Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1866-10-07 / 40. szám

40 Sz/. 9) E szerint az álladalomban mindenkire nézve a jogoknak a kötelességekkel arányt kell tartaniok. 10) Alkotmányos szellem leend tehát a kormány­ban, midőn a közül mindenki állásához képest érdekelve van; oly kormány, mely a két fő elvet, a democratiát s aristokratiát, mint egybe forrasztja az alkotmányos királynak. * * * I. Az alkotmányos király e szerint a nemzetnek я.тпя. feje, mely az eskü által megerősített alkuban ki­kötött bizonyos korlátokon belül országok Ez volna tehát az alkotmányos király általános magyarázása, mely bármily rövid is, mindenkire nézve kielégítő volna, egyedül az „alkotmányos királyoméra nem, kinek még igen tág kört enged; mert lehetséges, hogy valaki az alkuhoz hűn ragaszkodik s mégis roszul országot, — ezt nem teszi „alkotmányos királyom,“ sőt az is lehetséges, hogy valaki nem országol roszul, s az alkut sem sérti külső alakjára nézve, maga részére csábítván a szószóllókat; — alkotmányos királyom ilyen sem, legkevésbé pedig olyan, ki sem az alkat nem tartja tiszteletben sem a nemzetet. Az alkotmány azon nemzetre nézve, mely hata­lommal ruházta fel a királyt, csak alakszerű biztosítás az avvali visszaélés ellen, minthogy az uralkodó, ha kenyere van, könnyen játszhatja ki az alakot oly őrök által, kik hatalmának egyik vagy másik módon alá­vetik magukat. Az alkotmány lényege azonban az uralkodó igaz­sága a polgári jogok biztossága kieszközlésében, mit a törvény betűje csak alakszerűen, tehát csak tökéletle­nül tehet; alkotmányos királyomnak pedig lényegesen is ezt kell tennie. Tökélyes álladalom jelménye, rend s biztosság közt nyugvó nyelve az igazság mérlegének, midőn t. i. minden polgárra nézve helyzetéhez képest az egyik ser­penyőt szint annyi jog terheli, mint a­mennyi kötelesség van a másik serpenyőben, s e szerint a királynak, mint a polgárok fejének a legtöbb jog mellett egyszers­mind legtöbb kötelessége is van. A király számos jogai közt kétségkívül legnagyobb a kegyelmezés gyakorlása, mely isteni, a törvények fölébe emelkedő jog kedvéért a király hason­­sulya isteni tulajdonságra van kötelezve, mely a törvé­nyek lényegét is teszi; s e tulajdonság : az igazság akarása. Alkotmányos királyomnak tehát nem csak alak, hanem lényeg szerint is alkotmányosnak kell lennie; azaz alkotmányos lelkülettel is bírnia, s azért, az al­kotmányos alak fentartása mellett a kegyelmezés sze­líd tényét gyakorolnia s az igazságot komolyan akarnia szükséges a polgári álladalom javára. Alkotmányos királyomat —a­mint sokan hinni fog­ják — a történetben feltalálni igenigen nehéz lenne: az „Egy magyar király“ írója Mátyásban fölfelé azt. (Vége következik.) Nem, nem lehet! Uj jel. Közelgnek ! Szemünk káprázott perczekig. Föl mindnyájan! kikötőhelynek Keblünket nyissuk meg nekik. Óh jó tenger vedd tenyeredre A szegény, bús vándorokat, Melegülj fel egyszer éltedbe, Ismerj istent, a ki urad! S mi hálánkat bebizonyítjuk, Megkétszerezzük gyöngyeid, Egytől egyig kebledbe sírjuk A viszontlátás könyeit. PÁLM­ADY GYŐZŐ: A li a jóvá r­ó­k. (jun. 15. 1866.) Álljunk ki a tenger partjára, Menjünk eléjök édesim! Majd csak feltün végre, sokára Hajójok a víz téréin. Óh de nehéz várni, hallgatva ! Szivünknek már türelme sincs . . . A távol nagy! Fogjunk ki rajta Ha csak egykét lépéssel is. Vajh jőnek-e valóban? és hol Lebeg most a drága hajó? Csitt, jeleket láthatni néhol, Hallatszik is valami szó. Hátha már ők! Óh édes isten Büntesd szigorún angyalod A reményt, ha elég kegyetlen Megcsalni ily gondolatot. Azóta mily sokat átéltünk Mióta ők elhagytanak! De mit kell majd tőlök megértnünk, Kik máig is bolyonganak! Ha a tenger mélységes keble Megtanult volna érteni, Annyi kínt az el nem viselne, Mint mi hordtunk görnyedve, mi. Csak már látnák a hajót tisztán! De megint semmi semmi jel.. . Hogyan ? játszik velünk a víz tán ? És még egyszer csalódni kell ? MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. Még egy régi kép, s hihetőleg több is. Czuczor Gergely. Irta: Vas Gereben. (Vége.) A vezetéknevekről beszélgettem egykor Czuczor­­ral, egyenkint számitgattuk, hogy mely megyékről van­nak vezetéknevek? Somogyi, Tolnai, Baranyai, Borsodi, Bihari, Árvai és más megyeiek is vannak, átaljában igen gyéren, ide nem értvén azon megyék neveit, melyek székhelyi várostól származnak; de egy megyétől sem származik annyi elnevezés, mint Zalától, melyet Dunán­túl inkáb Szalamegyének mondanak, s ekkér szárma­zott a Szalai név, mely igen el van terjedve. Okul azt mondta Czuczor, hogy a szalamegyeiek legcsavargóbbak, s mivel a megye különben egészen magyar és igen né­pes, csak magyar vidékekbe mentek a szerencsekeresők. Ugyanezen alkalommal magyarázta meg Czuczor az úgy nevezett „Solo Krebs “-nek elnevezését is. Tudva­levő dolog, hogy hazánkban a Szala folyóban nőinek a legnagyobb és legizesebb rákok, s régtől fogva szállít­ják kereskedők Bécsbe a szalai rákokat, melyeket ere­detileg „Szala-Krebs“-nek hívtak, de mivel oly nagyok, hogy egy három akkora, mint a közönsége­sen ismert rák, származott később a „Solo- Krebs.“ Máskor és inkább a maga helyén e tekintetben többet mondok el azon magyarázatokból, melyeket Czu­­czortól hallok, most inkább az öreggel magával, illető­leg emlékezetével akarok foglalkozni. Midőn a kuf­­steini várban fogva volt, Lisznyai Kálmás, az e­x - huszárból lett baka, mint magát nevezé, vissza­kerülvén a katonaéletből, Kufstein felé jött, s tudván, hogy Czuczor fogva van ott, szerette volna megláto­gatni. A porkolábtól megkérdező, hogy beszélhetne-e egy fogolylyal ? Mire a kérdett tagadólag válaszolt, Lisz­nyai elszomorodva lépett ki a porkoláb szobájából a vár­udvarra, de a mint körültekint, az emeleti tornácz abla­kából látta kinézni Czuczort. Fölkiáltani nem mert, részint, hogy a fogolynak sorsát ne nehezítse, részint, hogy ő maga, mint még katonaruhában levő, olyan bajba ne keveredjék, mely nem nyavalya ugyan, hanem megfekszik bele az ember, cselhez folyamodott. Kálmás használta az alkalmat, s mintha az ölebbel enyelegne, lehajol hozzá, és magya­rul azt m­ondja jó hangosan: „Én Lisznyai Kálmán vagyok, szeretnék az ablak­ból kinézővel beszélni, de nem lehet. Én, mint obsitos, hazamegyek, s jó egészséget kívánok. “ Czuczor mindent meghallott, s hogy ő is gyanú nélkül szólhasson, a tornáczablakon babrálva, egy ablak­fiókot eltört, s mintha a miatt boszankodnék, némi mor­gással mondá: „Servus, kedves öcsém,­­ mindent hallottam a kutyatelegráfon, szerencse, hogy az a kutya nem spitzli, nem árulhat el. Jó egészséget.“ Fogsága után Pestre jött, s két évig Füreden igye­kezett helyreállítani megrongált egészségét. Meg kell jegyeznem, hogy ő minden elevensége mellett sem sze­rette a társaságot, különösen pedig nem szerette a füredi zajt. Órákig kénytelen lévén a kávéház előtt ta­nyázni, elhallgatta a jó beszélgetőket, de maga sohasem vegyült a nagyobb körök társalgásába. 1853-ban fel­tűnő sok vendég tódult össze az annanapi hétben, külö­nösen sok úrfi, kik fogataikkal a kávéház előtt dicseked­tek, s órákig egyebet nem haltánk lókupeczkedésnél. Az egésznek koronáját is föltették, s többen kiál­­tak négy lovas ostorral versenyt durrogatni, s épen kö­zelünkben a győztest egyik barátja nem győzte dicsérni, hogy minő jeles kocsis. Czuczor megunta a durroga­­tást, meg a hosszú dicsőítést is, némi éllel kérdi a di­cséret : „Hát az az úrfi tud-e egyebet is ?“ „„Nem szorult az arra, — mondja a kérdett, — megél a magáéból is. “ “ „Megengedem, — mondja Czuczor kipirulva, — hogy egy kocsis kevésből megél, hanem a haza nem él meg a kocsisokból. “ Ezzel fölkelt az öreg, s többé nem láttam a kávéház előtt. A nemzeti színháznak télben, nyárban, hidegben, melegben rendes látogatója volt, kivált vasárnap, midőn népszínművet adtak. Édesdeden gyönyörködött a kar­zatnak élénk örömében, midőn valamit jó ízűn megka­­czagtak,­­ valamint nagyon elszomorodott, midőn Nyékynek szerencsétlen igazgatósága alatt a színházi választmány egész dühhel kezdé a népszínművet üldözni. Ekkor mondá Czuczor mély bánattal: „Nem szeretem, midőn azok, kiknek egy héten hét vasárnapjuk van, irigylik a szegény embertől egy héten az egyet.“ Lászlóné rég elment idegen országba, Hegedűsné meghalt, Füredit és Réthyt elmarták, igy a népszínmű nagy árvaságra jutott. Czuczor ingerülten beszélt e pusztítás miatt, kivált midőn meghalla, hogy a szín­házi bizottmánynak egyik tagja azt monda: „ Minek az a Réthy ? Réthy csak olyan, mint akár­melyik falusi paraszt. “ „„Az a jó úr fitymálni akarta Réthyt, — mondja Czuczor, — pedig megdicsérte. Szeretném, h­a a­z­o­­­­ jó urak, olyan jól játszanának urat, mint a minő jó paraszt Réthy, — hogy nem lehet eltagadni.““ A hírlapoknak mindig roszalta, ha csekélységeket nagyon dicsérgettek. Az 1863-iki ínség alkalmával egy gazdag úr húsz forintot adott az éhezőknek, s a dicséret valamelyik nagy lapban épen huszonegy sor volt: „ Szeretném tudni, — mondja Czuczor, száz forint­ért mennyit imának ? Ha ezen arányban növelkednék a dicséreti sorok ára, nem lenne elég a szokott egy ív. Valóban úgy járhatnak ezek az urak, mint a czigány a nagy czímezéssel, hogy a vármegyeház ajtaján belépve a hajdút már tekintetes urazta, s végre úgy kifogyott a czimekből, hogy mire az alispán ur ajtajához ért, a szem­közt jövő kisasszonynak azt mondá: Ó, boldogságos szűz Mária, itthona van-e a fölséges Úristen ? Midőn Toldy Ferencz ő méltósága azt mondta, hogy a magyar irodalom csak 1830-ig volt nagy, az­óta már csak epigonok vannak, Czuczor igen találó két­értelműséggel mondá: „A­ki egy pár réz garast tart a szeme elé, annak hiában mutatunk aztán akármi nagy Aranyt.“ A káromkodást nagyon gyűlölte, kivált ha Isten­nek nevét vagy a szenteket emlegették, — mégis egy ízben ő maga mentegette ezt egy idegennel szemben, s akkép magyarázta ezt, hogy a régi magyarok első ki­rályaink alatt még sokáig Hadúrt imádták titkon, s azt, mint a magyarok Istenét többre tárták. Ezért van az, hogy a magyar ember más nemzetbelieknek azon választottját szidja, melyiket leginkább emleget, mint: a németnek a szentjét, pogánynak a hitét, zsidónak a Jehováját, és a.­­.. — de a magyarok Istenéről hall­gat, — mert Hadúrról már nem szól senki. Egy alka­lommal egy paraszt legény nagyon szidta a szenteket, Czuczor megszólítja a legényt: „ Kálvinista az a másik, öcsém ? “ „Igen is, miért kérdi az úr ? “ „ Azért, öcsém, hogy ne fáraszd magadat hiába”, mert annak úgy sincsen szentje. A politikát lelkéből utálta. Nem igen emlékezhe­tik valaki arra, hogy e tarka mesterségbe akadt volna, s mégis vele történt meg, hogy Protmann, az a híres rendőrigazgató, Czuczort rá akarta bírni, hogy írjon alá egy okmányt, melyben megfogadja, hogy nem avatko­zik politikába. „Én úgy sem szoktam politizálni.“ „Annál könnyebben aláírhatja tisztelendő ar ez iratot. “ „Bocsánat, uram, — én nem fogom ez okmányt aláírni, — elégedjék meg vele, hogy mint becsületes ember megváltom, hogy nem szoktam politizálni. “ „De ez amúgy is csak formabeli szokás. “ „Mégegyszer bocsánatot kérek, nem írom alá, annál inkább nem; merd önökre nézve ez csak formabeli szokás, — az állam állam, én pedig öreg ember va­gyok : egyikhez sem illik a tréfa. A­mily mélyen ösmerte a magyar nyelvnek saját­ságait, oly mélyen gyűlölte az irodalomban elharapó­zott idegen szólásmódokat­ ,Fáradságot veszek magamnak.” — írja egy aka­démiai rendes tag. „Bolond ember, aki a fáradságot veszi!“ Mondja boszosan az öreg, s lökte a lapot az asztal alá. Ekkor emlegette Czuczor, hogy az idegen szólás­­módokkal szembe állítja a körülményeknek megfelelő magyaros kifejezéseket, de a sors leeresztő szemei előtt a függönyt. Egyelőre legyen elég ennyi Czuczor emlékezetéből. 627

Next