Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 1-26. szám)

1871-02-12 / 7. szám

7. Szám. 1871.Magyarország és a Nagyvilág. Z ŐS-r RÓMAI IDŐKBŐL. Viador-küzdelem és állatbőszités a pompejii színkörben, Kr. születése után 79-ik évben. Motto : Ave Caesar­ morituri te salutant. (Folytatás.) Az állatbőszités. A tubafuvók jelt fúnak, mire a tömeg dulakodva, öklöződve tolong előbbi helyeire. A nap ezalatt alább szállt, s a közel tenger felől hűvös szellő lengedez. Halljátok a felingerelt állatok ordítását, bőgését ? Nézzétek, mily dühödten tombolnak vasrostélyaik mögött. Most egy újabb jelre felnyílnak a ketreczek vas­­rács-ajjai. A tömeg az ülésekre áll, ordítva, toporzé­kolva, taszigálódva. Egy előiramló zergecsoport kezdi meg a kegyetlen vad hajszolást. Nyomukban két napig éheztetett mérges kutyák, melyek dühösen marczangol­­ják a színkör egyik végéből a másikba iramodó és semerre sem menekülhető szegény párákat. Pompeji tombol a padokon. Ezalatt odább is megkezdődött a küzdés ember és állat közt. Egy numidiai medvepár bőgre igyekszik széttépni a bestiarius (állatbőszítő) által rájuk dobott ruhadarabot, melybe mindinkább bebonyolítják magukat. Az egyik, dárdadöféstől átszúrva, már a homokban fet­­reng ; az ember szívére hathatna a vergődő állat kínos nyöszörgése, hanem a vérszemet kapott tömeg tapsol az állatvivő ügyességén. Bömbölve rohan elő most nagy szökésekben egy fiatal oroszlán, szétriasztva mindenfelé minden állatot. Egy meztelen óriás van arra rendelve, hogy vele szembeszálljon, a vad azonban, meghunyászkodva az emberi tekintet előtt, vonakodni látszik a vele való küzdést elfogadni. A padokról szitkokat szórnak az állatkirályra: „Piha, piha, te macska! Szúrd le, bestiarius!“ Ez, életéért, vagy talán szabadságáért küzdve, az állatra rohan tőrével, s most megered a szörnyű küzdelem. De mily riadó ordítás rendíti meg megint a néző­padokat? „Julia bikája!“ ezt kiáltják. „Itt van! Itt van!“ A szép fekete bika, derekán mozaik­ övvel átszo­­rítva, orrlyukaiban arany karikát tartva, két embertől vezettetve, hatalmas lépésekben jelenik meg a szín­körben. Tompa bőgőssel viszonozta a tömeg üdvözlő or­dítását, az egész világot viadalra híva ki villogó sze­mével és erőteljes vastag nyakával. „Ereszszétek el a macskát!“ hangzik a magasból. És adott jelre roppant ugrásokban szökik elő a ketreczekből egy párducz. A szép vadállat megjelenése csodálkozó ordítást idéz elő a még vadabb tömegben. A párducz, körüljárva a színkört, egyszerre észre­­­­veszi hatalmas ellenfelét. Fogait csattogtatva, egyre szűkebb körben járja körül a bikát, lesve, honnét, mely perczben kezdheti meg legelőnyösebben a viadalt, ha­nem amaz, jókor tájékozván magát, fejét térdei közzé vágva, szemeivel és előretartott szarvaival kiséri a pár­ducz minden mozdulatát. Az egész nézőtömeg a méltóságos bika mellett foglalt pártot. „Rajta, bika, ne hagyd magad!“ Egy rövid bőgés, rövid szökkenés a macska részé­ről , hanem a bika ugrás közben, a levegőben felkapja őt szarvaival, s magasra föllódítja, úgy, hogy a párducz bukfenczeket hányva, fájdalmas ordítással zuhan le. De a győztes bika, ennyivel még meg nem elégedve, egyik szarvával felhasítja oldalát, melyből gőzölögve fordul ki a párducz belseje. A párducznak vége. Julia egész Pompeji hódolatát fogadja páholyában. A kifáradt győztesre bokréták, tarka szalagok, repülnek, s tetszésnyilatkozatoktól kisérve czammog ki fáradtan a küzdtérről. Uj tuba-jel, s most egymásután rohannak be bi­­valok, oroszlánok, medvék, vaddisznók, párduczok, szarvasok, kutyák. Most aztán oly hajszolás indul meg, milyen a legféktelenebb képzelődés határain is kívül esik. A padokon tombol a tömeg, ordítása fölülmúlja a vadállatokét. A dulakodó állatok közt jár hosszú bottal egy po­ros öltözetű öreg. Ezüstfehér haja össze van kuszálva, szakálla térdig ér, lábai véresek a hosszú vándorlástól. Időnként meg-megállva, kihívólag látszik daczolni a halállal. A vadállatok fogcsikorgatva, morogva veszik körül az uj jövevényt, s kimért távolban, szorongó te­kintettel kisérik lépteit. „Ez zsidó! —“ hallatszik a padokról. — „Fogjátok meg. Megölte csecsemőinket, s megitta vérüket!“ A nazarénus nem ügyelve a vad kiáltásra, égre emelt kezekkel fohászkodik atyái istenéhez: „Ábrahám, Izsák és Jákob istene! Negyven esz­tendeig vándorlók már hazátlanul, nyugtalanul e földön; szemeim kiapadtak, testem kiszáradt s kimerült, lábaim kisebesedtek. A te isteni szavad átkától érve és üldözve, minden teremtéstől kerülve, minden ajtótól eltaszítva, még a halál által is kerülve, melyet pedig mindenütt keresek. Könyörülj rajtam, mindenek ura, könyörülj, könyörülj! Add meg nyomorult fiadnak a rég óhajtott halált.“ Az állatok ordítnak, de a zsidó érintetlen halad el a dühöngök közt, nyugat felé irányozva lépteit, hogy kilenczedszer járja körül a földet. Fővárosi életkép. III. A dunavizes. (J­a­n­k­ó János eredeti tollrajza.) Vége. A nap leszállt a tengerbe, a sokaság szétoszlott, csend van az amphitheatrumban. A fekete falak kisér­­tetszerű sötét árnyakat vetnek. A folyosókon baglyok és denevérek röpködnek. A padok közt, idecsalva a vér­szag által, magános ordas ólálkodik; am odább még most is vonaglik egy lassan kiszenvedő állat itt felejtett hullája, mellette egy megölt viador földbe ásódott tőre; egy aludtvér-tócsából apró léggömbök szállinkáznak föl, megfertőzve a léget. A kevéssel ezelőtt népes padok közt halotti csend, a gyorsan beálló éjszaka eltakarja 79

Next