Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1869-07-04 / 27. szám
314 lett: „Wahrmann és fia.“ Ezt csak azért jegyezzük meg, mert Wahrmann Mór még mindig e firma alatt folytatja nagykereskedését , holott derék szeretett öreg atyja már régen megboldogult. A 19-ik század a realitás korszaka, ahol a vagyont nem mint nyomom anyagot, hanem legtöbbnyire mint a munka és az érdem zálogát tekinti a világ. És ez az ideig fejlődött viszonyok közt nem is lehetne máskép. S ebből származik az, hogy a mai világban alig van érdem, melynek ne legyen anyagilag is méltó jutalma. S ez elvből indulunk ki, midőn azt írjuk, hogy Wahrmann nem azért érdemes ember, mert gazdag, hanem azért gazdag, mert érdemes. Wahrmann atyjától, miután több testvérei voltak, távolról sem öröklött annyit, amennyi jelenlegi vagyonával arányban állhatna. Az, hogy ő most a magyar birodalom pénzes embereinek egyik legelsőbbike, az tisztán az ő szorgalma, fáradsága és fényes tehetségeinek eredménye. Az ő neve legelőször atyja halála után tűnt föl, amikor is ő a kettőjük által vezetett üzletet banküzletté változtató, s mint ilyen a nagyobb körű pénzügyekkel szorosabb összeköttetésbe került. Neve terjedésével növekedett tekintélye is, melyet szilárd becsületessége, kedves modora mindinkább növelt. Tekintélyének további emelkedése e tényálláson fordul meg. Nem sokára a Lloyd-társulat igazgató-választmányában foglal helyet, s hazánk anyagi fölvirágzásában az ő neve minden lépten föllelhető — a mennyiben nem igen volt anyagi vállalat, mely Wahrmann eszét és nevét nélkülözhette volna. Ilyen működéssel igen természetesen nemcsak a távoleső világ, hanem egyszersmind a közelében levők tiszteletét, vonzalmát is nagy mérvben nyerte meg, — s mig egy rész régebben (bár csak szóbeszédben, magánkörben) már a pénzügyminiszteri székben szerette látni, — a legújabban, hol nemzeti fejlődésünk egyik jelszavává lett, hogy parlamentünkben kereskedők is foglaljanak helyet: a közvélemény nagyobb része Wahrmannra gondolt, s a képviselőválasztásnál fővárosunk egyik legtekintélyesebb választórészében őt léptette fel. A képviselőválasztás Wahrmannra vonatkozó részletei ismeretesek. Egy olyan tekintélyes ember lépett vissza vele szemközt mint Falk Miksa. A két párt ugyanis fölszólíta Deák Ferenczet, hogy melyikre adná közösök szavazatát, s Deák Ferencz sejtette válaszában hogy ő Wahrmannra szavazna. Fálk ekkor visszalépett. S azután Wahrmann ellen nem mertek többé felléptetni senkit. Egyhangúlag választék meg: közfelkiáltással. De alig hogy megkapta Wahrmann képviselői mandátumát, azonnal le akarta tenni azt — Csengeri Antal részére, ki ugyanez időben bukott meg Biharban. Lemondását természetesen nem fogadták ,— hanem ezután politikai körökben még jobban becsülték. Wahrmann kevébőé.... jó ember, — de ok nélkül semmit sem mond. És hogy az ő kandidácziójánál a közvélemény igen jól választott, azt megmutatta először akkor, mikor választói előtt programmot adott, amire Besze János, aki magát a finánczok generaliszimusának állította, azt mondá, hogy: „egész életében nem tanult egyszerre annyit, amennyit Wahrmann ez egy rövid beszédéből.“ Megmutatta másodszor benn a parlamentben, hol világos jelét adta annak, hogy mint új képviselőt nem bántja a szólási viszketeg, mert a híres s oly hosszúra nyújtott felirati vitához egy szóval sem szólt hozzá. Megvárta mig ideje lett. Az idő elérkezett az újonan vezetendő aranyokra vonatkozó törvényjavaslatnál, — hol szót emelt, s egy módositványt adott be, s —daczára annak, hogy Wahrmann jobboldali, — a baloldal éljenzései közt beszélt. Módositványát elfogadták, — s belátta mindenki, hogy Wahrmannak az országgyűlésen méltó helye van. Wahrmann még korára nézve középkorúnak sem mondható, a mennyiben 37—38 évesnél alig van több. Erőteljes férfi, s igy erélyétől és tehetségeitől még igen sokat várhatunk. Ifj. Ábrányi Kérnél. A tavaszhoz. Itt vagy ismét, itt vagy újra. Megifjulva, megújulva, Szivemet ki dalra készted — Tavaszutó szép természet! Magyarország és a nagyvilág. Itt vagy mint egy édes tündér, Bár kifosztva ki eltűntél S visszatértél megrakodva — Illatozva, virágozva. Mosolyodból sugár ébred, Hangjaidból madárének; Fürteidből széjjelszórva Lépteiden kuli a rózsa. Könnyű lenge nyomdokodra Serken a lomb üde fodra; Lágy fugalmu lélegzésed Gyöngéd szerelmeket ébreszt. Síkon, bérczen, rengetegben Színes zászlód győzve lebben. . . Magadat a völgyi árnyak Titkos rejtekükbe zárnak. — Itt vagy ismét, hallom szódat: Hiva-hí a patakszózat . . . S messze tájról áradozva Ifjúságom képét hozza. Látom benned — s nem találom, Értem is de — puszta álom , Hallom benned — de nem érzem, Hasztalan vágy ringat ébren ! Oh! ne lennél bár te itten, Lenne mint volt oly kietlen — .Letarolva,, fagyba, hóba ............ ............. Ékességed lobogója Csak ő lenne, csak ő volna Itt szivemben kivirulva. Benne föllelnélek téged — S nem értve is éreznélek ! Tóth Endre. * * * В á n у a z s i у á и у о к. Beszély a forradalmi időszakból. • Irta : Lukács Béla. • I. А г uj nemes. A bérezés Erdély azon részébe vezetem az olvasót, melyet Eldoradónak nevezett egy szépségei által elbájolt utazó ; azon részébe a kis Erdélynek, mely bő kincsforrás ezredévek óta, hol az aranyat „termesztik“ ,a délnyugoti hegységek közé. E táj gyönyörű sajátságaiban, műveletlenségében. Csak a tájról, természeti szépségeiről szólok, mert lakóinak állapota szánalomig fájdalomra hangol minden érző szivet. A szélbeli hegyeket lezajlott időknek omló emlékei borítják, melyekhez zűrben elvesző, tündér- és óriás-regéket csatolt a nép képzelme. A rengetegek titkaiban természeti erők meglepő műveit, játékát fedezi fel a búvár. Itt van a Detonata, a vulkanizmus ez ősi képlete, mely — mert mint bazaltszikla a földképződés tudományos tanának egy élő és szóló bizonyítéka, ép oly szálka lehet a sötétség lovagjainak szemében — mint hajdan Galilei tana. E rengetegek mélyében van a skerisorai jégbarlang, egyike a természet nem annyira csodás — ha t. i. ismerjük törvényeit — mint szép játékainak. A völgyben és a felhőket sebző csúcsokon, emlékeire találunk ezredévek előtti koroknak, a növény- és állatvilág oly kövületeire, melyeknek ma alakját sem bírja kigondolni az emberi képzelet. És ha végig kóboroltuk e földnek felszínét, rettegve a halált életveszélyes szirteken, dobogásában elálló szívvel vadregényes vidékekben gyönyörködve gyakran, félve néha — de elbájolva mindig ... ha ismerős gyanánt köszöntünk minden fát, minden követ, a természet és emberkéz minden müvét, a havast és rengeteget s a töveikbe rejtett völgyet — melyeknek mindannyia egy-egy éden, és megannyi idyllnek szintere, — ha többet ismerünk, mint maga a nap, mely kiszámíthatlan idő óta eljő ide híven és folyton, hogy éltessen és hervasszon, de szúró sugaraival még sem hatolhat mindenüvé: — mindent mégsem, sokat még nem ismerünk ! Mi minden rejlik még a föld alatt, az örök sötétnek világában, titkon titkos, hozzáférhetlenül körülrakva titkoktól! Itt rejlik az a mélyben, miben ott fönn egy lény, ki legtökéletesebbnek, egyedülinek tartja magát, boldogságát keresi és megtalálnak hiszi. Itt van a kincs, — az arany, az ezüst, a miért a teremtés remekeiből százan . . . ezeren eladják mindenüket. Hja az ember csak durva agyagból, — vagy talán épen sárból van gyúrva, nem csoda, ha az ásványvilág „tejfeles köreit“ — arisztokratáit magánál többre becsüli! . . . E vidék áldott aranyban. Sok helyen csak feltörik a gyepet, s az innen vagy az útból kiásott földből is aranyat nyernek. Az ember oly aranytömegen áll néha, hogyha véletlenül tudná: belebolondulna. Szerencse hogy el van rejtve! Úgyis elegen elveszítették, vagy eladták érte az eszéknél drágábbat... a becsületet. Katlanbányától délnyugotnak,szomszédságában a Detonatának, mely alatt ihletett kebellel állt már annyi utazó a bazaltoszlopokon tévedező szemmel, magaslik azulkos hegy. Ékétől, díszétől rég megfosztó az ember, ki belsejében túr és kutat századok óta; — kopasz egészen , a tenyésző életnek semmi jelével. E ridegségét ismét az embernek köszönheti, ki fiúról fiúra hagyá a vágyat, mely a földnek gyomrába ragad. A lyukak — mindmegannyi bányaszáj, melyek által utat tört az emberi ész a rejtett kincsekhez, a kőomlások, melyeket a sötétből hozott világra az emberi munka, és mert hasznukat nem lehete venni, ide dobattak egymásra : egy bányaképnek egész sajátosságát tárják elénk. А Vu 1 ] - i hegy s az annak határában vájt bányák, elbeszélésem idején, 1847 - 48-ban a Katlanbányán lakó Máté Simon kezelése, igazgatása és gondnoksága alatt voltak. Maga a bánya részvényeken alapult s mintegy harmincz külön egyén közt oszlott fel. Hanyag és szakértelem nélküli kezelés teljesen aláásták jó hírét, részvényei folyton alább szálltak, annyira, hogy utóbb tekintve a bányászatnál gyorsan változó körülményeket, birtokosaik által potomáron adattak el. Máté Simonnak jó szelleme sugallta, hogy a vulkosi bányák értéktelensége és roszasága csak ideiglenes lehet; s azon biztos reményben, hogy kissé lelkiismeretesebb utánjárás és szakképzett kezelés által a bányának, melynek az ércztartalmu hegyek között nagy és még eddig teljesen felhasználatlan határa van — értékét s becsét emelheti: a kedvüket vesztett részvénybirtokosoktól csekély árakon megvásárolta a részvényjegyeket. A vulkosi bányák 182 részvényjegyen alapultak, s több mint 120 Máté Simon kezére jött. A többi részvényjegyek olyanok birtokában voltak, kik nem szentelték magukat kiválólag s kizárólag a bányaüzletnek, kik általában e sajátságos természetüzlethez igen keveset értettek, s a bányarészvényjegyek eladásával vagy megvásárlásával teljességgel nem foglalkoztak, hanem megtartották azokat, melyek talán örökségkép több nemzedékre szálltak s különös súlyt és értéket nem helyeztek az egész bányaüzletbe. Máté Simon, mint a legtöbb részvényjegyek birtokosa, természetesen legtöbb befolyásra is emelkedett a vulkosi bányák közül. Első gondja tehát az volt, hogy ama bányák igazgatását és szakszempontból való kezelését is saját kezeibe összpontosítsa. A bányahatóság által a részvényesek összehívását kérvén, ezen gyülekezeten igen kevés fáradsággal kivitte azt, hogy a vulkosi bányák gondozása, kezelése s igazgatása ő reá bízatott. A ki ismeri azt a primitív bányászkodást, mely Erdély arany vidékén, a délnyugati havasokban ma is foly, korántsem fog elcsodálkozni azon, hogy a sok éven át hires és gazdag bányák egyszerre elvesztik becsüket és minden értéküket, — ellenben oly bányák, melyeket egymásután több bányabirtokos is, reményt vesztve felhagyott, mint oly üzletet, melyben minden haszon nélkül vesztegeti pénzét és tőkéjét— rögtön mesés gazdagságú hírre vergődnek. A bányászkodás ma is úgy foly, a mint folyt századok előtt, s valóban az ember hajlandó még tökéletesebbnek tartani a rómaiak bányászkodási módját, kik a dák foglyok ezrei által, tűz és erős szeszek segélyével egész sziklahegyeket puhítottak meg, és döntöttek össze, amint egy latin remekíró megjegyzi: „összerothasztották a hegyeket.“ E bányászkodás nagyszerűbb s hasonlíthatlanul jövedelmezőbb is volt, mint a mai, melyben alig emlékeztet más valami korunkra a lőpor alkalmazásán kívül. S ez őskori bányászaton kívül még hány számtalan más fogás volt, mely által — egy vagy más érdekből azok, kiknek gondviselésére bízatott valamely bánya, teljesen tönkre tették hitelét, jó hírnevét s becsét. Csak egy példát idézek ez üzleti fogások tengeréből, s a lehetőleg távoli példát, hogy elkerüljek minden személyes czélzást. A harminczas években valakinek fájt a szive a szent-domokosi (baláni) rézbányák után, hol tudva- 27. szám, 1869.