Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1875-07-04 / 27. szám

322 csak öt évre, Ferencz király halála után lett király. V. Ferdinánd 1831-ben február 27-én kelt össze Mária Anna Karolina Pia szardíniai her­­czegnővel. A reá következő évben Badenben Reindl nyugalmazott kapitány gyilkossági kísér­letet intézett élete ellen. A tett indoka a legala­csonyabb, mit csak képzelhetni. Ferdinánd király sok jóval halmozta el a nyugalmazott katonatisz­tet, kisebb s nagyobb összegekkel segített baján, míg végre Reindl oly nagy összeget kért, hogy a király elutasítá és a gonosz tiszt­e miatt a jó királyt meggyilkolni kész vala. 1835 március 2-án meghalt Ferencz király és V. Ferdinánd lépett a trónra. Uralkodása áldásos lett volna minden tekintetben, ha testi betegsége meg nem bénítja erélyét, akaratát s nem hagyja túlságosan uralkodni az intéző köröket, melyek a hagyo­mányos uralkodást, a régi terveket, eszméket dédelgették és ápolták. Béke volt mindenütt; tudomány, művészet, ipar és kereskedelem virágzó volt és milyen lehetett volna, ha a természet a nagy erények mellett nagy gyöngeséggekkel is nem veszi körül a királyt, ki különösen Lajos főherczeg befolyásának volt kénytelen engedni. Metternich herczeg vénült s annál inkább féltette hatalmát. Ferdinánd király uralkodása kezdetén a helyzet ura lévén, nem volt biztos a jövőben, mi következik s azért szive sugallatát követve, koronáztatásakor amnestiát adott a politikai bű­nösöknek. Jól érezte magát, valamint jól érezte magát mindenkor, ha az embereken segíthetett. 1845—46-ban kezdődtek Ferdinánd király izgalmas napjai; a meglevő állapotokkal nem voltak megelégedve a honpolgárok. Olaszország­ban forrt, Magyarországon Kossuth Lajos kezdett nagyszabású működésével előtérbe lépni s elnyomta, vagy legalább megakadályozá­ni. Széchenyi Ist­ván csöndes terveit, az alsó-ausztriai és cseh rendek is modern szellemnek megfelelő alkot­mányosság után sóvárogtak. Még a bécsi írók is a c­enzura enyhítését kérték. Metternich elve volt, hogy a követelésekre nem kell hajtani s már a tervben levő újításoktól is el kell állni, ha preszióval akarják megnyerni. Az elégületlenség erre növekedett és a februári forradalommal végződött. Ez az idő nem volt Ferdinánd természetéhez szabva; hagyta főembereit és családja tagjait in­tézni, bár szivében minden kérelmét teljesítette volna alattvalóinak. Kérdéssé vált, hogy a régi hagyományos rendszer tartassák fenn az uralko­dásban vagy létessenek konc­eszsziók ? — A sza­badelvű párt győzött s Metternich hatalma meg­bukott. — Ezután a király majd emelkedett, majd alábbszállott a nép kegyében. A békeszerető ki­rály, kinek a zavaros napok sehogy sem tetszet­tek, 1848-ban május 17-én sétakocsizás ürügye alatt elhagyta Bécset és Insbruckba ment. Majd újra visszatért s ott volt a tűzben, mig a dolgok mindinkább élesülni kezdtek. A magyarok alatta nyerték meg az első felelős kormányukat. Az öreg király mindig legjobb indulattal viseltetett ma­gyar népe iránt és szive mélyében elszomorították a gyászos események, melyeknek következménye volt, hogy a hatalmat átruházta öcscsére I. Fe­rencz József királyra és maga elvonult Prágába, hol csendesen megelégedve, áldott neje ápolása alatt sokkal boldogabbul élt, mint a fényes trónon, mely gyönge szelíd természetével nem egyezett. A magyarok iránt való bizalmának bizony­ságául szolgál, hogy midőn 1847-ben Lonovics érsek nagyon sürgette s szorgalmazta, hogy a király magyar nyelven nyissa meg az országgyűlést és egyik tagja az uralkodó családnak megjegyzé, miszerint nem szabad ő felségét a nevetésnek kitenni, V. Ferdinánd következőleg határozott: »Magyarul fogok beszélni, úgy a hogy tudok; kedves magyarjaim sokkal jobban szeretnek, hogy sem nevetnének !« — És a királynak igaza volt; óriási éljenzés követé szavait; rengettek a terem falai a lelkesedéstől, midőn a magyar király ajkán az első magyar szó elröppent. Azóta negyed­század múlt, nagy események s katasztrófákban bővelkedő évek, csak a magyar nemzet vonzalma nem múlt el, nem enyészett az öreg fejedelem iránt. Betegsége hívei mindig izgatottságba hozták az országot és most ravatalánál könyező szemmel, bus sóhajtással állnak meg a hazafiak, hogy áldá­sukat elrebegjék a fejedelmi halott fölött. Nem akad olyan, ki ne minden jót, ne áldást rebegne a jó öreg Ferdinánd király kihűlt hamvaira. Nejét az áldott s boldogitására teremtett király asszonyt, kitől utódai nem maradtak, fájdalmában egy birodalom népei veszik körül és osztoznak keservében, bánatában. Kezdődött és bevégződött a jó fejedelem élete. A halál hosszas szenvedésektől vált­ meg; tetteiről szólni a történelem joga, mely V­ik Ferdinánd király nevét együtt fogja emlegetni mindig a negyvenes évek nagy törvényhozó alko­tásaival, nemzeti és társadalmi mozgalmaival. — Béke hamvaira!% * * E számunk 323. oldalán van föltüntetve a pleskoviczi kastély, mely az elhunyt királynak kedvencz nyaralója volt. Ezen parkjában nyílik azon dús rózsavirány, melyet a bécsi köztárlaton is — a beküldött virágpéldányok alapján — az első érdemdijjal tüntettek ki. E kastély kápolnájába óhajtott a boldogult fejedelem temetkezni — de ez ellen tiltakozott a bécsi capucinusok templo­mának kryptája. A­polló és Apollónia. — Víg beszélj*. — Irta: Benedek-Büttner Lina. (Folytatás.) J^s­z­sókfi szívesen elhitt mindent, de azért gyön­géd barátja mégis gondoskodott, hogy vala­mikép nagyon meg ne fájduljon a költő feje, azért inkább feláldozta magát, s a lehető legtöbb bort elitta előle. — Hivatalban meg már úgy sem maradsz. Az a rongy hivatal úgyis csak a magamforma sze­gény legényeknek való, de te megélhetsz könnyen és fényesen költői tehetséged után is. Mert kép­zelem, mily jó honorálták a »Felhivás«-t? Csókfi már majdnem kimondta, hogy ellenkezőleg még ő honorálta a szerkesztőt, — de amint a száját erre felnyitotta, hiúsága, melyet barátnői és barátja oly jó tápláltak, hogy rövid időn óriássá fejlődött, s ekkor már feltétlenül uralkodott felette, d­e hiúság most nyakon ragadta s akként szorította össze torkát,hogy inkább megfojtotta volna, mint­sem egy áruló hangot kibocsásson száján; azért csak némán integetett fejével, mintha csakugyan fényes tiszteletdijat kapott volna. — Te nemes, nagy szív vagy, — szólt az írnok, — hogy engem is, mint legnagyobb bá­­mulódat részt hagysz venni e csinos kis esté­lyen, melyet az első honoráriumból rendeztél ma­gadnak. Csókfi elhitte, hogy csakugyan ő rendezte ez estélit s szinte jól esett költői hiúságának azt is elképzelni, hogy az első tiszteletdíjból fizette ki. XII. Csókfi csak későn éjjel vált meg leghívebb barátjától, de azért mikor haza­ért, nejét ébren ta­lálta. Amint Klárát, meglátta, rögtön nagyon koszos lett, hogy ezáltal elejét vegye minden neta­lán mondható szemrehányásnak; s miután igy csakugyan czélt ért, s neje csupán aggódva kér­dezte, hogy miféle kellemetlenség érte ? — akkor nyersen, tán még nyersebben mint maga is akarta, mordult rá, hogy egy nőtől férje mindig elvárhat annyi kiméletet, hogy ha az nem akar szólni, a nő be fogja látni, miképp férjének van rá oka amiért igy tesz; — azért Klára most ne gyötörje őt s ne faggassa kérdésekkel. — Hiszen én csak azt akartam kérdezni, — kezdé a nő, de nem folytathatta mert a költő in­dulatosan vágott szavába: — Már megint akarsz? Neked velem szem­ben nem, szabad akarni, mert csak nekem van jo­gom akarni, neked hallgatni és engedelmeskedni a kötelességed! — Szépen osztod be, — szólt szomorú tré­fával a nő, — a jog a tiéd, a kötelesség az enyém. — Mit ? te még az én tetteimet bírálgatod ? Azt egyszer mindenkorra kikérem magamnak. Hallgass!! — ez a te kötelességed. Ezzel lehányta magáról a ruhát s bevetette magát az ágyba, még egyet-mást morogva a nőiet­­len, uralkodnivágyó, önző asszonyról. Klára lezárta könnyező szemeit s szomorúan hajtotta fejét párnáira, s megzavart lelke nem érthette meg, hogy ama hóbortos nők nevetséges kaczérkodásai s a ravasz írnok otromba hízelgé­sei miként tudják ilyen gonoszszá bolond­í­t­a­n­i a különben jó, gyöngéd, és — költészetét ki­véve — minden másban elég okos férjét. Pedig ez aztán kevés változással így ment napról-napra. Klára még néhányszor megkisérlette jóval hatni férjére, s Csókfi némileg hajlandó is volt elfogadni a hatást, de csak addig, mig barátnőivel és barátjával összekerült. Azok hibáinak hízelegtek s igy feltétlenül uralkodtak felette, mig neje előtt be kellett volna hibáját ismerni, s ez elég ok volt arra, hogy Klára hova tovább mindig kiállhatla­­nabbá váljék előtte. Csókfi ez időben elhanyagolta hivatalát is, de azért annyi megfontolása még maradt, hogy le nem tette, mert azt jól tudta, hogy a »Felhívás !« jövedelme azt még nem pótolhatná. De bámulói előtt ezt csak be nem vallhatta, s unszolásaikra csak nejét okozta, hogy az nem engedi neki egé­szen hivatásának élni, é­s azok ilyenkor mindig kikeltek a nő ellen, aki csupa önző akaratosság­ból dicsőségének útját állja. S a költőnek olyan jól esett azt hallani, hogy csupán a neje az oka, ha ő még nem áll a gazdagság és dicsőség ama fo­kán, mely költészete után megilletné. S mig Klárának s kis leányának mindig töb­bet és többet kellett nélkülözniük, s Csókafi ha hazajött is csak az ürügyet kereste, hogy mért kössön nejébe, — s mert bensejében még is érez­hette, hogy vét a nő ellen, hát talán igazolni akarta saját maga előtt is e tetteit, azért minden áron kereste az okot, s mert akart találni, hát talált is mindig valamit, amert aztán tőle kitelhetőleg bántotta, sértegette nejét. De annál kellemesebb volt a költő esténként a vendéglőben, ha­t nappal láthatatlan« s igy ha barátjával mulatott, hol midőn már a pénze elfo­gyott, előre a tiszteletdijakra estelizgettek, minek fedezésére aztán alig volt elég a hó elején kapott hivatalnoki fizetése. Hát még Gerlicze körében ? Ott csupa fel­lengő gyöngédség s édes ábrándosság volt Csókfi, s szabad idejét mindig is rokona oldalánál töl­tötte ; s ez érdekes együttlét báját még emelték a regényes séták, melyeket naponkint a kertek alatti füzesben tettek. Ott olvasta fel a költőnő utolsó költeményeit, melyek most mind, mind az ő »meg­ölő szerelméről« panaszoltak. Gerlicze sokat irt , neki sokkal dúsabb olvasottsága volt mint lelki­barátjának, s ő aztán csak bele­markolt a mások szerelmes költeményeibe, s igy megdézsmálva tizet, abból aztán könnyen alkotott egyet, de ami az ő sajátja volt. Csókfi lassúbb menetű gondolkozási képességgel s amellett nagyon csekély olvasottság­gal birt, s már a »Felhivás«-on, ami pedig nagyon inspirálta, két hónapig eldolgozott, s most meg épen egy hét is elmúlt, mig egy-egy sorral, vagy épen versszakkal előbbre vitte »A boldogtalan tiltott szerelem« czimü elégiáját, melyen már egy hó óta, a szó teljes értelmében »orczájának verej­tékével dolgozott.« De azért nem unta meg e két szép szellem örökké azt, és csakis azt olvasni, bár a mellett a költő, addig is mig az ő nagy szabású költeménye — mely korszakot alkotó mű lesz a szerelmi lyrá­­ban — elkészül s meg fog jelenni, addig is egyre kérlelte a költőnőt, hogy közölje azt az »édes bensőséges, mélységes női­ dalokat« a lapokban. De Gerlicze kérlelhetlen maradt. — Hanem azt sem mondta meg kedvesének, hogy ő szerelmi pa­naszaival nem csak az eget ostromolja szünetle­nül, de a szépirodalmi lapok szerkesztőit is, — és még eddig r­égen földön hasztalan ostromolt. Pedig Csókfi már nagyon óhajtotta, hogy az egész világ olvassa s igy megtudja minő boldogta­lanná tud ő tenni egy nőt, s mi több: egy költőnőt! Szeretett volna kérkedni azzal amire titokban is hiú és büszke volt, mig arra, hogy minő boldogta­lanná teszi saját nejét, arra nem volt sem hiú, sem büszke, azzal a költő nem akart kérkedni, sőt legkevésbé sem törődött vele. XIII. S ez aztán igy tartott több hónapon át, s mig a két fennkölt lélek mindig szenvedélyeseb­ben vádolta boldogtalanságukért az »ádáz sors« kegyetlenségét, azalatt Klára is mindig többet és többet szenvedett. Igaz, hogy az ő szenvedései na­gyon prózai nyomorúságos szenvedések voltak, mert hát mi is az: eltűrni a házi­ úr gorombaságait, ha a lak­bell­ nem tudta kifizetni ? adós maradni mindenfelé mindenért, s végre is nélkülözni kis Magyarország és a Nagyvilág. 27. SZÁM.

Next