Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1875-12-26 / 52. szám

684 következett be , nyugalomra, van szüksége, hogy a nagy­mesterek sorába emeljék ! Ihlete, költőisége azonban dús virágzásban áll. Kiváló fontosságúnak ígérkezik lenni a zene történe­tében a lefolyt év a zeneakadémia óhajtva várt felállí­tása következtében. Jeles művészek állnak az akadémia élén , és ha az egész megvalósítása nem sikerült is oly mérvben, mint azt e fensőbb iskola egyik megpendítője Bar­­t­h­k Ede, tervezetében kifejtette volt: mindazáltal még­is sokat várhatunk ez új művelődési központtól, mely bizonyára megérdemli a sajtó figyelmét. A nemzeti zene­dére is új korszak várakozik, a­mennyiben a jelen hóban megválasztott igazgatója a már említett Bartay Ede a ha­ladás embere és szorgalma meg hivatottsága kitartásával egyenrangú. A zeneművészet terjesztésére alakult még ama magán-zeneiskola is, melyet S­­­p­o­s­s Antal ismert zongo­raművész számos tanítvány jelenkezésével a múlt őszszel saját lakásán felállított. A nemzeti színházban négy zenészeti újdonsággal ta­lálkoztunk, melyek a »Kötni vés és 1 а ò a t о s« kivé­telével mind V érditől származnak. Ez annyival nagyobb baj, mivel »A végzet hatalma« szerző gyengébb műveiből való és színpadunkon nem egy nagymester egyetlen operával sincs képviselve, ami kétségkívül nagy felfordultság, ha megfontoljuk, hogy főleg a nemzeti szín­háznak hivatása, igazi remekművek előadásával lendít ki a haladáson és terjeszteni az ízlést. »A­ dal különben is befejezte az eddigi Verdi működését, s ha tőle nálunk ed­dig nem ismert dalművet kívánnánk, az mindenesetre csak az lehet, melyet jelenben ír, mivel a múltba visszamenni balság és valódi ellenmondás volna. A­mit nekünk »A végzet hatalm­á«-b­a­n feltárnak, azt »Trouba­dourban«, »Az álarczos,bálban,« »Traviatá­­ban, de sőt »Ernani«-ban meg »A­­­gn­­­e 11 o«-ban sokkal szebben és hivebb kifejezéssel hallottuk már. Egyes helyeken (mint például a kolostori jelenet) itt is kiválnak ugyan, de az egész mű olyan mixtum compositu tu­rálé, melyben most »Don Juanból« merített mozzanattal ta­lálkozunk, majd a »Faust« nagy népmulatságát (a »Porticii néma« tarantelláját) látjuk ismételve; itt Wallenstein táborára bukkanunk, avagy a »K­e­g­y e n­c z n­ő« szerelmi jeleneteire ébredünk oly zeneképek kíséretében, melyek az ihlet és indokoltság hiányát nagyon is érezhetővé teszik. Donizetti »K­egyencznőj­é«-vel sokkal inkább boldo­gultunk volna, s bizonyára a közreműködők is, ha már csakugyan az ismertebb olasz szerzőktől akartak valamit szintehozni. A »K­őmives és lakatos« Auber vig dalműve (Seribe és Delavigne szövege után) bezzeg megtette hatá­sát. A mesterkéletlen, de vidámságban gazdag dalmű nem éri fel ugyan sem a »Fra Diavolo« eredetiségét és üde zománczát, sem a »Fekete domino« művészi szaba­tosságát és form­ai változatosságát, ám »A boldogság első napjai élénk hangszínezetét sem; de mindvégig érdekes, folyéko­ny és kedvesen váltakozó áriáival, melyek hol regedal­ alakban, hol barcarolle-szerűleg jelennek meg ; aztán finom együtteseivel, végre zenekisérete naiv játszi­­ságával oly anyagot szolgáltat, mely csak valamennyire is sikerült feldolgozás mellett alkalmas a szórakoztatásra. Énekeseink, kik a vig dalmű terén sokkal otthonosabbak mint a komoly nagyszabású operákban, nevezetesen Kvas­­sayné, Nádayné, Pauli, Tallián, Udvardy, Kőszeghi e részben megtették kötelességüket, s biztosították a dalmű jövőjét , és a közönség azóta tömegesen látogatja előadá­sát mindig . A­d­á­r­ó­l már bővebben szóltunk e lap hasábjain annak idején ; illő tehát az év utolsó zeneújdonságáról, a Manzoni-requiemről is megemlékeznünk. A nagynevű olasz költő M­an­z­o­n­i halálára írt requiem­ben, Verdi ismét új ösvényre lépett. A Traviata és Rigoletto szerzője megpróbálkozott az egyházi zenével, még­pedig nem közönséges sikerrel, s a­mit létrehozott, az a benne nyilatkozó erőnél fogva, szintúgy mint művészi arányos­sága következtében egyike az újkor legszebb alkotásainak. Szigorú műforma és szabatosság jellemvonása e műnek, s ha azt valami hasonlóval párhuzamba kívánnék állítni, leginkább csak saját magához hasonlíthatnók. Liszt Fe­­rencz hazánkfia sok részben tágított az oratóriumok körén, szélesítette e műformát és új elemeket vont belé. Verdi megtartotta a requiem régi alakját egész lényege szerint, de élve a zeneművészet vívmányaival, egész új felfogásról tett bizonyságot a kidolgozást illetőleg. A kifejezés ha­talma és megrendítő volta korántsem annyira tulajdona, mint például a Mozart vagy Cherubini nagy requiemének , de igaztalanok volnánk azt állítva, hogy drámai kifejezés s ihlet híján van. Mindjárt a második részben a Dies irae-ben valódi küzdelmet hallunk kifejlődni bevezetésként: egyre zajo­sabban nyilatkozó kétségbeesett harczár a jó és gonosz ele­meknek a bekövetkező végítéleten , majd lecsillapul a vihar és harsonák törnek elő mind hevesebben, mind szenvedélyesebben. Ez itt inkább valami lovasezred érke­zését látszik jelezni, mint ecsetelni Mozart és Cherubini modorában a rémületes hangulatot, melyet közfelfogás szerint kikerülhetetlennek képzelünk a»Tubamiru­m« megszólalásakor. Ezt felhozva, mit se akartunk levonni a mű értékéből s ép a jellemzett szempontból a »Liberá«-ra kívánunk hivatkozni, mely valóban megdöbbentő hatást gyakorol mind szakadozott, halk kíséretében, mind női szólamának megható panaszában s együtteseinek nagy fo­kozataiban. De azonfölül tele van a mű szépségekkel, hol fény és árny kellőleg váltakoznak. Kit ne hatna meg például a női hangok szövedéke a kar szép bevágása után a »R­e­x tre­mendae Maj­aestati­s«-ban vagy a »Recordare Jesuban?« Szétválás és összecsoportosulás itt kölcsö­nösen kiegészítik egymást. Mily emelkedettséget találunk aztán az Offertoriumban, s majd az Agnusban, hol a hang­szerek s különösen a hegedűk finom árnyalatokban kisérik az éneket. Átalában mesteri hangszereléssel van dolgunk e mű minden részletében s a hegedűk szintoly kiváló figye­­gyelemben részesültek, mint a réz és faharmónia szerszá­mai. S itt emlékezzünk meg a fagottokról, melyeknek finomul szőtt alakzatokban kiváló szerep jutott, a »R­e­­q­u­i­e­m« utolsó részében főleg. Az előadás nem állott a mű színvonalán s ezt csak természetesnek találjuk, ha megfontoljuk, hogy a nemzeti színház­ zene és énekkarainak kivételével alig van műtes­­tület hazánkban, mely a kezdet nehézségeivel kellőleg végzett volna. A zenekar megerősítve működött s a nemzeti színház énekkarát a budai zeneakadémia támogatta má­sodik kar gyanánt. A színpad négyszögű teremmé alakítva fokozatosan emelkedő padokat tartalmazott, melyeken elül az énekesnők s hátul az énekesek ültek; ezek fe­kete ruhában fehér nyakravalóval, azok tiszta fehérben fekete hajékkel. A magánszólamok éneklői: Benza Ida, Tannerné, Kvassayné, Pauli és Kőszeghi legelül széken ültek. A nézőtér mind szombaton, mind vasárnap zsúfoltig telt, de a nagyszámú közönség hidegen fogadta a művet, minek okát egyrészt az előadás hiányosságában, másrészt abban találjuk fel, hogy közönségünk az ilynemű művek iránt kellőleg tájékozva még nincs. A közreműködött tes­tületek elemei még nem törődtek össze, a különféle ár­nyalatok nem érvényesülhettek, mi nem eshetett a nélkül, hogy a mű főszépségei is elessenek. A fugák jobra-balra­­ inogtak s egyöntetűségről szó nem lehetett. Az árny és fény kellő megosztását, a hangok kellő összeolvasztását illetőleg a magánénekesek is nem egy irányban maradtak adósak. Tisztelet és köszönet Nagyné Benzaldának ki leszámítva egy-két hibát, mi hanganyagának némely közöpén való beteges voltából eredt, nagy bensőséggel énekelt, behatolva a mű szellemébe és megalkotva szerepe jellegét, melyet csekély kivétellel szépen mutatott be. Nem úgy Tannerné, ki teljességgel nem vált be s ily nehéz fela­datra egyátalán nem való. Hogy egyebet ne említsünk, csak a »Lacrimosa dies illa« kezdetű részletet hozzuk fel, mely dallamilag egyike a legbehízelgőbb tételeknek az egész műben, a mellett, hogy igazi érzelem és fenköltség szüleménye, Tannerné teljesen elejtette. Nem állítjuk, mi­kép némely dalművekben nincs helyén, de hogy valódi melegséggel, alkotói tehetséggel dicsekedhetik , hogy az énekművészettel kibékült s általán az előadás művészetét elsajátította volna , azt nekünk bebizonyítani senki sem fogja. Kvassayné mindenkép megállta helyét s az »Agnus dei« vonzó unisonójában árnyalatos párhuzamban haladt a sopránnal. Pauli ízléssel énekelt s csekély hanganyagá­hoz képest még elég hathatósággal is ; ellenben Kőszeghi, e különben nagyérdemű művészünk, nem adta meg szere­pének a jelentőséget, melylyel azt Verdi felruházta volt. Több méltóság a hanghordozásban, több fentköltség, erő és komolyság a kifejezésben, atalán több plasztika az ala­kításban nem ártott volna. Az oroszlánrész mindenesetre Erkel Sándort illeti, ki ritka ügybuzgalommal s ügyességgel tanította be e nagyszabású zeneművet. Hogy szinrehozatalának sikere teljes nem volt, azt részben oly tényezők okozták, melyek kívül állnak hatáskörén s idegen körülményeknek tudan­­dók be ; másként pedig a gyakorlat és tapasztalat rá nézve is oly mesternek fog bizonyulni, ki higgadását és szürem­­lését előmozdítani nagyban alkalmas. Végül mondjunk kö­szönetet Podmaniczky intendánsnak, ki a Requiemet a nemzeti színháznak megszerezte. íme az év nevezetesebb zenészeti mozgalmai. Ha mind­megannyi vívmányok is egyszersmind , annak megítélését az olvasóra bízzuk. Csak annyit bátorkodunk még megje­gyezni, hogy mint szemlénkben is kimutattuk, ez évben nem egy oly magot hintettek el nálunk, mely a jószeren­cse kedveztével és előnyös viszonyok mellett mielőbb szé­pen gyümölcsöző fává nőheti ki magát.­ ­ Vajda Viktor: Magyarország és a Nagyvilág. 52. SZÁM. MV MAGYARORSZÁG ÉS A J­AGYVILÁG. Budapest, deczember 25. Előfizetési felhívás a MAGYARORSZÁG És A NAGYVILÁG január—márcziusi folyamata. S IDÉN az új évnegyed közeledése alkalmából azon­t. olvasóinkat, kiknek előfizetése e hó végén lejár, a lap pontos szétküldhetése érdekében előfizetésük mielőbbi szives megújítására felkérjük, lapunk ajánlására elégnek tartjuk, ha eddigi múlt­jára s több mint tíz évi gazdag folyamatra utalunk. A „MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG“ mint eddig, úgy ezentúl is arra fog törekedni, hogy a művelt ma­gyar közönség olvasó­asztalának egyik nélkülözhe­tetlen lapja legyen, hetenként művészi kivitelű raj­zokkal kísérvén a hazai és a nagyvilági eseményeket, e mellett minden számban önálló műbecsű­ képeket is adván kiváló művészektől. Lapunk irodalmi részében szépirodalmi és költői dolgozatokon kívül ezentúl is kiváló tért nyernek az ismeretterjesztő közlemények, míg a tárcza ezentúl az egyedüli lesz, melyben Porzó kedvelt „fő­városi leveleit“ a közönség magyar eredetiben olvashatja A „Magyarország és a Nagyvilág“ előfizetési ára: Negyedévre . . . 2 i­t. 50 kr. Félévre.....................5 Zrt. Az előfizetések a „MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY­VILÁG“ kiadó hivatalához (Budapest, Athenaeum, Ferencziek tere 7 sz.) intézendők. Az „Athenaeum“ Irod. és nyomdai részv. társ. (RUDOLF TRÓNÖRÖKÖSRÜL) Írják : a November vége felé hírül hozták a szentkirályi vadászterületről, hogy pompás sast vettek észre az erdőség felé húzódni. A trónörökös még éjjel és a hideg idő daczára elindult és hat óráig leste a ritka vendéget , hanem siker nélkül. Harmadnap ismét lesbe állt a korona-herczeg s ekkor már szerencsésebb volt, mert a sas nem messze tőle szállt föl. Az első lövésre csak megsértette, második lövésre azonban lelőtte a ritka nagyságú madarat, mely kitömve a főher­­czeg bécsi könyvtárában helyeztetett el. (A MAGYAR TUD. AKADÉMIA) e heti ülésében Szász Károly, ki előszeretettel foglalkozik a királyhágón­­túli testvérekkel, ma elemében volt, midőn számos hallga­tóság előtt, Kriza Jánosról, irodalmunknak e rokonszen­ves alakjáról, mondott emlékbeszédet és ez alkalmat az erdélyi viszonyok s nevezetesen a székelyek viszonyainak előtüntetésére használta fel. Kriza János írói pályáját a kolozsvári unitárius collegiumban kezdte. Kolozsvárit, hol tanárok képezték a társadalmi élet központját, hol az ifjú­ság élénk szellemi életet élt, olvasó társaságot képezett, melynek tagjai közt Székely Sándor még Horváth Endre és Vörösmarty előtt kezdte a magyar eposz művelni, míg Bölönyi Farkas az amerikai eszmevilágot tárta fel a ma­gyar közönség előtt. E kör tagjai is mint Jakab Elek,Gállffy és mások, utóbb jelentékenyebb szerepet játszottak. E kör központját képezték Kriza és Szentiványi Mihály. Kriza eleinte Victor Hugo és Burns költeményeiből forditgatott, majd eredeti ódákat és népdalokat irt s különösen az utób­biakban első kezdemény­ezője volt azon­ iránynak, mely a népköltészetet öszhangba hozza a műköltészettel és me­lyet utóbb Petőfi és Arany oly fényes sikerrel ápoltak. Kriza­tős gyökeres népies szellemben, meleg közvetlenség­gel irt. Toldy a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott róla. De Kriza életviszonyai miatt nem törhetett tovább a Par­­nasusson, mint tanár, pap és hírlapíró annyira el volt foglalva, hogy múzsájának csak kevés időt szentelhetett. Kriza legnagyobb érdemét a székely »vadrózsák« gyűjtése képezte. Már 1843 óta foglalkozott e maradandó becsű munkával . 1863-ban meg is jelent az első kötet, mely szá­mos népdalon, nagy költői becsű balladákon, népszokáso­kon, meséken kívül 1.600 tájszót is tartalmaz, melyeket Kriza nyelvészeti szempontból kitűnőleg értékesített. E kötet megjelenése óta (1863.) egyre folytatta, fáradhatlan buzgalommal, ritka ügyszeretettel a gyűjtést, úgy hogy a második kötetet, noha a gyűjtő már meghalt, könnyű lesz sajtó alá rendezni. Az emlékbeszédet, mely igen vonzóan vázolja a jelzetteken kívül Kriza nemes jellemét, meleg hazaszeretetét és speciális székely tulajdonságait, nagy figyelemmel hallgatták és végül lelkesen megéljenezték.

Next