Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 1-26. szám)

1871-06-11 / 24. szám

330 lesz Bittóban az, ami Horváthnál leginkább hiányzott: biztos fellépés, erélyesség és kitűzőt czélok felé való haladásban, akkor talán sikerülni fog neki újjáteremteni hazánk szerencsétlen igazságszolgáltatási viszonyait, és ha kormányon léte alatt csak azt hajtja is végre, maradandó nevet biztosit magának hazánk történelmének lapjain. " ÉN ÉLTEM EGY NAGY TALÁNY . . . Az én éltem egy nagy talány, Melynek nincs megfejtése: Örökre küzdni, küzdni — és Nem nyerni mégse, mégse. — Az én éltem egy nagy talány, A butasággal szemben, A mely örökkön háborit, S nem, nem hagy megpihennem. — Az én éltem egy nagy talány, Gond s fájdalommal telve, Melyekre gyógyszert nem lelek, S hervadok egyre, egyre. — Az én éltem egy nagy talány, Lelkem egy egész bánya, Hol a legdrágább kincsterem, S nincs, a ki azt fölhányja. — Az én éltem egy nagy talány, Kincsesei nyomorban élek; Nem kér én tőlem senki sem, Én meg hiába kérek. Az én éltem egy nagy talány, Melynek nincs megfejtése: Élni, élni — a butaság Olcsó dicsőségére? — Az én éltem egy nagy talány. Oh fejtsd meg, örök álom! Vagy tán te sem tudod ? No hát Úgy hagyd el, azt ajánlom. — Benedek Aladár: „Jó reggelt!“ * (Képpel a 333-dik lapon.) Ott szendereg a kis tekenőben, a tulipántos láda fölött. Pozsgás arcza kigyurva, piros kis szája félig nyitva, pihegő lélegzéssel alszik a csöpp Janika, édesanyja édes gyönyörűsége. S milyen jóizán aludt! A mosóteknőben folytatott vizlocsogás moraja olyan álmositó, mint az eső suhogása. Aztán a gyermekálom jószivü tündérkéi ott ülnek a kis bölcső szélén s tovább fűzik a dalt, melylyel az anya álomba duczolgatá gyermekét. Egyszer azonban Janika jó nagyot szusszantott s azt gondolván, hogy elég volt már a párnából, felnyitja kék szemét, pislog és játszi, sipogó hangon adja tudtára annak a kit illet, hogy kiz ő ébren van. S az a kit illet, az édes anya, odasiet a kis tekenős angyalhoz s leemeli róla a védő lepelt. — „Jó reggelt!“ A decinek még imént az álomtól mámorosan pislogó szeme sugárzik, apró karjaival repdes, tömzsi lábaival rugdalkozik — megismerte az anyát, ki boldogan föléje hajlik magzatának s szerető, tápláló keblére öleli. Г. J. *) E kedves jelenet eredetije nagy és díszes kőrajzban mint a „Divat“ féléves műmelléklete küldetik meg a nevezett lap előfizetőinek. Magyarország és a Nagyvilág, 24. Szám. 1871 ÖRDÖGÜZŐ. Elbeszélés az oláh életből. LÁSZLÓ MIHÁLYTÓL. (Folytatás.) X. Délutáni nap volt. Michalesko György a kegyes bojár, kellemes szórakozásban töltötte idejét. A kastélytól nem messze kopár ugar-föld feküdt. Ide jött ő tíz emberrel, hogy bojári tréfát csináljon. Ekét hozatott, s az embereket befogatta, mint az ökröket, hogy szántsák a kemény földet. Szegények alig bírták, de segített a szeges korbács, mit a bojár ügyesen tudott forgatni. Ha valamelyik kidőlni mert, addig csapta, míg élettelenül rogyott össze. Különösen Hljuba Grugára csapott hatalmasakat, de az erőteljes ember meg sem mocczant. Mert aki egy hangot eresztett ki ajkán, az veszve volt. Hljuba is tűrte, bár sokszor gondolta, hogy, ha a járomból könynyen kivehetné fejét, azonnal megfojtaná bojárját Úgy is el volt keseredve felesége után. Az volt a különös, hogy őt legtöbbször berendelte, míg a többieket felváltva. Ezt a jámbor nép is mondogatta, de úgy, hogy a bojár nem hallotta. Ha ez kevés élvezetet nyújtott, akkor mást gondolt ki. Michalesko György pedig találékony eszű bojár volt. A nép is elismerte, s félelemmel rebegte, hogy a kegyes domnuló hatalmas úr. Kifogatta a járomból jobbágyait, s udvarába rendelte őket. Itt aztán sorba, egymástól csekély távolságra, le kellett térdelniük, hogy lovával sorba átugorja őket. Némelyik halálveríték közt várta a perczet, midőn a kegyelmes domnuló feje fölött átugrat. Mások meg nem győztek keresztet vetni, félelmükben. Csak Hljuba Grugán nem látszott félelem. Remegés nélkül térdelt. A derék földesúr ilyenkor egy-kettőt eltiport. Mert a bojár élet és halál ura volt falujában. Ha tetszett neki, akár mind agyonkínozhatta, senki sem mert szólni. A bojárné, ki ablakából nézte, férje mint szórakozik,egyszer említette, mily embertelenség úgy bánni jobbágyaival. De elhallgatott, mert a bojár fenyegette, hogy vele is úgy tesz. Az alázatos pópa meg hetenkint háromszor tartott oktatást juhainak a tökéletes engedelmességről, s mint isten előtt szerfölött becses erényről. A bojár pa- t rancsolta s ő engedelmeskedett s még jobban növelte népében a szolgaiságot. Ezért aztán minden vasárnap a bojár asztalánál ülhetett. Egyebet úgy sem kapott, de az elég volt, hogy megmagyarázza népének, minő súlyos bűn, csak roszat is gondolni a drága uraságról. A pópa épen akkor nyitott be a bójáméhoz, midőn a bojár kedvencz szórakozását űzte. Mióta Marinán járt szíve, azóta a bójáménak mindig kezet csókolt, s neki soha sem mondott ellent társalgás közben. A leányka gyermeki tisztelettel viseltetett a pópa iránt, s érdekkel hallgatta, ha a pópa beszélt. — Kaduka úr, látja mit mivel a bojár ? —mondá a bójámé az ablakhoz vezetve. — Igenis, nagyságos asszonyom, látom, felelt a pópa. — Tisztelendő úr, a kertben kisértenek, szólt Marina a pópához fordulva. A pópa szíve megrezzent a kedves hangra. — Igen, Kaduka úr, — mondá a bójáré is. Eddig nem hittem, hanem az éjszaka oly orditás volt ott, hogy a cselédek mind szobámba futottak. A bojárnak is említettem reggel, mert csak későn jött haza, hanem azt mondta, hogy a nép találta ki. — Van valami a dologban, nagyságos asszonyom. Múlt éjjel két ember feleségét is elvitték. — Hallottuk mi is, intett fejecskéjével Marina. A pópa egészen boldog volt, ha a leányka arczára tekintett; hát még, mikor beszélni hallotta. Erősen vert valami a reverendája alatt ilyenkor. — Mondják, nagyságos asszonyom, hogy a fekete ház körül járnak. Marina elhalványult, s remegve fogta meg a bajámé kezét. — Szegény nagyatyám lakott benne ; akkor még kedves nyári lak volt! — sóhajtott a bajámé. De Kadnka urnak, mint papnak, tudnia kellene: mi igaz van a hírben? Mert én nem hiszem, hogy kisértenének a ház körül. — S hozzá még ördögüző is! — folytatá Marina. A pópa elpirult a leányka megjegyzésén. — Magam is sokat gondolkoztam e hírek fölött, nagyságos asszonyom , azt hiszem, csakugyan van valami a dologban, válaszolt a pópa. Különösen nyugtalanító az asszonyok eltűnése. Már tudakoztak is a közeli falvakban, s kérdezősködtek a rokonoknál is, de sehol sem tudtak felőlük semmit. Nem lehet tehát mást gond t dőlni, minthogy rosz szellemek járnak. A bojárné alább hagyott a kétkedéssel, s osztotta a pópa hitét. Marina meg szentírás gyanánt fogadta szavait. — S kiket visznek el ? Csak nőket ? — kérdezte ártatlanul Marina a pópát. .— Azt senki nem tudhatja, kisasszony. Ma beszenteltem Hijuba és Nikola házát, s megfüstöltem még udvarukat is. Szegények azt hiszik, hogy a kürtőn vitték ki feleségeiket, mert máskép valaki észre vette volna. Marczella szép s a másik is az. Siratja is Hljuba , Marczelláját, majd megbolondul utána. — Aztán még a boját is kínozza, veté oda a bajámé. — Szegény asszonyok! —mondta Marina. — Imádkoznunk kell Kaduka tisztelendő úr, nincs mit tenni. Ez a legjobb gyógyszer veszély idején. — Így van nagyságos asszonyom! — hagyta helyben a pópa, ki csak most vette észre, hogy a bójámé arcza nem piros többé, hanem olyan mint azelőtti volt. A redők mind előkerültek ismét. Aztán máskép is megváltozottnak látszott a bojárné. Egész tartásában különös valami volt, mintha lemondott volna ábrándjairól, s maga is belátta volna, hogy a sárga ősz nem képes virágokat hozni. A piperére sem fordított többé annyi gondot, csak a fekete fürtöket hagyta meg ; a többi eztezoma mind eltűnt. Pár napig volt boldog, ezt is vagyonával vásárolta meg , s most meghúzta magát, és remegett Michalesko Györgytől. XI. A halacséni nép reszketve gondolt a bojárra, s említésénél hármas keresztet vetett. Épen mint a roszi szellemek nevénél. Mert ilyen uraságot, s szerencsétlen időt még nem értek. Bizonyosan a roszok szállták meg s azok parancsára kínozza jobbágyait. Máskép nem is lehet. Alig köszöntött be az est, már egy lelket sem lehetett látni a faluban. Mind behúzta magát hajlékába, szemmel tartva az ajtót, s a szoba tűzhelyére lenyúló kürtőt. A mely házban ágyon kívül még a földön is fejküdtek, azok nagyobb biztonság okáért vagy a padhoz, vagy az ágylábhoz kötöztették oda magukat. Talán így nem egy könnyen viheti el őket a kisértet, mint gondol- ták. A lopás is megszűnt a gyászos időben, mert senki sem mert éjszaka künn maradni, ha mindjárt a fél falut neki adták volna is. — A domule s a kisértet! mondták összebúva s szent Miklóshoz imádkoztak. Csak a pópa, Kaduka Fülöp, érezte magát boldognak. A nép is annak tartotta, mert ördögűző — ki nem félhet, hogy elragadják a roszok. Mikor bámulattal hallgatták isten tiszteletén énekét, úgy tetszett nekik, hogy pópájuk sohasem volt lelkesültebb, szívhez szólóbb, mint a veszély napjaiban. Aztán arcza is olyan volt, mintha mennyei sugarak övezték volna, s csak az hiányzott, hogy az égbe repüljön. Barátságos, mosolygó tekintettel bátorította népét, s vigasztalásain még a legvénebb emberek is sírtak. S ha szobájában egyedül volt a pópa, akkor még derültebb szint öltött alakja, lázasan mutogatott kezével, s e közben hangosan nevetett. Majd öntudatlanul ült és gondolkozott valamin, s hozzá halkan suttogott is. Mintha istenhez fohászkodott volna, szemei ég felé néztek, s egész ihletettség szállta meg lelkét, s ajka egy szót, egy nevet rebegett: Marina! Ugyanekkor halk kopogás ébresztette föl gondolkozásából, s az ajtó megnyílt. A pópa ajkáról egy hang szállt el, mely után a vér arczába szökött, a föld remegett alatta, s dobogó szivéhez kapott. — Marina ! Itt, — nálam, szegény hajlékomban! Istenem, meg sem érdemeltem. A leányka szemérmesen foglalt helyet, a pópa pedig elébe állott. — Tisztelendő úr — szólt a leányka — azért jöttem, hogy imádkozzék értem, mert álmomban én- Igém is elvittek ... s én félek. Mialatt azt mondta, ragyogó szemét le nem vette a pópáról, ki alig birt boldogságában állam. Majd, hogy lábaihoz nem borult Marinának, ki talán nem is gyanította, hogy e perezben mi vett annyira erőt a szent I atyán. — Téged Marina, — engedd, hogy isten papja igy szólítson — nem vihet el a rész, mert te az ég angyala vagy , válaszolt a pópa kenetteljes hangon.