Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1879-03-30 / 13. szám

198 és szembeszállhat a siroccóval, anélkül, hogy meg-­vakulna, földre futtatnék, elbénulna. A szó valódi értelmében véve, Strathmore is őrültnek, holdkó­rosnak nyilvánította volna az oly vakmerőt, ki ily esztelenségekre vállalkozik, pedig hát a dolog kép­letben véve sem volt kevésbé veszélyes — és ő még­is vállalkozott reá. Strathmore jellemének nagyságát mint gyöngeségét, bizonyos fönnhéjázó bizalom képezte. A mint lady Varasour a karjától eltávozott és a kastélyba visszatérendő, a rózsa-terasse szürke márvány­ talaján végig lebegett, s fehér reggeli köntösének hosszú uszálya a lehullott vérvörös leveleket súrolta, és a­mint kecsteljes fejbólintás­­sal vállán keresztül üdvözölte őt — Strathmore meghajtva magát, visszatartó. — Ki ne óhajtana ilyen mester mellett epi­­kureus lenni, vagy bármely tant elfogadni? On lady, az érzéktelen rózsának oly irigylésre méltó helyet engedett... miért akar engem köréből elűzni ? Én is chocoladeomhoz indultam, egyedül költsem el ? Engedje meg, hogy téte-á-téte-ünk emlé­kére a hársfák alatt, egymás társaságában regge­lizzünk. Éva unokája a rózsakertben kísértetbe hozta az erős férfiút és most, midőn még eltávolithatta volna magától, saját akaratából követte a szép kisértőt.— TIZENKETTEDIK FEJEZET. Brocéliandéban.*) A reggeliző teremben minden képzelhető cse­mege ott várt már Vernonceaux azon angol ven­­­ dégeire, kiknek talán kedvük volna, korán lejönni. Azonban kívülük senki sem jelentkezett és igy téte-a-téte reggeliztek, így egyedül a szép nő meg­szűnt számára lady Varasour lenni, kit Strathmore gyanakodó s elfogult szemmel nézett; előtte ismét az énekesnő, az incognita, csehországi kalandjának bolyongó hősnője volt. Szépsége, mely este lán­gok fényénél szőke hajának, fekete szemének és igéző színének különös ellentétével, majdnem túl­ságosan ragyogó volt, a nappali világításban sem veszített,, csak kissé enyhébb színben tündökölt; azt ellenben, minő ifjú, üde és arczának pírja meny­nyire természetes volt, csak most volt látható, mert a nap egész sugár­koszoruja arczán ragyoghatott, s egy parányi foltocskátokéin világíthat vala meg. Minthogy Strathmore az udvar körében en­nek hölgyeihez volt szokva, soha nő hatást nem teendett reá, ki szellemmel és kaczérsága mellett teljes bűbájjal nincs megáldva, s azzal a névtelen valamivel, mely csak a főkörök levegőjében szokott virágba borulni. A legszeretetre­ méltóbb polgár­lányt föl se vette volna s a falusi szépségek az ő szá­mára nem léteztek. Ha egyszer szeretnie kell, úgy XIV. Lajos föltételei s­zerint akart szeretni: qu’on maimé, mais evec de l’esprit. Épen ezért Marion ellenállhatlan varázsa azon csodás bájban rejlett, melyért királynők irigyelhették volna, azon szik­rázó játékban, mely ily ajkakról szellemesnek vál­hatott be, még abban a világban is, melyben ke­vésbé világjártas férfiak előtt az talán szívtelennek tetszhetett volna. Mi a múlt estén visszadöbbenté, a mit bizarr­­nak talált s elragadtatását fékezé, s ami Clytem­­nestrára és Borgiára emlékeztető — ez a felhő ma, talán a vörös kaméliával, eltűnt, szétfoszlott- Ma egyszerű hófehér mousselinban volt, itt-ott li­begett rajta egy-egy kék szalag, s gazdag szőke haja természetes göndörben borult vállaira, mint valami aranysárga selyem­szövet. Szépségének ha­tását semmi sem zavarta, és apró mesterfogásait hódítólag végző, elragadóan térülgette meg a csipe­getett, szőlőszemeket, ribizkét, egy parányi ma­dárka szárnyacskáján elrágicsált,s csokoládjába tej­­sarüt öntött. Mind e szeszélyek, kaczérkodás gyors, vál­tozó izgékonysága mellett, lady Varasour mindég nő maradt, s mint ilyen, nagyon is jól tudta, hogy a férfiak fölött legbiztosabban a bájak különféle­­sége által uralkodhatik, s hogy mai nap már nemének igéző hatalma egész más tulajdonokban és fogásokban rejlik, mint akár egy századév előtt is. Egy teljes óráig voltak igy magukra s ez óra alatt elvezette őt messze a veszélyes útra, mely nem kevésbé volt veszélyes azért, mert Strathmore belátott hadi műveleteinek titkaiba, s magát ezál­tal biztosságban hitte. A szép asszony kaczér volt, s a kaczér nők ellen volt fegyvere; a szép asszony nagyvilági delnő volt, s ezért azt gondolta, büntet­lenül mulathat vele; a szép asszony lady Vara­sour volt, s ezért ismerte minden mosolynak, min­den pillantásnak értékét, s csak arany horognak vette azokat, melyen csak a vigyázatlan akadt fönn; — Így okoskodott Strathmore a világfi, ki még egy nő miatt sem veszítette el fejét, s e biz­tosságban rejlett a veszély. Mert érezte, hogy már is némi hatalmat nyert fölötte, azt a hatalmat, melyért meggyűlölé, midőn az elveszített écarté kártyáit odadobta, — azt a hatalmat, melylyel le­győzte, midőn a rózsakert napfényében hirtelen megszók­tá ? Ezt azonban bevallani még magának, sem akarta. Strathmore azt hitte, hogy bízvást fölidézheti a vihart, s hogy elég erős leend bármi­kor ezt mondani: eddig és ne tovább. Mint már említem, a mindent kicsinylő erő képezte a Strathmoreok gyenge oldalát, és az eb­ből származó romlást, veszedelmet mindenkor sa­ját kezük kovácsolta; hajthatatlan faluk vésett aczélja hajlott, mint a nádszál, és támaszul, védőül nem szolgált. A négyszemközti reggeli ma csábítóbb volt, mint valaha. Az árnyas ablakon át a levegő be­lopta a rózsa fűszeres illatát, néhány napsugár a sárga ribizke-fü­rtökkel játszadozott, melyek finom ujjacskái alatt alápörögtek, és hó­fészkében felfe­­dözé a vérvörös rózsaszálat. Kedve oly változé­kony volt, mint a tavaszi idő, és e reggel csöndes, szelíd, barátságos és — bár minden kaczérságába némi szomorúságot vegyített — vidám vala; szó­val : kedélyhangulata a legigézőbb, legelbűvölőbb. — Mondja csak, milyen az az önök White­ Ladiesje? Azt mondják, pompás ősi fészek, — kérdé, midőn saját csapongó él­zelésének játéká­ba és pezsgésébe mintegy belefáradt. — Char­lie St. Alban, ki egy alkalommal, midőn Biaritz­­ban voltunk, az ön családi legendáját elmondá, rajong e fészek szépségéért. Úgy hiszem, zárda volt valaha ? — úgy van, régi dominikánus­ zárda. Szép­sége sajátságos; múlt idők szépsége az, mely­ben az emberek nyugalomra törekedtek, mint mi ma hírnévre, és a magányban találták meg azt, ami nekünk csak a küzdelemben jut osztályrészül. Szabad remélnem, hogy egykor látogatásával sze­rencsélteti lady Varasour, hogy saját tapasztalata után alkothasson róla ítéletet ? — viszonzó Strath­more, a szép nő finom agarát simogatva. Mennyire el kellett oszlani előítéletének, hogy Éva unokáját White Ladies, a vén mohos zárda falai közé meg­hívta. Lady Varasour vonásait oly ragyogó mo­soly futa be, a­mely bölcset és ópiumevőt egyaránt őrületbe ejthetett volna. — Meglehet — egykor! Mi mindent nem tesz meg az ember! Ki tudja, egykor ön és én halá­los ellenségek is lehetünk. — Ellenségek ? Nem, soha! Nem ön maga mondta-e, a sors azért hozott össze bennünket, hogy barátok legyünk ? Dieu le veut! — Dieu veut ce que femme veut, mon ami! — mondá a marquisné, szemöldökét össze­vonva. — Ezt jól tudja ön, és saját barátságomat nincs kedvem oly férfiúra pazarolni, ki összes ne­münk szerelmét megveti. — Nos, úgy helyesebben cselekednék, ha megkísérli hitetlenségemből kigyógyítani. Van-e mester a világon, ki a szerelem tanát ily sikerrel tudná megértetni ? és van-e oktatás, mely reám nézve hódolatosabb, meggyőzőbb lenne ? A sötét fekete szemek egy pillanatra elborul­tak, és kifejezésük majdnem gyengéd volt, midőn Strathmore tekintetével találkoztak és a szép nő hallgatott. Lady Varasour nagyon jól ismerte a hallgatás varázsát, ha a szemek szólanak az ajk helyett. A következő pillanatban már ismét paj­zánál fölkac­agott. — Hódolatos ? Talán nem egészen mon­sieur, ha térítését kezembe veszem. — Igaza lehet, mert barátságának megtaga­dása, ki tudja, nem nagyobb hódolat-e? És mégis, minden veszély daczára, megkísérlem kegyét ki­érdemelni. — Ah, ön szereti a veszélyt? — kérdé a gyötrő gonoszság futó föllobbanásával. Strathmore fölkaczagott, és e kaczagás úgy hangzott a szép asz­­szony fülében, mint dacz és hatalmának megvetése. — Megvallom, nem félek a veszélytől! — így volt Ragnac Ladbrog is, mon ami, amint az északi Skalde mondja. Jég­pánczélába burkolózva, senki nem árthatott neki, és zavarta­lanul folytatta életét. Végre azonban elérkezett az ő napja is és a kigyók barlangjában lelte halálát. Vigyázzon magára mon ami! Strathmore kaczagott. — Csakhogy én nem vagyok oly megátalko­dott Don Quixote, mint dühös képmásom; mielőtt a kígyót érinteném, kiveszem fullánkját. Ha jól tá­madunk, egy kígyó nem csíphet; azonban ne illesse magát asszonyom azzal a zosz­kókkal, hogy barát­ságát kígyócsípéshez hasonlítsa. Egyben talán igaza lehet: mindkettő egyaránt veszélyes. — De ön neveti a veszélyt! Ám legyen, száll­jon szembe vele, ha úgy tetszik. Akar barátom lenni, lord Cecil ? Szemében ellenállhatlan, megnyerő szelíd­ség tükröződött, ajkán oly mosoly lebegett, mely félig inkább sóhaj volt, midőn könnyeden Strath­­mor felé hajolt, és fél komolyan, fél tréfásan hófehér gyűrűs kezét nyújtá neki. Kinek lett volna ereje és lelke e kezet és barátságot visz­­szautasítani? Strathmore előre hajolt, s mind kettőt elfogadta. És midőn forró bársony ujjait keze között érezé, s a bűvös szemek tekintetébe mélyedtek, és igy egyedül ültek az árnyas szobá­ban — e­kkor vére kevesebben kezdett lüktetni, szemében föllobbant az a gyors, égető láng, — melyről a szép asszony megfogadta, hogy lelkében föléleszti — a szenvedély első kitörése, melyet es­küvel fogadott lángra gyújtani a férfiú szivében, kit a természet zsarnok, hajthatatlan jellemmel ruházott föl s ki önmagát még a legvégzetesebb tévedésben is hidegnek és nyugodtnak hitte. Most hirtelen eleresztő a lady kezét és visszadőlt székébe; az ajtó hirtelen föl­tárult s Beaudesert és Clermont társaságában lord Vavasour lépett be. — Bonjour, Messieurs! — mond a marquisné, férjét is a hanyagul kecses üdvözlésbe fo­glalva. Önök bizonyára cherootjuk és novellák mellett fecsérelték el azt az időt, melyet én a rózsák­nak szenteltem. Ah! pedig mennyi gyönyört élvez­nének, ha egyszer a napkeltét meglesnék. Kell *) Vonatkozás Tennyson »Királyi idyllek«-jére. M­AGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. 13. Szám.

Next