Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1874-10-11 / 41. szám
508 —-----г———im—i-----------------------—»—-------—----------LL 4—*—-j ■ 1,1" • ■■—jg4i——1—L t— .......-y.....■ ■ 41. Szám. JAAGYARORSZÁG ÉS A FAGYVILÁG. Hetinaptár. 41. XX V. pk. ut. Omnia quae felisti. Kat. ev. A király beteg fiáról. Ján. VII. 43—53. Pr. ev. Máté IX. 1—8. Gör. ev. Az ellenség iránti szeretésről. Luk. VI. 31-36. V. I Katholikus Protest, naptár naptár Okt. I 11 Y. D. 20. Burgh. D. 19 Gr 12 H. (Miksa p.Miksa 13 P. V. V. Ede, k. Kálmán 14 Sz. Kallisztp. vt Burkhárd 15 Ce (Terézia szűz Adviga 16 P. Flor. p.6 a., Gál 17 Sz. Hedvig özv. Incze Gör.-orosz naptár. Szeptemb. 29 F19.Czirj. 30Garg. pk 1 Október 2 Cziporján 3 Areop. D. 4 Jerot 5 Karitina Napkelte : lem: hold taráca|ó. p.|ó. p.|______________ 14 5 18 15' 17 161 17 19 1 20' 22 • Újhold 10-én 18 perczcel déli 12 óra után. Nálunk is részleges holdfogyatkozással. ÚTI VÁZLATOK. A végtelen határa. — Tengeri és édesvízi kapitány. — Luncheon. — Szárnyas utitársak. — Her Majestys Custome. — Egy kastély. — Londonban egy perez a tengeren, midőn hajónk egyedül van a roppant síkon. Egy maroknyi nép, mely inga jószágon állva, uralkodik a világ fölött — és rabja a legkisebb hullámnak. Szerencsére a láthatár körül nyírja a véghetetlenséget szárazon és vizen; fejünk fölött pedig a felhőtábor vagy az ég sátora van, a melyen túl nem pillanthatunk. Akármit beszél nekünk az astronomus a napnak, a holdnak s a csillagok messzeségéről egymástól s a földtől: nekünk még sincsenek távol s a turulmadár hátán bizony bele is lehet lovagolni a firmamentumba s leszedni onnan a legszebb csillagot, hogy a szép királykisasszony fehér nyakába akaszsza az ember, ha épen szerelmes levente. S aztán ismét egy perez, midőn legközepén úszol egy vitorlakörnek, mely, a habokon rengve, mintha csak neked bókolna Sajátszerü haladása a hajóknak, melyet látunk de észre nem veszünk. A pont nagyobbodik, a nagy körrajz összezsugorodik — s e két tünemény közt 50 tengeri mérföld van. Sokszor mintha a vízből bukott volna föl, egy nagy hármas árbocz ringatózik a sík magasán. Kezded hinni a repülő hollandi meséjét. Meg odább valóságos délibábon pihen szemed. Látsz fehér tanyát, delelő csordát a zöld mezőn, amint fölkapja a verőfény. Csak hogy a tanya fehér fala egy megcsillanó vitorla, a delelő csorda föltorlódó tajtéka a messze haboknak, a zöld mező a zöld viz, s a pusztának tengerhez hasonló verőfénye itt a puszták verőfényéhez hasonló tenger. A szembejövő hajó némelykor haránt dől mint a pisai torony. A kedvező szél gyorsító lehellé a hajó kitárja minden vásznát, melyeket a víg fuvalom úgy dagaszt és feszít ki, hogy az izmos „szuflába“ félrebillen a lenge jármű. Csak egészen közelébe juthatnék annak a nagy hattyúmadárnak, s hallhatnám csattogását kiterjesztett vitorlaszárnyainak! Gyermekes epedéssel, szinte sóvárgással vágytam e gyönyörre. De valamennyi szeme a nagy hajógyűrűnek, melynek közepén voltunk, mind távol maradt a „Belgium“tól. Egyszer suhant el tőlünk vagy kétszáz ölnyire egy norvég shooner. Alig ismertem rá. Fél órával ezelőtt óriásnak képzelem, amint ott magaslott a láthatáron s most, hogy közel ért, valóságos mogyoróhéj volt a mi nehéz hajónkhoz fogva. Mintha csak valami nagy férfiút láttam volna közelről. — Mig szembe jött velünk , tündököltek vitorlái a fölkelő napban s hogy mögénk került, fekete silhouette gyanánt lépett a ragyogó tányérba, melynek izzó lapjába élesen metsződtek bele körvonalai ; egy perezre olyan volt mint egy nagy fekete pók, mely kötélzetével hálót vet a napra. Minden részlete a hajónak aranyszegélyű ében-faragványnak látszott a fényes alapon. Egy billenetes faragvány, arany szegély a szürke távolba hanyatlik s diadalmasan emelkedik mind magasbra a nap. Kapitányunk látcső nélkül is legott fölismeri a távol hajó nemzetiségét s nagyságát. Ha északon vagy keleten egy vitorlának vége villant föl, már annak neve volt és története. Az a „Kronborg“, jön Helsingőrbül s megy Kelet-Indiába. Az amott meg a „Funchal“ , jön Valparaisoból, megy Brémába. Az ott meg — ah, ketten vannak ! A kapitány arcza élénkül, szeméhez emeli a látcsövet, majd a másodkapitányt kínálja meg vele. Aztán összenéznek s beszélnek. Az ég alján, közel egymáshoz, kettős füstszalag hömpölyög a hullámok fölött. A két fekete pont , ahonnan ered, két hadihajó, az „Albatros“ és a „Nautilus“, mennek Santander elé, nyomatékot szerezni a németországi nyilatkozatnak. Arról ismertek rájuk, hogy nem ismerték. Alig hinné az utas, hogy az a kemény, a folytonos tengeri úttól rezesbarnára edzett kapitány, bármely egyetemen lehetne tanára a mennyiségtannak, fizikának és földrajznak. Tudós napszámos, nagy műveltségű ismeretlen, kinek neve egyszerre csak valami regény czímlapján fordul elő, melyet megirt, vagy valamely természettani problémának népszerű fejtegetése által vonja magára hálás figyelmét a világnak. Ilyen volt Marryat, ilyen Read, Heine Vilmos (Henrik öcscse) s újabban Jules Verne, ki Havre s a normandiai partok közt vezérli a „Jean Bart“-ot S az ilyen kapitány, ha szükséges, vállig tűri föl inge ujját s kérges markával belekapaszkodik a legvastagabb kötélbe s a legénységgel versenyt vonja be vagy húzza föl a nehéz vitorlát. Eszembe jutott a mi takaros, édesvízi kapitányunk, aki aranyrojtos fehér sipkával a gondosan bodoritott fürtözet fölött, keztyűs kézzel s gyetres szövet-czipellőben lejt a dunai gőzhajó hidján, édesen kacsint a szép utazónőkre s minden forduló után legalább is oly képpel száll alá szellős trónusáról, mintha ő fedezte volna föl a Nilus forrásait — Dévény és Titel között. A fedélzet megnépesedik. A „little deavle“-k a tehercsomagok közt játszanak bujósdit s fölkapaszkodva a ló kalitján, megsimogatják a szép állat száraz, okos fejét, melyről a jockey most húzta le a capuchont. Egy öreg úr kergetelőzik az aprókkal, azoknál pajkosabb. Ez a hajó „roustic“-ja, ki ötleteivel és fintoraival folytonos derültségben tartja a kis közönséget. — A steward teleharangozza a hajót. Itt a luncheon ideje. Egy perez alatt kipusztul a födél s a salonba tolong. Csak a karcsú kisasszony marad fönt s gyöngéd, az utolsó vallomás óta halvány arczának fehér rózsáit pirosra csókolja a csipős reggeli levegő. Plaidjén a fedőtlen, sima részek finom idomokat árulnak el s a rakonczátlan szél által megbomlasztott hajfonatok gazdag, hamuszin aranya, büszkén hirdeti a chignon távollétét. Kalapján a kék fátyol s a hosszú fekete strucztoll magasan ágaskodnak bele a kék reggelbe s a fuvalom, mely félre legyinti a robe uszályát, szépen formált, nyerges lábat mutogat, diadalmasan meghazudtolva azon bal hiedelmet, miszerint az angol lady több helyet foglal el a föld hátából, mint a más nemzetbeli nők. Sohasem hittem volna, hogy ennyien vagyunk. Mig az éj szárnya borult rájok, a rut nyavalya tartotta fogva úti társaim nagyobb részét. A gyöngülő himbálózás, az üde léggel megtérő étvágy a terített asztalhoz üzé őket. Sokasága a halnak, ráknak, hideg roastbeatnek, hig tojásnak s vajnak terült el a fehér abroszon. Roppant kannákból párolgott elénk a tea s a kávé — ha ugyan ama hig, kormos, illat nélkül való, hitvány lőre megérdemli e nemes elnevezést. Az angol kávénál még a lipcsei is különb, melyen tudvalevőleg a csésze aljára festett virág átlátszik: deinde nomen „blümchenkaffee“. Nem is igen fogyasztották, csak én, szárazföldi patkány, ki itt sem tehettem le megrögzött kávészomjamról, birkóztam meg vele. A tea sem az volt, aminek otthon ismerjük. Sötét, kesernyés folyadék, mely a legnagyobb czukoradagra s a bő vizezés által sem szelídült meg. Annál ízesebb a tojással koronázott sült szalonna, a fölséges burgonyával szegett lazacz s egyéb numerusa a kitűnő, könnyű emésztésű angol konyhának, jóllehet ez élenygazdag atmoszférában a vég gyomor megőrölte volna még az ólomnehéz, hazai gombóczot is. Őszinte bámulatom tárgya volt mindamellett a „boustic“, ki minden tálból kivette a maga jókora porczióját s azonkívül egy dagadó beatet is bekeblezett, melynek véres leve vastagon csörgött ki nagy fogai közül. De nem maga volt a hatalmas Mellettem egy hosszú nyakú lady mint a czápa fogyasztotta ami ehető esett megnyúlt, száraz ujjainak ügyébe; s mig vékony arczának egyik fele mint a malacz ugrott ki a mögéje tolt falattól, savószin szeme, héjakint, mohón csapongott körül a dús asztalon s ugyancsak contributióba tette a gentlemanek szolgálatkész udvariasságát. A rumjába teát öntött s ezzel a mérges itallal öblögette le csutkás torkán a nagy falatokat. Pedig, úgy ránézve, azt hittem, hogy éhenhalt galambnak árnyékával is jóllakik, s hogy leszűrt holdsugarat iszik. Csodáltam a fölszolgáló legényeket is, kik a még mindig tánczoló hajón, neutralizáló hajlongásban, hordtak körül hígat keményet, anélkül, hogy akár csak egy csöpp, egy morzsa csordult avagy hullott volna ki az edényből. Nem hiszem, hogy az ilyen steward nem kóklerságot végzett művésze valamely circusnak. Legalább azon tojástánczot, amit a salonban végezett, bizonyára megtapsolták volna a csengeri vásáron. Luncheon után megint bujdosott a stout s a brandy, olyik még össze is keverte a kettőt s ezzel enyhité olthatatlan szomját. A „roustic“ sorba itatá az „apró ördögöket“ — néhány rafaeli angyalfő volt közte — s aztán „kicsi borjút“ játszott velök s a még be nem szedett asztalkendőkbül egész menázseriát gyűrt nekik : nyulat, bárányt, szarkát, cziczát, s mindegyik alkotását az állatnak megfelelő szóval : makogva, mekegve, imákolva s csevegve mutatá be az ujongó karnak. Sőt még hajót is ácsolt nekik a damaszt kendőkbül s kenyérbélbül gyúrt bele apró matrózokat. (Egyébre nem is volt érdemes a sületlen tésztakölöncz, melynek még vékony haja is ragadós, mint a keletien pép. Szegedi czipónak barnapiros gombája, fájdalmasan emlékeztem reád !) A konyha mellett elhaladva, nem álhattam meg — az emberre mindig sajátos vonzalommal van a borzalmas — hogy bele ne tekintsek. A bakó-szakács egy véres hústömegből hasított le épen egy darabot, s odavágta az izzó rostélyra, hol iszonyú serczegéssel puffadt eléje a banfstenkülésnek. Melyikünk combjából vághatta! . . . Brrr! . . . . Egy nagy kalitban számtalan galamb nyüzsgött egymás hátán. Ezeket a kegyetlen sport czéllövészet végett szerezte be a wimbledoni riflemanek mulatságára. Egy kisebb kalitban meg vagy húsz galamb guggolt. Ezeket a brüszeli levélgalambászok küldik át Londonba próbautazás ózdijából. Komoly madarak, melyek mintegy tudomásával látszanak lenni levélhordói fontos tiszteknek. Egy szerény szürke nyestényt mutatott kísérőjük, mely a megszállt Párisból hatszor tette meg az utat Orléansba, honnan odavaló pajtásaival ismét visszarepült az ostromolt városba. A vérengző szakács, ki most fogát vájva az ajtóban állott, olyan éhesen nézett a derék madarakra —-----bizony nem szánta volna valamennyinek lecsavarni okos kis fejét. Amint fölpillantok, vékony ködfoszlányból bontakozott ki egy sekély hegyláncz. Ez Anglia partvidéke. Mit nehány percz előtt hajónak néztem, az kőszirt volt. Üdvözöllek szabadság földje, mely biztos határaidba fogadod egykor a magyar haza számüzötteit! Körül a hajók megszaporodnak. Apróbb halászbárkák portyázgatnak szanaszét s úgy forgatják a vitorlát, hogy a széllel szinte ellenkező irányban úsznak. (Magyarázatát J. Müller-Pouillet egyetemes természettanában.) A bárkák fölött sirály és halászmadár vijjog. A tengerben széles, kéklő szalagot különböztetek meg. Ez a Temze, melyen már fél órája haladunk. A partok mind összébb szorulnak. A ködös part kizöldül, erdők, és szántóföldek virulása köszönt felénk Sűrűn jönnek és mennek a Yarmouthba és Plymouthba igyekező személyhajók, s a kapitányok magasra emelt karral tisztelegnek egymásnak. Ő angol felségének egy hadi naszádja von mély barázdát a csöndesülő vizba. Gyakorlatról tér meg s az erődített kikötő feltárul az angol lobogó inz feléje. Távolabb nehéz gomoly. Tán az „Albatros“ s a „Nautilus“ egyesült füstoszlopa, vagy — úgy igaz! Az első kürtő löveli ki torkán a sürü felleget. A gazdag és munkabíró Anglia első gyárát pillantom meg. A folyam keskenyedik. Háta tarkállik a sok gőzöstül és vitorlástól. Amon — October 9. V. Magyarország és a Nagyvilág.