Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1875-02-07 / 6. szám

G. SkAm. Vázlatok. Aesth és irod. tört. dolgozatok. Irta Szán­a Tamás. (Budapest, Zilahy Sámuel, 1871. 114 l.)­ siRGYAK aesthetikai, különösen a kritikai irodalom egy idő óta a hanyatlás nagyon sajátságos bé­lyegét viseli magán ; az egyetlen „Budapesti Szemlét­" kivéve nincsen közlönyünk, melyben állandóan j­ó kritikákhoz szok­tattak volna. Compi­­­ati­ók, egyszerű ismertetések azok, miket napi, heti s másnemű lapok egy-egy bírálatra méltó mű megjelenésének szentelnek. S legkülönösebb az, hogy kritikánk második virágzása, mely nem sokkal jelentéktele­nebb a Kölcseyek, Bajzák és V­örösmartyak idejénél, elmúlt ugyan, de jelesei: egy G­y­u­l­a­y, G­r­e­g­u­s­s, Erdélyi, Salamon, vagy mások is, egyetlen egy kivé­telével élnek, s így tulajdonképen vannak kritikusaink, csak kritikánk nincsen. A „Budapesti Szemle“ már­is jelét adta annak, hogy csak­is közlöny; méltó keret kellett rá, hogy oly bírálatok, minek voltak a „Legújabb magyar lyra“, „A magyar életlapokról“, „Képzőművészeti Szemle “, „Újabb magyar regények“, ..D­ó­c­z­i L. Faust fordítása“, „Vutkovich: Magyar írók albuma“, „Csengery törté­nelmi tanulmányai“ stb. egy Gyula­i Pál, Dömötör János, Keleti Gusztáv, vagy Bodnár Zsigmond s mások tollából újra lábra kapjanak. Csalodjai­t egyik veterán írónk álneve két, klassikai munkálatra vonatkozó, alapos bírálattal örvendeztetett meg; néhány eddig ism­eret­­len író pedig Böhm Gusztáv, T­o­r­d­a­i Lajos, Ale­xander Bernit, Reviczky Gyula, H­a­r­r­a­c­h Jó­zsef, oly dolgokat i­s egészen váratlanul, produkáltak, melyek mind alaposság, mind tehetség tekintetében egészen ,i­­s képzettebb kritikai korszak reményét keltötték fel bennünk; többnyire külföldön képzett ifjú tanárok, kik tudo­mányukat, mindaddig míg haza, különösen Budapestre jöttek, egyszerűen tudománynak tartották, s egy egészen más fegyverekkel küzdő csapat világosította fel őket, hogy tulaj­donképen mindegyikük több mint h­ó. Ez időközben vett kritikai irodalmunk egy saját­­ágosnak nem kevésbbé mondható lendületet. Par.excellence kritikai folyóirat indult meg, mely maga­s kritikán alóli, írói nem műveik s tehetségök, de összeköttetésük és össze­tartásuknál fogva akarnak tért foglalni úgy az időszaki sajtó terén, napilapokban, mint általában mindenütt. N­é­v­i László háromszor nyerte el elméleti munkáival a „Kisfa­­ludy-Társaság“ pályakoszorúját, s máris több kötetnyi művet adott ki. Dolgozatai jól összeállított kivonatok, de mindig szükségesek és hézagot pótolnak. Eredetibb nála Závodszky Károly, Bessenyei alkalmi életirója. Szerencsétlenségére az a­­kor megszorult Kisfaludy- Társaság kiadta tákolmányát jobbnak hiján, mert alkalmi munkával csak meg kellett jelenni az ünnepélyes alkalomra — s igy pöndörödött „über Nacht“ magyar íróvá, ami több, azóta — bíróvá, azaz bírálóvá is. Bírál derűre borúra, ma­gasztalva a kompániát, ütve a „consortiumot.“ Egyet sike­rült bebizonyítania, azt, hogy van fűzfa-kritika is. Ott van György Aladár úr, a socialista és com­­­munista ; ebből folyik, hogy összesen 23 különböző szakban próbálta már erejét, főként pedig mint kritikus , rendesen leírja az egyes fejezetek czímét, compilálja az előszót, s az „aide toi“ elvénél fogva segít magán egy kis német kritikával. Nem másként lesz a dolog, mert nála 2—3 napra esik egy kritika, ami egy tudományos munka áttanulmányo­zására mégis csak kevéske idő ! Most miveltség-történetet ir, amit személyes ismerősei nem igen vettek észre. Ő és ifjabb pályatársa, Láng Lajos voltak hősei azon harcznak, melybe az olcsó taps uszította őket Greguss Ágost ellen. Mindenki emlékszik arra a rut heczre melyet akkor követtek el, midőn ez érdemes tudósunk Petőfi illemsértő, vagy idejét múlt darabjait összes kiadásából ki­hagyta. Ők felhasználták az alkalmat s leírták Greguss azon bírálatát, melyet oly zsenge korában irt, melynek most L­á­n­g úr örvend. Az egész polémiában egyet vettünk rész néven Gregusstól, hogy felelt. Mig György úr idő­közben végzett Horváth Mihállyal s nekibátorodván, a magvas Csengery Antallal is. (Láng urat szószámba venni komolyan nem lehet. Szerk.) A „Figyelő“ többi munkatársai közül említendők még dr. Heinrich Gusztáv, Torkos László és Aig­ner Lajos urak, képzett egyének — egyikök még kedves költőnk is, — hanem a kritika nem sikerül nekik úgy, mint a többi. Továbbá E­n­d­r­ő­d­i S­á­n­d­o­r, a „kis consortium“ tehetségesebb tagja, ki puha nyelvét, kissé excentrikus ver­sein s rajzain kivül, kritikáiban is igyekszik­ értékesíteni, siker nélkül. Ám olvassák czikkeit Vajda Jánosról és Be­nedek Aladárról; az első nem kritika, a másik nem igaz, bár ékesen és túlcsorduló rokonszenvvel vannak írva. Ily körrel azután csakis olyan lapot lehet alapítani, a­minő a „Figyelő.“ Majd szépirodalmi, majd pusztán aesthe­tikai, majd eredeti, majd fordított; felületesség, kuszátt irály, bátran vagy óvatosan átcsem­pészett hódítások, illetlen, sértő hang, s más ily számról-számra kimutatható­­ fegy­verek, melyek különösen az írói tulajdonjog, illem és tisz­tesség, továbbá az eredetiség fentartására szövetkeztek. A kör feje — a non capite — S­z­a­n­a T­a­m­á­s úr; valóban ez nem humor, hanem maró élete a véletlennek. Szana úr újra összegyűjtött „műveiből“ egy kötetre valót. Első műve Csokonaynak száraz, az életírás egy kellékét sem sejtető életrajza volt; másodikui és harmadikul „Szün­­órák“ és „Nagy­ Szellemek“ (hódítva vannak) sorakoznak, kü­lönben aesthetikai dolgok, rendesen jól fordítva s némi journalistai cik­kel kitálalva. Ilyen a nagy szellemek an­thologiája is, jól összeszedett fordításokkal, melyek a a könyvnek felét teszik ki. Ha kijelöltük, szükség esetén szósze­rinti idézetekkel be is bizonyíthatjuk a czikkek idegen elemeit, mire vonatkozik aztán a czimlap vakmerő állítása: „Írta Szana Tamás?“ „Együgyűség, vagy rafinéria ez ?“ (E sza­vakkal élt a „Figyelő“ hasonló eset előfordultával.) A tribunal „Heckstapplere“ (így írják?) csak tarthat annyit az irodalmi becsületre (e kifejezést is a „Figyelő“ egy hasonesetre vonat­kozó czikkéből vesszük át), mint a mennyit követel másoktól ? Az előttünk fekvő könyvben kiemelni való a bátorság egy bizonyos neme. Csengery, Ipolyi, Kemény, Gre­guss most, egy hosszú, nem koszorutlan munkásság be­­tetőzéseképen gyűjtötték össze kisebb műveiket, melyek össze­gyűjtésre érdemesek is. Gyulai Pál még nem nyújtott ilyen várva várt gyűjteményt; az előbbiekkel épen a Szana Tamás úr lapja bánt el geniális könnyedséggel. Szana Ta­más úr eddig még csak tán­ya czikkeket szakított (elég gyöngéd kifejezés ?) a világirodalom gazdag kertjéből, s mi­dőn immár h­armadik csokorban kedveskedik szerzeményével, valószínűleg azt akarja megmutatni, hogy im ezt nyújtja a legújabb kritikai nemzedék, mely „noth blindly right, nor dullyresiessed“ a helyett, amit Csengery, Ipolyi, Kemény, vagy Gregussban eddig bírni hittünk! Áttérünk az egyes darabokra. Ezekkel igen kevés dolgunk lesz, Frenzei, Gottschau­­s és más német franczia írók bírálatára nem vállalkozunk. Legelői mindjárt „A művészetek és a korszellem.“ Mi, (valamint Szan­a Tamás úr is,) e tárgyról annyit olvastunk, hogy fogadásból tíz czikket írnánk róla egy nap alatt. Szana úrnak meg van egy ügyessége: a helyekhez, me­lyeket, mint e czikkből értesülünk, Frenzel „igen helye­sen,“ egy német írod. történész pedig „igen találóan“ irt meg, tud egy-két frázist kapcsolni, három-négy írót pedig arányos egészet képező causeriebe foglalni. Ez a czikk sem egyéb, amint a kor s a művészetek egymásra hatását, ezek mai szomorú viszonyát kisebb írónak ma, másként meg­­irni nehéz dolog is volna; e színvonalon marad a „Világ­fájdalom költészete“ czímű dolgozat s a többi is: „A dal­ról,“ „A történelmi regény,“ „Heine“, (egészen idegen tulajdon!) „Madonna Laura“ (szóról szóra Frenzelből lefordítva), továbbá az „Egy amerikai költő.“ Több figyelmet érdemelnek, mert talán eredetiek, a hazai irodalommal s művészettel foglalkozó czikkek, melyek­hez külföldi író, Frenzel, vagy S­c­h u t­é, nem szolgáltat­hatott anyagot. A „Legújabb költőink és a magyar lyra“ tartalmaz némi igazságot s tekintve elég csinos irályát is, a könyv egyetlen kifogástalan darabja. „A svéd Csokonay“ merész párhuzam, az egészből minden látszólagos erőködés mellett sem tudtunk a czímben foglalt állításnak igazságot szolgáltatni. „Csokonai és Palóczi Horváth Ádám“ , „Ka­zinczy Ferencz jellemrajzához“ — humbug ; az első egy költe­ményt, a második több levelet ad néhány jelentéktelen, ösz­­szesen egy lapot ki nem tevő megjegyzés kíséretében. „J­ó­­­kain­k, mint Lady Macbet­h“ felülemelkedik ugyan a „Figyelő“ mostani szini szemléjén s egy-két külföldi ítész (Frenzl, Rellstab, Janin, Paul de St. Victor) olvasására mu­tat. (Schröder Zsófia, Rachel, Ristoriról amiket elmondtak, itt, ahová illik, sőt ahová nem illik is, föltámadást ünnepelnek.) „Materialisztikus irány stb. “czímű czikkében Benedek Aladár kapja meg az utol­só kenetet, az a Benedek Aladár, kit Szana ur lapja nem régen Tompa mellé helyezett. V­a­r i­a t i­n delectat, itt ez újabb Tompánk „sáros láb­bal tapodja“ s „arczal veri a közerkölcsiséget“, s több ily szép jelzővel láttatik el. Ugyan a czikk a bűnbánó, de mindig tisztességes Ada Christen műveit „bukott nő dalainak“ vallja. „Tragédiánk és a történetírás“, „G у u 1 а у Pál költeményei“ s ,,Az első magyar verses regény“ jelentéktelen ismertetések, de nem bírálatok. Az egészre nézve: Szana Tamás ш пак kár kilépni abból a körből, melyben ő némi haszonnal működhetnék; jó fordító lehet belőle, de mint kritikus és aesthetikus babért aratni nem fog. Már-már feledett dolgait pedig még nagyobb kár fölmelegítgetni ; ezeket egy asztali társaság fogja, ugyan „összegyűjtésre“ „fenmaradásra“ méltóknak kür­tölni, de a higgadt ítélet gúnnyal nézi az ilyen „irodalmat“, mely olyan mint a gyors­ sajtó és a phot­o­g­rap­h­i­a, me­lyek gőzerővel és collediummal­ örökítenek meg boldogot, bol­dogtalant. Mi lesz ebből ? Az elismert tekintélyeket, jeles férfiakat lehuzogatják e „zsengészek“ s mert nem találnak közlönyt, melybe vak petéiket belerakhatják, csinálnak maguk maguk­nak olympust és, mint a két sógor „nagyságolják“ egymást. Gáspár Imre: .Magyarország és a Nagyvilág. Budapest, febuár 6. lEügyletek­ és intézetek. (A „műcsarnok“) bizottsága vasárnap ülést tartott s az abban előterjesztett jelentésből értesültünk, hogy a mű­­vészh­áz a Lang Adolf terve szerint fog épülni, 280,00% írtba kerülne s homlokzata már a jövő év májusára kész lehet. Van e czélra eddig 62,000 frt; az érkezett adományok ösz­­szege 51,000 frt s a­mi hiányzik, azt főleg nagy sorsjáték útján, hatvanezer sorsjegygyel igyekeznek beszerezni, s Pulszky Ferencz indítványára elhatárzák fölkérni a hölgyeket, a más­­félforintos sorsjegyek elárusítására. (A magyar tud.­akadémia­ e heti ülését összes ülés előzte meg a pályaművek bemutatása végett. A Vitéz-féle vegytani kérdésre négy munka érkezett be, nevezetesen : I. Borászati pályamű. Jeligéje. „Olyan a bubánat, mint az ürgefi. Borral lehet, borral kell kiönteni.“ II. A must és bor elem­zése. III. Utasítás a must és bor alkatrészeinek meghatáro­zására. IV. Utasítás a must és bor alkatrészeinek egyszerű meghatározására. A Dóra-féle pályakérdésre két munka ver­senyez, ugyanazon czimmel, mely a kérdésben foglaltatott. A Gorove-féle műveltségi s a Dóra-féle pén­zügyi kérdésre egy munka sem pályázik. Az összes ülés tárgyai ezzel véget értek s az osztályülés programmjára került a sor. Fabricius Károly tartott székfoglaló értekezést Pemfflinger Márk, a szász gróf életéről, különös tekintettel a reformátióra. Mielőtt a dolgo­zat felolvasásába kezdett volna, köszönetet mondott megvá­lasztásáért, ki a szászok között első jutott a halhatatlanok sorába. A székfoglaló szász voltának kiemelése szükségtelen volt; mi azt hisszük, az akadémia nem azért választotta meg, mert szász, hanem azért mert ismereteinél fogva kiérdemelte azt. Értekezése szorgalommal készített önálló tanulmány, melyet a ro­z előadás sem tehetett teljesen tönkre. Fabri­cius Károly után P. Szathmáry Károly értekezett a törté­nelem tani­ásáról. Az elemi történelemtanítás módszerét ille­tőleg azon megállapodásra jut, hogy ennek csakis olyannak szabad lennie, melyből a helyes erkölcsi tanulság tisztán, a tord.-w-a,r­ bxireli. (Király 6 fölsége) dalmácziai útjára vonatkozólag a következőket írják: A királyi út a lehető legfényesebb leend. (3 fölsége kíséretében lesznek: Rudolf koronaherczeg, Koller báró, Auersperg herczeg, s hihetőleg még egy minister. A hajóraj vezetésének tisztét Pekh altengernagy viselendi. (Mária Valéria főherczegnő.) Az udvarnak Buda­pesten közelebbi tartózkodása alatt Mária Valéria főherczegnő naponkint szokott volt sétakocsizást tenni egyik komornájával. Az út rendesen a pesti Mária Valéria-utczán vezetett át. Mintegy két hét előtt, midőn a kocsi ismét a nevezett utczán haladt, egy ügyefogyottan öltözködött asszony meglehetős nagy csomagot dobott a főherczegnő kocsijába és a cso­magban levő és ő felségéhez a királyhoz intézett kére­­lemlevélben fölemlítvén, hogy katonatisztnek özvegye, hogy mily­enségben van, segélyért esdekelt. Másnap egy udvari tiszt jelent meg a szegény asszony királyutczai lakásán és előbb a házi ur által fölvilágosittatva a nő szomorú helyze­téről, az udvari várkastélyba, a Mária Valéria főherczegnő lakosztályába rendelte föl az özvegyet A szegény asszonyt a kis föherczegnő legszivélyesebben fogadó, és levélboritékban átnyújtó ajándékul a felséges atyja által kapott pénzösszeget. Mikor a szegény asszony bocsánatot kért, hogy nyomorából kivergődendő ezt az utat választó, a kis föherczegnö kényes szemmel mondá, hogy „Jól tette !“ Mielőtt Budáról eltávo­zott volna az udvar, egy a környezethez tartozó hölgy láto­gatáson volt K. J. ügyvédnél s haza menve azt mondá a ki­rálykisasszonynak : „Mily boldog a föherczegnő, hogy egés­­séges !“ ..Hát nem minden gyermek az ?" — kérdé. — „Nem bizony, épen most jövök egy családtól, hol a kis leány már két éve fekszik betegen.“ Hamar a legszebb babáimat és játékszereimet ide,“ — mondá a kis főherczegné felindultan s maga csomagolta be azokat és aztán elküldte a kis beteg leánynak (A királynénak) egy nemeskeblü tette közbeszéd tár­gya pár nap óta a budai lakosság közt. E napokban a ki­rályné a várkertben sétálván, a falkerítésen kivül egy sze­gény nőt látott, ki gyermekeivel ott didergett. Az uralkodóim azonnal parancsot adott, hogy a szgény nőt a vár egyik szo­bájában helyezzék el gyermekeivel együtt. A szobában aztán meleg étellel és jó ruhával látták el a szegényeket. (LULU herczeg,­ vagyis IV. Napóleon azon a ponton van, hogy befejezi a napokban pályafutását,­­ ami a wool­­vichi katonai akadémiát illeti. Februárban már elhagyja Woolvichot. Mint a róla szóló jelentés hangzik: az akadé­miában létele alatt lefolyt időben komoly szorgalommal fe­küdt tanulmányainak , különösen a tüzérségről s az erődít­­vényi munkálatokról szóló tantárgyakat cultiválta ritka elő­menetellel. Tanárai előhaladását igen kielégítőnek mondják. (Ajándék a királyné ő felsége részére.) A pardu­­bitziak azon kellemes emlék megörökítésére, hogy a felségek tavaly őszön környékükön vadásztak, küldöttség útján egy értékes képet ajánltak fel királyné ő felségének. A kép ke­rete körtefából van faragva s metszett tölgylevelekkel dí­szítve. A felső rész középpontján Pardubitz város czímere látható ; balra a postamester háza van feltüntetve, amint előtte a vadászatból megtért királyi vendégeket a nép lelke­sülten üdvözli; jobbra a városház foglal helyet, közepén a kunitiezi hegy. A kép alsó részének baloldalán a városi ívás iskola, a jobbon a pardubitzi vár láthatók. A leírt részletek egyes csoportozatok, míg a kép közepét Pardubitz környéké­nek kitűnően felvett térképe foglalja el, minda­zn helyek pontos megjelölésével, hol a vendégek múlt évi nov. 9—10-én megfordultak.

Next