Magyarország és a Nagyvilág, 1873 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1873-07-06 / 27. szám

334 Az Andrássy-estélyről. Bécs, jul. 2. Ettern­ich fénykora óta nem székelt Pécsben minister, kinek csak megközelitőleg is oly állása lett volna a bécsi társadalomban, mint a jelenlegi külügyérnek. „Monsieur le ministre de la maison impériale“ és „la comtesse Jules Am­drássy“ valóságos urai ama társadalomnak. És ez nem kis dolog oly város és oly társadalom köze­pette , mely Mária Terézia óta nem változott sem formáiban, sem kicsinyes féltékenykedésben, sem évszázados előítéleteiben, mely Magyaror­szágról legfeljebb annyit hallott valamikor, hogy élt azon a vidéken egyszer egy híres ember, va­lami Rózsa Sándor, előbb magyar tábornok lehe­tett, aztán felcsapott zsiványnak. A polgárministerium korában e társadalom az udvari estélyeknél a ministerek nejeit „észre nem vette“, később a Beust gróf estélyeit kerülte, mert arra eljárt sok mindenféle ember, egyebek közt zsidó is, aki még ezenfölül hírlapíró is volt. Volt aztán még egy nagy hiba Beust esté­lyeinek. A királyasszony nem járt el azokra soha. Bármint iparkodott is kegyébe jutni a minister, a királyné következetesen kerülte estélyeit mindvé­gig. Ez egymagában is elég lett volna elriasztani amaz estélyekről az egész bécsi „societást“, mely még ma is alig különbözik az egyszeri Sachsen­­meiningen-hildburghauseni aristokratiától , amely­ről beszélik, hogy a hatalmas herczeg fogfájásban szenvedvén, egyszer azt a rosz szokást vette föl, hogy gyakran tapogatta zápfogait — nem múlt bele két hét és az egész „residentia“ aristokratiája a konton első szabályaként tekintette, hogy az ember legalább is ötperczenkint győződjék meg sajátkezű­leg kedves zápfogainak épvó­táról. Andrássy gróf utolsó estélye — pedig volt ott az a testamentum elég igaz hive, tán még olyan is, aki egy személyben zsidó is, újságíró is, demokrata is — olyan volt, hogy oda be nem juthatni a képzelhető legnagyobb malheur lett volna az egész bécsi társaságra nézve. Volt azon az estélyen két császárné, egy császár, négy fejedelem, valamennyi főherczeg és főherczegné, valamennyi nagykövet és kiskövet, egy kardinális, két püspök, két japáni, egy persa, két chinai „Excellenz“ — ott volt 600 embernél több és mulatott valameny­­nyi, elkezdve a német császárnén egészen a salon­­ban is magas fekete prémsüvegében járó persa főurig, elkezdve a legdemokratább újságírónál föl a legkegyesebb kardinálisig. E helyütt mindjárt megemlíthetem azt is, hogy ott volt a kardinális, de nem jelent meg a pápai nuntius, ami azonban nem zavarta senki fia jókedvét. És már most megvárja kétségkívül minden olvasóm, hogy a sok raisom­irozás és politizálás után fogjak már hozzá jóravaló báltudósító mód­jára alapos megírásához annak, milyen volt az obuigát „szép nőkoszorú“, aztán ama koszorú mi­lyen csipkét, milyen bóbitát, milyen ékszert hor­dott, mert a „koszorúknak“ ez tudvalevőleg egyik kiváló sajátsága, s milyet festett az egyik, milyet mutatott a másik, bevégezvén az egészet a gáláns báli tudósító nem egészen új, de azért még min­dig kedves szokása szerint azzal, hogy ime közöl­tünk egy ménkő nagy lajstromot vagy 200 „bájos“ és „legbájosabb“ kisasszonyi névből, valamennyi „legbájosabb“ nevét „fájdalom nem közölhetjük, mert akkor le kellene írnunk valamennyi jelen volt hölgy becses nevét.............“ Jaj, pedig én se jóravaló, se báltudósító nem, és gáláns épen nem vagyok. Arra még emlékszem igen jól, hogy Erzsébet királyasszony és Katinka grófnő szépek voltak mint rendesen, hanem ruhájuk­nak még csak színét sem tudnám megmondani. Legfel­jebb említhetném azt, hogy a bécsi aristokratia höl­gyei lehetnek tán igen kedvesek, véghetetlen sze­retetreméltók, de hát abba a bizonyos „koszorúba“ épen nem illenek bele. Ha nagy gonoszság nem volna, azt mondanám, rég nem láttam ennyi „nem szép“ hölgyet egy helyen, mint ez estélyen. Míg a magyar aristokratia hölgyei a szépséges magyar asszonyok között is tán első helyet foglalhatnak el, addig az osztrák aristokratia hölgyeit még a bájosnak épen nem mondható bécsi nővilágban is csak igen szerény állás illeti. De viszont : míg a közönséges bécsi asszonynál a kedvesség, élénkség és könyedség rendesen elfeledteti az emberrel a szépség hiányát, addig e főúri hölgyek minden szavában, minden mozdulatában van valami vég­telen unott és rettenetesen untató, valami kimért nehézkesség — szinte azt mondtam bureaukratis­­mus. És ez nem német, hanem speciális osztrák, bécsi tulajdonság. Az Auguszta császárné kíséreté­ben levő német hölgyek között, egynéhány még pesti bálon is feltűnést okozott volna. Augusta császárné maga persze már nem tart igényt arra, hogy szépség által hódítson, ha­bár a 62 éves matrona még amúgy menyecskésen szokott öltözködni és távolról sem látszik megvetni a női toilette minden nagy és apró segédeszközeit, melyek nyilt titokkép fekszenek mindenki szeme előtt. A császárné különben nagy műveltségű hölgy és bizonyára semmiféle szenvelgés, csak sokoldalú olvasottsága oka annak, hogy rendesen a közön­séges beszédtől eltérő módon — némelykor egész szabályszerű hexameterekben szokott beszélni. Nem hiába, hogy Augusztát, mikor még kicsi lánya volt a weimari bérezésnek, a nagy Göthe sokszor rin­gatta olympusi térdein. Királyunk és királynén­k magas vendége egyáltalán jól mulatott Bécsben, de Andrássy gróf estélyén legjobb kedvében látszott lenni. Folyton és folyton hallgatta a czigányzenét, neki ebben nagy kedve telt: „Eine so eigenartige Musik, man kann nicht genug davon hören !“ Aztán húzták a czi­­gányok a Kossuth-indulót is! — Metternich és Schwarzenberg régi palotájában, a német csá­szárné gyönyörűségére, az osztrák császár paran­csára ............Csakugyan, tüneményes idők járnak. Éjfélig maradtak a császárnék a gyönyörű kertben. Távoztuk előtt egyszerre csak eszébe jut Auguszta császárnénak, hogy ő azt a szép mulatsá­got magyarul szeretné megköszönni Andrássy grófnak. „Kedves Erzsébet, tanítson hamar egy kis magyar mondatra.“ A királyasszony mosoly­gott és elmondta előtte szép lassan: „Köszönöm gyönyörű estélyét, kedves gróf úr!“ — „Tée— rün­e­ es — wein das geht nicht; gróf ur, das merk ich mir ; etwas leichteres, meine Theuerste.“ — „Köszönöm szépen, gróf ur!“ — „Das klingt schon besser. Wie war’s doch ?“ — „Köszönöm szépen, gróf ur ? „So, nun weiss ich’s. Gróf ur . . . nein jetzt weiss ich’s wieder nicht.“ — Hanem azért mikor az ajtóhoz értek, mégegyszer odahajolt a királynéhoz: „Wie war’s doch, das von dem gróf ur ?“ — „Köszönöm szépen!“ — „Richtig!“ — Andrássy gróf meghajtotta magát. „Köszönöm szépen, gróf ur!“ Auguszta császárné ezt is szavaló hangon mondta el, hogy az egész teremben hallhatták. A „gróf ur“ pedig meglepe­tésében alig tudta, hogyan feleljen erre a meg­szólításra. A fogadó termekből Andrássy grófnő magán­szobáiba lehet jutni. Egy hosszú szobasor végén fekszik a háziasszony legkedvesebb szobája. A fa­lon függ Andrássy gróf arczképe , vagy húsz év­vel ezelőtt P­á­r­i­s­b­a­n készülhetett; az Íróaszta­lon áll Andrássy gróf, honvédezredes, arczképe — valószínűleg 67 után készült; az íróasztal előtt egy magas állványon látható Andrássy gróf a honvéd tábornok arczképe. Egy szép asszony szobájában, három apró képben, Magyarország egész újabb története, igen érdekesen és élesen leírva annak, aki azt olvasni tudja............az újságol­vasók pedig azt akarják, hogy én ne történelmet olvassak az arczképből, hanem szeretnék, hogy ír­jam le hegyéről tövéig Andrássy grófnő szo­báinak bútorzatát. De a szem és fül annyira elfogódott a különböző benyomások alatt, hogy nem szentelhettem a nagy termek és kis bondoi­ok érdekes részleteinek azon megfigyelést, melyre annyira érdemesek. A lanyha éj, a rózsalugas édes illatárja, a nemzeti színű lampionok s az a vér­korbácsoló magyar zene a Löwel-bástya tetején, ennyi földi hatalom és égi báj, ennyi csillag a föl­dön s annyi érdemjel az égen . . . vagy megfor­dítva ? . . . Íme hölgyeim láthatják, hogy sokat egyszerre nem bir meg még az újságíró sem. Nemén­yi Ambrus, de sugarai hevétől még tikkadt a levegő. A czigányleány halkan dudolgatva fön tovább. Tarka kendő tartja össze dús haját, mig testén a ruha több helyütt foszlányokban csüng s elárulja a ritka tökélyü formákat. A rongyok mellett pedig tarka s talán értékes ékszerek csillognak nyakán, kezén. Ez egyszerű tárgy remek kivitele, a csodás szinpompa és plastika egészen elbűvölte az eredeti festmény szemlélőit, de a hatást még halvány utánmetszetünk is megérthetővé teszi. Meg is vette a képet mindjárt az első napon egy dúsgazdag török főur s a tárlat bezárása után elvitte Kon­­stantinápolyba. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG Erdélyi czigányleány. — V­a­st­agh György festménye. — (Képpel a 341-dik lapon.) Rég okozott festmény oly nagy föltünést, mint közelebb a bécsi képtárlaton Vastagh György hazánkfiának „Erdélyi czigányleány“-a , melyért szinte rajongtak a műértők és laikusok egyaránt. Pedig mily egyszerű! Egy fiatal czigányleány ül az árok szélén és fent este van, a nap leszállóban, A hónapos szoba. I. Meglesték suhanó léptid neszét, Mikor jöttél hozzám, Volt háborodás, volt szörnyüködés : Hogy ez minő botrány ! Két hét a felmondás ! . . . . Örülj, nevess ! Én édes angyalom! Azalatt legalább járhatsz-jöhetsz Bátran és szabadon. II. Piruló arczodon hő könyek égnek. Zokogva hajtod keblemre fejed, Kik arczodba űzték kigyuló véred, Nem érdemlik e drága könyeket. Botrány! ... A csendesedj éltem virága, S ne vedd magadra — ne vedd oly zokon, A hivalgó erény kaczérkodása Nem ejthet foltot e szép homlokon. Emeld föl bátran szent madonna-képed. Egy világ ellen büszkén hordhatod A te szerelmed erény és nem vétek. Bűn az, hogy érte mit sem adhatok. Papok szószéken és a költők dalba’ Fennen dicsérik a szegény sorát : Ne járj templomba ! Ne hallgass a dalra ! Bérelt hazugság! Fényes csalfaság ! Jó angyalom elhagy, Mari, ha látom E­pírt, e könyet fényes arczodon . Ó mért is kelle gyémántot találnom. Ha aranyba nem foglaltathatom! Kiss József. 27 SZÁM. Egyház-reformer és aesthetikus. — Glossák Toldy Istvánnak „Olaszország templomaiban“ czimü czikksorozatához. •— Az igazat megvallva, bizonyos érdekeltséggel és félelemmel fogtam az olasz templomokról szóló czikkek olvasásához. Nem csak a templom falait féltettem, melyeknek használata „tilos“, hanem magát az irót is, mert irodalmi tapasztalásból tu­dom, hogy még a pártgyűlölet sem vezeti úgy félre a tollat, mint a­­ tendentia, kivált ha a toll gyor­san sikamlik a papíron s egyszerre kíván lenni az ember egyházreformer és tárczairó, alapos és csik­landós, komoly oltári tanácsadó és a harisnyakötő kacsingatója, valami Lutherből, valami Aretino Pé­terből, s valami Busch Vilmosból. Hja, de a mai olvasóközönség sok tarka-barka elemből, sokféle­kép organizált főkből áll, s ezt Toldy I. szigorúan szem előtt tartotta. Mennyiféle véralkat, s hozzá a legtöbb tüzes, frivol. Aztán a gonoszság elleni harcz mindig érdekes. Lehetetlen, hogy az inqui­sitio, a jezsuiták, a tortura üldözése ne hozzon egy babérlevélkét abból a koszorúból, mely Huss és Savonarola fején ragyog, s az ily babérlevélke ma már nem csak dicső de kellemes is, midőn a café à la glace mellett nyugodtan utána számíthatunk, hogy Arbuez Péter és II. Fülöp háromszáz év óta a természettudományok pontos kimutatása szerint vegyelemekre bomlottak­ fel, minélfogva nem eshetik velök több találkozásunk. Toldy mint Pista ment Itáliába és nem jött vissza mint István. Ment, látott és­­ megbotrán­­kozott. Imádkozni akart, de a katholiczismus m­eg­­borzasztotta ; góth stylű templomban szeretett volna letérdelni, de renaissance stylre akadt; pudicilla­­szobor után sóvárgott, de mint mondja, csak a meztelen test szép körvonalai ragadták meg szemé­­remsóvár figyelmét. Végül magasan vett álláspontja

Next