Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 1-26. szám)
1871-02-12 / 7. szám
7. Szám. 1871. Magyarország és a Nagyvilág A főrendiház, a képviselőház és Pest városa képviselő testületének tagjai 2 */2 órakor egybegyűltek az akadémia épületében s onnan pár önkint mentek a halottas házhoz, mely előtt már helyet foglalt volt a számos küldöttség, testület, a honvédség, sorhadi tisztikar, akadémia, magyar egyetem, József műegyetem, a minisztériumok, úgyszintén az iskolák stb., többnyire gyászlobogókkal. A halottas házba alig száz ember férvén be, a nagyszámú közönség legnagyobb része a ház előtt várta a beszentelési szertartást, melyet II. Simon lipótvárosi plébános úr végzett. A ravatal körül könybelábadt szemekkel álltak a gyászoló családon kivül József főherczeg, gr. Bellegarde mint a király képviselője, gr. Beust, Lónyay és Kuhn közös miniszterek, gr. Andrássy Gyula miniszterelnök s valamennyi magyar miniszter, Majláth György, a főrendiház elnöke, Somssich Pál képviselőházi elnök, Haynald érsek, Peitler, Pankovics, Kovács Zs. püspökök, Török Pál superintendens, a főrabbi, a főrendi és képviselőház, az egyetemi tanári kar kitűnőbb tagjai stb. Megrendítő jelenet volt a beszentelési szertartás ; a vigasztalhatlan családtagok kitörő fajait el nem fojtható a komoly egyházi szertartás, sűrűn hullottak a könyek minden jelenlevő szeméből; József főherczeg, a miniszterek fájdalmas arczcal hallgatták a lelkész utolsó áldását, mely után a márvány-koporsó becsukódott, hogy örökre elzárja előlünk nagy jelesünk képét. A koporsót nagy tölgykoszoru diszné, melynek lefüggő selyemszalagain arany betűkben a felírás volt olvasható : „A bécsi egyetemi magyar klubb.“ A ház előtt egybegyült roppant néptömeg minden tagja látni kívánta a beszentelési szertartást, s a tolongás leirhatlan volt; csak a felügyelő közegek buzgalmának köszönhető, hogy semmi baleset sem zavarta meg a szomorú ünnepet. A beszentelés után a részvevő közönség távozott s a koporsó ismét a bánatos családé lett s másnap hétfőn reggel Ercsibe szállíttatott, hogy a családi sírboltba elhelyeztessék. A budai hídfőnél budavárosi huszárok csatlakoztak a halottas kocsihoz, melyet lassú menetében a rész itt is feltartóztatott, úgy hogy a Pestről később indult különféle küldöttségek utólérték s az egész szomorú társaság impozant menetté nőtt. Tétényen túl, az idáig vasúton jött vendégek, a miniszterek, magánosok, hírlapírók csatlakoztak a menethez, melyet a falvakban nagyszámú nép és sorba állt iskolás gyermeksereg fogadott. Tizenegy óra után beért a gyászmenet Ercsibe, a templom elé. A koporsót országgyűlési képviselők emelték le a kocsiról s vitték be a templom közepén felállított ravatalra, s a küldöttségek és vendégek a gyászoló családtagokkal elfoglalták helyeiket. A jobboldali pad elsején ült az özvegy és bánatos gyermekei, a baloldali első padon a miniszterek, aztán következtek az országgyűlés két házának, az akadémiának, a Kisfaludy-társaságnak, a ministériumoknak, székerfővárosnak és számos testületnek és hatóságnak küldöttségi, melyek közül különösen kiemelendők Fehér megyéé, mint házigazdáé, élén a két alispánnal. A katafaik körül is fehérmegyei hajdúk álltak őrt. A gyászmisét Pauer kanonok mondta s nem volt senki a templomban, kinek kényei ne hullottak volna e szomorú szertartásnál. Mise után ismét országgyűlési képviselők vették vállaikra a koporsót, feltették a halottas kocsira s a hosszú menet megindult a félórányira fekvő kisded kápolnához, melyben a családi sírbolt van. Ercsi hajdan az Eötvös család birtoka volt, most csak azon nehány arasznyi terület az övék, melyen temetkeznek. A gyászesemény s a komor szertartások által megrendített özvegy a templomból hazakisértetett; nem engedték a részvevők, hogy utolsó cseppig ürítse a keserű poharat s hallja a sírbolt ajtajának becsapódását is. A szűk, föld alatti sírboltba ismét képviselők vitték le a koporsót az elhunyt fiának s még nehány jó barátnak kíséretében. Az utolsó imát egy ősz áldozát, Radnics kanonok mondta, az aggkor s a meghatottság szaggatott hangjain. Radnics, az Eötvös család meghitt barátja volt az, ki több mint félszázad előtt megálldotta Eötvös Józsefet a bölcsőben, s ő mondta poraira az utolsó áldó szavakat is! A halottat kikisérők lassan oszladoztak, még egy végső pillantást vetve azon drága helyre, mely most már visszaválthatlanul magához ragadta felejthetetlen, halhatatlan jelesünket! Nem hagyhatjuk végül megemlítetten, hogy a rövid idő óta Pesten is működő temetkezési társaság, mely „Entreprise des pompes funebre“ (gyászünnepélyek válalata) czimen jó névre tett szert: a nagy férfiúhoz méltó díszszel rendezte és eszközölte úgy a ravatalnak Pesten történt fölállítását, mint a koporsónak pompás halottas szekeren Ercsibe átszállítását. * * * Apró vonások b. Eötvös életéből. B. Eötvös József halála alkalmából nagy számmal merülnek fel egyes epidózok, jellemvonások a jeles férfiú életéből s néhányat mi is érdekesnek tartunk fölemlíteni. Ismeretes azon jóslat, mely szerint b. Eötvösnek bakó általi halál van megírva a sors könyvében. Még 1848. előtt történt, hogy Eötvös Párisban mutatása alkalmával több barátja társaságában elment Lenormand kisasszonyhoz, a híres jósnőhez. A társaság jó kedvvel jövendöltetett magának minden lehetőt és lehetetlent, s Eötvösre kerülvén a sor, neki három dolog jósoltatott. Először, hogy oly órát fog magához fűzni, ki boldoggá teendi; másodszor hogy a közönségesnél sokkal magasb állásra fog hazájában jutni s végül hogy a bitón fog meghalni. A két első teljesedésbe is ment, Eötvös boldog családi életet élt s már 1848-ban, 35 éves korában miniszter volt, mely állást 1867-ben újból elfoglalta. A harmadik jóslat azonban szerencsére nem valósult s legalább azon vigaszunk lehet, hogy jelesünk övéinek drága körében zárhatta le szemeit örök nyugalomra. De a hir azt beszélte, hogy Eötvös egész életében legyőzhetlen borzalommal gondolt ezen akasztási jóslatra.* * d) Ezelőtt negyven évvel, 1830-ban , egy reggel jókora batyuval megrakva beköszöntött a még alig 17 éves Eötvöshöz legjobb barátja, Szalay László s magával vitte a zöldbe. A Margit-szigetre eveztek át egy lélekvesztő csónakon s ott a sziget csúcsán leheverészve, Szalay elővont csomagjából két üveg pezsgőt és nehány hírlapot. Épen akkor jött meg a párisi júliusi forradalom hire s a két ifjú lelkesülten ábrándozott a jövő, kivált az uj életre ébresztendő magyar haza jövője fölött. Midőn végre az est leszállni készült, a két barát haza indult; előbb azonban Szalay kiszakított tárczájából két üres lapot, ráírta a maga és Eötvös nevét, betette az egyik pezsgős palaczkba s ezt aztán jól eldugaszolva a Dunába dobta „Hátha megtalálja valaki a tenger valamely partján? Legalább ily módon fog hírünk messze terjedni,ő szólt. Megtalálta-e valaki a palaczkot ? Ki tudja? De a két lelkes ifju hire tetteik folytán meszsze terjedt s bár mindketten hideg sírban porladoznak már, élni fognak örökké a nemzet emlékében. Az első nagy csapás, mely Eötvöst még ifjúkorában érte, atyjának vagyonbucása volt. Eötvös jótállást vállalt atyjáért, s ez ügyre vonatkozólag azon időben következő kis történet szállongott, bizonyságául, menynyire megnyerte a fiatal író szabadelvű elvei által a közszeretetet. A hitelezők közt volt S. báró is, kihez Eötvös azon kéréssel ment egy ízben, hogy lenne egy kis türelemmel, míg követelése kiegyenlíttethetik. „Lássa, — szólt — én most csak írói keresményemből élek, tehát lassan megy a pénzgyűjtés; kérem, várjon egy kis ideig.“ A gazdag báró azonban semmit sem akart erről tudni, s Eötvös lehangoltan távozik. S. báró még a lépcsőn is utána kiáltá: „Ismétlem, meg akarom kapni pénzemet.“ A lépcsőn találkozik Eötvös egy zsidóval, kit nem ismert, de ki e szavakkal szóllta meg : „Hallottam, mit beszélt a gazdag báróval; önnek 4000 frtra van szüksége; én kölcsön adom, majd visszaadja, ha pénze lesz.“ Eötvös meglepetve mondá, hogy nem is ismeri. „De én ismerem önt,“ felelt az idegen ,tudom, mit tett ön már eddig is a szabadság érdekében.“ S nem tágított mindaddig, mig Eötvös a pénzt el nem fogadta s ki nem elégítette gazdag hitelezőjét. És az ismeretlen nem is csalatkozott; az első pénzösszeg, melylyel Eötvös rendelkezhetett, a nemeslelkü zsidó követelésének kiegyenlítésére volt szánva. * * * Bámulatos volt Eötvös munkássága; a szó szoros értelmében halálra dolgozta magát, miután különben is gyenge testalkattal birt. Naponkint 9 órakor már hivatalában volt s szakadatlanul dolgozott 1 óráig ; ekkor haza ment s 3-ig magánkihallgatáson foglatt minden osztálybeli panaszos és kérelmező feleket, aztán gyorsan ebédelt, többnyire 10—15 percz alatt, s ismét hivatalos dolgai után látott, ha ugyan minisztertanács vagy pártértekezlet nem vette igénybe. Este ismét íróasztalához ült, — vagy inkább állt, mert állva dolgozott, —, s reggeli három-négy óráig szünet nélkül tudományos vagy szépirodalmi munkával foglalkozott. E roppant megerőltetésnek természetes következménye jön, hogy gyenge testalkata megtörött. Betegsége gyógyulását Karlsbad forrásától remélte s ide rándult ki nyáronként, a „fekete elefánt“ szerény házában tartván évenként szállását. Ismerőseinek szerette mutogatni azon házat, melyben hajdan Goethe lakott, s azon emléktáblát, melyet Karlsbad polgármestere az ő korholásai folytán tétetett a Goetheházra. Egy ízben, — beszéli Ráth Mór, kivel a boldogult szívélyes viszonyban állott, a „fekete elefánt“ első emeleti szobájába vitte fel Eötvös, azon hírrel, hogy kellemes meglepetés érte és ragyogó arczczal mutatta első unokájának arczképét, mondván, hogy unokájának születése volt talán életében az egyetlen öröm, melyet nem szenvedések árán vásárolt meg. „A röm már meg is vette a mezőhegyesi kanczát, melynek csikóján a kis Návay egykor lovagolni fog; talán jobb ajándék is — végre mosolyogva, — mint a mit én szántam neki egykori ajándékul: Goethe összes munkáinak diszkiadása.“ * * * Eötvös összes műveinek kiadását is tervezte betegsége alatt s az egész húsz kötetre terjedt volna, és pedig 10 kötet politikai és tudományos, ugyanannyi szépirodalmi mű, egy tükörben mutatva dicsőn megfutott írói pályájának egész képét. Már betegen javítgatta a „XIX-század eszméi“ kiadásra szánt II. kötetét; irt hozzá uj előszót s majd minden lapon trónnal egészen új sorokat. „Íme“, mondá, „e mű első kötetét Szalay László fordítá az eredeti németből; ő értett engem és fordításán alig kellett változtatnom. A második kötetet germanizmusaimnak ellenségei fordították és mert nem értettek, talán jobb magyarságot, de nem az én könyvemet adták sajtó alá. Hanem valóságos lelki örömömre szolgál, hogy 20 év rázkódásai és keserűséggel teli tapasztalásai után is minden sort aláírhatok, melyet akkor közzé tettem.“ * * * A „Gondolatok“ új kiadását is szóba hozta Ráth Mórral; kivett íróasztalából egy csomó kis zseb-jegyzőkönyvet s szólt: „Nézze, ezek tele vannak gondolatokkal, csak le kellene íratnom s még három-négy kötetet is adhatnék ki. íme, téve hozzá mintegy elborulva a közelségnek előérzetén, és íróasztalának kéziratokkal teli fiókjaira mutatva, én nagyon szerző ember sohasem voltam. Az, mit nemzetemnek és családomnak hagyhatok, e fiókokban fekszik.“ * * * Eötvös végső nyilatkozatainak egyike. Bismarkról volt szó. „Igen műveit, nagyon eszes ember“, mondá a báró, „de azért mégis Dzsingiszkhán!“ Báró Eötvös József halálára. I. Gyász födi a bátrak nagy vesztés érte hazáját. A magas eszmevilág hős avatottja kimúlt. Szent harczot vívott, s mind győztes bajnok esett el Még rogytában is ő nékie hódol a föld. IONORI JeWREWK jlMIL. II. A háború elzúgta viharát, Kifizetett a halál dús adója, S a magyar nép csudáivá lát Csapást, melytől a végzetet megóvja. „Egünkön, hála, nincsen ily ború !“ — S villámra hasad a menny tiszta béke. — Ezret temettek ? Olcsó háború ! Eötvöst vesztettük. Drága, drága béke! „13ORSSZEM JaNKÓ“-BÓL. 77