Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1879-03-30 / 13. szám
13. 8гдм. dégek kötelezve érezték magukat Kirila Petrovics vadászudvarának magasztalására; egyedül Dubrovszky hallgatott nagykomoran; ő szenvedélyes vadász volt, de viszonyai egyedül két kopót s egy agarat engedtek neki tartani, s igy ezen pompás intézmény láttára nem tudta magát megóvni, hogy irigység ne lepje el bensejét. — Miért vagy oly komor, barátom ? kérdé Kirila Petrovics: talán nem tetszik neked a vadászudvaron ? — »Nem«, felesé Dubrovszki hidegen; a vadászudvar bámulatos, de vajon az ön embereinek életmódja is oly fényes-e, mint e kutyáké ? Egyike e kutyanevelőknek e nyilatkozat fölött fölboszankodva mondat »Mi, a mi életmódunk fölött, hála Istennek és Urunknak, nem panaszkodhatunk, és a mi igaz, az igaz; egy báró-nak talán nem is volna rész szerény mezei hajlékát e fényes kutyabódék egyikével kicserélni. Talán kényelmesebben és jobban is élhetne.« Kirila Petrovics hangosan felkaczagott szolgája merész megjegyzésén, vendégei nyomban követték példáját, daczára azon érzésnek, hogy a kutyanevelő gunyja reájuk is vonatkozhatott. Dubrovszky elsápadt s egy szót sem szólt többé. Ugyanezen pillanatban egy kosárban meghozták Kirila Petrovicsnak az újszülött kölyköket, s míg velük foglalkozott, kiválasztott belőlük kettőt, a többit pedig megfullasztani rendelte, az alatt Dubrovszki András Gavrilovics észrevétlenül eltűnt. Hazatérvén vendégeivel a kutyatelepről, Kirila Petrovics az estebédhez ült s csak akkor véve észre Dubrovszki távollétét, mire embereit kérdőre vonta. Ezek egyszerűen azt válaszolák, hogy Gavrilovics András haza utazott. Trockurov rögtön parancsot adott utána sietni, és őt haladéktalanul a társaságba vissza hozni. Hiszen mióta eszét bírja, Dubrovszki nélkül vadászatra nem ment, ki tapasztalt s csalhatlan ismerője volt a kutyatulajdonoknak és részrehajlatlan bírája minden vadászati perpatvarnak. A szolga, ki utána iramodott, csakhamar visszatérvén, urának — ki még vendégeivel az asztalnál ült — jelenté, hogy Gavrilovics András nem engedelmeskedett, és nem akar visszatérni. Kirila Petrovics, ki szokása szerint ilyenkor már föl volt hevülve az italtól, dühbe jött, és ismételve ugyanazon szolgával azt üzené Gavrilovicsnak, hogy ha rögtön vissza nem tér Pokrovszkojba északára, akkor Trockurov örökre megharagszik reá. A szolga újból elsietetett. Kirila Petrovics fölkelt az asztaltól, elbocsátá vendégeit, és nyugodni ment. Másnap első kérdése volt: »itt van-e Gavrilovics András?« Felelet helyet, egy három szögletbe hajtott levélkét nyújtottak át neki, Kirila Petrovics írnokának hangosan átolvasni parancsoló azt s nem kis meglepetésére következőket hallá: »Kerryelmes Uram! Én addig nem szándékozom menni Pokrovszkojba, mig ön Paramoskoj kutyászt rendelkezésemre nem bocsátja, kit hatalmamban álland megbüntetni, vagy megkegyelmezni neki; mert én az ön embereinek sületlen tréfáit el nem tűröm, sőt azokat öntől sem fogadom el, mert én gúny tárgya nem vagyok, hanem ősi nemes. Ezek után maradok alázatos szolgája Dubrovszki András. A mai etiquette-szabályok felfogása szerint, az ilyen levél illetlen volna; ez azonban Kirila Petrovicsot, nem különös hangja miatt, hanem csupán azért, mert levél volt, ingerelte fel. »Mit!« ordított Trockurov, kiugorva ágyából, »én hozzá küldjem megbüntetés vagy megkegyelmezés végett embereimet! még mi nem jutna eszébe? Tudja-e írta: © U I D A.f bgi (XII. folytatás.valóban ? — kérdé azzal a mosollyal, melyet lady Varasour oly gyanús szemmel nézett. — A világ nem hinne szavainak, drága lady, mert hisz emberélettel játszani bizonyára mulatságosabb lehet, mint lehullott gesztenyével, s herczegeket, paireket fogdosni hálóba, kétségkívül izgatóbb, mint ártatlan sárga pillangókat venni űzőbe. Ki számítson akkor elégedettségre, ha a 2. FEJEZET. ő, kivel kötekedik ? Hiszen élek én még! meg fogja ő ezt siratni, és megtudja mit tesz Trockurovot megtámadni.« Kirila Petrovics e szavak után felöltözött, és szokott ünnepélyességgel vadászatra indult. A vadászat azonban nem sikerült; egész nap egy nyulat láttak s azt is elszalasztották; a sátor alatt berendezett ebéd hasonlóan nem sikerült, vagy legalább Kirila Petrovicsnak nem volt ízlésére, mert elverte a szakácsot, szétkergeté a vendégeket, és hazatértében egész kíséretével szándékosan Dubrovszki mezőségein száguldott keresztül. Több nap múlt el, de az ellenségeskedés a két szomszéd között nem szűnt, Gavrilovics András Pokrovszkojba már nem tért vissza, Kirila Petrovics mindenki által irigyelt lény is változtatni óhajt sorsán ? — Oh, mon ami, azok, kik irigyelnek, nagyrészt nem ismernek bennünket. A féreg még a rózsa virágján is ott rágódik. Hangja, szomorúan csengett, szemének fénye elhomályosult és mintegy öntudatlanul játszott jeggyürűjével, melynek gyémántjai a viruló rózsák között tündököltek. E mozdulat többet mondott, mint szavai. Nem elégedett meg bájainak hatásával, még egy újabb varázst is föl akart használni ellene — részvétéhez folyamodott. — Nézze, nem elég bájos-e a rózsaszál, mely előttünk a napfényben himbálózik? A virágok királynője ? És mégis féreg emészti szívét! — Hasonlóképen volna a mi bájos királynőnknél is ? pedig nélküle unatkozott, és boszankodását ilyenkor a legsértőbb kifejezésekben önté ki, mely udvaronczainak szívességeiből jót alakítva s kiegészítve Dubrovszkinak fülébe jutottak. Ehhez járult egy uj körülmény, mely a kibékülésnek utolsó reményét is megsemmisité. Egy napon Dubrovszki beutazta csekély jószágát, e közben egy kis erdőhöz közeledve fejsze-csapásokat hallott s pillanat múlva egy levágott fának zuhanását, a helyszínéhez közeledve, ott pokrovszkói embereket pillantott meg, kik az erdőben loptak. Ezek észre vévén őt, futásnak iramodtak, de Dubrovszkinak sikerült kocsisa által egyet közülök elfogatni, kit megkötözve udvarába vezettetett; ezenkívül két ellenséges lovat is zsákmányul ejtettek. Dubrovszki rendkívül megharagudott ; addig Trockurov emberei, kik hírhedt rablók voltak, soha nem merészeltek az ő uradalmának határain belül fosztogatni, mert tudták a két úr közötti összeköttetést; most pedig Dubrovszki belátta, hogy ezek használják a létrejött ellenséges viszonyt, s elhatározó, minden hadijog ellenére, foglyait megfenyíteni azon vesszőkkel, melyeket ők az ő erdejéből loptak. A lovakat pedig beoszta az uradalmi igavonó barmok közé. Ezen eseménynek hire, ugyanazon nap Trockurov füleihez jutott. Magán kívül volt, s dühének első pillanatában minden udvaronczával megrohanni szándékozott Kisztenevót (igy nevezték szomszédjának faluját), azt földig elpusztítani és magát a földesurat is lakásán megtámadni; az ily vállalatok nem látszottak ugyan neki valami rendkívülieknek ; gondolatai ez okból csakhamar másfelé irányultak. Mialatt a teremben nehéz léptekkel fel s alá járt, hirtelen kitekintett az ablakon s a kapuban egy trojkát látott megállapodni, melyből egy bőrkabátba öltözött, tisztességes külsejű férfi szállt ki, és egyenesen a csendbiztos lakásának tartott. Troekurov fölismeré benne Sabaskin ülnököt s rögtön magához hivatátt. Egy percz múlva Sabaskin már Troekurov előtt állott, hajlongva s áhítattal várva parancsait. (Folytatása következik.) Strathmore kérdése önkénytelenül tört elő, mialatt mélyebben lehajolt hozzá. Ekkor látta, hogy a finom csipke kendő alatt keble egy gyönge sóhajtól hullámzott. — Csöndesen! — mondá szelíd hangon és a kezében tartott rózsákkal gyengén Strathmore karját érinté. Ne kérdezzen. A rabszolgaság és hallgatás jármára vagyok kárhoztatva. És néma hallgatásba mélyedtek, olyan hallgatásba, mint egykor Lancelot és Ginevra közt lehetett, midőn az első finom méreg átfutá a férfiú ereit, kit Arthus szeretett. Most azonban hirtelen könnyű kacsagással fölnevetett, a leszakított ágat a napsugaras légbe hajtja, és parányi fehér kezeivel ismét a futórózsa levelei közt babrált. — Imádom a rózsát, ön nem ? A költészet virága ez. Legkevésbé sem csodálom Kleopátrát, hogy rózsákon pihent, s azokat az epikureusokat, kik lakomáik alkalmával rózsákkal hintették be magukat és a padozatot oly vastagon, hogy lábuk az illatos levelekbe süppedt. A rózsa a hallgatás, szerelem és gyönyör virága, virága a görög költőnek és a provencei troubadournak. Catull dicsőite és Chatelar megéneklé a rózsát. Örök életű az és — mig a nyár friss rózsát fakaszt, a föld ifjúsága is halhatatlan. — Beszéd közben lady Varasour kiválasztott egy üde, illatos haragos vörös rózsát, melynek kelyhében még ott ragyogott a harmat gyémánt csöppje, mig a mellette aligfejelő bimbót és sötét fényes leveleket szárával együtt letörte. — Nem méltó-e ez még Cleopatrához is ? — mond nevetve és a rózsát szemük elé a világosságra tartá — és Strathmore szemével követte a szép kezet, a mint hanyag kellemmel a virágot keblére tűzte, hol félig elrejtve, félig láttatva a hófehér nyakon pihent, melyet a finom csipkék rejteni igyekeztek, de el nem takartak, s melynek havát a sötét vörös levelek csak még inkább kiemelték. — De menjünk! lám mint elszomorodtunk ! Pedig czélom az volt, hogy önt epikureussá változtassam — önt, ki az élet rózsáit lábbal tapossa és csak az aggkor és hatalom fonnyadt babérkoszorúi után törekszik. Adieu! Megkezdett sétájára egyedül kell önt bocsátanom, mivel chocoladeomhoz sietek! Strathmore tekintete a szép asszonyon nyugodott, a rózsán, mely félig elrejtve keblén pihent, haján, melynek arany szálai a nap sugaraiban ragyogtak, a zerge szemeken, melyek pillantását a hosszú fekete selyem pillák irigyen elfödék, és a csodás, élveteg kellemmel dúsan elárasztott alakon. Most, midőn már bilincsekbe verve, egész életére rabja volt e nőnek, nem tudott többé vágyának ellentállni; lelkét, érzékeit megbűvölte és önkényt átengedte magát e bűvöletnek. Nos, mi roszat is hozhatna az fejére ? Saját ereje és hidegsége elbizakodottá tette; azt hitte, játszhatik a tűzzel, a nélkül, hogy lángját érezné (»Strathmore.«) Regény. A VÉK. Magyarország és a Nagyvilág. 195