Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1867-07-06 / 27. szám

27. szám 1867. A nagy közönségnek csakhamar szinte felhangzó tapsait és éljeneit elbájoló mosolylyal és kencsteljes meghajlással köszönte meg, de ragyogó szemeiből jön kiolvasható, hogy művészete méltánylatának legkedve­sebb jelvénye keblén nyugszik. Az előadás bevégeztetett. A művészet és művész­nők csodáiói és pártolói seregestül rohantak az előszo­bák és csarnokokba, hogy a művésznőnek elismerésü­ket kifejezhessék s­iókjaikat elmondhassák. — Ilmay gróf utolsó volt a nyilatkozók, de egyetlen azok között, kiknek Hermine a száraz „köszönöm“ mellett egyebet is mondott. — A gróf karján szállott hintájába. A gróf is hintájába ült és elhajtatott. Ez időben alkal­masint e két hintó vitte a két legérzésterheltebb sziveket. Ilmay gróf és Hermine hazaérkeztek után, még sokáig ültek nyitott ablakaiknál, néztek a csendes éjbe, szívták az illatos levegőt, számlálták a csillagokat, ábrándoztak és merengtek. IV. Ez egyszerű események utánni nap reggelén a titoknok a kőszéntelepekről, adatokkal nyitott a te­rembe. A gróf, ki keveset aludt, Herminéről álmodott, s még mindig arról gondolkodott, — meglehetős bosz­­szusan fogadta. A titoknok, ki sejtett valamit, czélszerűnek hitte határozottan föllépni. — Ha méltóságodnak úgy tetszik, hozzá fogha­tunk a munkálathoz. A szükséges adatok mind kéznél vannak. Én már rendeztem és soroztam is azokat. — Oh titoknok! Ha tudná ön, minő ellenkező sarkpontokat kíván érintkezésbe hozni ? ... A titoknok mosolygott, — csakhamar azután negédesen folytatá: — Igaz! hogy a szív bányái és a kőszénbányák messze esnek egymástól és nagyon különböznek... — Mi ez ?! — vágott hirtelen közbe a gróf — ön fürkészett, vagy észre vett volna valamit ? — Van bizonyos neme a kedélyhangulatnak, mely mindig szerelmet jelez ! A gróf kissé elpirult, de egy szót se válaszolt. * * * Több napon, sőt néhány héten át azután a gróf kizárólag a tudományosság, művészetek, gyengédebb és nemesek érzelmeknek élt. író asztaláról rendesen a városerdőbe kocsizott, hol Herminvel találkozott, onnét pedig valahányszor a művésznő énekelt a színházba. Mindezen, rá nézve kellemes és kellemetlen elfog­­laltatások közepett­­e feledkezett meg keletkező jó hírnevét emelni. Alapító tagja lett több társulatoknak, adakozott újabban több jótékony intézetekre, egy betegen fekvő tehetetlen írónak pedig száz forintott ajándékozott. Az újdondászok örültek, hogy volt miről irniok. A kiépült iró egy alkalmi költeményben fejezte ki há­láját s a grófot a csillagok közé utalta. Nemsokára azután a kőszéntelepekrőli röpirat is­­ megjelent, s a gróf egy napon neveztetett ki a termé­­­szet- és ipartársulat rendes tagjának, és a Salgó-Tar­­jányi consortium elnökének. Elnöki beköszöntő beszéde elvitáthatlanul tanú­sította, hogy a gróf sokoldalú képzettséggel bir — vagy hogy sokol­dalu képzettséggel biró emberek környezik. Ilmay grófnak mindezen kitüntetések igen jól es­tek, megelégedett azonban csak akkor volt, midőn Her­­minnel társaloghatott. * * * Egy tiszta őszi alkony bárminő vidéket többszö­rös bájjal szokott elhinteni. Jóval előbb, hogy a nap elnyugodt volna, a Zugligetet övedző hegyek messze veték ki árnyaikat a hosszan elnyúló völgyek felé, úgy, hogy az alkony bűbája előbb tűnt fel a keleti, mint a nyugati hajlásokon. Gróf Ilmay és Hermine, az énekesnő, kik jókor délután kocsiztak ki a nyílt természetet élvezni, a Ferenczhalom egyik legszebb pontjáról gyönyörködének a költői látományban. — Miért szebb itt minden, mint a városban ?... — Mert itt a természet, ott pedig az emberek művei nyilatkoznak, válaszolt Hermine csendes irányon. — Benn az emberek közt soha sem lehet igazán örülni. — És igazán nyugodni! — Mennyi igény és mennyi kötelezettség! — Mennyi önzés, mennyi érdek, mennyi bánta­­lom s mennyi csalódás. — Hermine! megengedi-e hinnem, hogy e sötét nézletekre nem saját ifjú élete szolgáltatott tapasztala­tokat ?! — Pályám sok virágot, de sok gyomot is enge­dett láttatni, igazságot kell azonban a művészetnek szolgáltatnom azon nyilatkozatommal, hogy a művé­szet kertében kevés gyom terem, s атак nagyobb ré­szét az emberek dobják be a kerítésen. — Én csak virágokat fogok hordani lábaihoz ! — De nem úgy mint sokan sorsost közöl, kik oly virágokkal kedveskednek, melyeknek tövisei szivemet vérezik. — Oh, Hermine! ki úgy tiszteli és szereti önt, mint én, csak boldogságán munkálkodhatik. Hermine a grófra függesztő szép nagy szemeit, azután szelíden válaszolt. — Minő érzelem az, mely a grófot e nyilatko­zatra késztető. Boldogságra gondolt s a gróf vagy csak mulatságra. — Éltünk egész folyamára, vagy csak na­pokra, vagy legfeljebb hónapokra ? — Egész életünkre Hermine, egész életünkre­ szólt a gróf elragadtatva, s­­a kedves művésznő kezét ajkaihoz emelé. Hermine felzajló kebellel tekintett a csendes, szomorú, de mindig költői őszi alkonyba és kis kezét a gróf kezében feledé. — Van-e okom szintem­, tettetni, vagy hazudni. Állásom és helyzetem felszabadítanak messze kinyúlni az érzés körén is, ön pedig szeretett Hermine sokkal szellemesebb és erényesebb, hogy sem, netaláni szem­telen czéljaimban meg ne alázhatna. — Oh, de hátha ki nem gúnyolható hírhatásom, csak illusionális részét nyújtandja azon boldogságnak, melyet önök — a születés kegyenczei — keresnek. — Épen megfordítva áll a dolog, kedves Her­­mine! Én legalább azt hiszem, hogy a való boldogsá­got nem a test, hanem a lélek nemesi tulajdonai biz­tosítják. — Ezt a legjobbak és legnemesbek hiszik és állítják, de e hit és állítás daczára, hány ártatlan kebel vérzett el már a csalatásban ? — Ha igazán fogjuk egymást szeretni... — Megőriz bennünket a gondviselés a csalatás­­tól, válaszolt Hermine hirtelen, s felállott, hogy bol­dogító érzelem hullámzásait némileg elrejthesse. — Hermine! A nap, mely ártatlan vallomásaim­mal tért nyugalomra, — felkeltével üdvösségemet fogja-e beragyogni ? Hermine szótalanul ragadá meg az Ilmay kezét és melegen megszok­ta. (Folytatása következik.) Még a mendikás sem késik, Oda áll és fem­ késit. S a buzgóság úgy elfogja, Mintha ép cerberus volna. Nap, nap után vígan telik, Báloznak is, a hogy telik ... — De minek is a sok gála ? — Hogyha kedv van, nincs hiánya. Két, három nap hamar elszáll, Légátus sem prédikál már. A pap lánya mind halványabb, Majd megöli a sok bánat. A légátus úgy szép szóval Vigasztalja, s egy pár csókkal Meg-megtoldja , mit tehet mást ? Nincs is ennél szebb ráadás! Orzse, a vén háziasszony Azt se tudja, mibe kapjon, A csodálat úgy elfogja, Mintha görcsökkel bajlódna. ... A váló­percz végre megjön ... — Még egy csók ott a küszöbön, Aztán egy mosoly — — és aztán Tova repül a könnyű szán. És a vén pap áldást suttog, Lánya, meg mint rámosolyag Nagy bölcsen mammog vén Örzse: Légátusné lesz belőle! — NEMES ÖDÖN. Margit. — Wilkie­ Collins elbeszélése.­­­I. A rögtönzőnő. Az 1815. év őszén szokatlan élénkség uralkodott Anglia fővárosának aristokratikus köreiben. A Waterlooi mezőkön nyert dicsteljes csata mindenki szivét büszke­séggel és örömmel töltő be. A corsikai oroszlán csillaga egészen elbukott, és London nemes családai vetélkedtek az ünnepélyek rendezésében Wellington, a Waterlooi hős tiszteletére. A legragyogóbb ünnepélyek egyikét a szép D... herczegnő adta. A főváros minden nevezetes egyénisége és összes szép világa meg volt hiva ez alkalomra : ál­lamférfiak, kiknek bölcsesége a nemzetet történelme egyik legveszélyesb időszakán szerencsésen átvitte, har­­czosok, kik a száz csatában győztes franczia császári hadakat leverék, idegen hatalmak követei, kíséretük­kel, tudósok és művészek, kiknek dicsősége az egész műves világot betölté, egybegyűltek itt, hódolni az ünnepelt férfiúnak. És ha a nevezetességek e számos gyülekezetéből még hiányzott egy elem, helyettesítették volna azt a jelen volt hölgyek , Albion legszebb és legbájosb hölgyei. E számos nevezetesség közt járt-kelt a nagyság­ban mindenkit fölülmúló győztes tábornok, egyszerű polgári öltözetben; nemes homlokán azoban a magasz­tos, nyugodt méltóság trónolt, melyet semmi külső fény nem adhat. A fényesen világított termek már meglehetősen telve valának, midőn közvetlenül a főbejáratnál fekvő fekvő elfogadó teremben szokatlan izgatottság támadt. Mindenfelől a meglepetés és csodálkozás fölkiáltásait lehete hallani, melyek egy épen belépett hölgyet illettek. — Még sohase láttam a szőke pompás tulajdo­nait a barnáéival oly tökéletesen összeolvadva, — ki­­áltá egy ifjú ember, elbájolt pillantásával követvén a hölgyet. — Ön igen lelkesült, lord Falconridge, — jegyző meg komoly hangon egy idősebb férfiú, kit külsejéről lelkésznek lehete vélni. — Igen lelkesült! De nézze csak meg őt, nem valóban fejedelmi alak-e ? Bah! — folytatá, naiv mo­solylyal. — Fejedelmi, e kifejezés ez esetben nem illő ; nemcsak egy királynőt láttam, de még soha ennyi szépséget, bájt és méltóságot egyesítve egy személyben. Ön, uram, ismeri a hölgyet, nemde ? — kérdé lord Fal­conridge, a franczia követség egyik tagjához fordulva. — Igen, mylord, van szerencsém, — viszonzá a barátságos párisi, magát meghajtva. — És neve — szólt a hevesvérű fiatal­ember, azonban hirtelen félbeszakítván szavait, elpirult, mi­után illetlenségen kapta magát. — De Lancy kisasszony, — viszonzá a készsé­ges franczia. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. A legáció. (Képpel a 302. lapon.) Jó nanot!.. itt a conceptus ! Én vagyok — —­kha a legátus . Ez meg itten a ráadás: Kormos Jancsi, a mendikás. Isten hozta! Jól van minden. — Szól a vén pap úgy szelíden, S mig ajkiról foly a beszéd Örvendezve nyújtja kezét. S a legátus újra köhent — Megfujta a szél a köpenyt. De hogyis ne teringette! Per pedes .... az út jó meszsze. És a mint a szél hajhászva Az ablakfát meg-megrázza : Úgy megmosolyy bajsza alatt Mint egy mézes-mázos falat. S a pap lánya, a ki látja, őt oly nyájasnak találja; Reá tekint, — az meg vétve Néz Katinka kék szemébe. A szemek mint találkoznak — Tudja Isten ! . .. Elpirulnak ; S mind kettejök úgy elakad ! — — De most ja! felnéz a vén pap. Ejnye lányom, hát mi dolog! Nem hozsz holmi falni valót ? Föl azt a bort s a malachúst, Becsüljük meg a legátust! Katinka az intő szóra képül, mintha szárnya volna. Pereg a tál, cseng a kanna, Móddal jön fel az asztalra. 317

Next