Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 1-26. szám)

1871-02-12 / 7. szám

7. Szám. 1871. Magyarország és a Nagyvilág A főrendiház, a képviselőház és Pest városa kép­viselő testületének tagjai 2 */2 órakor egybegyűltek az akadémia épületében s onnan pár önkin­t mentek a ha­lottas házhoz, mely előtt már helyet foglalt volt a szá­mos küldöttség, testület, a honvédség, sorhadi tisztikar, akadémia, magyar egyetem, József műegyetem, a mi­nisztériumok, úgyszintén az iskolák stb., többnyire gyászlobogókkal. A halottas házba alig száz ember férvén be, a nagyszámú közönség legnagyobb része a ház előtt várta a beszentelési szertartást, melyet II. Simon lipótvárosi plébános úr végzett. A ravatal körül könybelábadt szemekkel álltak a gyászoló családon kivül József főherczeg, gr. Belle­­garde mint a király képviselője, gr. Beust, Lónyay és Kuhn közös miniszterek, gr. Andrássy Gyula miniszter­­elnök s valamennyi magyar miniszter, Majláth György, a főrendiház elnöke, Somssich Pál képviselőházi elnök, Haynald érsek, Peitler, Pankovics, Kovács Zs. püspö­kök, Török Pál superintendens, a főrabbi, a főrendi és képviselőház, az egyetemi tanári kar kitűnőbb tagjai stb. Megrendítő jelenet volt a beszentelési szertartás ; a vigasztalhatlan családtagok kitörő fajait el nem fojt­­ható a komoly egyházi szertartás, sűrűn hullottak a kö­­nyek minden jelenlevő szeméből; József főherczeg, a miniszterek fájdalmas arczc­al hallgatták a lelkész utolsó áldását, mely után a márvány-koporsó becsukó­dott, hogy örökre elzárja előlünk nagy jelesünk képét. A koporsót nagy tölgykoszoru diszn­é, melynek lefüggő selyemszalagain arany betűkben a felírás volt olvas­ható : „A bécsi egyetemi magyar klubb.“ A ház előtt egybegyült roppant néptömeg minden tagja látni kívánta a beszentelési szertartást, s a tolon­gás leirhatlan volt; csak a felügyelő közegek buzga­l­­mának köszönhető, hogy semmi baleset sem zavarta meg a szomorú ünnepet. A beszentelés után a részvevő közönség távozott s a koporsó ismét a bánatos családé lett s másnap hét­főn reggel Ercsibe szállíttatott, hogy a családi sírboltba elhelyeztessék. A budai hídfőnél budavárosi huszárok csatlakoz­tak a halottas kocsihoz, melyet lassú menetében a rész itt is feltartóztatott, úgy hogy a Pestről később indult különféle küldöttségek utólérték s az egész szomorú társaság impozant menetté nőtt. Tétényen túl, az idáig vasúton jött vendégek, a miniszterek, magánosok, hírlap­írók csatlakoztak a menethez, melyet a falvakban nagy­számú nép és sorba állt iskolás gyermeksereg fogadott. Tizenegy óra után beért a gyászmenet Ercsibe, a templom elé. A koporsót országgyűlési képviselők emel­ték le a kocsiról s vitték be a templom közepén felállí­tott ravatalra, s a küldöttségek és vendégek a gyászoló családtagokkal elfoglalták helyeiket. A jobboldali pad elsején ült az özvegy és bánatos gyermekei, a baloldali első padon a miniszterek, aztán következtek az ország­gyűlés két házának, az akadémiának, a Kisf­aludy-társa­­ságnak, a ministériumoknak, sz­ékerfővárosnak és szá­mos testületnek és hatóságnak küldöttségi, melyek közül különösen kiemelendők Fehér megyéé, mint házigazdáé, élén a két alispánnal. A katafaik körül is fehérmegyei hajdúk álltak őrt. A gyászmisét Pauer kanonok mondta s nem volt senki a templomban, kinek kényei ne hullottak volna e szomorú szertartásnál. Mise után ismét országgyűlési képviselők vették vállaikra a koporsót, feltették a ha­lottas kocsira s a hosszú menet megindult a félórányira fekvő kisded kápolnához, melyben a családi sírbolt van. Ercsi hajdan az Eötvös család birtoka volt, most csak azon nehány arasznyi terület az övék, melyen temetkeznek. A gyászesemény s a komor szertartások által megrendített özvegy a templomból hazakisértetett; nem engedték a részvevők, hogy utolsó cseppig ürítse a ke­serű poharat s hallja a sírbolt ajtajának becsapódását is. A szűk, föld alatti sírboltba ismét képviselők vitték le a koporsót az elhunyt fiának s még nehány jó barát­nak kíséretében. Az utolsó imát egy ősz áldozát, Rad­­nics kanonok mondta, az aggkor s a meghatottság szaggatott hangjain. Radnics, az Eötvös család meg­hitt barátja volt az, ki több mint félszázad előtt meg­­álldotta Eötvös Józsefet a­ bölcsőben, s ő mondta po­raira az utolsó áldó szavakat is! A halottat kikisérők lassan oszladoztak, még egy végső pillantást vetve azon drága helyre, mely most már visszaválthatlanul magához ragadta felejthetetlen, halhatatlan jelesünket! Nem hagyhatjuk végül megemlítetten, hogy a rövid idő óta Pesten is működő temetkezési társaság, mely „Entreprise des pompes funebre“ (gyászünnepélyek válalata) czimen jó névre tett szert: a nagy férfiúhoz méltó díszszel rendezte és eszközölte úgy a ravatalnak Pesten történt fölállítását, mint a koporsónak pompás halottas szekeren Ercsibe átszállítását. * * * Apró vonások b. Eötvös életéből. B. Eötvös József halála alkalmából nagy szám­mal merülnek fel egyes epidózok, jellemvonások a jeles férfiú életéből s néhányat mi is érdekesnek tartunk fölemlíteni. Ismeretes azon jóslat, mely szerint b. Eötvösnek bakó általi halál van megírva a sors könyvében. Még 1848. előtt történt, hogy Eötvös Párisban mutatása al­kalmával több barátja társaságában elment Lenor­­mand kisasszonyhoz, a híres jósnőhez. A társaság jó kedvvel jövendöltetett magának minden lehetőt és lehe­tetlent, s Eötvösre kerülvén a sor, neki három dolog jó­soltatott. Először, hogy oly órát fog magához fűzni, ki boldoggá teendi; másodszor hogy a közönségesnél sokkal magasb állásra fog hazájában jutni s végül hogy a bitón fog meghalni. A két első teljesedésbe is ment, Eötvös boldog családi életet élt s már 1848-ban, 35 éves korában miniszter volt, mely állást 1867-ben újból elfoglalta. A harmadik jóslat azonban szerencsére nem valósult s legalább azon vigaszunk lehet, hogy jelesünk övéinek drága körében zárhatta le szemeit örök nyuga­lomra. De a hir azt beszélte, hogy Eötvös egész életé­ben legyőzhetlen borzalommal gondolt ezen akasztási jóslatra.* * d)­ Ezelőtt negyven évvel, 1830-ban , egy reggel jó­kora batyuval megrakva beköszöntött a még alig 17 éves Eötvöshöz legjobb barátja,­­ Szalay László s ma­gával vitte a zöldbe. A Margit-szigetre eveztek át egy lélekvesztő csónakon s ott a sziget csúcsán leheverészve, Szalay elővont csomagjából két üveg pezsgőt és­­ ne­hány hírlapot. Épen akkor jött meg a párisi júliusi for­radalom hire s a két ifjú lelkesülten ábrándozott a jövő, kivált az uj életre ébresztendő magyar haza jövője fö­lött. Midőn végre az est leszállni készült, a két barát haza indult; előbb azonban Szalay kiszakított tárczájá­­ból két üres lapot, ráírta a maga és Eötvös nevét, be­tette az egyik pezsgős palaczkba s ezt aztán jól elduga­szolva a Dunába dobta „Hátha megtalálja valaki a tenger valamely partján? Legalább ily módon fog hírünk messze terjedni,ő szólt. Megtalálta-e valaki a palaczkot ? Ki tudja? De a két lelkes ifju hire tetteik folytán mesz­­sze terjedt s bár mindketten hideg sírban porladoznak már, élni fognak örökké a nemzet emlékében. Az első nagy csapás, mely Eötvöst még ifjúkorá­ban érte, atyjának vagyonbucása volt. Eötvös jótállást vállalt atyjáért, s ez ügyre vonatkozólag azon időben következő kis történet szállongott, bizonyságául, meny­nyire megnyerte a fiatal író szabadelvű elvei által a közszeretetet. A hitelezők közt volt S. báró is, kihez Eötvös azon kéréssel ment egy ízben, hogy lenne egy kis türelemmel, míg követelése kiegyenlíttethetik. „Lássa, — szólt — én most csak írói keresményemből élek, tehát lassan megy a pénzgyűjtés; kérem, várjon egy kis ideig.“ A gazdag báró azonban semmit sem akart erről tudni, s Eötvös lehangoltan távozik. S. báró még a lépcsőn is utána kiáltá: „Ismétlem, meg akarom kapni pénzemet.“ A lépcsőn találkozik Eötvös egy zsi­dóval, kit nem ismert, de ki e szavakkal szóllta meg : „Hallottam, mit beszélt a gazdag báróval; önnek 4000 frtra van szüksége; én kölcsön adom, majd visszaadja, ha pénze lesz.“ Eötvös meglepetve mondá, hogy nem is ismeri. „De én ismerem önt,“ felelt az idegen ,tu­dom, mit tett ön már eddig is a szabadság érdekében.“ S nem tágított mindaddig, mig Eötvös a pénzt el nem fogadta s ki nem elégítette gazdag hitelezőjét. És az ismeretlen nem is csalatkozott; az első pénzösszeg, melylyel Eötvös rendelkezhetett, a nemeslelkü zsidó követelésének kiegyenlítésére volt szánva. * * * Bámulatos volt Eötvös munkássága; a szó szo­ros értelmében halálra dolgozta magát, miután kü­lönben is gyenge testalkattal birt. Naponkint 9 órakor már hivatalában volt s szakadatlanul dolgozott 1 óráig ; ekkor haza ment s 3-ig magánkihallgatáson foglat­t minden osztálybeli panaszos és kérelmező feleket, aztán gyorsan ebédelt, többnyire 10—15 percz alatt, s ismét hivatalos dolgai után látott, ha ugyan minisztertanács vagy pártértekezlet nem vette igénybe. Este ismét író­asztalához ült, — vagy inkább állt, mert állva dolgo­zott, —, s reggeli három-négy óráig szünet nélkül tudo­mányos vagy szépirodalmi munkával foglalkozott. E roppant megerőltetésnek természetes következménye jön, hogy gyenge testalkata megtörött. Betegsége gyógyulását Karlsbad forrásától re­mélte s ide rándult ki nyáronként, a „fekete elefánt“ szerény házában tartván évenként szállását. Ismerősei­nek szerette mutogatni azon házat, melyben hajdan Goethe lakott, s azon emléktáblát, melyet Karlsbad pol­gármestere az ő korholásai folytán tétetett a Goethe­­házra. Egy ízben, — beszéli Ráth Mór, kivel a boldo­gult szívélyes viszonyban állott, a „fekete elefánt“ első emeleti szobájába vitte fel Eötvös, azon hírrel, hogy kellemes meglepetés érte é­s ragyogó arczczal mutatta első unokájának arczképét, mondván, hogy unokájának születése volt talán életében az egyetlen öröm, melyet nem szenvedések árán vásárolt meg. „A röm már meg is vette a mezőhegyesi kanczát, melynek csikóján a kis Návay egykor lovagolni fog; talán jobb ajándék is — végre mosolyogva, — mint a mit én szántam neki egy­kori ajándékul: Goethe összes munkáinak diszkiadása.“ * * * Eötvös összes műveinek kiadását is tervezte be­tegsége alatt s az egész húsz kötetre terjedt volna, és pedig 10 kötet politikai és tudományos, ugyanannyi szépirodalmi mű, egy tükörben mutatva dicsőn megfu­tott írói pályájának egész képét. Már betegen javítgatta a „XIX-század eszméi“ kiadásra szánt II. kötetét; irt hozzá uj előszót s majd minden lapon trónnal egészen új sorokat. „Íme“, mondá, „e mű első kötetét Szalay László fordítá az eredeti németből; ő értett engem és fordításán alig kellett változtatnom. A második kötetet germanizmusaimnak ellenségei fordították és mert nem értettek, talán jobb magyarságot, de nem az én könyvemet adták sajtó alá. Hanem valóságos lelki örö­mömre szolgál, hogy 20 év rázkódásai és keserűséggel teli tapasztalásai után is minden sort aláírhatok, melyet akkor közzé tettem.“ * * * A „Gondolatok“ új kiadását is szóba hozta Ráth Mórral; kivett íróasztalából egy csomó kis zseb-jegyző­könyvet s szólt: „Nézze, ezek tele vannak gondolatok­kal, csak le kellene íratnom s még három-négy kötetet is adhatnék ki. íme, téve hozzá mintegy elborulva a közel­ségnek előérzetén, és íróasztalának kéziratokkal teli fiókjaira mutatva, én nagyon szerző ember soha­sem voltam. Az, mit nemzetemnek és családomnak hagyhatok, e fiókokban fekszik.“ * * * Eötvös végső nyilatkozatainak egyike. Bismark­­ról volt szó. „Igen műveit, nagyon eszes ember“, mondá a báró, „de azért mégis Dzsingiszkhán!“ Báró Eötvös József halálára. I. Gyász födi a bátrak nagy vesztés érte hazáját. A magas eszmevilág hős avatottja kimúlt. Szent harczot vívott, s mind győztes bajnok esett el Még rogytában is ő nékie hódol a föld. I­ONORI JeWREWK jlMIL. II. A háború elzúgta viharát, Kifizetett a halál dús adója, S a magyar nép csudáivá lát Csapást, melytől a végzet­et megóvja. „Egünkön, hála, nincsen ily ború !“ — S villámra hasad a menny tiszta béke. — Ezret temettek ? Olcsó háború ! Eötvöst vesztettük. Drága, drága béke! „13ORSSZEM JaNKÓ“-BÓL. 77

Next