Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1870-01-02 / 1. szám

4 III. Az idő ez nap esősre vált. Nehéz felhők bobták az eget s a sűrü eső egészen őszi módon suhogott alá. A jég is meghűlt, s én egy szögletbe húzódva vártam az indulást Körültem az emberek zúgolódtak a rosz idő ellen , rám pedig jó hatása volt. Én azt szerettem volna, hogy egész az ítélet napjáig örökké ilyen borús, esős, rideg idő legyen, s ne derüljön fel többé soha senkinek. Ily gondolatok közt hányódva, egyszer csak elém áll egy nagy barna úr, és megszólít — persze valamit felelnem kellett. Ez az úr Berkessi Gerzson volt, egy gazdag nemes urfi, ki szintén akkor volt a fővárosban, mikor mi az egyetemen tanultunk. Ő is be volt írva, de úgy hive, hogy akkor lesz gentlemanlike, ha ritkán megy az egyetembe. Sokat költöttt, iszonyú tarka színekbe öltözött, s mindig kereste társadalmi positióját és sohasem találta meg. Néha hetekig szaladgált egy két szegényebb fajta mágnás után, aztán hónapokig szidott hát mögött minden bárót és grófot; nagyokat mondott, végtelen sokat hazudozott, s különösen sokat kérkedett női hódításaival, pedig a legalsóbb fajta varrólányok és komornák is a legkönnyebben rászedték, sőt még a pinczérek is kikaptak rajta, s mindenki megcsalta és kinevette, és ő mégis úgy járt alá s fel a világban, mintha egy új Montmorency vagy Don Juan lenne. Valószínű, hogy soha egy pillanatra sem ébredett csekélysége öntudatára. Én eleintén jónak és becsületesnek látva őt, megkísértem fölébreszteni s ébren járatni, de oly ostoba volt, hogy a fáradságra épen nem mutatkozott méltónak, tehát felhagytam vele............. Most, hogy elém állt, még kövérebb volt, mint hajdan és szemei körül bizonyos tévedező kövér karikák gyűrűztek, mint olyan embernél szokott, ki sokat sirt, vagy sokat szenved, vagy valami nagy működés miatt sokáig izgatott kedélyállapotban él. Szóval Gerzson úr tekintete meglepett, s némi szánalomra gerjesztett. Mellém ülve, inasát szólitá s egy pinczetokból erős „cherry“ bort vétetve ki, engem is megkínált. Én egy pár cseppet töltök, ő meg fenékig ürite pohárkáját kétszer vagy háromszor. Kérdezte, hová megyek. Mondtam, hogy Tokajba. Néhány napig mentem is rendesen, s oly kedvesen telt az idő, hogy így még soha nekem. — Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, mert végre is annyira uralkodott felettem, hogy semmikép sem válók többé a magam ura. Eközben egyik nap újra levelet kaptam hegyaljai barátomtól, hogy menjek már, látogassam meg, mert várnak. „Várhatsz, — gondolom, — nem most lesz az, hogy én Pestet ide hagyjam." És mentem a császárfürdői hajóállomásra. A hajóra ülve, hallám, hogy előttem egészen ismeretlen emberek Helénről beszéltek, és mint bizonyos hirt beszélték, hogy én nőül veszem s már jegyben járunk. Az idegennek beszéde nagyon felizgatott, annyira, hogy azt sem tudtam tisztán: jól esik-e ez a hir vagy bosszant a közönyösség, melylyel rólunk mint valami bútordarabokról beszéltek. Nem akartam nevetséges lenni, s nem szóltam beszédükbe annyival kevésbbé, mert rólam csak jót mondottak. De elhatároztam, hogy Helénnel tisztába kell jönnöm. Én sohasem nyilatkoztam neki úgy, amint ez szokásban van, bár soha egy szót se szóltam hozzá, mely teli ne lett volna teljes szerelemmel ; szivemben, lelkemben jegyes valók már az első pillanat óta, s rám nézve csak boldogságom nagyobb fokozata lesz vala viszontszerelme és keze. Az is igaz, hogy ő sem volt senki iránt oly szives mint velem, s anyja, atyja és ismerőseink, nem tekintve, hogy őt nagyobbára csak gyermeknek lárták, ösztönszerüleg magunkra szoktak hagyni — hadd csevegjünk kedvünkre! De végre is nekem kötelességem tisztába jönni! Amint a hajó megérkezett, épen tizenkét óra volt, s Helén nem jött elém, mert ez órában azelőtt egyszer sem mentem oda. A sétatérre lépve Helén atyját láttam egy padon egyedül. Valamit olvasott. Aztán egy pár lépésre őt magát pillantám meg, amint anyjától kissé távolabb egy padon ült, s kezeit mint velem is szokta volt tenni, egy előttem ismeretlen ifjú vállaira téve, egész figyelemmel csüngött annak beszédes ajkán. Szemem elsötétült, fejem elbódult, azt hiszem, vér önté el agyvelőmet s rettenetes fájdalom gyötré szivemet. Egy másodperczig azt hivem, hogy rögtön meg kell halnom , de aztán a gyógyudvaron át az utczára rohantam s egy bérkocsiba ülve sebesen hajtattam vissza Pestre. Délután szépen összepakoltam, s négy óra után az indóházban jegyet váltottam Tokajig. — Talán bizony Mátrai Gyulához ? — kérde élénken. Nem volt okom, hogy eltitkoljam s ő szomorúan rázta meg fejét. — Bár jöhetne el hozzám is! Ha lehet átrándulok önökhöz , jaj ha megtehetném, — Gyula, boldog, — én — na igen, nem is mondtam, hogy több mint egy éve már én is nős vagyok. E pillanatban a konduktor felnyitva az ajtókat, a kocsikba rendelt. Berkessy egy külön coupét vett számunkra, s mi csak hárman ültünk oda, ő legényével és én, az eső még jobban szakadt, alig láttam, s kényelmesen elhelyezkedve, nagy füstöket eresztek szivaromból, s bámultam a dohányfelhő csodás alakjait. Valami régi dolog jutott eszembe, mikor még gyermek voltam s nem ismertem a lélek gyötrelmeit, a szív csalódásait. Gondolkoztam, hogy mint repül az idő, mily közönyösen hull az eső, és az ember mint töprenkedik, holott széles e világon „minden épül hitványságon.“ Alig vettem észre, hogy jönnek és maradnak el az állomások. Berkessi úr mindig beszélt, és mind élénkebben én nem értettem. Szivarom is kiestem ujjaim közül s elaludtam és álmodtam. (Folytatása következik.) Magyarország és a nagyvilág. A Jióke-teiiiploiir Sanssouci Imii. (üti naplómból.) Jól mondják, hogy minden élvezet többé-kevésbbé viszonylagos, így a berlini polgár nem képzel magának szebb vidéket, s nincs számára kedvesebb kirándulási hely, mint Potsdam és környéke. Ép vasárnap lévén, én is az ilyforma élvezetet keresők egész seregével utaztam, s egyik szomszédom nem győzött eléggé dicsekedni, hogy nemde, mi berliniek e részben is minő előnyben vagyunk más fővárosok fölött, lássa, alig négy mértföldnyire a legmegragadóbb vidék kínálkozik. Én Potsdamot és környékét már azelőttről ismertem, s így épen nem oszthatom szomszédom lelkesültségét. De én ezúttal nem is azért jöttem, hogy a „Babelsberg“ nevét meghazudtoló dombszerűségén gyönyörködjem, avvagy az unalmasan folydogáló Havel partján melancholizálgassak. A mai kirándulásom egyedüli czélja: Sanssoucci és az ottani úgynevezett „béke templom“ volt, melynek szépségére és nevezetességeire egy berlini műértő barátom újabban figyelmeztetett volt. Valóban feltűnő, hogy a második királyi székhely ez egyik legszebb díszére külön figyelmeztetni kell az idegent. Miért, miért se?—nem tudom,— de az tény, hogy e helyet az utazók oly kevéssé szokták felkeresni, hogy még a rendes vezetőknek sem jut most már eszébe az idegent oda vezetni, pedig ezeknek a buzgalma, melylyel az embert a legérdektelenebb királyi „ Lufthaus“-ba is beczipelik, ismeretes. Én azért ezúttal sublim megvetéssel néztem a kiszállásnál eleibénk tóduló efféle vezetőkre, s az idő még meglehetősen szép lévén, gyalog indultam Potsdamon keresztül, Sanssongi felé. Alig hogy Potsdamból kiérve a Marlykert felé mentem, már messziről feltűnt ez épület, melyre a leírás után annyira reá ismertem, hogy kérdezősködnöm se kellett. E templom alapkövét, az elhalt porosz király IV. Frigyes Vilmos és Sanssougi alapításának századik évfordulóján, vagyis az 1845-ik év április 14-én tette le. Sajátságos eszméje volt, hogy e templomot, melyet ő „dem Friedensfürsten Jesu Christo unserem Herrn“ szentelt, a legrégibb keresztény styl, vagyis az óbasilika stylban akarta építtetni. A híres Persius, kire a király az építést bízta, ezért a legrégibb és legépebben fenntartott basilikák egyikét, a római San Clemente egyházat vette fel mintául. Persius azonban csak a tervet készítheti el, mert alig hogy az építés megkezdődött, elhalálozván művét, a nálunk is ismeretes Süher, később Hesse és Arnim folytatták. Az építésnél semmi költséget sem kíméltek. Külön ezen templom számára festették a legszebb penteli és párosi márványt, melyből valaha Perikies építteté az Akropolison Pallas Athene dísztemplomait, s melyből a görög szobrászok vésték most töredékeikben is még mindig bámult remek műveiket. E drága anyagon kivül a belső berendezésre és díszítésre a művészet kedvelő király ezereket és ezereket költött, s mégis legkevésbbé sem lehet ellene azon gáncsot emelni, hogy e templom turozisra vagy túltömött volna, sőt ellenkezőleg, a keresztény ókort méltán visszatükröztetve, nemes egyszerűségben áll előttünk. E templom a fennebbiek szerint úgy nagyságban, mint alakban meglehetősen hű utánzása a római San Clemente egyháznak. A templom belsejét,— mint a régi keresztény bazilikáknál — előtornácz nyitja meg, melynek közepén az akkori szokás szerint a kút se hiányzik. A templom főhajóját mindenik oldalról nyolc-nyolcz egymással hosszában boltívek által öszszekötött római oszlop választja el a két mellékoldaltól ; — ez oszlopokon a fő hajó tetőzete szabadon áll, oly formán, hogy az épület belsejéből a tetőzet összekötő gerendáit szabadon lehet látni. Az épület fő, vagyis keleti végét, — mert még abban is meg van tartva az ó-keresztény jelleg, hogy nyugatról keletre fekszik — félkör, az úgynevezett absis zárja be, melynek kupoláját igen értékes, régi, tán még a 11-dik századból eredő üveg-mozaik képek díszítik *). E képek az egész épületnek ó-keresztény jellegét nagyon emelik, de egyéb berendezésében is ehhez megfelelőleg az ószerűség nimbusával van körülvéve, így a kisebb oszlopok által tartott tabernaculum alatt az egyszerű kőoltár áll, s felette semmi, mint egy imposans kőkereszt. A szószék is egészen a régi ambók mintájára készült: — a bejárat fölött és a falakon mindenütt jól alkalmazott bibliai mondatok olvashatók, úgy szólva úgy érzi magát az ember e templomban, mintha egy egész más korba volna visszahelyezve. De azon műtörténelmi érdek mellett, hogy itt meglehetősen hű képet alkothatunk magunknak a régi keresztények templomépítkezési modoráról, még egyéb érdek is van, mely e templom felkeresését nagyban megjutalmazza, ugyanis az előtornáczban korunk három nagy szobrászának három remekműve áll: Thorvaldsen : „Krisztusa“, — Rauch: „Mózese“, — és Rietschel: „Pietása.“ Hogy a legnagyobbal kezdjük, az említett kút felett a tornácz közepén Thorvaldsen kolosszális Krisztus alakja áll érczbe öntve. Ez itt tulajdonképen másolat, mert eredetijét Thorvaldsen a kopenhágai úgynevezett „Frauenkirche“ számára készíté. Midőn a nagy művész ugyanis 1820-ban két évi rómábani tartózkodása után Kopenhágát egyszer ismét meglátogatta, reá az ottan azóta épült nevezett templom, különösen benne az oltár, mely a kupola alatt felülről kapta világosságát, oly nagy benyomást tett, hogy egész teremtő erejét felkeltötte. Daczára tehát annak, hogy a nevezett templom szoborművekkeli feldíszítése már más művészekre volt bízva, s hozzá olyanokra, kiknek különben nagyon jó akarója volt, ő mégsem tudta magát megtartóztatni, hogy külön tervezetet ne nyújtson be, mely szerint az egész templom, de különösen az oltár s az ezt környező félkör az ő terve szerint, egy összhangzatos szobor csoportozattal lett volna felékesítendő. A terv elfogadtatott olyan formán, hogy kivitelére is ő lett felszólítva, s az ezáltal hátrányba esett művészek pedig az új városház és Chrisztiansburg számára készítendő munkával lettek kárpótolva. Charlottenburgon keresztül, hol a királyi család tagjainak mellszobrait mintázta, visszatérvén Rómába, ott két éven keresztül dán és német barátjainak körében egészen ezen új tervének élt, — mert Kopenhágában ily formán tett ajánlatát nem csak beváltani, de valóban nagyszerűt, rendkívülit teremteni, most már becsületben kötelezve érze magát. E mellett még egy más körülmény is hatalmasan ösztönözte. Ugyanis ép ekkor halt meg Rómában , a nova, s az emlékére rendezett több hetekig tartó nagyszerű gyászszertartások, de különösen az ilyenkor mondott túlságos dicsbeszédek, — mely szerint ő vele az ujabbkori szobrászat végkép sírba szállott volna stb. Thorvaldsen-re nézt sok sértőt tartalmaztak, — ő ezt ugyan nem mutatta, de nagyon is érezte. Kétszeresen volt tehát ösztönözve teremtő erejét egész mivoltában megmutatni. Készített terve szerint tehát úgy akarta, hogy az oltár fölött egyéb semmi ne álljon, mint Krisztus urunk márványba faragott alakja, de koloszszális nagyságban, és pedig azon kifejezéssel, midőn övéihez mondá: „Jöjjetek hozzám stb.“ Ezzel összhangban a kupola félkörében a tizenkét apostol szobrai állanának, mintegy feléje közeledendők, s mindenik más és más erényhez merítvén malasztot az üdv örök forrásából. Mint látják olvasóim, a művészeti eszme nagyszerű volt, de kivitele nem könnyű. Mint mondják, Thorvaldsen Krisztus alakját ötször mintázta újra, s ötször zúzta ismét össze, egyáltalán nem találván meg azon egyszerű és magasztos kifejezést, mely lelkében élt. Egyszer ép ebédre volt hiva, s már felöltözve indulni is akart, de terve folytonosan fejében lévén, s nyughatatlanságától űzetve, előbb még betekintett műtermébe, ott előtte állott agyagban mintázott Krisz t) E mozaik-képeket a király maga vette volt Velenczében, s valaha a muranói San Cypriano egyház ékességét képezték. 1. szám, 1870.