Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1867-10-05 / 40. szám

470 Simonyi Ernővel lakott itt együtt.­­ Aztán, mint többen bujdosó társai közül, ő is átkelt Amerikába, hová szívélyes meghívást kapott Meszlényitől s Kos­suth másik két nővérétől is. Itt alkalmazást nyert a new-yorki Times szerkesztőségénél, az európai ügyek rovatát vezetvén, hetenkinti 100 frank fizetés mellett. Nem töltött egy évet az amerikai continensen, midőn újra visszatért Londonba, mint a nevezett new-yorki lap rendes levelezője s egyszersmind a new-yorki „Independence“-é. Ezenkívül gyakran küldött dolgo­zatokat az azon időbeli magyar szépirodalmi lapoknak, a politikai tér teljesen parlagon hevervén hazánkban az absolutismus járma alatt. Roppant munkássága, melyet ez időben kifejtett, hozzájárulván ideges, izgékony testalkata, hosszas be­tegeskedést, szemgyuladást s egyéb bajokat vont nya­kára. Erős lélek kellett ahhoz idegen földön, elha­gyatva kétségbe nem esni. Mikor felüdült, tanitó lett ismét St. Andrewsban (Skótországban), később Edin­burghban. Villanyos hatást ten reá Garibaldi nápolyi had­járatának hire. Odasietett azonnal s hadbiró lett a ma­gyar légióban. De más tér volt az, melyre ő magát hi­vatottnak érzé s melyen hazája ügyének használhatott. Visszatért a journalistikához s elbocsáttatását kérte a legióbóból, bár Vetter tábornok nagyon marasztalta s táborkari titkárságot ajánlott neki, őrnagyi ranggal. Ez idő óta, egy pár londoni és párisi utazását leszámítva, Olaszországban lakott folyvást, tollával keresve kenyerét s czikkeket írva több olasz és angol lapnak, melyek közül a „Morning Star“-nak, hová Kossuth ajánlatára szerződtették, most is levelezője. Egy félév óta itt él köztünk. Emelt homlokkal jött, mihelyt az erőszak tettlegesen nem gátolta a hazaté­résben, visszatért nem kérve és nem fogadva el amnes­­tiát. Anyját még életben találta, ki megérte azon örö­met, hogy egyetlen gyermekét még megölelhető. Csernátony czikkei a „Hon“ hasábjain nagy zajt ütöttek s tömérdek polémiára nyújtottak alkalmat. Hogyan ítéli meg a nagy­közönség Csernátony műkö­dését, arra legvilágosabban megfelelt a pest-József­vá­rosi választó kerület, mely nagy többséggel ország­gyűlési képviselőjéül választó. A toll embere most elő­ször lép föl a szónokok padján, hol nevét éljenek fogad­ták, midőn helyet foglalt a képviselőház termében. Midőn rövid vonásokkal közöltünk itt nehány adatot e szellemdus író életéből, csak azt kell még megjegyeznünk, hogy Csernátony (egész nevén Alsó- Csernátoni Cseh Lajos) 1823. aug. 21-kén született Kolozsvárott s tanulmányait az ottani kollégiumban végző­ Szilágyi haragja.*) Búsong Világosvárt Szilágyi egyedül, Mint vén sas, ki magas sziklatetőn megül S röpülne ... de hová ? szárnya lelankadott, Ifjabbak verdesik szárnyokkal a napot; Bár, ha erejét még jól összeszedhetné, Bámulná a világ, vagy talán rettegné. Ne busulj Szilágyi , ha előtted bor van! Nem tudod, hogy a bu szörnyet hal a borban ? Folyjon a piros nedv, mig a kupa adja, Töltsd tele az üres billikomot, rajta ! Megtelik, kiürül... s telt a pohár újra, Fogy a bor... de nem fogy Szilágyi nagy buja, Busong szótalanul, mélyen gondolkodik, El-elseáll bus lelke Budától Nándorig , Őszbeborult feje mellére hajolva, Mintha szomorufűz lombozata volna, Egyet-egyet sóhajt, hol nagyon, hol halkan, így tör ki bánata végre egy sóhajban : „Nem gondol én velem már a világ, látom, Nagy Magyarországban nincs egy jó barátom, Hírt venni felőlem nem jön senki, senki, Élve el lehetne ő tőlük temetni, Titkon eltemetni, hogy testem se leljék... De én köztük leszek... habár kisértetkép !“ Ismét a pohárnál pihen meg a gondja, Ezen pillanatban belépett a szolga ... „Uram egy idegen kíván szólni veled, Azt mondja: jó hirt hoz s te őt jól ismered* „Hadd jőjön !“ s az ajtó azonnal kitárul... „Te vagy az, Pető ?“ „Én­ jövök a császártól! Köszöntet és küldi császári kegyelmét... Ha pártjára állasz, neked adja Erdélyt.. . Újlakit már bosnyák királylyá nevezé - ~ a jeles költő' .Szilágyi haragja“ Gzima, már sajtó alatt levő költői elbeszélésebol. MAGYARORSZÁG és a nagy világ. Mert tudd meg, hogy. Magyarország már az övé. Megkoronáztatta magát Németujhelyt, Serege azóta a határon átkelt...“ „Ha még egyet mukkansz, beléd fojtom a szuszt, Áruló pribék, te ... hogy oly rútul hazudsz ! Magyaré ez ország s az lesz még a világ... Itthon koronázzuk mi magunk a királyt... Add vissza, itt nincs hely a császár kegyének . .. Most pusztulj e várból, ha kedves az élet!“ Szólt Szilágyi, hangján régi haragjának. A követ hirtelen elhagyá a várat, S futott, mint a nyúl, ha fölveri az agár, Még akkor is szalad, mikor nem űzi már. — Szilágyi meg magát ismét búnak adja, S a­mint gondolkozik, ez a gondolatja: „Hejd te ifjú király, te hálátlan gyermek! Hasznát vehetnéd most az öreg embernek! Nem kellett az esze, szolgáljon-e karral ?. .. Tudna az lecsapni mint felhős karvaly, Tudott az lecsapni hajdan a pogányra, Mostan is megvan még régi tudománya.“ S veszi a poharat, mely habzik előtte, Leönti keservét, aztán újra tölte. S régi jó napokkal vigasztalja magát Mikor Balkán ormán jártak a magyarok, Mikor Belgrád felett csillaga ragyogott, így mereng, és ismét elmerül buba .. . Egyszer csak benyitott a szobába-huga : Jóságos szép arczán bubánat fátyola, Mit aggódó lelke szőve­l dobott oda; De a sötét fátyolt eltépi szerelme, Hogy édes testvérét szivéhez ölelje. „Édes lelkem, bátyám ! csakhogy újra látlak ! De ne emészd magad, megöl a búbánat.“ Hanem őt magát is a vidámság hangja. Ekkor őt magát is — végképen elhagyja... Aztán busán mondá­s hangja is reszketett: „Betört az ellenség, jön a német sereg ! Veszélyben a király, veszélyben a haza, Csak egy maroknyi nép, amely oltalmazza. Amig a nemesség s az urak felkelnek, Budán leng zászlója a német seregnek, Акког aztán :vége, vége a magyarnak... Ti védjétek fiam, az égi hatalmak !“ Szilágyi lelkében nagy gondolat támad, Nem szól, hanem arczán az érzést meglátható: Pánczélt ölt magára... midőn a sisakot A fejére tette, rostélya lecsapott, S Hunyad szent fegyverét kezébe ragadva, Amint a lóra kap, e parancsot adja : „Lóra vitézeim, kik vagytok e várban! . .. No­­­ha készen álltok, sebesen utánam! Betört az ellenség a magyar hazába ! Ilyenkor Szilágyi nem fekszik az ágyba, Felkéi a sírból is... Isten veled, húgom ! Hálátlan gyermeked mostan megboszulom.“ S elrohan, utána ötszáz lovas vitéz. Szólna Hunyadiné, de mennek mint a vész, Sűrű porföllegek húzódnak utánok, Szilágyi Erzsébet a várfokon állott. Most kiált hirtelen: „A kocsimat hamar!“ S elhajtott, amerre megy az ötszáz magyar. ZALÁR. A kínpadon. Elbeszélés . Vértesi Arnoldtől. (Folytatás.) II. A pusztulásnak indult Vadárky urak közül az egyik, Vincze már évek óta Párisban lakott. Onnan írogatott minden harmadik negyedik hónapban Pestre ügyvédének pénzért. A levél mindig sürgős volt, Vin­­cze úr szüntelen meg volt szorulva, pénzt küldjön az ügyvéd rögtön, akárhol veszi, akármily kamatra, ide zárva mellékel Vincze úr egy blanc váltót, az ügyvéd urnak tessék majd kitölteni az üresen hagyott dátum és összeg helyét. E levelek mindig egyformán szóltak s periodikus pontossággal megjelentek minden évnegyedben, az ügy­véd kiszámíhatta előre érkezésüket, mint a csillagászok a planétákat. S mivel az ügyvéd az okos ember volt, úgy tudott előre gondoskodni mindig, hogy a Párisból ér­kező levélre rögtön küldhetett Vincze urat kielégítő választ. Derék, szolgálatkész férfi volt, Vadárky Vin­cze úr teljesen meg volt elégedve vele. A birtok azalatt persze, hogy szépen megtelt adóssággal s Vincze úr maga sem tudta már váltói számát, néha néha egy kis főfájást, egy kis aggodal­mat is okozott már a nemes urnak ez a dolog, de mit csináljon, ezek a kis grisettek ménkű sokat költenek, alig győzi az ember pénzzel, gavallér ember pedig csak nem fukarkodhatik, ha dámákkal van dolga. Vincze úr nem is fukarkodott. Egyszer él az em­ber, éljen legalább úri módra. Ki tehet róla, hogy Pá­­ris drága s a kis Leontine kanállal eszi a pénzt ? Eh, egy pár ezer holddal több vagy kevesebb azon az al­földi pusztán ott valahol Magyarországban mindegy. Vadárky Vincze úr csak olyan homályos sejtelmével bírt annak, hogy mennyire van ott neki saját kép, csak azt tudta, hogy tömérdek sok lehet. Legalább azt hal­lotta másoktól. Igaz, hogy föl volt itt nála jegyezve a holdak száma, de a fináncztudományban soha sem ha­ladt annyira, hogy ki tudta volna számítni, ennyi meg ennyi holdnak mennyi a jövedelme­s hány év alatt eszi meg az ember a tőkét, ha az évi jövedelem csak a pro­­longatióra megy föl. Arra is emlékezett, persze hogy szintén csak úgy homályosan, hogy ott valahol Magyarországon van neki még egy fia is. Talán nem is igen jutott volna ez az érdemes atyának eszébe, ha az ügyvéd számadásai­ban évenként elő nem fordult volna ez a rovat: „az ifjú úr neveltetésére 400 ft, ruházat s. t.­b. 300 ft.“ Nos, valami nagyon sokba nem került a fiú, Molte Leonti­­nenak egy egy apró szeszélye is belekerült annyiba, egy kashmir sh­awl, egy diner, melyre néhány jó ba­rátnő s néhány gavallér volt hivatalos, valami új divatu rózsafa bútor, valami gyémántos fülbevaló vagy broche. Azt meg kell adni, hogy Vadárky Vincze úr soha sem tett szemrehányást e 700 forintnyi évi kiadás miatt az ügyvéd úrnak, ámbár az világos, hogy ezáltal az ő s illetőleg a kis Leontine jövedelme csorbult, hanem hát ki tehet róla, ha az embert az a malheur éri, hogy fia van, még­pedig törvényes fia, ki idővel pláne követelésekkel is léphet föl. Ez a gondolat min­den évben egyszer eszébe jutott Vincze úrnak, a­mikor t. i. fiára gondolt. Igenis maholnap fölléphet követelésekkel. Az ember nem tudja, de lehetséges. Vincze úr emlékezett, hogy hallott rá példákat, miszerint tiszteletnélküli fiuk sequestrumot kértek apjuk ellen s a törvényszék, mely a gavallérok iránt mindig ellenséges indulatot tanúsít, meg is adta nekik, a­mit kértek. Bizonyos, — igy gondolkozik Vincze úr — hogy ebben a fiúban meg van a hajlam ilyen attentatumot követni el atyja ellen, leveleiből kiolvashatni, hogy nincs megelégedve atyjával s az a furcsa gondolata van, hogy három la­pon keresztül sóvárog atyjának szerető szive után, hogy mennyire óhajtaná, ha atyja visszatérne, ha itt élne vele, mennyire igyekeznék ő atyjának minden óhajtá­sát teljesíteni és mennyire iparkodnék, hogy örömét találja benne édes atyja, milyen szép élet volna az stb. — Képzelem, milyen szép élet volna, — mor­­mogá magában a derék gavallér, a juhászbojtárok és más efféle nomád népek közt! Aztán még egy szerető fiú az ember nyakán, a­ki minden óhajtásomat teljesí­teni akarja. Mon dieu, milyen naiv sentimentalizmus ! Hol a ménkőbe vette ez a fiú azokat a nevetséges haj­lamokat ? Tőlem nem örökölte. Azt az egyet elismeri mindenki, hogy mindig gavallér voltam. S e gondolat megelégedéssel és büszkeséggel tölti be keblét. Effélét soha sem cselekedett ő atyjával szemben, mint a­mit most vele szemben Tihamér cse­lekszik. Ő soha sem avatkozott atyja dolgaiba; mit avatkozik most Tihamér az övéibe? Mi köze ahhoz, hogy hol tetszik neki lakni ? — Még megérem, hogy nemsokára egész erkölcsi prédikácziót kapok ettől a gyerektől! — szólt boszan­­kodva Vincze úr. Nem lehetetlen. Hiszen prédikátor családból származik anyai ágról. Igen, benne van az anyja vére s azt hiszem, boldogult nagyatyjára, a tisz­­teletes úrra üt. Nagy dicsőség a Vadárky családnak. Megérem, hogy még valami superintendens lesz a fiúból. Ez pompás dolog lesz s egészen újdonatúj a Vadárky családban! A derék gavallért még mai nap is bosszantotta, hogy 15 vagy 16 év előtt azt az oktalanságot követte el, hogy nőül vette egy szegény pap leányát. Lám, Leontine nem oly követelő, pedig mint mondja, ezredes volt az atyja a Nagy Napóleon alatt. Egyátalán neve­zetes dolog, hogy ezeknek a hölgyeknek mindegyiknek legalább ezredes volt az atyja, a­melyiké nem tábor- s nők. De azért egyiknek sem jut eszébe imádójától azt s követelni, hogy vegye nőül. Mily bolondság volna ez! Hanem az a papleány persze afféle falusi ártatlanság I volt, a kivel nem lehetett okosan beszélni, aztán meg Vadárky Vincze úr is tizenhat évvel fiatalabb volt mint 1867. 40. szám.

Next