Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1879-03-30 / 13. szám

13. 8гдм. dégek kötelezve érezték magukat Kirila Petrovics vadászudvarának magasztalására; egyedül Dub­­rovszky hallgatott nagykomoran; ő szenvedélyes vadász volt, de viszonyai egyedül két kopót s egy agarat engedtek neki tartani, s igy ezen pompás intézmény láttára nem tudta magát megóvni, hogy irigység ne lepje el bensejét. — Miért vagy oly komor, barátom ? kérdé Kirila Petrovics: talán nem tetszik neked a vadászudvaron ? — »Nem«, felesé Dubrovszki hidegen; a vadászudvar bámulatos, de vajon az ön embereinek életmódja is oly fényes-e, mint e kutyáké ? Egyike e kutyanevelőknek e nyilatkozat fö­lött fölboszankodva mondat »Mi, a mi életmó­dunk fölött, hála Istennek és Urunknak, nem pa­naszkodhatunk, és a mi igaz, az igaz; egy báró-­­­nak talán nem is volna rész szerény mezei hajlé­kát e fényes kutyabódék egyikével kicserélni. Talán kényelmesebben és jobban is élhetne.« Kirila Petrovics hangosan felkaczagott szolgája merész megjegyzésén, vendégei nyomban követték példá­ját, daczára azon érzésnek, hogy a kutyanevelő gunyja reájuk is vonatkozhatott. Dubrovszky elsá­padt s egy szót sem szólt többé. Ugyanezen pilla­natban egy kosárban meghozták Kirila Petro­­v­icsnak az új­szülött kölyköket, s míg velük fog­lalkozott, kiválasztott belőlük kettőt, a többit pedig megfullasztani rendelte, az alatt Dubrovszki András Gavrilovics észrevétlenül eltűnt. Hazatérvén vendégeivel a kutyatelepről, Ki­rila Petrovics az estebédhez ült s csak akkor véve észre Dubrovszki távollétét, mire embereit kérdőre vonta. Ezek egyszerűen azt válaszolák, hogy Gavri­lovics András haza utazott. Trockurov rögtön parancsot adott utána sietni, és őt haladéktalanul a társaságba vissza hozni. Hiszen mióta eszét bírja, Dubrovszki nélkül vadászatra nem ment, ki ta­pasztalt s csalhatlan ismerője volt a kutyatulajdo­noknak és részrehajlatlan bírája minden vadászati perpatvarnak. A szolga, ki utána iramodott, csak­hamar visszatérvén, urának — ki még vendégeivel az asztalnál ült — jelenté, hogy Gavrilovics And­rás nem engedelmeskedett, és nem akar vissza­térni. Kirila Petrovics, ki szokása szerint ilyenkor már föl volt hevülve az italtól, dühbe jött, és is­mételve ugyanazon szolgával azt üzené Gavrilo­­vicsnak, hogy ha rögtön vissza nem tér Pokrovsz­­kojba északára, akkor Trockurov örökre megha­ragszik reá. A szolga újból elsietetett. Kirila Pet­rovics fölkelt az asztaltól, elbocsátá vendé­geit, és nyugodni ment. Másnap első kérdése volt: »itt van-e Gavrilo­vics András?« Felelet helyet, egy h­árom szögletbe hajtott levélkét nyújtottak át neki, Kirila Petro­vics írnokának hangosan átolvasni parancsoló azt s nem kis meglepetésére következőket hallá: »Kerryelmes Uram! Én addig nem szándékozom menni Pok­­rovszkojba, mig ön Paramoskoj kutyászt rendelke­zésemre nem bocsátja, kit hatalmamban álland megbüntetni, vagy megkegyelmezni neki; mert én az ön embereinek sületlen tréfáit el nem tűröm, sőt azokat öntől sem fogadom el, mert én gúny tárgya nem vagyok, hanem ősi nemes. Ezek után maradok alázatos szolgája Dubrovszki András. A mai etiquette-szabályok felfogása szerint, az ilyen levél illetlen volna; ez azonban Kirila Petrovicsot, nem különös hangja miatt, hanem csupán azért, mert levél volt, ingerelte fel. »Mit!« ordított Trockurov, kiugorva ágyából, »én hozzá küldj­em megbüntetés vagy megkegyelmezés végett embereimet! még mi nem jutna eszébe? Tudja-e írta: © U I D A.f bgi (XII. folytatás.v­alóban ? — kérdé azzal a mosollyal, me­lyet lady Varasour oly gyanús szemmel né­zett. — A világ nem hinne szavainak, drága lady, mert hisz emberélettel játszani bizonyára mu­latságosabb lehet, mint lehullott gesztenyével, s her­­czegeket, paireket fogdosni hálóba, kétségkívül izgatóbb, mint ártatlan sárga pillangókat venni űzőbe. Ki számítson akkor elégedettségre, ha a 2. FEJEZET. ő, kivel kötekedik ? Hiszen élek én még! meg fogja ő ezt siratni, és megtudja mit tesz Trockurovot megtámadni.« Kirila Petrovics e szavak után felöltözött, és szokott ünnepélyességgel vadászatra indult. A vadászat azonban nem sikerült; egész nap egy nyulat láttak s azt is elszalasztották; a sátor alatt berendezett ebéd hasonlóan nem sikerült, vagy legalább Kirila Petrovicsnak nem volt ízlé­sére, mert elverte a szakácsot, szétkergeté a vendé­geket, és hazatértében egész kíséretével szándéko­san Dubrovszki mezőségein száguldott keresztül. Több nap múlt el, de az ellenségeskedés a két szomszéd között nem szűnt, Gavrilovics András­ Pok­­rovszkojba már nem tért vissza, Kirila Petrovics mindenki által irigyelt lény is változtatni óhajt sorsán ? —­ Oh, mon ami, azok, kik irigyelnek, nagy­részt nem ismernek bennünket. A féreg még a rózsa virágján is ott rágódik. Hangja, szomorúan csengett, szemének fénye elhomályosult és mintegy öntudatlanul játszott jeg­­gyürűjével, melynek gyémántjai a viruló rózsák között tündököltek. E mozdulat többet mondott, mint szavai. Nem elégedett meg bájainak hatásával, még egy újabb varázst is föl akart hasz­nálni ellene — részvétéhez folyamodott. — Nézze, nem elég bájos-e a rózsaszál, mely előttünk a napfényben himbálózik? A virágok királynője ? És mégis féreg emészti szívét! — Hasonlóképen volna a mi bájos királynőnk­nél is ? pedig nélküle unatkozott, és boszankodását ilyen­kor a legsértőbb kifejezésekben önté ki, mely udvaronczainak szívességeiből jót alakítva s kiegé­szítve Dubrovszkinak fülébe jutottak. Ehhez járult egy uj körülmény, mely a kibékülésnek utolsó reményét is megsemmisité. Egy napon Dubrovszki beutazta csekély jószágát, e közben egy kis erdőhöz közeledve fejsze-csapásokat hallott s pillanat múlva egy levágott fának zuhanását, a helyszínéhez közeledve, ott pokrovszkói embereket pillantott meg, kik az erdőben loptak. Ezek észre vévén őt, futásnak ira­modtak, de Dubrovszkinak sikerült kocsisa által egyet közülök elfogatni, kit megkötözve udvarába vezettetett; ezenkívül két ellenséges lovat is zsák­mányul ejtettek. Dubrovszki rendkívül meghara­gudott ; addig Trockurov emberei, kik hírhedt rablók voltak, soha nem merészeltek az ő uradal­mának határain belül fosztogatni, mert tudták a­­ két úr közötti összeköttetést; most pedig Dub­­­­rovszki belátta, hogy ezek használják a létrejött ellenséges viszonyt, s elhatározó, minden hadijog ellenére, foglyait megfenyíteni azon vesszőkkel, melyeket ők az ő erdejéből loptak. A lovakat pedig beoszta az uradalmi igavonó barmok közé. Ezen eseménynek hire, ugyanazon nap Troc­kurov füleihez jutott. Magán kívül volt, s dühének első pillanatában minden udvaronczával megro­hanni szándékozott Kisztenevót (igy nevezték szomszédjának faluját), azt földig elpusztítani és magát a földesurat is lakásán megtámadni; az ily vállalatok nem látszottak ugyan neki valami rend­kívülieknek ; gondolatai ez okból csakhamar más­felé irányultak. Mialatt a teremben nehéz léptek­kel fel s alá járt, hirtelen kitekintett az ablakon s a kapuban egy trojkát látott megállapodni, melyből egy bőrkabátba öltözött, tisztességes külsejű férfi szállt ki, és egyenesen a csendbiztos lakásának tartott. Troekurov fölismeré benne Sabaskin ülnököt s rögtön magához hivatá­tt. Egy percz múlva Sabaskin már Troekurov előtt állott, hajlongva s áhítattal várva parancsait. (Folytatása következik.) Strathmore kérdése önkénytelenül tört elő, mialatt mélyebben lehajolt hozzá. Ekkor látta, hogy a finom csipke­ kendő alatt keble egy gyönge sóhajtól hullámzott. — Csöndesen! — mondá szelíd hangon és a kezében tartott rózsákkal gyengén Strathmore karját érinté. Ne kérdezzen. A rabszolgaság és hallgatás jármára vagyok kárhoztatva. És néma hallgatásba mélyedtek, olyan hall­gatásba, mint egykor Lancelot és Ginevra közt lehetett, midőn az első finom méreg átfutá a férfiú ereit, kit Arthus szeretett. Most azonban hirtelen könnyű kacsagással fölnevetett, a leszakított ágat a napsugaras légbe hajtja, és parányi fehér kezeivel ismét a futórózsa levelei közt babrált. — Imádom a rózsát, ön nem ? A költészet virága ez. Legkevésbé sem csodálom Kleopátrát, hogy rózsákon pihent, s azokat az epikureusokat, kik lakomáik alkalmával rózsákkal hintették be magukat és a padozatot oly vastagon, hogy lábuk az illatos levelekbe süppedt. A rózsa a hallgatás, szerelem és gyönyör virága, virága a görög költőnek és a provencei troubadournak. Catull dicsőite és Chatelar megéneklé a rózsát. Örök életű az és — mig a nyár friss rózsát fakaszt, a föld ifjúsága is halhatatlan. — Beszéd közben lady Varasour kivá­lasztott egy üde, illatos haragos vörös rózsát, mely­nek kelyhében még ott ragyogott a harmat gyé­mánt csöppje, mig a mellette alig­­fejelő bimbót és sötét fényes leveleket szárával együtt letörte. — Nem méltó-e ez még Cleopatrához is ? — mond nevetve és a rózsát szemük elé a világosságra tartá — és Strathmore szemével követte a szép kezet, a mint hanyag kellemmel a virágot keblére tűzte, hol félig elrejtve, félig láttatva a hófehér nyakon pihent, melyet a finom csipkék rejteni igyekeztek, de el nem takartak, s melynek havát a sötét vörös levelek csak még inkább kiemel­ték. — De menjünk! lám mint elszomorodtunk ! Pedig czélom az volt, hogy önt epikureussá változ­tassam — önt, ki az élet rózsáit lábbal tapossa és csak az aggkor és hatalom fonnyadt babérkoszorúi után törekszik. Adieu! Megkezdett sétájára egye­dül kell önt bocsátanom, mivel chocoladeomhoz sietek! Strathmore tekintete a szép asszonyon nyugo­dott, a rózsán, mely félig elrejtve keblén pihent, haján, melynek arany szálai a nap sugaraiban ragyogtak, a zerge szemeken, melyek pillan­tását a hosszú fekete selyem pillák irigyen elfödék, és a csodás, élveteg kellemmel dúsan el­árasztott alakon. Most, midőn már bilincsekbe verve, egész életére rabja volt e nőnek, nem tudott többé vágyának ellentállni; lelkét, érzékeit meg­­bűvölte és önkényt átengedte magát e bűvölet­nek. Nos, mi roszat is hozhatna az fejére ? Saját ereje és hidegsége elbizakodottá tette; azt hitte, játszhatik a tűzzel, a nélkül, hogy lángját érezné (»Strathmore.«) Regény. A VÉK. Magyarország és a Nagyvilág. 195

Next