Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1879-03-30 / 13. szám
198 és szembeszállhat a siroccóval, anélkül, hogy meg-vakulna, földre futtatnék, elbénulna. A szó valódi értelmében véve, Strathmore is őrültnek, holdkórosnak nyilvánította volna az oly vakmerőt, ki ily esztelenségekre vállalkozik, pedig hát a dolog képletben véve sem volt kevésbé veszélyes — és ő mégis vállalkozott reá. Strathmore jellemének nagyságát mint gyöngeségét, bizonyos fönnhéjázó bizalom képezte. A mint lady Varasour a karjától eltávozott és a kastélyba visszatérendő, a rózsa-terasse szürke márvány talaján végig lebegett, s fehér reggeli köntösének hosszú uszálya a lehullott vérvörös leveleket súrolta, és amint kecsteljes fejbólintással vállán keresztül üdvözölte őt — Strathmore meghajtva magát, visszatartó. — Ki ne óhajtana ilyen mester mellett epikureus lenni, vagy bármely tant elfogadni? On lady, az érzéktelen rózsának oly irigylésre méltó helyet engedett... miért akar engem köréből elűzni ? Én is chocoladeomhoz indultam, egyedül költsem el ? Engedje meg, hogy téte-á-téte-ünk emlékére a hársfák alatt, egymás társaságában reggelizzünk. Éva unokája a rózsakertben kísértetbe hozta az erős férfiút és most, midőn még eltávolithatta volna magától, saját akaratából követte a szép kisértőt.— TIZENKETTEDIK FEJEZET. Brocéliandéban.*) A reggeliző teremben minden képzelhető csemege ott várt már Vernonceaux azon angol ven dégeire, kiknek talán kedvük volna, korán lejönni. Azonban kívülük senki sem jelentkezett és igy téte-a-téte reggeliztek, így egyedül a szép nő megszűnt számára lady Varasour lenni, kit Strathmore gyanakodó s elfogult szemmel nézett; előtte ismét az énekesnő, az incognita, csehországi kalandjának bolyongó hősnője volt. Szépsége, mely este lángok fényénél szőke hajának, fekete szemének és igéző színének különös ellentétével, majdnem túlságosan ragyogó volt, a nappali világításban sem veszített,, csak kissé enyhébb színben tündökölt; azt ellenben, minő ifjú, üde és arczának pírja menynyire természetes volt, csak most volt látható, mert a nap egész sugárkoszoruja arczán ragyoghatott, s egy parányi foltocskátokéin világíthat vala meg. Minthogy Strathmore az udvar körében ennek hölgyeihez volt szokva, soha nő hatást nem teendett reá, ki szellemmel és kaczérsága mellett teljes bűbájjal nincs megáldva, s azzal a névtelen valamivel, mely csak a főkörök levegőjében szokott virágba borulni. A legszeretetre méltóbb polgárlányt föl se vette volna s a falusi szépségek az ő számára nem léteztek. Ha egyszer szeretnie kell, úgy XIV. Lajos föltételei szerint akart szeretni: qu’on maimé, mais evec de l’esprit. Épen ezért Marion ellenállhatlan varázsa azon csodás bájban rejlett, melyért királynők irigyelhették volna, azon szikrázó játékban, mely ily ajkakról szellemesnek válhatott be, még abban a világban is, melyben kevésbé világjártas férfiak előtt az talán szívtelennek tetszhetett volna. Mi a múlt estén visszadöbbenté, a mit bizarrnak talált s elragadtatását fékezé, s ami Clytemnestrára és Borgiára emlékeztető — ez a felhő ma, talán a vörös kaméliával, eltűnt, szétfoszlott- Ma egyszerű hófehér mousselinban volt, itt-ott libegett rajta egy-egy kék szalag, s gazdag szőke haja természetes göndörben borult vállaira, mint valami aranysárga selyemszövet. Szépségének hatását semmi sem zavarta, és apró mesterfogásait hódítólag végző, elragadóan térülgette meg a csipegetett, szőlőszemeket, ribizkét, egy parányi madárka szárnyacskáján elrágicsált,s csokoládjába tejsarüt öntött. Mind e szeszélyek, kaczérkodás gyors, változó izgékonysága mellett, lady Varasour mindég nő maradt, s mint ilyen, nagyon is jól tudta, hogy a férfiak fölött legbiztosabban a bájak különfélesége által uralkodhatik, s hogy mai nap már nemének igéző hatalma egész más tulajdonokban és fogásokban rejlik, mint akár egy századév előtt is. Egy teljes óráig voltak igy magukra s ez óra alatt elvezette őt messze a veszélyes útra, mely nem kevésbé volt veszélyes azért, mert Strathmore belátott hadi műveleteinek titkaiba, s magát ezáltal biztosságban hitte. A szép asszony kaczér volt, s a kaczér nők ellen volt fegyvere; a szép asszony nagyvilági delnő volt, s ezért azt gondolta, büntetlenül mulathat vele; a szép asszony lady Varasour volt, s ezért ismerte minden mosolynak, minden pillantásnak értékét, s csak arany horognak vette azokat, melyen csak a vigyázatlan akadt fönn; — Így okoskodott Strathmore a világfi, ki még egy nő miatt sem veszítette el fejét, s e biztosságban rejlett a veszély. Mert érezte, hogy már is némi hatalmat nyert fölötte, azt a hatalmat, melyért meggyűlölé, midőn az elveszített écarté kártyáit odadobta, — azt a hatalmat, melylyel legyőzte, midőn a rózsakert napfényében hirtelen megszóktá ? Ezt azonban bevallani még magának, sem akarta. Strathmore azt hitte, hogy bízvást fölidézheti a vihart, s hogy elég erős leend bármikor ezt mondani: eddig és ne tovább. Mint már említem, a mindent kicsinylő erő képezte a Strathmoreok gyenge oldalát, és az ebből származó romlást, veszedelmet mindenkor saját kezük kovácsolta; hajthatatlan faluk vésett aczélja hajlott, mint a nádszál, és támaszul, védőül nem szolgált. A négyszemközti reggeli ma csábítóbb volt, mint valaha. Az árnyas ablakon át a levegő belopta a rózsa fűszeres illatát, néhány napsugár a sárga ribizke-fürtökkel játszadozott, melyek finom ujjacskái alatt alápörögtek, és hófészkében felfedözé a vérvörös rózsaszálat. Kedve oly változékony volt, mint a tavaszi idő, és e reggel csöndes, szelíd, barátságos és — bár minden kaczérságába némi szomorúságot vegyített — vidám vala; szóval : kedélyhangulata a legigézőbb, legelbűvölőbb. — Mondja csak, milyen az az önök White Ladiesje? Azt mondják, pompás ősi fészek, — kérdé, midőn saját csapongó élzelésének játékába és pezsgésébe mintegy belefáradt. — Charlie St. Alban, ki egy alkalommal, midőn Biaritzban voltunk, az ön családi legendáját elmondá, rajong e fészek szépségéért. Úgy hiszem, zárda volt valaha ? — úgy van, régi dominikánus zárda. Szépsége sajátságos; múlt idők szépsége az, melyben az emberek nyugalomra törekedtek, mint mi ma hírnévre, és a magányban találták meg azt, ami nekünk csak a küzdelemben jut osztályrészül. Szabad remélnem, hogy egykor látogatásával szerencsélteti lady Varasour, hogy saját tapasztalata után alkothasson róla ítéletet ? — viszonzó Strathmore, a szép nő finom agarát simogatva. Mennyire el kellett oszlani előítéletének, hogy Éva unokáját White Ladies, a vén mohos zárda falai közé meghívta. Lady Varasour vonásait oly ragyogó mosoly futa be, amely bölcset és ópiumevőt egyaránt őrületbe ejthetett volna. — Meglehet — egykor! Mi mindent nem tesz meg az ember! Ki tudja, egykor ön és én halálos ellenségek is lehetünk. — Ellenségek ? Nem, soha! Nem ön maga mondta-e, a sors azért hozott össze bennünket, hogy barátok legyünk ? Dieu le veut! — Dieu veut ce que femme veut, mon ami! — mondá a marquisné, szemöldökét összevonva. — Ezt jól tudja ön, és saját barátságomat nincs kedvem oly férfiúra pazarolni, ki összes nemünk szerelmét megveti. — Nos, úgy helyesebben cselekednék, ha megkísérli hitetlenségemből kigyógyítani. Van-e mester a világon, ki a szerelem tanát ily sikerrel tudná megértetni ? és van-e oktatás, mely reám nézve hódolatosabb, meggyőzőbb lenne ? A sötét fekete szemek egy pillanatra elborultak, és kifejezésük majdnem gyengéd volt, midőn Strathmore tekintetével találkoztak és a szép nő hallgatott. Lady Varasour nagyon jól ismerte a hallgatás varázsát, ha a szemek szólanak az ajk helyett. A következő pillanatban már ismét pajzánál fölkacagott. — Hódolatos ? Talán nem egészen monsieur, ha térítését kezembe veszem. — Igaza lehet, mert barátságának megtagadása, ki tudja, nem nagyobb hódolat-e? És mégis, minden veszély daczára, megkísérlem kegyét kiérdemelni. — Ah, ön szereti a veszélyt? — kérdé a gyötrő gonoszság futó föllobbanásával. Strathmore fölkaczagott, és e kaczagás úgy hangzott a szép aszszony fülében, mint dacz és hatalmának megvetése. — Megvallom, nem félek a veszélytől! — így volt Ragnac Ladbrog is, mon ami, amint az északi Skalde mondja. Jégpánczélába burkolózva, senki nem árthatott neki, és zavartalanul folytatta életét. Végre azonban elérkezett az ő napja is és a kigyók barlangjában lelte halálát. Vigyázzon magára mon ami! Strathmore kaczagott. — Csakhogy én nem vagyok oly megátalkodott Don Quixote, mint dühös képmásom; mielőtt a kígyót érinteném, kiveszem fullánkját. Ha jól támadunk, egy kígyó nem csíphet; azonban ne illesse magát asszonyom azzal a zoszkókkal, hogy barátságát kígyócsípéshez hasonlítsa. Egyben talán igaza lehet: mindkettő egyaránt veszélyes. — De ön neveti a veszélyt! Ám legyen, szálljon szembe vele, ha úgy tetszik. Akar barátom lenni, lord Cecil ? Szemében ellenállhatlan, megnyerő szelídség tükröződött, ajkán oly mosoly lebegett, mely félig inkább sóhaj volt, midőn könnyeden Strathmor felé hajolt, és fél komolyan, fél tréfásan hófehér gyűrűs kezét nyújtá neki. Kinek lett volna ereje és lelke e kezet és barátságot viszszautasítani? Strathmore előre hajolt, s mind kettőt elfogadta. És midőn forró bársony ujjait keze között érezé, s a bűvös szemek tekintetébe mélyedtek, és igy egyedül ültek az árnyas szobában — ekkor vére kevesebben kezdett lüktetni, szemében föllobbant az a gyors, égető láng, — melyről a szép asszony megfogadta, hogy lelkében föléleszti — a szenvedély első kitörése, melyet esküvel fogadott lángra gyújtani a férfiú szivében, kit a természet zsarnok, hajthatatlan jellemmel ruházott föl s ki önmagát még a legvégzetesebb tévedésben is hidegnek és nyugodtnak hitte. Most hirtelen eleresztő a lady kezét és visszadőlt székébe; az ajtó hirtelen föltárult s Beaudesert és Clermont társaságában lord Vavasour lépett be. — Bonjour, Messieurs! — mond a marquisné, férjét is a hanyagul kecses üdvözlésbe foglalva. Önök bizonyára cherootjuk és novellák mellett fecsérelték el azt az időt, melyet én a rózsáknak szenteltem. Ah! pedig mennyi gyönyört élveznének, ha egyszer a napkeltét meglesnék. Kell *) Vonatkozás Tennyson »Királyi idyllek«-jére. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. 13. Szám.