni néhol, Hallatszik is valami szó. Hátha már ők! Óh édes isten Büntesd szigorún angyalod A reményt, ha elég kegyetlen Megcsalni ily gondolatot. Azóta mily sokat átéltünk Mióta ők elhagytanak! De mit kell majd tőlök megértnünk, Kik máig is bolyonganak! Ha a tenger mélységes keble Megtanult volna érteni, Annyi kínt az el nem viselne, Mint mi hordtunk görnyedve, mi. Csak már látnák a hajót tisztán! De megint semmi semmi jel.. . Hogyan ? játszik velünk a víz tán ? És még egyszer csalódni kell ? MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. Még egy régi kép, s hihetőleg több is. Czuczor Gergely. Irta: Vas Gereben. (Vége.) A vezetéknevekről beszélgettem egykor Czuczorral, egyenkint számitgattuk, hogy mely megyékről vannak vezetéknevek? Somogyi, Tolnai, Baranyai, Borsodi, Bihari, Árvai és más megyeiek is vannak, átaljában igen gyéren, ide nem értvén azon megyék neveit, melyek székhelyi várostól származnak; de egy megyétől sem származik annyi elnevezés, mint Zalától, melyet Dunántúl inkáb Szalamegyének mondanak, s ekkér származott a Szalai név, mely igen el van terjedve. Okul azt mondta Czuczor, hogy a szalamegyeiek legcsavargóbbak, s mivel a megye különben egészen magyar és igen népes, csak magyar vidékekbe mentek a szerencsekeresők. Ugyanezen alkalommal magyarázta meg Czuczor az úgy nevezett „Solo Krebs “-nek elnevezését is. Tudvalevő dolog, hogy hazánkban a Szala folyóban nőinek a legnagyobb és legizesebb rákok, s régtől fogva szállítják kereskedők Bécsbe a szalai rákokat, melyeket eredetileg „Szala-Krebs“-nek hívtak, de mivel oly nagyok, hogy egy három akkora, mint a közönségesen ismert rák, származott később a „Solo- Krebs.“ Máskor és inkább a maga helyén e tekintetben többet mondok el azon magyarázatokból, melyeket Czuczortól hallok, most inkább az öreggel magával, illetőleg emlékezetével akarok foglalkozni. Midőn a kufsteini várban fogva volt, Lisznyai Kálmás, az ex - huszárból lett baka, mint magát nevezé, visszakerülvén a katonaéletből, Kufstein felé jött, s tudván, hogy Czuczor fogva van ott, szerette volna meglátogatni. A porkolábtól megkérdező, hogy beszélhetne-e egy fogolylyal ? Mire a kérdett tagadólag válaszolt, Lisznyai elszomorodva lépett ki a porkoláb szobájából a várudvarra, de a mint körültekint, az emeleti tornácz ablakából látta kinézni Czuczort. Fölkiáltani nem mert, részint, hogy a fogolynak sorsát ne nehezítse, részint, hogy ő maga, mint még katonaruhában levő, olyan bajba ne keveredjék, mely nem nyavalya ugyan, hanem megfekszik bele az ember, cselhez folyamodott. Kálmás használta az alkalmat, s mintha az ölebbel enyelegne, lehajol hozzá, és magyarul azt mondja jó hangosan: „Én Lisznyai Kálmán vagyok, szeretnék az ablakból kinézővel beszélni, de nem lehet. Én, mint obsitos, hazamegyek, s jó egészséget kívánok. “ Czuczor mindent meghallott, s hogy ő is gyanú nélkül szólhasson, a tornáczablakon babrálva, egy ablakfiókot eltört, s mintha a miatt boszankodnék, némi morgással mondá: „Servus, kedves öcsém, mindent hallottam a kutyatelegráfon, szerencse, hogy az a kutya nem spitzli, nem árulhat el. Jó egészséget.“ Fogsága után Pestre jött, s két évig Füreden igyekezett helyreállítani megrongált egészségét. Meg kell jegyeznem, hogy ő minden elevensége mellett sem szerette a társaságot, különösen pedig nem szerette a füredi zajt. Órákig kénytelen lévén a kávéház előtt tanyázni, elhallgatta a jó beszélgetőket, de maga sohasem vegyült a nagyobb körök társalgásába. 1853-ban feltűnő sok vendég tódult össze az annanapi hétben, különösen sok úrfi, kik fogataikkal a kávéház előtt dicsekedtek, s órákig egyebet nem haltánk lókupeczkedésnél. Az egésznek koronáját is föltették, s többen kiáltak négy lovas ostorral versenyt durrogatni, s épen közelünkben a győztest egyik barátja nem győzte dicsérni, hogy minő jeles kocsis. Czuczor megunta a durrogatást, meg a hosszú dicsőítést is, némi éllel kérdi a dicséret : „Hát az az úrfi tud-e egyebet is ?“ „„Nem szorult az arra, — mondja a kérdett, — megél a magáéból is. “ “ „Megengedem, — mondja Czuczor kipirulva, — hogy egy kocsis kevésből megél, hanem a haza nem él meg a kocsisokból. “ Ezzel fölkelt az öreg, s többé nem láttam a kávéház előtt. A nemzeti színháznak télben, nyárban, hidegben, melegben rendes látogatója volt, kivált vasárnap, midőn népszínművet adtak. Édesdeden gyönyörködött a karzatnak élénk örömében, midőn valamit jó ízűn megkaczagtak, valamint nagyon elszomorodott, midőn Nyékynek szerencsétlen igazgatósága alatt a színházi választmány egész dühhel kezdé a népszínművet üldözni. Ekkor mondá Czuczor mély bánattal: „Nem szeretem, midőn azok, kiknek egy héten hét vasárnapjuk van, irigylik a szegény embertől egy héten az egyet.“ Lászlóné rég elment idegen országba, Hegedűsné meghalt, Füredit és Réthyt elmarták, igy a népszínmű nagy árvaságra jutott. Czuczor ingerülten beszélt e pusztítás miatt, kivált midőn meghalla, hogy a színházi bizottmánynak egyik tagja azt monda: „ Minek az a Réthy ? Réthy csak olyan, mint akármelyik falusi paraszt. “ „„Az a jó úr fitymálni akarta Réthyt, — mondja Czuczor, — pedig megdicsérte. Szeretném, ha azo jó urak, olyan jól játszanának urat, mint a minő jó paraszt Réthy, — hogy nem lehet eltagadni.““ A hírlapoknak mindig roszalta, ha csekélységeket nagyon dicsérgettek. Az 1863-iki ínség alkalmával egy gazdag úr húsz forintot adott az éhezőknek, s a dicséret valamelyik nagy lapban épen huszonegy sor volt: „ Szeretném tudni, — mondja Czuczor, száz forintért mennyit imának ? Ha ezen arányban növelkednék a dicséreti sorok ára, nem lenne elég a szokott egy ív. Valóban úgy járhatnak ezek az urak, mint a czigány a nagy czímezéssel, hogy a vármegyeház ajtaján belépve a hajdút már tekintetes urazta, s végre úgy kifogyott a czimekből, hogy mire az alispán ur ajtajához ért, a szemközt jövő kisasszonynak azt mondá: Ó, boldogságos szűz Mária, itthona van-e a fölséges Úristen ? Midőn Toldy Ferencz ő méltósága azt mondta, hogy a magyar irodalom csak 1830-ig volt nagy, azóta már csak epigonok vannak, Czuczor igen találó kétértelműséggel mondá: „Aki egy pár réz garast tart a szeme elé, annak hiában mutatunk aztán akármi nagy Aranyt.“ A káromkodást nagyon gyűlölte, kivált ha Istennek nevét vagy a szenteket emlegették, — mégis egy ízben ő maga mentegette ezt egy idegennel szemben, s akkép magyarázta ezt, hogy a régi magyarok első királyaink alatt még sokáig Hadúrt imádták titkon, s azt, mint a magyarok Istenét többre tárták. Ezért van az, hogy a magyar ember más nemzetbelieknek azon választottját szidja, melyiket leginkább emleget, mint: a németnek a szentjét, pogánynak a hitét, zsidónak a Jehováját, és a... — de a magyarok Istenéről hallgat, — mert Hadúrról már nem szól senki. Egy alkalommal egy paraszt legény nagyon szidta a szenteket, Czuczor megszólítja a legényt: „ Kálvinista az a másik, öcsém ? “ „Igen is, miért kérdi az úr ? “ „ Azért, öcsém, hogy ne fáraszd magadat hiába”, mert annak úgy sincsen szentje. A politikát lelkéből utálta. Nem igen emlékezhetik valaki arra, hogy e tarka mesterségbe akadt volna, s mégis vele történt meg, hogy Protmann, az a híres rendőrigazgató, Czuczort rá akarta bírni, hogy írjon alá egy okmányt, melyben megfogadja, hogy nem avatkozik politikába. „Én úgy sem szoktam politizálni.“ „Annál könnyebben aláírhatja tisztelendő ar ez iratot. “ „Bocsánat, uram, — én nem fogom ez okmányt aláírni, — elégedjék meg vele, hogy mint becsületes ember megváltom, hogy nem szoktam politizálni. “ „De ez amúgy is csak formabeli szokás. “ „Mégegyszer bocsánatot kérek, nem írom alá, annál inkább nem; merd önökre nézve ez csak formabeli szokás, — az állam állam, én pedig öreg ember vagyok : egyikhez sem illik a tréfa. Amily mélyen ösmerte a magyar nyelvnek sajátságait, oly mélyen gyűlölte az irodalomban elharapózott idegen szólásmódokat ,Fáradságot veszek magamnak.” — írja egy akadémiai rendes tag. „Bolond ember, aki a fáradságot veszi!“ Mondja boszosan az öreg, s lökte a lapot az asztal alá. Ekkor emlegette Czuczor, hogy az idegen szólásmódokkal szembe állítja a körülményeknek megfelelő magyaros kifejezéseket, de a sors leeresztő szemei előtt a függönyt. Egyelőre legyen elég ennyi Czuczor emlékezetéből. 627