Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 27-53. szám)
1876-07-02 / 27. szám
27. SZÁM. Magyarország és a Nagyvilág. 4 nak, vagy két lábnyira a faltól odaállította, reá ült és, miután előbb még óvatosan letekintett, ha erősen áll-e, kényelmesen hátravetette magát és székestül nekidült a falnak. Szép nyári nap dele volt. Az ég tiszta, sötétkék, a szélcsöndes jég halk rezgésnek indult. Az udvaron túl a kert üde gyümölcsfái zöldellettek át. Zaj nem igen volt a kis városban. Ilyen meleg , meg a szivar végén a hamu, meg is növesztette három ujjnyira, akkor félrenézett, keze véletlenül megrándult és a szép torony lehullott. Utoljára is eldobta a szivart, boszosan fölkelt és elkezdett ismét föl-alá járni. Egyszer aztán szeme megakadt valamin odafön az eresz alatt. Fecskefészek volt. Oda volt ragasztva a falhoz a folyosó fölött, ahol szöglet nevetett hangosan, csak kissé megrázta a fejét és elfordult, nehogy Jancsi ott elül észrevegye az ő vigságát. Béla visszafordult, kicsit megtapogatta a kabátja oldalzsebét, mintha valamit keresne, és sietve bement a házba. Kis idő múlva visszatért. — Ejnye, Jancsi, — mondá ujjait pattolgatva, — valahol elhagytam a szivartárczámat. — Hanem hol . . . hol ... Bizony nem jut eszembe!.. . No, nem tesz semmit. Eredj csak, nézd meg: alighanem a tanító urnál vagy a káplánnál. . . ! meglehet különben a báróék nevelőjénél. Vagy pedig a kaszinóban. Nézz utána, nem szeretném, ha elveszne . .. Ejnye no, c sopánkodott tovább. Hanem csak menj. Ezt a várhegyet majd megtisztogatom én, be is viszem a helyére. Ne félj, nem lesz baja. Mindjárt ki is vette a Jancsi kezéből a flanell-darabot és elkezdte törülgetni a tajtékot. Jancsi engedelmesen rámondta, hogy »igenis«, sietve vette a dolmányt, kalapot és eltávozott. Béla utána pislantott. — Mikorra ez megjárja a fél várost — — csak lesz valami. Bátyám sem jön még, a nőcselédek hátul vannak a cselédszobában — előre ! (Szegény fecskék, kedves, ártatlan madárkák, dehogy is sejtitek, milyen csúf attentátum elkövetésére használják fel mindjárt a ti gyanutalanságtokat!) Béla gyorsan, de óvatosan megfogta a kis asztalt, melyen a várhegy állott, odavitte és letette ------— épen a fecskefészek alá--------■ — Fátylat, sötét, sürü fátylat a következő fél órára, melyben az ördög ülte pokoli diadalát!------------Délután három óra. A folyosón nincs már semmi, sem pipák, sem várhegy. Csak Béla ül előbbi helyén és megrögzött közönynyel szí egy új szivart. Egyszer kinyílik az utczaajtó. A támadt nyiláson eleinte nem látszik más, csak a Lajos bácsi , visszahúzódó keze, mellyel az ajtót betolta. Egyszersmind szava hallik. — Tessék, prépost úr! Ne csak tessék, ne kínálják egymást a plébános úrral. Tessék, plébános úr! Csak előre! Végre aztán megjelenik az ajtóűrben egy apró, gömbölyű alak, olyan arczczal, mint a szép teli hold, csakhogy inkább rezes, mint ezüstös szinű mögötte hosszú, csontos ember, napbarnította arczbőrrel. Az első a prépost, az utóbbi az alhidai plébános. Leghátul feltűnik a Lajos bácsi derék teste. — Öcsém, Táray Béla, — mutatja be Lajos bácsi öcsisét a plébánosnak. — A bajusza embert mutat, hanem hazudik. Nagyon nagy gyerek. Nem is merek rábízni olyan pipaszárt soha, amelyiknek az egyik vége a várhegyben van. Nos, Béla, fordul jókedvűen a fiatal emberhez itt van-e már a káplán meg a praeceptor ? — Még nincsenek. — No, nem tesz semmit. A prépost úr átszent nekik. Majd eljönnek. Beléptek az ebédlőbe. — Kedves prépost úr, kedves plébános úr, — szólt Lajos bácsi sürögve, forogva, — csak tessék helyet foglalni. Csak oda a sarokba .. . így ni. No meg a pipát is, kérem, mert ma az enyimből szivünk, ha úgy tetszik. Mi? Jancsi!... Hol is az a Jancsi ? — Nincs idehaza, — felelt Béla, — elküldtem kissé a városba. Majd hozom magam a pipákat. — Jól van, fiam. Aztán abból a »hétféléből«, tudod! Lajos bácsi maga adta vendégeinek kézbe a szép pipákat és maga tartotta a dohányos szitát, nyári napon mindenkinek legjobban esik a hűvös , alatt hajlik a fal, biztos, esőtől, széltől védett kőszobában maradni. ilyen. A fecskék siető buzgalommal suhantak ki a Béla érezte kissé a rekkenő nap hatását, meleg légbe az eresz alá, tömködve azokat a tel- Nem hogy épen elálmosodott volna, — csak kissé ehetetlen bögyöket odabenn a házikó puha ölében, unatkozott. Mindenféle művészettel fújta a füstöt. És amint Béla nézte őket, egyszerre valami namajd sűrű, lassan gomolygó felhőben engedte ki ígyan furcsa gondolatra kelhetett. Mosolygás jött szájából, majd gyűrűt eresztett, majd meg az ajkára, de olyan, hogy az ember azt hitte, egyorrán keresztül fújta. Próbálta, meddig marad , szerre hangosan föl fog kacsagni. De azért nem 417