Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1869-05-02 / 18. szám

208 E közben olyan esztendők jártak, melyek az ügy­véd boldogságán is fordítottak egyet. Ott volt a szép úri lakás, a sok megtisztelő fényes hivatal, a szép fele­ség folyvást válogatott klienseket csábított a házhoz, de egyet csak nem adott az isten, mivel pedig minden sze­gény ház oly bőven el van látva a gyermeket. Az ügyvéd minden áron örököst akart, de kit, milyen vért ? sokfelé gondolt, végre is abban állapodott meg, hogy megkeresi azt az élhetetlen asztalost, s ha gyerekei közül valamelyik megtetszenék neki, azt azon­nal föl is hozná magával. Hintára ült. Egy szép vasárnap délután, úgy két óra körül ért be Perkátára Oda szállt a vendéglőbe, s miután minden intéz­kedésében, adott parancsolataiban a lehető fényesen ki­mutatta, hogy ő az, és pedig pesti­ kérdést intézett a vendéglőshez, hogy ismer-e itt valami Máté Sándor nevű asztalost. — Asztalost nem, de harangozót igen — volt az egyenes válasz. — Az az hogy akármiféle, csak Máté Sándor le­gyen. No — folytatá magában bizonyos lelki megelé­gedettséggel — segítek rajtatok. Hm! hát harangozó? Ez mégis alacsony állás! Kiveszlek belőle, ámbár nem érdemled meg. Az ügyvéd igazán alig várta testvérét. Érezte, hogy a család szörnyű mocskot szenvedne ily koldus hivatal által. Föltette magában, hogy azt az ostoba em­bert keményen lehordja, s még ma, azonnal beadatja vele lemondását. Nevetett, és szégyenében mérgelődött. Mintegy jó fél óra múlva megjelent előtte a harangozó. A kis alacsony, hízásnak indult ember — mintha papja előtt állott volna — szigorú tisztelettel foglalt helyet az ajtó körül. Az ügyvéd úr pipázott, s fölőbb alább sétált. Egy ideig alig méltatta szóra a család becsét nagyban le­szállító testvért, majd kigombolta díszes, sötétkék kabátját, s míg határozatát az eljárásra nézve felfüg­gesztette , egy pár ujját a drága aranylánczba akasztotta. •— Furcsa! nekem kell utánatok járnom — szó­lalt meg végre dölyfösen, de jóakarattal, s hízott puha arczu mostohatestvére iránt most a legemberiebb érzelmeket fejezte ki. Ő maga is örült, hogy annyi csu­­szár mászás , alacsony hízelgés után­­— most végre úgy állhat valaki előtt mint mentő. Érezte, hogy az isten a­ki eddig alkalmasint mindig szemben állott vele, míg ő a tekervényes, össze-vissza szőtt, font utakon a díszes pályát megfutotta , most ott van oldala mel­lett és várja, hogy az ügyvéd, a társadalomban szeren­csésen fölemelkedett ember váljon mit fog tenni. Ezt kétségkívül éreznie, tudnia, hinnie kellett, mert minden mozdulata, tekintete erről tanúskodott. — Fölkereshettetek volna gyakrabban is. A harangozó nem válaszolt, de nem azért mintha osztotta volna öcscse nézetét. — Hogy vagytok ? — Hál’ istennek. Ez a rövid parasztos szó nem esett jól az ügyvéd­nek ; az se okozott szivének valami kellemes érzést, hogy ezen az ostoba emberen most jobbacska ruha van mint azoknak előtte, s általában az egész­­férfi tisztes­ségesebb kinézésű. Nem mondta ugyan senkinek, ne­kem sem, de én mégis föl merem tenni, hogy ő úgy szerette volna, ha az asztalos ember különbség kedvé­ért megmarad állandóan eredeti nyomorúságában. — Hány gyereked is van, Sándor ? — Három hál’ istennek. Ez az együgyü hál’ istennek megint sértette, mert nem lehetetlen, hogy arra gondolt, hogy neki egy sincs — s mogorván vetette oda a feddést. — Bolond, mit hál’ istennek ezel nekem ? a kér­désre felelt. — Nagyok ? — folytatá az ügyvéd. — Nagyok, istennek hála. — Kár ! mormogó az öcs, kedvetlenül gondolva a kétségkívül buta kamasz fiakra. — Dehogyis kár — sóhajtott fel derült hom­lokkal a harangozó — hál istennek csakhogy eddig is mehettek. — Valamelyiket elviszem, embert faragok belőle. — Ugy­e ? hm ! — Mi ez ? mit ütgetsz ! micsoda ostobán viseled magadat ? Látszik kiharangoztad az eszedet. — Hogy mondok, nem is tudom, mit csináljunk, — válaszolt szelíden a bátya. — Így! t­án pénzért akarod adni ? Bolond! no jó, adok érte azt is. Mit kérsz ? A kis ember fölugrott, szemeiben megvillant az a szikra, mely a szegénynél is haragos, mely megsér­tődést jelent, oda is nyomult nyelvére a szó — hanem valami, tisztelet-e vagy megvetés testvére iránt — mégis visszaszorította. — Küldd ide a gyerekeidet azonnal, hadd látom. Választani akarok közülök, mert mind nem viszem magammal. Szépek-e ? — Dolgosak, hál’ istennek. — Egészségesek-e ? — Ketteje. — Hát a harmadik ? — Az nyomorult. — Hát ehhez mért nem mondod, hál’ istennek ? — Mert akkor csúfolnám az istent. Az ügyvéd fölvetette fejét, s nagyot kacsagott. — Hát az a kettő hány éves ? — Egyik már feleséges. Ugyancsak a múlt tava­szon kapott is stácziót. — Miféle stácziót ? — kiáltott az ügyvéd, az ab­laknak fordulva. — Külső inas a grófnál. — Ezzel sincs hát semmi közöm — hörögte inkább mint mondta az ügyvéd, s szivében erős feszí­téssel fordult meg valami, ami égetett és iszonyúan fájt. Hát a harmadik ? — kiáltott lázasan, kidülledt szemekkel mérvén a kis harangozót, mintha számol­tatni akarta volna, hogy: te nyomorult! hogy merted hírem és tudtom nélkül elprébálni gyermekeidet ? Máté Sándor úr a nyers kiabálásokra elvesztette türelmét, égő szemekkel nézett öcscsére, fújt, hallga­tott, reszketett s kereste a szót, hogy mit mondjon. — No mit bámulsz rám ? — kiáltott élesebben a a fékét vesztett indulat; — nem láttál még ? S durva, becstelenítő szóval ragadta mintegy mel­len a bámuló szegény embert.­­— Hát öcsém, az isten áldjon — dadogá a meg­mocskolt bátya, a lehető nyugodtan hajtván be maga után az ajtót. Az ügyvéd e hálátlanság felett sokat nevetett, erős ökleivel nagyokat csapkodott, mi­közben szemeit néhány hívatlan köny borította el; össze-vissza kiabált mindent a nyomorultakról, kik minél szegényebbek , annál szemtelenebbek, s azzal az erős boszuvágygyal szökött hintájába, hogy ezt azzal a toprongyossal rette­netesen meg fogja — igy — s úgy ... Sok év telt el e jóakaratú utazás után ; az ügy­véd úr, — számos jeles társulatok érdemes tagja — rég ott nyugszik a hol a magas gránit és márvány sírkö­vek uralkodnak — egy kicsinyes olcsószerü síremlék alatt, melyet az összes vagyonból hű neje juttatott szá­mára rövides fölirattal — ez tény. De hát ?.. Ha e félkérdés a szegény harangozó családot il­leti , úgy erre is kész vagyok megfelelni. A szegény ember kábultan, mély szégyenérzet­tel tántorgott haza; nem szólt egyet is, csak izzadt homlokát törülgette, s közbe-közbe akaratlanul is erő­seket sóhajtott. Szétnézett az elég tágas szobában, mely­nek egyik fele műhely volt, mig a másik lakó rész, nem valami díszes, kényelmes, de elég tiszta, s hogy könnyítsen magán a szerszámok között válogatott. Majd megérkeztek a gyerekek is, a sánta és a legkisebbik s lassanként összekerült az egész család. Nem, szép az nem volt egyik is, de egészséges színűek, erős nyílt vonásunk, kissé nagy, horgas orrnak, mint anyjuk. Mikor lecsöndesedett valamennyire a szegény ember, kezdett magával számot vetegetni, hogy helyes volt-e az, amit tett, vagy tán mégis jobb lett volna, ha a dolog valamiképen máskép történik. — Ezt kellett volna tudnom — tanakodok magá­ban, oda tekintvén a legkisebb fiúra, Sándorra. Ez épen most töltötte be a tizenhatot vagy tizenhetet. Nincs reá panaszom. Hasznát vesszük­ mindenben, segít a mesterség körül is, a mellett a templomban is szol­gál. — Anyjuk — fordult oda feleségéhez — hogy mondom, ezt a Sándor gyereket ne adjuk-e ki a háztól ? — Már mintegy minek ? inasnak ? az itthon is lehet, meg már föl is szabadíthatjuk. — Igaz­­. — Hogy gondoltál olyat ? S az apa másfelé vitte a beszédet. — Hogy a temetéseknél mondom, nagyon haszna­vehető, jó énekes! — Nagyon is a kántor mellé kapott. — No már énekesnek ügyes. A hasznárul is, úgy látom, szereti. — Szereti, mert használhatja. — Már, hogy ne használná, mikor ő tett értem szót az uraságnál, hogy ide kerülhettünk. Nem, Sándort már csak azért sem adhatnám oda, mert a kasznár úr kedve ellenére cselekedném. — De hát hova akarnád adni ? gondolkozik a kis soványos asszony. — ki segít akkor ? Magyarország és a nagyvilág. 18. szám, 1869. S találgatta magában, hogy férje esze mi körül forog. — úgy van, Sándor itthon marad. Sándor itthon maradsz. Azért nincs szükség kiadnom a háztól, hogy valaki embert faragjon belőle ; formálok én belőle azt magam is. Nem félünk. S kezével a legmagyarázóbban kifejezte a többit, amit azonban csak ő maga értett. Nem lehet tagadni —■ Máté Sándor úr sokszor vissza visszatért erre a tárgyra csöndes elmélyedései­ben, de mindenkor abban nyugodott meg, hogy a mit tett, az istentől volt, s igy egészen rendén való. Harangozott, füstölt, kelepett tehát tovább is tel­jes kötelességérzettel, s az isten, valamint minden h­a­­rangozóra , úgy reá is különösen kiterjesztette gondját. Dom Fernando, Portugal volt­ ki­rálya, spanyol trón jelölt. (Képpel a 210. lapon.) A koronák nem oly kapósak már, mint hajdan. Hihetőleg terhét is érzik sokan, nemcsak ragyogását. Itt van most egy szép nagy ország — Spanyolország koronája, melyhez fejedelmet keresnek és — nem ta­lálnak. Az ingatag trónra, melyet félszázad óta félszáz­nál több forradalmi fölkelés rázkódtatott meg, alig van kedve leülni valakinek. A trónjelöltek közül, kiket az elűzött Bourbon­­dynasztia helyére emlegetnek, legtöbb kilátása volt s eddig Ferdinand Portugallia volt­ királyának s a jelen­leg uralkodó portugál király atyjának. Szabadelvűnek tartják s azon pár év alatt, míg neje elhunyta után s fiának kiskorúsága idejére Portugálban uralkodott, szi­gorúan alkotmányos érzelműnek tanúsította magát. Azonfelül előnyére szolgált a combinatio, hogy spanyol királylyá választatása által létre jön majd az ibériai unió . Spanyolország és Portugál egyesítése, a­mit Spanyolországban sokan óhajtanak, de a­mitől Portu­gálban mindenki irtózik. Nagyrészt ez is az oka, hogy Dom Fernando, mielőtt hivatalosan megkínálták volna a spanyol koronával, már sietett kijelenteni, hogy azt semmiesetre el nem fogadja. E rideg elutasítás meg­sértette a spanyolok büszkeségét, de azért még mindig maradt néhány párthíve Fernandonak, a­kik hiszik, hogy végre is rá­beszélhetik a korona elfogadására. Ferdinand a Szász Coburg-Gotha-Koháry her­­czegi házból született 1816-dik október 29-én. Szüle­tésére nézve tehát német. Anyja a magyar Koháry­­család utolsó sarja volt. 1836-ik január 1-én kelt egybe a fiatal portugál királynővel, Donna Maria da Gloriá­­­­val s ez után jutott a portugál királyi czimhez, melyet a cortes azon esetre szavazott meg csak neki, ha e há­zasságból trónörökös születik. Egész Portugalban ide­genkedve nézték e házasságot s nyíltan ellenséges in­dulattal fogadták a német herczeget. A cortes ugyanaz nap, melyen az ifjú herczeg Lissabonba érkezett, kije­lentette, hogy nem engedi meg, miszerint Ferdinand herczeg a hadsereg generalissimusává neveztessék ki, pedig a királynő már ezt írásban megígérte jegyesének. Mindenki összeütközésre számított a kormány és a nem­zetgyűlés közt; Ferdinánd herczeg ildomos magavisele­tével ki tudta kerülni ez összeütközést. Nem csatlako­zott semmi párthoz s csak közhasznú vállalatok és tudományos intézetek támogatására fordította tevékeny­ségét. Lassanként aztán sikerült megszereznie a nem­zet becsülését és szeretetét s az egykor gyűlölt idegen ma az ország egyik legnépszerűbb embere. Az interlakeni népünnep. (Képpel a 214. lapon.) Szabad népnek még mulatsága is szabad szelle­met lehel. Sveiczban, melynek bérczei büszkén törnek az ég felé, mintha tudnák, hogy sziklafalaik szabad országra, szabad népre néznek le, mindenben meg lehet találni e szellem kinyomatát, minden intézménye , a népnek minden szokása sőt még mulatságai is kifolyá­sai annak. Jelen képünk népünnepet ábrázol, melyet Inter­­lakenban tartanak évenként. Szabadon szárnyaló szel­lem csak erős testben lakhatik ; jól tudják ezt a kis országnak boldog polgárai, azért e népünnepnek is fő­részét a tornászatnak, testgyakorlatnak különféle nemei képezik. Különben is a tornászat náluk rendkí­vüli virágzásra jutott, minek bizonysága a számtalan tornász-egylet, minő minden jelentékenyebb városban van, községekben pedig az iskolának egyik tantárgya — legnagyobb bizonysága pedig az erőteljes svejczi nép maga.

Next