Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1869-07-04 / 27. szám

314 lett: „Wahr­man­n és fia.“ Ezt csak azért je­gyezzük meg, mert Wahrmann Mór még mindig e firma alatt folytatja nagykereskedését , holott derék szeretett öreg atyja már régen megboldogult. A 19-ik század a realitás korszaka, a­hol a va­gyont nem mint nyomom anyagot, hanem legtöbb­­nyire mint a munka és az érdem zálogát tekinti a vi­lág. És ez az ideig fejlődött viszonyok közt nem is le­hetne máskép. S ebből származik az, hogy a mai vi­lágban alig van érdem, melynek ne legyen anyagilag is méltó jutalma. S ez elvből indulunk ki, midőn azt írjuk, hogy Wahrmann nem azért érdemes ember, mert gazdag,­­ hanem azért gazdag, mert érdemes. Wahrmann atyjától, miután több testvérei voltak, távolról sem öröklött annyit, a­mennyi jelenlegi va­gyonával arányban állhatna. Az, hogy ő most a magyar birodalom pénzes embereinek egyik legelsőbbike, az tisz­tán az ő szorgalma, fáradsága és fényes tehetségeinek eredménye. Az ő neve legelőször atyja halála után tű­nt föl, a­mikor is ő a kettőjük által vezetett üzletet bank­üz­letté változtató, s mint ilyen a nagyobb körű pénzügyek­kel szorosabb összeköttetésbe került. Neve terjedésével növekedett tekintélye is, melyet szilárd becsületessége, kedves modora mindinkább növelt. Tekintélyének további emelkedése e tényálláson fordul meg. Nem sokára a Lloyd-társulat igazgató-választmá­nyában foglal helyet, s hazánk anyagi fölvirágzásá­ban az ő neve minden lépten föllelhető — a mennyi­ben nem igen volt anyagi vállalat, mely Wahrmann eszét és nevét nélkülözhette volna. Ilyen működéssel igen természetesen nemcsak a távoleső világ, hanem egyszersmind a közelében levők tiszteletét, vonzalmát is nagy mérvben nyerte meg, — s mig egy rész régebben (bár csak szóbeszédben, ma­gánkörben) már a pénzügyminiszteri székben szerette látni, — a legújabban, hol nemzeti fejlődésünk egyik jelszavává lett, hogy parlamentünkben kereske­dők is foglaljanak helyet: a közvélemény nagyobb része Wahrmannra gondolt, s a képviselőválasztásnál fővárosunk egyik legtekintélyesebb választó­részében őt léptette fel. A képviselőválasztás Wahrmannra vonatkozó részletei ismeretesek. Egy olyan tekintélyes ember lépett vissza vele szemközt mint Falk M­i­k­sa. A két párt ugyanis fölszólíta Deák Ferenczet, hogy melyikre adná közösök szavazatát, s Deák Ferencz sejtette válaszában hogy­ ő Wahrmannra szavazna. Fálk ekkor visszalépett. S azután Wahrmann ellen nem mertek többé felléptetni senkit. Egyhangú­lag választék meg: közfelkiáltással. De alig hogy megkapta Wahrmann képviselői mandátumát, azonnal le akarta tenni azt — Csengeri Antal részére, ki ugyanez időben bukott meg Biharban. Lemondását ter­mészetesen nem fogadták ,— hanem ezután politi­kai körökben még jobban becsülték. Wahrmann kevébőé.... jó ember, — de ok nél­kül semmit sem mond. És hogy az ő kandidácziójánál a közvélemény igen jól választott, azt megmutatta elő­ször akkor, mikor választói előtt programmot adott, a­mire Besze János, a­ki magát a finánczok generaliszimusának állította, azt mondá, hogy: „egész életében nem tanult egyszerre annyit, a­mennyit Wahrmann ez egy rövid beszédéből.“ Megmutatta másodszor benn a parlamentben, hol világos jelét adta annak, hogy mint új képviselőt nem bántja a szólási viszketeg, mert a híres s oly hosszúra nyújtott felirati vitához egy szóval sem szólt hozzá. Megvárta mig ideje lett. Az idő elérkezett az újonan vezetendő aranyokra vonatkozó törvényjavaslat­nál, — hol szót emelt, s egy módositványt adott be, s —daczára annak, hogy Wahrmann jobboldali, — a b­a­l­­oldal éljenzései közt beszélt. Módositványát elfogad­ták, — s belátta mindenki, hogy Wahrmannak az országgyűlésen méltó helye van. Wahrmann még korára nézve középkorúnak sem mondható, a mennyiben 37—38 évesnél alig van több. Erőteljes férfi, s igy erélyétől és tehetségeitől még igen sokat várhatunk. Ifj. Ábrányi Kérnél. A tavaszhoz. Itt vagy ismét, itt vagy újra. Megifjulva, megújulva, Szivemet ki dalra készted — Tavaszutó szép természet! Magyarország és a nagyvilág.­ ­ Itt vagy mint egy édes tündér, Bár­ kifosztva ki eltűntél S visszatértél megrakodva — Illatozva, virágozva. Mosolyodból sugár ébred, Hangjaidból madárének; Fürteidből széjjelszórva Lépteiden kuli a rózsa. Könnyű lenge nyomdokodra Serken a lomb üde fodra; Lágy fugalmu lélegzésed Gyöngéd szerelmeket ébreszt. Síkon, bérczen, rengetegben Színes zászlód győzve lebben. . . Magadat a völgyi árnyak Titkos rejtekükbe zárnak. — Itt vagy ismét, hallom szódat: Hiva-hí a patakszózat . . . S messze tájról áradozva Ifjúságom képét hozza. Látom benned — s nem találom, Értem is de — puszta álom , Hallom benned — de nem érzem, Hasztalan vágy ringat ébren ! Oh! ne lennél bár te itten, Lenne mint volt oly kietlen — .Letarolva,, fagyba, hóba ............ ............. Ékességed lobogója Csak ő lenne, csak ő volna Itt szivemben kivirulva. Benne föllelnélek téged —­­ S nem értve is éreznélek ! Tóth Endre. * * * В á n у a z s i у á и у о к. Beszély a forradalmi időszakból. • Irta : Lukács Béla. • I. А г u­j n­e­m­e­s. A bérezés Erdély azon részébe vezetem az olvasót, melyet Eldoradónak nevezett egy szépségei ál­tal elbájolt utazó ; azon részébe a kis Erdélynek, mely bő kincsforrás ezredévek óta, hol az aranyat „termesz­tik“ ,a délnyugoti hegységek közé. E táj gyönyörű sajátságaiban, műveletlenségében. Csak a tájról, természeti szépségeiről szólok, mert lakóinak állapota szánalomig fájdalomra hangol min­den érző szivet. A szélbeli hegyeket lezajlott időknek omló em­lékei borítják, melyekhez zűrben elvesző, tündér- és óriás-regéket csatolt a nép képzelme. A rengetegek titkaiban természeti erők meglepő műveit, játékát fe­dezi fel a búvár. Itt van a Detonata, a vulkaniz­­mus ez ősi képlete, mely — mert mint bazaltszikla a földképződés tudományos tanának egy élő és szóló bizonyítéka, ép oly szálka lehet a sötétség lovagjainak szemében — mint hajdan Galilei tana. E rengetegek mélyében van a skerisorai jégbarlang, egyike a természet nem annyira csodás — ha t. i. ismerjük törvényeit — mint szép játékainak. A völgyben és a felhőket sebző csúcsokon, emlékeire találunk ezredévek előtti koroknak, a növény- és állatvilág oly kövületeire, melyeknek ma alakját sem bírja kigondolni az emberi képzelet. És ha végig kóboroltuk e földnek felszínét, ret­tegve a halált életveszélyes szirteken, dobogásában el­álló szívvel vadregényes vidékekben gyönyörködve gyak­ran, félve néha — de elbájolva mindig ... ha ismerős gyanánt köszöntünk minden fát, minden követ, a ter­mészet és emberkéz minden müvét, a havast és renge­teget s a töveikbe rejtett völgyet — melyeknek mind­­annyia egy-egy éden, és megannyi idyllnek szintere, — ha többet ismerünk, mint maga a nap, mely kiszámít­­­hatlan idő óta eljő ide híven és folyton, hogy éltessen és hervasszon, de szúró sugaraival még sem hatolhat mindenüvé: — mindent mégsem, sokat még nem is­merünk ! Mi minden rejlik még a föld alatt, az örök sötét­nek világában, titkon­ titkos, hozzáférhetlenül körül­rakva titkoktól! Itt rejlik az a mélyben, miben ott fönn egy lény, ki legtökéletesebbnek, egyedülinek tartja ma­gát, boldogságát keresi és megtalálnak hiszi. Itt van a kincs, — az a­r­a­n­y, az e­z­ü­s­t, a miért a teremtés re­mekeiből százan . . . ezeren eladják mindenüket. Hja az ember csak durva agyagból, — vagy talán épen sár­ból van gyúrva, nem csoda, ha az ásvány­világ „tejfeles köreit“ — arisztokratáit magánál többre becsüli! . . . E vidék áldott aranyban. Sok helyen csak feltörik a gyepet, s az innen vagy az útból kiásott földből is aranyat nyernek. Az ember oly arany­tömegen áll néha, hogyha véletlenül tudná: bele­bolondulna. Szerencse hogy el van rejtve! Úgyis elegen elveszítették, vagy elad­ták érte az eszéknél drágábbat... a becsületet. Katlanbányától délnyugotnak,szomszédsá­gában a Detonatának, mely alatt ihletett kebellel állt már annyi utazó a bazalt­oszlopokon tévedező szemmel, magaslik a­z­u­lkos he­gy. Ékétől, díszétől rég meg­fosztó az ember, ki belsejében túr és kutat századok óta; — kopasz egészen , a tenyésző életnek semmi jelé­vel. E ridegségét ismét az embernek köszönheti, ki fiúról fiúra hagyá a vágyat, mely a földnek gyomrába ragad. A lyukak — mindmegannyi bányaszáj, melyek által utat tört az emberi ész a rejtett kincsekhez, a kőomlá­sok, melyeket a sötétből hozott világra az emberi munka, és mert hasznukat nem lehete venni, ide dobattak egy­másra : egy bánya­képnek egész sajátosságát tárják elénk. А V­u 1 ] -­­ i hegy s az annak határában vájt bá­nyák, elbeszélésem idején, 1847 - 48-ban a Katlanbá­nyán lakó Máté Simon kezelése, igazgatása és gondnok­sága alatt voltak. Maga a bánya részvényeken alapult s mintegy harmincz külön egyén közt oszlott fel. Ha­nyag és szakértelem nélküli kezelés teljesen aláásták jó hírét, részvényei folyton alább szálltak, annyira, hogy utóbb tekintve a bányászatnál gyorsan változó körülmé­nyeket, birtokosaik által potomáron adattak el. Máté Simonnak jó szelleme sugallta, hogy a vulkosi bányák értéktelensége és roszasága csak ideiglenes lehet; s azon biztos reményben, hogy kissé lelkiismeretesebb utánjárás és szakképzett kezelés által a bányának, melynek az ércztartalmu hegyek között nagy és még eddig teljesen felhasználatlan határa van — értékét s becsét emelheti: a kedvüket vesztett részvénybirtokosok­tól csekély árakon megvásárolta a részvényjegyeket. A vulkosi bányák 182 részvényjegyen alapultak, s több mint 120 Máté Simon kezére jött. A többi részvényje­gyek olyanok birtokában voltak, kik nem szentelték magukat kiválólag s kizárólag a bányaüzletnek, kik általában e sajátságos természetüzlethez igen keveset értettek, s a bányarész­vényjegyek eladásával vagy meg­vásárlásával teljességgel nem foglalkoztak, hanem megtartották azokat, melyek talán örökségkép több nemzedékre szálltak s különös súlyt és értéket nem helyeztek az egész bányaüzletbe. Máté Simon, mint a legtöbb részvényjegyek bir­tokosa, természetesen legtöbb befolyásra is emelkedett a vulkosi bányák közül. Első gondja tehát az volt, hogy ama bány­ák igazgatását és szakszempontból való kezelé­sét is saját kezeibe összpontosítsa. A bányahatóság által a részvényesek összehívását kérvén, ezen gyülekezeten igen kevés fáradsággal kivitte azt, hogy a vulkosi bá­nyák gondozása, kezelése s igazgatása ő reá bízatott. A ki ismeri azt a primitív bányászkodást, mely Erdély arany vidékén, a délnyugati havasokban ma is foly, korántsem fog elcsodálkozni azon, hogy a sok éven át hires és gazdag bányák egyszerre elvesztik becsüket és minden értéküket, — ellenben oly bányák, melyeket egymásután több bányabirtokos is, reményt vesztve felhagyott, mint oly üzletet, melyben minden haszon nélkül vesztegeti pénzét és tőkéjét— rögtön mesés gaz­dagságú hírre vergődnek. A bányászkodás ma is úgy foly, a mint folyt századok előtt, s valóban az ember hajlandó még tökéletesebbnek tartani a rómaiak bá­­nyászkodási módját, kik a dák foglyok ezrei által, tű­z és erős szeszek segélyével egész sziklahegyeket puhítot­tak meg, és döntöttek össze, a­mint egy latin remek­író megjegyzi: „összerothasztották a hegyeket.“ E bá­nyászkodás nagyszerűbb s hasonlíthatlanul jövedelme­zőbb is volt, mint a mai, melyben alig emlékeztet más valami korunkra a lőpor alkalmazásán kívül. S ez ős­kori bányászaton kívül még hány számtalan más fogás volt, mely által — egy vagy más érdekből azok, kik­nek gondviselésére bízatott valamely bánya, teljesen tönkre tették hitelét, jó hírnevét s becsét. Csak egy pél­dát idézek ez üzleti fogások tengeréből, s a lehetőleg távoli példát, hogy elkerüljek minden személyes czélzást. A harminczas években valakinek fájt a szive a szent-domokosi (baláni) rézbányák után, hol tudva- 27. szám, 1869.

Next