Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1870-01-02 / 1. szám

elleni makacs harczról, mely miatt a törvényszék el­itélte s csak a fejedelem kegyelme folytán maradt sza­badon. Az An­tone Il­­arcza ellenben szellemdús, Ő valaha szabadelvű volt, de sok idő óta az egyházi re­­akczió képviselője. Erélyét hajlékony hüvelyben hasz­nálja, s ügyes külügyér. Még a syllabus tartalmát is oly enyhén tudta magyarázni, hogy az sokakra némileg megnyugtatólag hatott, habár a magyarázat eléggé el­lentétben állt az okmány szövegével. Különben az egy­házi absolutismus legnagyobb támasza. Vastag ajkai körül keserű mosoly ül, mintha maga ismerné legjob­ban e törekvés eredményeit korunk szellemével szemben. Alól áll S­­ m­á­r esztergomi primás, kit mind­nyájan ismerünk. S még sem ismerjük eléggé. A kle­rikálisok mai harcza közös iskoláink ellen nem a leg­kedvezőbb ismertető jel rá nézve. Különben meglátjuk, melyik párton foglal állást a zsinatban. Egy tudósító szerint : a magyar főpapok Dupanloup köré csoporto­sulnak, s ez — ha már többet nem akarnak — elég jó hír róluk. Részünkről óhajtjuk, hogy a korszellemnek ne képezzenek ellenzéket, s jusson eszükbe, hogy oly székek birtokosai, melyeken nem egyszer hazafias szel­lemű s a hazának és emberiségnek sokat szolgált ma­gyar főpapok is ültek. A dalok könyvéből. (H e i n e.) I. Hajóm fekete vitorlákkal Száll a vad tengeren. Tudod mi bús vagyok, —­s te mégis Bántasz könyörtelen. Szived hitetlen, mint a szél s hab, Csapong mind szüntelen .... Hajóm fekete vitorlákkal Száll a vad tengeren. II. Andalgva ülök a sziklán, mely Benyúlik a habokba. A szél fütyöl, sirály sikoltoz, Fut a hullám, zubogva. Vig fiuk voltak czimboráim­, Sok szép leány borult rám . . Hová levének ? — Fütyöl a szél, S zubogva fut a hullám ! III. Egykor nekem is szép hazám volt .... — Az ibolya Mosolyga ott, a rózsa lángolt............. — Álom vala ! A csók oly édes, édes a szó, Mint fuvola, „Szeretlek!“ oly csodásan hangzó............. — Álom vala !Szász Károly. Utolsó szerelmem­. (Beszély.) Irta: Deák Farkas. I. Van nekem egy igen jó barátom a Hegyalján, ki­vel fiatalabb éveinkben sok jó időt töltünk együtt. A fővárosban együtt hallgattuk az egyetemi előadásokat és a Patikárusok nótáit; együtt néztük a nemzeti szín­ház előadásait és a német színház tánczosnőit. Négy éven át, örömet, bánatot megosztva, emlékeinket kicse­rélve s együtt tervezve a jövendőt, — valóban annyira összeszoktunk, hogy e rövid életre már csak jó barátok maradunk. A fiú csinos gyerek, szüleitől szép vagyont örö­költ s a mellett munkás, szorgalmas mezei gazda. Már két év óta nős , s nekem minduntalan írogatott, hogy látogassam már egyszer meg. Az igazat megvallva, nagyon is vágytam a múlt nyár folytán e poros Pestet ide hagyva, néhány napot vidéken tölteni. De tudja isten, nehezen mozdul az ember, máról hónapra ha­lasztja, s mikor menni akar, mindig valami áll elő, vagy rosz lesz az idő, vagy valami váratlan körülmény vet gátat, szóval én is egész május és június hónapban készültem, míg végre egy körülmény csakugyan útra kényszerített. A fővárosi nyári bálok egyikén, gyönyörű szép ifjú lánykával ismerkedtem meg, s magam sem tu­dom mint történt, de annyira beleszerettem, hogy tö­kéletesen elvesztem fejemet. Valóságos villanycsapás volt, a­mint megláttam. Egyszerűen szólva, egy szemsugarától oda lettem. Pedig még egészen gyermek volt, s bámultam, hogyan is ke­rült ily hamar a nagy emberek közé ? Világos geszte­­nyeszin fürtéi egy kis kékszalaggal leszorítva környe­zők fényes arczát, beszélő nagy szemei, mosolygó ajka, mennyei ártatlansága s kedélyének örök derűje, szóval minden, de minden oly szép volt, hogy eleintén csak álmodni mertem róla. Még alig hogy tizenhat éves, é­s már is, hogy tud uralkodni — tudtán kívül —­ a szivén. Először is, hogy láttam, egy már valamivel, de csak kevéssel idősebb ismerős kisasszonynyal jelent meg, ki elismert kedves szép leány s ügyesen tud beszélni, társalogni —de ez angyal mellett egészen elveszett. Én legalább nem hallottam egy szavát sem, s azt sem tud­tam létezik-e ő csakugyan a világon ? Szemem a mellette álló lánykára tapadt, csak őt néztem, csak az ő hangjára vártam, csak neki éltem. A­mint­egy elmerengve néz­­dettem vonásait, s méregettem szemének tengernyi mélységét, úgy tetszett, mintha minden, a mi körülö­­­tem volt, eltűnt és megsemmisült volna, s ott a fényes bál közepette azt képzelém, hogy valami szép virágos mezőn, zöld lombos erdők aljában, végtelen nagy kert­ben csak ketten álltunk, ő és én, s több élő­lény nincs a világon csak mi ketten .... — Borsai Tibor, Fenyéri Helén ! — szólt az is-­­merős kisasszony, bemutatva egymásnak. .— Én istenem ! mennyi szép nővel beszéltem én már életemben, bizony megszokhattam volna a szép szemek tüzét, az ifjúság és szépség hatalmát; s mégis most — mintha életemben először szóltam volna nő­vel, oly zavart voltam néhány perczig. — Ő meg sze­rencsére lezárván szép szemeit, — kezét nyújtá, s aztán lassan újra rám pillantott. És e pillantás oly gazdag, oly beszédes volt, hogy igazán magamon kívül voltam boldogságomban. —Valamit kérdeztem, ő felelt, s las­­san kint visszatért nyugodtságom és tűrhetőleg társa­logtam, sőt tánczoltam is vele. Ennyi volt az egész. Másnap találkoztunk a váczi utczában. Édes­anyja meghívott, hogy látogassam meg s én mentem­­ még az nap. Ott voltak szállva a császárfürdő körül va­­­­lahol. — Csak magát találtam egyedül. Hogy megi­­­­jedtem e szerencse miatt! Még fogaim is vaczogtak, s egész testemben remegtem, gondolatim oly zavartak : voltak, hogy mondhatom, csak ösztönszerüleg tettem , vagy szóltam valamit. — Édes mama rögtön itt lesz, csak atyám­ szo­bájába ment, hogy levelet írjon. Tessék helyet fog­­lalni. Az volt a furcsa, hogy ő oly nyugodtan s min­den elfogultság nélkül beszélt velem és mutatott he­lyet. Bámultam rajta, hogy mint lehet ez ! Egy pillanatig hallgatva ültünk. Nem tudtam, mit szóljak, mit kezdjek. Egy pillanatban az jutott eszembe, hogy elrohanjak és elkerüljem és soha se lás­sam e gyermeket, a másikban lábaihoz akartam bo­rulni, s engedőimet kérni, hogy érette élhessek. De végre is nagy együ­gyüségemben nem tudtam egyebet kerdeni , mint azt, hogy mulatott a legközelebbi bálban ? — Igen jól, — felelt ő vidáman ,—s ez a bálreám nézve nagyon emlékezetes. Itt történt először, hogy velem ön úgy beszélt, a mint addig még senki sem ! — Helén kisasszony kérem, — hebegám, elsáp­­padva. — Úgy van, úgy — folytatá mosolygó arczczal. —■ engem idáig mindenki gyermeknek tartott és úgy­­bánt velem. — Higyye meg, kérem, egész egy éve, hogy titkon búsultam e miatt. Nem panaszkodtam ugyan senkinek, de fájt nekem, hogy senki sem akarja észre venni, hogy én nem vagyok már gyermek, ön volt az első, ki nekem e nagy örömet szerezte, fogadja érte őszinte hálámat. — És mikor ez utolsó szavakat mon­dá, már akkor kezem a kezében volt és ő oly szi­véből rázta meg azt. — Én Helén kisasszonyt egészen komoly leány­nak tartom, s megvallom, jól esik, hogy nem kell gyermeknek tekintenem. Én minden szavát komolyan vettem és úgy is veszem. — Én pedig igyekezni fogok, hogy ön soha se bánja meg azt. Ekkor bejött a mama, s kirándulást ajánlott. Elmentünk a Margit-szigetre s este együtt vacsorál­­tunk. Többen voltak velünk lányok és férfiak, s az atyusnak jó kedve volt, s nem sok biztatás kellett, hogy az mindnyájunkra elragadjon. Én is, mintha fe­ledtetni akartam volna szivem zavarát, — tréfáltam az öreggel, koczczintottunk s aztán folytattam a tár­salgást. — Mint tud ön bánni az atyussal! — mondá a leány.—Csak az a politika ne volna a világon, ha ehhez kezdenek, akkor többé észre sem vesznek minket. Én rá néztem, hogy vájjon igazán oly igénytelennek tartja-e magát s ha valóban olyan-e ? Hold világos éjen csomnakáztunk át a Dunán. Soha sem volt ily szép az éj, soha ily illatos a jég, s én soha ily boldog a gyönyör miatt. Egészen közel ült hozzám. Gyönge karját néha önkéntelenül hozzám érteté. Mikor elváltunk, hárman jöttünk Pestre; a tár­saság többi része a császárfürdőben vagy a körül la­kott. Az egyik egy ifjú journalista volt, másik egy ifjú bécsi orvos, mindkettő eszes fiatal ember. A journalista könnyed, szalonnai fiú, de meleg kedélyű és mély ér­zelmű, habár első tekintetre könnyelműnek, sőt cini­­kusnak látszó, a másik komoly, szelíd ember, de kedve­lője a jókedvnek, a mellett éles elméjű és kedélyes társalgó. A­mint magunkban maradtunk, a journalista azonnal rá kezdte: „Tibor barátom, ha szemeim nem csalnak, a kis Helén szeret téged.“ Jó, hogy este volt s arczom nem látták. Én csak nevettem. — Telkemre — szólt az orvos — gyönyörű leányka, de ízlését nem dicsérem, hisz engem kellett volna választania; én sokkal inkább jártam kedvébe, mint ön.“ . . . Én megint csak nevettem, s kissé későn ugyan, de megjegyzem, hogy: „Bohóság az egész, nyári idő­töltés, — miért ne mulassunk?“ A városház-téren váltunk el. — Szeretne ? engemet szeretne ? Ez oly csodálatos lenne! Igaz, hogy soha férfi gyöngédebb és nemesebb érzelemmel lányhoz nem közeledett, mint én He­­lénhez; de saját érzelmemnek legfőbb becse az az ön­­zéstelenség vala, mely szerint minden lehető remény nélkül, a viszontszerelem kilátása nélkül szerettem, úgy, mint a csillagokat és a királynőket szokták imádni, — és most midőn mások mondák, hogy ő tán szeret engemet, e gondolat az első pillanatra lehangolt, el­­lankasztott. Húsz éves korában az ember fellobban, lángot remél, vár és követel­­— aztán pedig csalódik és újra kezdi százszor is, mindig őszintébbnek hívén önmagát, de ha kitombolták magukat a szenvedélyek, ha meg­­tisztult a kedély és érzelem, ha szünetet tartottak az indulatok , nagy tömör egészszé válik a férfi szerelme, mely többé nem darabolható szét. Drága kerete ez az életnek, melyet nem lehet többé fecsérelni, s jaj annak, ki egy könnyelmű moso-­l­­yért, egy kaczér szempillantásért cserébe adja. Rá­bízni magát egy tizenhat éves leány ingatag érzelmé­­­­re, örökké tartó boldogságot várni egy oly változó ke­délytől ? Megtagadni mindent, a­mit az ész és tapasz­talás tanít ? — Oh ezt közönséges lényért tenni le­hetetlen. Aztán nem is kell oly hamar hinni a látszatnak. Szerethet, meglehet, de hátha csak szeszély az egész, mely tart egy-két napig, talán pár hétig, s aztán el­tűnő láz. Miért kellene kerülnöm? Sőt rajta­ fokoz­zuk a tüzet, hadd rohanjon vígan az élet, sőt ha vihar támadna is belőle , csak élet legyen még, ha viha­ros is ? Csaknem szédültem e gondolatoktól, melyek lázas izgatottságban tartottak. II. Három egész napig tudtam kerülni, de akkor is hallom felőle, hogy a császárfürdő sétatérein látható. A negyedik nap reggel én is kihajókáztam. Ott ült egy padon, s a­mint a hajó közeledett, elénk indult. Én is, mielőtt láttam volna, érezem­, hogy ott van, s messzi­ről megpillantom kis szalmakalapját. Mindkét kezét nyújta felém. — Hogyan tudott oly sokáig elmaradni ? De­­ tudtam, hogy ma eljő. Az akáczfa-levelektől minden reggel megkérdeztem , és ma azt mondták, hogy eljön .... — Helén kisasszony, valóban hű barátnak lát­­s­­zik, ha csakugyan jutottam eszébe ? — És ön nem gondolt volna rám ? Ők alig hihe­­tem, — pedig barátnőm sőt anyám is mondottak olyas­­­mit, hogy a férfiak nem úgy gondolkoznak, mint mi. De ön talán nem olyan, mint a többiek. Lássa, én azt­­ gondoltam, hogy a­míg itt leszünk, ön minden nap el­­ fog jőni. — S miért nem jött három hosszú napig ? Ugyan mit tudtam volna erre okosat felelni. Csak beszéltem, csak dadogtam valamit, aztán ígértem, hogy­­ ezután gyakrabban kijövök. . .. Magyarország és a nagyvilág. 1. szám, 1870.

Next