Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 1-25. szám)
1877-01-28 / 4. szám
a termekben, a társalgás belesül a zajba, az az élénk, változatos, szabadjára eresztett beszélgetés, mely a legizesebb dessert. S szép, díszes asszonyokat, akik örömére szolgálnak a szemnek mint a virágcsokor! Ne legyen a nő sem elfogódott, sem kihivó; olyanokat a salonba, akik szerényen és helyesen ítélnek zenéről, irodalomról, festészetről, ismerik a világot s kissé az embert is, utaztak, láttak, kik nem pirulnak el ott, hol mosolyogni is elég s őszintén elfordulnak attól, ami fut. Nem prűdök s nem szándékosak, kiket teljes életükben a figyelem s apró szolgálat környezett anélkül, hogy elkényeztette volna, kiknek a jólét biztos és lágy ölében a foglalkozás gyönyört szerez. Olyan asszonyokat, kik röpke csevegésben húsz dolgot is érintenek egy pillanatban, kevés vonással rajzolnak, egy morzsával szineznek, törődnek politikával s néha jobban rajonganak egy-egy íróért, szónokért, mint valamely tenoristáért. S végre az a kölcsönös elismerés, mely oly kellemes, mely még akkor is tetszik, ha tudjuk hogy hamis. Az elismerés, a dicsérgetés, mely nem mindig szóban nyilatkozik, hanem egy tekintetben, egy mosolyban vagy bólintásban. Szóval: mindenben az ízlés, mely a finom élvek művészete. Nem a czim és tehetősség arisztokracziája van itt együtt; tán még a szívé sem; — de bizonyára a neveltség, az ízlés, a szellem arisztokracziája. Ez este Liszt játszik, azon lendülettel, pazarsággal, a styl oly fönségével, melyet utánoznak sokan, de utót nem ért még senki. Alig végezi, egy kis leány ül melléje a zongorához. Galamb a sas mellé, bárányka az oroszlány oldalán, ahogy tetszik. Ha remeg is, de nem a félisten közelétől, hanem saját szemérmétől. Olyan lenge teremtés! Mit akarhat vékony fehér ujjaival a zongora előtt ? Nocturnet játszik. S hallgatván, elképzelem azt a sok földet, melyet egybehordtak s azt a szorgos kertészkedést, hogy belőle ily korai virágot neveljenek. Honnan kerüljön e tizenkét éves szívben visszhangja Chopin gyöngéden fájdalmas, légies, idegen, vad s mégis édes illatú zenéjének? De a kisaszszony gazdag, tisztességes; őt is úgy nevelték mint a többi leánykát; anyja szárnya alatt nőtt fel gyorsan, félig tudatlannak. S mégis tudta mit játszik. Honnan ? Hiszen a tudás fájának még csak most látja rügyeit. Ah, idegzetek finomsága pótolja náluk a tapasztalást; amit mi tanulunk, azt ők eltalálják. S a lakás, e kiséret hozzá tartozik a melódiához. Paloták sorában ódon palota. Se bolt a földszinten, sem sátor, sem szegény sáros emberek. A fényűzés, a jólét kedves álmait megzavarja a szükség. Az az Erzsébet-avenue valódi paradicsoma az arisztokrácziának. A palota mögött nagy kert, vén fák, pázsitos tisztások. Szinte falun van benne az ember. Tegnap virradóra zúzmara szállt minden ágra. Ezüst erdőben járok s hallani vélem a fehér csalogányt. A lenyugvó nap korál erdővé változtatja. Gyöngéd pírja apránkint kékes szürkére válik, csak a sudarakban szikrázik egy játszi végsugara, éles silhouetteben metszvén ki egy hollót, mely midőn nehézkesen rászáll a csúcsra, róla opált és gyémántot szór alá az ezüst fűbe. A hanyatló nap rézsút sugarával a palota nagy ablakaiba vet szikrázó világot. XVIII. századbeli lépcső, virágos vert vaskorláttal. Sekély, széles fokain öten is mehetnek föl sorjában egymás mellett. A ruha bőven omlaszthatja el rajtuk hullámzó uszályát. Az előszobában fegyverek, trófeák, kinai bohóságok, számtalan furcsaság, melyeket a gazda messze útjaiból hozott haza. Jatagán, tomahawk, mokasszin, vésett aczelű karabélyok, vig muszkétások s durva landsknechtek súlyos fegyverei; aranyhimes lakájok a sütött folyosóban s az ajtók előtt. A nagy falon húsz láb magas. A mell kitágul s a szem nem fájdul bele buta pompába. Dalait nem tapasztották be arannyal, fülkéit, szögleteit nem népesiték kétes értékű szobrokkal, nem tulipántozták ki harsogó színekkel, mint a hirtelen lett milliomos termeit, ki a szép után veti magát s csak czifraságot fog. Nehány régi festmény, mely nem ábrázol sem tragédiát sem szenteket. A hajdannak egy-egy szép asszonya s több kitűnő férfi, nyugodt hivó tájkép, s egy pompás vadászdarab. Semmi sincs itt a mutogatás — de minden a tetszés, az öröm végett van itt. A beszélgetés rövidke szünetében a szem buja németalföldi szépségen, vagy Reynolds egy aetherikus alakján marad függve, vagy egy velenczei nobile lányán, ki profilban fordulva el tőled, fehér nyakába gyöngyfüzért akaszt s önti el selyem ruhájának ezüstfényü habjait. Az ódon faragásu barna diófa-keret képez határt a festmény s a sajtolt bőrrel, vagy barnapiros damaszt-szövettel bevont fal közt. S hátul van egy kis salon, melyet madame az asszonyok és lányok számára rendezett be. Mily szűzies üdeség! Mindene rózsaszín és fehér, csak a függönyön szövődnek át arany és ezüst fonalak s vegyülnek a sürű selyemrojtozat közé. Hímzett, virágos selyemmel kárpitozott apró zsölyék görbe oszlopkái szinte belesüppednek a puha szőnyegbe, melynek szálai alig lapultak le egy kis láb alatt, azonnal kéjesen felborzolódnak ismét, ha a lépés nyomában a ruhának harcza úszik el fölötte. A sarokban virágállvány , álmodó rózsák s hóbortos orchydeák, melyek egy ellebbenő alak által támasztott léghuzamtól bezárulnak s csengő kaczajtól ismét kinyitják husszinü, szinte asszonyi kebelre emlékeztető kelyheket, s szórják szerte fűszeres illatjukat. A kandallóban kedvesen lobog a tűz. Itt mindennek van színvonala. A férfi és a nő a civilisatio magasán áll, ízlés, nevelés, rang és műveltség emelték ide őket. Üvegházban andalogsz, s virágai lelkek javával kínálnak meg. Fáradságod mindössze annyi, hogy magadhoz engedd fölszállani a szint s az illatot. Porzóságot visszük haza, hogy madame Levigné kitűnő levelet irt. (Népszínház.) A » Tündérhaj« a Tinódy-czég legújabb terméke. Vasárnap adták először s a nap jól volt választva. A »Tündérhaj« telivér, zsíros szájú vasárnapi darab, — mégpedig farsang-vasárnapi! Zavarba jönnénk, ha cselekvényéről be kellene számolnunk; a boltozatos jelenetek gomolyagában hiába keresnék a fonalat. Annyi tény, hogy a közönség kitűnően mulatott s a Solymosi alkalmi coupletjeit háromszor is megujráztatta. A darabban a népszínház legjobb erői vettek részt: Vidmár Erzsi, Sziklay E., Együd, Fabinyi, Horváth Vincze stb. n Magyarország és a Nagyvilág. (Nemzeti színház.) Két szellemes franczia: Legouvé és Labiche írta azt az 1 felvonásos vígjátékot, mely a nemzeti színpadon múlt szerdán került színre. Czime : »Tücsök a hangyáknál”. A kis darab finom, mint mindaz, ami Legouvé tollából kikerül, de nincs színpadi hatása. Talán a mi hatás nincs benne, azt írta Labiche, Legouvé szövetségese. Henriette szerepe az egyetlen, mely a darabnak vonzó erőt kölcsönöz, kivált ha oly színésznő játsza, mint Minárné, ki már mértéket sem tart a közönség meghódításában. Minden újabb szerepében elragadja hallgatóságát, sőt a kritikusait is. És nem is lehet ellentállani annyi természetes bájnak, anyi kedvességnek, mint amennyivel Molnárné kivételes lénye elárasztja a színpadot, hol jelenleg versenytárs nélkül uralkodik. A közönség jobban gyönyörködött benne, mint a darabban, mely feltűnően bágyadt a végén. Cselekvénye dióhéjban ez: Vincul Pál, a »tücsök«, bizonyos dologban látogatást tesz Chameroyéknál a milliomos »hangyáknál«. Chameroy kisasszony, Henriette, félig-meddig jegyese bizonyos Vérac úrnak, ki nem fordul elő. Vineul úr, a tücsök, jó barátja ennek a másik tücsöknek. Szóba jön a távollevő barát, Azineul beszél a papával, mamával, a kisasszonnyal; s anélkül hogy akarná, elbűvöli a családot s végre meghódítja a leányt, akarata ellenére, mert ő »legjobb barátja Vernenak« s ezt be is bizonyítja azáltal, hogy leüti a leányt kezéről. De mikor olyan rémitően elmés ! A fordulat elég mulatságos volna, ha a szerzők erősebben kiszínezik. A darabból azt ata EGY BOLDOGTALAN TÖRTÉNETE. (Jack.) — Regény. — Irta: DAUDET ALFONZ. (Hi- folytatás.) SjjPfcTTÓL kezdve szerencsétlenebb lett Madu, vigyáztak reá, bebörtönözték, hanem állhatatosságát meg nem törhették. Mindamellett újra meg újra elszökött, elrejtőzött minden induló hajón, megtalálták a sütőkamrában, a szenes ládában, a halász szerszámok alatt. Mikor visszavitték az intézetbe, csöppet sem ellenkezett, csak szomorúan mosolygott, úgy hogy nem bírtak oly kegyetlenek lenni, hogy megbüntessék. Végre az igazgató nem akart tovább felelős lenni ily nehezen őrizhető növendékért. Haza küldjék a királyfit Dahomejba? »Muszié Bonfils« nem merte ; félt, hogy elveszti Rak-Madu-Gezo kegyét, kinek ismerte királyi makacsságát. Ez aggódások közepett jelent meg a Semaphor-Ъш a Moronval gymnázium hirdetése. A néger fiú rögtön elküldetett az Avenue Montaigne 25. sz. alá, Páris legszebb részébe, hol — méltóztassék elhinni, — tárt karokkal fogadták. A gyimnázium szerencsecsillaga, élő reklám volt ez a távol ország fekete trónörököse. Mutogatták is, sétáltatták. Moronval elment vele a színházba, a lóversenyekre, a boulevardokra, mint azok a kereskedők, kik egy bérkocsira föltűzik a boltjuk valami hatásos tábláját s körüljáratják Páris utczáin. Elvitte a salonokba, a társas körökbe, hová oly komoly méltósággal lépett be, mintha Feneron vezetné a bourgognei herczeget. »Ő királyi fensége a dahomesi trónörökös herczeg s Moronval ur, nevelője«, így jelentették be őket. Hónapokon át tele voltak az apró lapok a kis szerecsen királyról szóló adomákkal, Madunak tulajdonított szellemes megjegyzésekkel, sőt a Standard egy szerkesztője is eljött Londonból egyenesen azért, hogy Madut lássa s komoly pénzügyi, közigazgatási értekezés folyt köztük a fölött, hogyan szándékozik a herczeg majd később államait kormányozni, mint vélekedik a parlamenti kormányról, a kötelező oktatásról stb. Ruthén dana ffi), ((г/ÁNY, szőkéivé, a berekbe (ΛYJ Megy eperre, megy eperre ; Fát levágni, tüzes legény Szint oda mén, szint oda mén. Sürü erdő közt a kettő Csak összejő, csak összejő; És a fiú — fejsze, félre! — Omol térdre, omol térdre. így tehát a gyenge lányka Fát levágja, fát levágja ; Legény aztán, lány njakán, Epret szed ám, epret szed ám. Greguss Ágost. 2*