Magyarország és a Nagyvilág, 1872 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1872-12-29 / 52. szám

52. Szám. 1872.Magyarország és a Nagyvilág. Néhány év előtt a hazai lapok közlötték : valahol felfedezték P. egy aszódi tanuló korából fönmaradt szépírás, gyakorlati példányát. Az itt közlött kézirat azonban kétségtelenül régibb, mint azt röviden kimu­tatom. A ki P. ifjúkori keze vonásait valaha látta és megfigyelte, azonnal észreveszi az azok és e maradvány közt roppant különbséget. Petőfi keze írása 16—18 éves korában nemcsak határozott, szabályos vonásokat mutatott, hanem valóban szépnek is mondható, míg az itteni még egészen magán viseli az írás mesterségében való határozatlanság, szabálytalanság, szóval kezdetle­gesség nyomait. Ez tehát már magában is oda utal, hogy midőn ezt irta, még nagyon is gyermeknek kel­lett lennie. Továbbá azon korban, midőn megismerem, t. i. 1839-ben ő is leírt a latin nyelvben annyi jártas­ságot, mint mi többiek, ami minden esetre jóval több volt, mint a mennyit a latin nyelvből a mostani gym­­nasiumi ifjúság az érettségi vizsgálaton is tanusít. Hiszen a tudományoknak latin nyelven tanulása neki semmi nehézséget nem okozott. E kézirata pedig mu­tatja, hogy akkor azt, a­mit irt, még nem értette, mert a szokott versből nemcsak hogy egy sor egészen kimaradt, hanem az utolsó két sor­ban a „natus“ és „vocatus“ el is van cserélve. Tehát ezt több évvel 1839 előtt kellett írnie. De melyik évben ? 1832 előtt nem, mivel a könyv 1832-ben jelent meg Lip­csében. De azért sem, mivel 1831-ben Szent-Lőrinczen és Gyönkön tanult, hol a német nyelvet nem értő fiú a latin nyelv tanulásánál, ha ezt tanulta is, nem használhatott latin-német szótárt. De 1832-ben Pestre ment, s ott maradt 1835-nek közepéig. Ha már meggon­doljuk, mennyire német volt Pest e kor­ban, nagyon valószínűnek fogjuk ta­lálni, hogy az ottani gymnasiumban legalább a túlnyomó többség kedvéért a német nyelv volt a magyarázat nyelve a latin nyelv tanulásánál. Ennél­fogva a Bröder latin nyelvtanában levő latin gyakorlatokat, mely nyelvtan, mint tudom, akkor ott csakugyan tan­könyvül volt behozva, németre szokták volt fordítani. És e szótár valóban Brö­der nyelvtanához van alkalmazva. Ez adatokból kétségtelenül következik, hogy Petőfinek e sorokat 1832-ben vagy leg­­fölebb 1833-ban, tehát 9 vagy legfö­­lebb 10 éves korában kellett írnia. De bizonyos az is, hogy ez a nagy költő egykori létezésének és működésének sze­rény bár, de mégis hecses és gyermek­korából valószínűleg egyetlen marad­ványa.Szeberényi Lajos, más tagjával, egy Sassféle, Ózdról hazainduló négy ökrös szekérre ült fel; a bérest gyalog útnak eresztvén, annak tisztét a társaságnak egyik tagja vállalta el. Nem Pesten történt, a mit hallotok, Ott ily regényes dolgok nem történnek A társaságnak m­i tagjai Szekérre ültek és azon menőnek. Világos éj volt. A hold fenn vala. Halványan járt a megszakadt felhőkben Miként a bús hölgy, a ki férjinek Sirhalmát keresi temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön S vett füvektől édes illatot, Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. A társaságban én is ott valék, S valék szomszédja épen Erzsikének, A társaságnak többi tagjai Beszélgetőnek s énekelgetének, Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: „Ne válaszszunk magunknak csillagot ?“ Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. Ж Iistro Gi te nemi ылЛ, Borjád. Petőfinek kedvencz tanyája. (Képpel a 628-dik lapon.) Borjád telep Tolna megyében, Kajdacs közelé­ben, a néhai Beszédes József kir. igazgató főmérnök által 1826-ban bevégzett Sió csatorna partján fekszik, kies szőlődombok tövében s üdítő viránytól környezve. Petőfi az ide közeli Lőrinczen (dr. Balassa szü­lőföldjén) végezte a gymnasiumi első osztályokat; ta­nulótársai között Sass István volt választott barátja. Borjádon a Sass család volt birtokos (jelenleg dr. Sass István ismert és tisztelt megyei főorvos). Petőfi a szün­idők alatt sokszor megfordult itt s miután ekként ifjú­kori emlékek csatolták őt ide s a baráti kör, a csen­des lak, az ő kedvelt kerti magánya, a méhes, az egy­szerű de hangulatteljes vidék, maradandólag hatottak reá. Borjádot később is fölkereste, ilyenkor talán meg­emlékezvén Moore általa fordított költeményének szavaira: Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol Fekszik a gyönyör, a hin el nem törődve. Egyik képünk a „Négy ökrös szekér“ költemé­nyére vonatkozik. A Borjádhoz közel Uzdon 1845-ben aratás idején, az ottani birtokosok, Petőfinek tisztele­tére halászmulatságot rendeztek, mely éjfél után elmúl­ván, Petőfi más alkalmatosságot mellőzve, Sass István­nal, ennek nővérével Sass Erzsivel s a társaságnak két A csendes tanyát második képünk ábrázolja. Ezen ősi lakban függ most is azon ódon kard, melyre Petőfi „A magyar nemes“ költeményét irta. A harmadik kép Borjád vidékét —­s a legalanti­a méhest tünteti föl, melynek szobácskájában Petőfi remetéskedett. Borjádot, többek közt, Pákh Albert is többször fölkereste, ki a Sass-házban hagyományos vendégszeretet hű képviselőjével, a házi­gazdával s ennek ebben se­gédkező testvéreivel szintén baráti viszonyban állt. Az udvaron a kapu közelében, képünkön is ész­revehető vén szederfa áll, ezt most is a beavatottak „Pákh Bérezi szederfájának“ hívják. Pákh utolsó itt­létekor jóslólag emlegette, hogy mielőtt meghalna, — ekkor már sokat szenvedett — a vén szederfára még egyszer föl fog mászni. De ez be nem teljesedett, más fával került össze,­­ a fejfával. Azóta a vén szederfa is szárad, gyökerei útját állják a kocsinak, mely, kivált ünnepélyes bevonulások alkalmával, azokon nagyot zökken ; de azért a kegye­lettől áthatott gazda világért sem enged csak egy szá­raz ágacskát is eltávolítani róla. Petőfinek Borjádon való tartózkodását több, ottan keletkezett költeménye is jelzi, melyek 1845-től vannak Petőfi Sándor szülőháza. (Képpel a 605. 1.) Irodalmunk lassanként elég idős lesz arra, hogy százados és félszázados jubileumokat ünnepeljen elhunyt jelesei emlékére. Nemrég tartotta az akadémia nagy diszszel és a hazafias közönség élénk részvéte közt a Bessenyei-ünnepet, mely egyszersmind a magyar irodalom újjáéledésének százados évforduló ün­nepélye volt. Most egy másik emlékün­nep van küszöbön, nem százados, ha­nem csak ötvenedik évfordulója a ma­gyar költészet leggeniálisabb mi­velője, Petőfi Sándor születésének. Ötven év,­­ aránylag mily cse­kély idő, még egy emberéletnek sem véghatára s mégis azt, kiről most meg­emlékezünk, már huszonhárom év óta a halál választja el tőlünk. Sok jeles férfiú ötvenedik évében áll tevékenység­­e fénypontján. — Petőfi ez életkornak alighogy felét megérhette. Föltűnt, ra­gyogott és eltűnt mint egy fényes me­teor, — de hatása maradandó nem­csak az irodalomban, hanem a közön­ségben is. Nemcsak a forradalom előtti éveknek volt ő legnépszerűbb költője ; most is az és az marad még talán nem­zedékeken át. Igazi költő volt s mint ilyen, halhatatlan. Oly sokszor, oly behatóan volt már méltatva Petőfi hatása költésze­tünkre, oly ismert alakja ő nemzeti irodalmunknak, hogy ez oldalról ismét­lésekbe bocsátkoznunk bizonyára feles­leges. Újabb időben fölmerülvén a régi vita Petőfi születési helye iránt, úgy látszik végleg Nagy-Kőrös javára dőlt el, hol a házat­s emléktábla is jelzi. A nagy költő születésének ötvenedik év­fordulója alkalmából e házat és emlék­táblát kívántuk bemutatni olvasóinknak, kik bizonyára érdekkel látandják Petőfi gyermekkori kéziratának hű másolatát is, melyet Szeberényi Lajos t. Írótár­­sunk szívességéből közölhetünk. 619 keltezve. Ezek: „A négy ökrösszekér“ s „A magyar nemes*-en kívül még ezek: „Gyer­mekkori barátnémhoz“ (Hilt Amália, lőrin­­czi ifjúkori eszményképéhez.) „ S. Zs. k­i­s­a­s­s­z­o­n­y emlékkönyvébe“ (Sass Zsófia kisasszonyhoz). „S. K. emlékkönyvébe“ (Sass Károlyhoz); végre „A költő s a szőlővessző.“ Nagy embereink emléke iránti kötelezettségeink egyike, megjelölni nyomdokait is, különösen azon he­lyeken, hova őket nem a véletlen, de saját vágyuk ve­zette, ott működésüknek lánczszemei lelhetők, melyek értök jellemzésére adatul szolgálhatnak. Beszédes Kálmán, a hollófürt és az aranyhaj, I. Iván meg volt róla győződve, hogy minden jö­vendőmondó csak a világot csalja s elve volt soha szóba nem állni e fajával az embereknek, mely abból él, hogy mások reményeit és kételyeit aprópénzre váltja a maga számára. Diákkorában egyszer falun majdnem tettle­­gességekre vetemedett egy kóborló czigányasszony irá­nyában, ki pedig megesküdött rá, hogy csak a tenye­rét nyújtsa oda neki s meglátja, hogy a legszebb gróf­kisasszony „áll neki“ meg egy zsák pénz és más földi fényességek. Jogászkorában ismét volt efféle találkozása budai delnővel, ki üzleti szempontból a sz. Gellért­hegy alatti városrész egy szilk utczájában lakott s már egy fokkal fenntebb ált Nagyida agg unokájánál, amennyiben nem a tenyeréből jósolt az embernek, ha­nem valóságos bűvös kártyából, mely talányos szine segélyével csakugyan nem is hasonlított semmiféle más hasonló eszközhöz. Egy kis nyárspolgár leányát kellett ide kisérnie, ki nem bízván Iván pazarul szórt esküiben, a Krisztina város tündéreitől akarta meg­tudni, ha lesz-e hozzá kedvese. De Iván itt is ellenállt a csábításnak, s dupla taksát fizetve megmenekült at­tól, hogy tubákoló vén asszony nagy képpel jósolja

Next