Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 27-53. szám)
1871-07-02 / 27. szám
366 Magyarország és a Nagyvilág. 27. Szám. 1871 FAUSTBÓL. Forditottis 1УСТХ LAJOS. * A tragédia első része. Éj. Góth holtives szülő szobában Faust nyugtalankodva ül asztala mellett. Faust. Jurisprudents — meg Medikát — Hej! — és még hozzá Philosophiát------Meg Theologiát is, — úgy tudom — Végig tanultam hévvel — fájdalom ! Most itten állok, én szegény bolond, És tudok annyit épp, mint akkorond. Volnék magister, s doktor még reá, És hurczolom tiz éve föl s alá, Kasul-keresztül, homlok és hanyatt orruknál fogva tanitványimat, S látom, hogy tudnunk — semmit sem lehet. Ez tüzes lánggal eszi szivemet. Igaz, okos vagyok — mit használ ? — A sok professor, pap, doktor s egyéb pimasznál, Aggály és kétség engem sohse gyötrött, Nem ijeszt engem sem pokol, sem ördög, De örömem is oda ám! Nem képzelem, úgy igazán. Hogy tudnék bármit, ami jó, S az emberekre üdvhozó. És aztán se javam, se kincsem, Világi tisztességem sincsen — Eb sem viselné az ily életet! Azért választom a bűvészetet, Hogy szellemajkról ellesem, Mindazt, mi rejtett és titok. S ne kelljen oly keservesen Tanítanom, mit nem tudok, Hogy lássam, benn, legvelejében Mi tartja a világot épen, Hogy lássam az erőt a magban, S ne babráljak üres szavakban. Oh néznél utoljára bár Kínomra, nyájas holdsugár! Te, kit én asztalomnál ottan Oly számos éjen virrasztottam. Hányszor, papír s könyv halmazán Átköszöntél, bús czimborám! Bár szép nyomodban járhatnék Barlangos,odvas hegytetőkön, Lelkek közt lengve szállhatnék Fényedtől párolgó mezőkön. — Bár tudatlan, de boldogabban Fürödhetném friss harmatodban! Jaj! Most is szőrű börtönöm! Eh, átkos, fülledt kőverem! Hol még a napfény is, az édes Festett üregtől bús, sötétes. Tetőig és köröskörül Kormos papírral elragasztva, Dobozzal, üveggel s diszül Dibdált szerekkel béakasztva; Közbül könyvhalmaz únt pora, Mit férgek nemzedéke rágott, Dédesök molyos bútora — Ez is világ! A te világod! S még kérdezed, aggó szived Szorúlt kebledben miért senyved ? Mi gyötrelem akasztja meg A lüktetésben életnedved ? — — Az élő természet helyett, Hová az isten helyezett, Mi vesz körül ? Csak romba pára, ! És hullacsont és dögnek váza! El! Menekülj! Előtted a világ ! E titokteljes könyv emitt meg, Mit maga Nostradamus irt meg, Ne volna gazdag társaság ? A csillagjárást megtanítja, S ha mestered a természet lesz, A lelkek kapuját kinyitja S mint szellem szólhatsz szellemekhez. *) Olvastatott a Kisfaludy-társaság ülésén jun.24-án. Hiába fejti száraz elméd A könyvből itt a puszta jelvényt. — Körültem vagytok szellemek: Ha ér szavam, feleljetek ! (Fölnyitja a könyveket s megpillantja a makrokozmus képleteit.) Hah ! Itt e jel, mi kéjt áraszt megint Minden érzékimen keresztül! Idegeimben, ereimben mind Uj boldogságnak ifjú tüze pezsdül. Istenkéz rajzol á e képeket, Hogy bennem a vészt úgy csititják, Szegény szivem örömre szítják, S a működő természetes Legtitkosabb ereiben kinyitják? Isten vagyok ? Szemem oly mélyre lát! E tiszta vonalakban itt Látom a létnek ereit; Most értem csak a bölcs szavát: „A szellemvilág nincs elzárva, A szemed vak, a szived árva — Föl, föl, búvár s füröszd serényen A földi keblet hajnalfényen.“ (Nézi a jelvémet.) Oh, hogy szövődik rész egészbe ! Hogy adják, föl- és lemenet, Mennybéli erők kézről kézre Az arany mező-vedreket! » Hogy szállnak — áldást csurgó szárnynyal Összhangba’ zöngve, — égről földre —A minden mindenségen által! Mily látvány! — Ah, de látvány csak — nekem ! Hol foglak meg, természet, végtelen! Hol vagytok, emlék ? Hol, ti létezek, Melyekhez ég és föld tapad, Mikért e hervadt szív majd megszakad, Tápláltok, folytok s én csak epedek ? (Boszosan fordit és megpillantja a földszellem képletét ) Mi más hatása van e képnek! Téged, földszellem, jobban érlek. Már érzem, erőm telten csordúl, Már lángolok, mint ifjú bortól. Már érzek erőt a világba kiállni, Viselni földi kínt, gyönyört, A vészekkel bírókra szállni, S nem törni meg, ha hajóm összetört, Felleg borúl fölöttem — A hold elrejti fényét — Eltűnik a mécs — Gőzpára kél — sugarak czikáznak Fejem körül — a boltozatról Hideg fuvalom dől S megborzogat engem. Körömben érzelek, áhított szellem! Olts alakot! Hah — hogy nyilas szivemben ! Mint érzem vajúdan Fölkavarodni valóm ! Hozzád fogódzik keblemben a lélek: Állj! Állnod kell! Elé, s ha addig élek ! (Fölkapja a könyvet s rejtelmesen kimondja a szellemidézetet ; véres lány csap elő s a lángban megjelen a Szellem.) Szellem. Ki szólított ? Faust (elfordultan.) Jaj, szörnyű látomás! Szellem. Hatalmas igézettel hívtál Pályám köréből szíva szívtál. S most — Faust. El nem bírlak, óriás ! Szellem. Óhajtasz látni lelkendezve, Hallgatni szavamra, tekintni szemembe. Megindít lelked vajúdása, Jövök — s te, égi lények mása, Remegve állasz ? Hol most röpke lelked, Mely önmagában világot teremtett, — Mely kéjremegve kérkedett, Hogy vélünk, szellemekkel egy lehet? Hol az a Faust, ki mondva: Jöjj el! Felém tolakodott egész erővel? Te vagy, kiben — a mint lebemmel érlek — Fenékig reszket szív és lélek, Ijedten elgörnyesztett féreg ? Faust: Én tőled a lánynak alkotása ? Én vagyok, Faust, lényednek mása! Szellem. A tett viharán, A lét özönén, Föl, alá szaporán Megyek én, kelek én. Temetés foganásra, Mint tenger nyúl, Lét váltakozása Határtalanúl. Így forg az Idős fonalas kerekén Az Isten örök köpenyét szövöm én. Faust. " Te fürge szellem, a világba omló Magam’ hozzád mily közel érezem ! Szellem. Oly szellemhez, kit fölfogsz, vagy hasonló. Én hozzám nem! (Eltűnik) Faust (leroskanva.) Nem hozzád? Kihez hát ? Én, isten mása! És Csak nem is hozzád? ! (Kopogtatás.) Pokol! — Ez famulusom , ismerem! Elfoszlik minden üdvöm semmivé. Hogy ép e gazdag látomás közé Ez a kiszáradt csoszogó terem ! Wagner (hálókabátban és hálósipkával, mécsessel kezében. Faust kedvetlenül elfordit.) Bocsáss meg, hallak künn szavaltam — Ugy é, hogy görög drámát olvasál ? E szakban férne rám is valami, Mert mai nap ez szörnyű becsben áll. Nem ritka az oly fölfogás: Papot taníthat a komédiás. Faust. Igen, ha komédiás a pap, Amint megesik mai nap. Wagner. Ah, aki úgy múzeumában ül, S csak ünnepnap’ lát alig a világba, Csak mintegy látcsőn, amúgy messzirül, Hogy hasson szóval az a sokaságra ? Faust. Ha benned nincs, hiába űzöd künn, Ha nem lelkedből forr üdén És őserővel, jóizün Nem vesz erőt a hallgató szivén. Ülhetsz te toldva, főzve újra Zagyván, mi mástól ott maradt, S szíthatsz, parázsbuczkádba fújva, Kinos, keserves lángokat. Gyerektaps, hogyha ez kell, meglesz —Majmok is lesznek részeden, De szívhez szivet nem teremtesz, Ha szivednek nincs része benn. Wagner. De szónokot előadás teszen, S én hátra vagyok ebbe’, tudom ! Faust. Keress a becsületes után, Ne légy csörgősipkás bolond. Ész s érzés segitnek magukon, Nem kell azoknak sok műgond. S ha van hát mondani valód, Kell még kergetned arra szót? A ti fényes beszéditek, hiába. Melyekkel fodrot süttök a világ hajába, ízetlenek, mint köderesztő szél, Mely őszi lombon fázva zöngicsél.