Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1879-03-30 / 13. szám

194 J .1 I­I-­I ни JNIU lllimumif 111.Ш I . 1 LJ— Ll.-ilu 1-JL—LI. 1. _ 1_1.I Magyarország és a Nagyvilág. vaszi áradás is meglepi a szerencsétlenség színhe­lyét, mielőtt az első rész okozta bajokon csak né­mileg is segíteni lehetett volna. A terület, mely víz alá van temetve, közel 200,000 hold, tehát mintegy 20­0 mfld, a lakos­ság, mely Szegeden, Dorozsmán, Algyőn és Tápén hajléktalanná lett, 84,000 lélekre számítható, a beomlott házak száma pedig 12,000 meghalad! A százezrek, melyeket nemcsak Magyarország, hanem az egész mivelt világ adakoz, csak kis részét fog­ják pótolhatni a kornak s hosszú évek megfeszített munkája lesz szükséges, mig megvalósul a király mondása: »Szeged lesz, és még szebb lesz!« Zendül emitt a szent hozsánna, S öltözve fénybe, glóriába, Szállnak felebb a boldogok ; Amott sötét, gyötrelmes éjjel, Villámait löveli széllyel Gyehonnaláng, mely ott lobog. Isten, Jézus, oltári szentség: Imádnák most, csak hogy kimentsék A kénköves tüzek közül; Oh, lenne mind akármity­ árva, Koldus, heverve lenn a sárba’ Srongygyal a vézna test körül! S remélni még, oh volna tán­ok, Hogy hamv leénd a tűz, a lángok, S velük hal el a gyötrelem : De ott a túlvilág határán Az elitélt szivekre várván, Felírva áll, hogy »végtelen!« Csak tompa jaj zuhog fel onnan, Hol élni kell elkárh­ozottan, De irgalom rá nem felel; Mig messze fönn az idvezültek Halleluják között repülnek, Szállnak tovább a menybe fel. — És lesz a föld szebb, mint az éden, Uj nap ragyog a tiszta égen, Örök sugárt árasztva lent. Kezdődik újra uj teremtés, Árnyéktalan, dicső, szerencsés, S lesz uj világ, mely tiszta, szent! Szász Gerő. DUBROVSZKI. (Orosz elbeszélés.) Irta: P­asisin. (Az orosz eredetiből fordította Timkó Iván. I. FEJEZET N­éhány év előtt nagy kiterjedésű birtokán­­­ak egyikén élt egy Kirila Petro­vics Troe­­kurov nevű orosz báró. Gazdagsága, hír­neve, családja és összeköttetései azon kormány­kerületben, hol jószágai valónak, nagy tekintélyt kölcsönzenek neki. Idegei már annyira eltompul­tak mindazon élvezetekre nézve, melyek őt környé­kezték, hogy zabolátlan szenvedélyeinek, és meg­lehetősen korlátolt elméjének, minden tekintetben szabad utat engedett. A szomszédok örömmel hódoltak minden legkisebb szeszélyének; a kor­mány­hivatalnokok pedig rettegtek neve hallatára is. Kirila Petrovics a hódolásnak mind­ezen nyil­­vánulásait úgy tekinté, mint az ő személyét meg­illető adót. Háza mindig telve volt vendégekkel, kik készek valának bármikor emelni megjelené­sükkel a fényes ünnepélyeket, osztozván az ő zajos, sőt gyakran kicsapongó és botrányos lakomáiban. Sőt ami több, senki nem merészelte meghívását el nem fogadni, vagy Pokrovszkoe faluban a megha­tározott napon meg nem jelenni. Kirila Petrovics igen vendégszerető ember volt és daczára szokat­lan testi erejének, hetenkint egyszer kétszer betege volt falánkságának, és ezen kívül minden este részt vett a mulatságokban. A pokrovszkói földes­úr rendes foglalkozásai közé tartozott az utazás terjedelmes birtokai kö­zül ; a huzamos lakomákon és tüntetéseken való részvétel, melyek a közben naponkint rendeztettek. Ezeknek áldozata rendesen valamely új ismerős volt, jó lehet a régi baj­társak sem vonakodtak at­tól mindig, kivéve az egyetlen Dubrovszky Gavri­­lovics Andrást. Dubrovszki nyugdíjazott testőrségi hadnagy volt s Trockurov szomszédságában lakott, hol körülbelül 70 lélek birtokában volt. Troe­kurov, ki hiúságánál fogva a legfőbb rangú embe­rekkel szeretett társalogni, Dubrovszkit szegény­sége daczára tisztelte, már azon oknál fogva is, mert mint egykori tiszttársának szilárd jellemét ta­pasztalásból ismerte. A viszonyok messzire elvá­lasztották őket egymástól: Troekurov fölemelke­dett, Dubrovszki ellenben zilált anyagi viszonyai következtében, kénytelen volt visszavonulni, és megtelepedni az említett kis birtokon. Troekurov megtudván ezt, felajánlotta neki pártfogását, Dub­rovszki azonban megköszöné és megmaradt füg­getlen szegénységében. E közben elmúlt néhány év, Trockurov mint tábornagy elhagyván a szolgálatot, említett falusi jószágára tért vissza. Az első talál­kozás mind­kettőjöknek örömére volt, és azon percztől nap nap mellett együtt voltak, sőt Troe­kurovs­ki születésétől fogva látogatására senkit nem méltatott addig, igen gyakran személyesen köszöntött be régi bajtársának szegény lakásába. Miután pedig kartársak és egyaránt nemes szár­mazásúak voltak, és hozzá egyenlően neveltettek, sok tekintetben megegyeztek jellemvonásaikban és hajlamaikban is, sőt némely tekintetben sorsuk is öszhangzásban volt: midketten szivük szerint nő­sültek, korán megözvegyedtek egy-egy gyermekkel. Dubrovszkinak fia Pétervárott volt nevelésben, míg Truekurov leánya apjának szemei előtt növe­kedett. Időközben Trockurov mondogatta is Dob­­rovszkinak: »Hallgasd csak Gavrilovics András barátom, ha fiad szép előmenetelt tesz, ha bár oly szegény lesz is mint egy sólyom, hozzá adom Mariskámat.« Gavrilovics András megcsóválva fejét, szokása szerint válaszold: »Nem, nem Kirila Petrovics, az én fiam nem Mária Kirilovnának való vőlegény. Neki, mint szegény nemesnek, sze­gény nemes leány való s jobb lesz neki házában uralkodónak, mint egy elkényeztetett hölgy uszály­hordozójának lenni.« Mindenki irigyelte az egyetértést, mely a büszke Trockurov és szegény szomszédja között uralkodott, és csodálkoztak az utóbbi bátorságán, ki az asztalnál Kirill Petrovicsnak nyíltan ki­mondta véleményét, nem gondolva azzal, összhang­­zik-e az a házigazda véleményével vagy sem. Ez okból sokan kísérletet tettek utánozni őt, és ki­lépni az engedelmesség kötelékéből; de Kirila Pet­rovics lesújtotta őket annyira, hogy mindenkorra elűzte tőlük a további hasonló kísérleteket, s így egyedül Dubrovszki állott függetlenül ezen általá­nos rendszabállyal szemben. Egy hirtelen közbe jött esemény mindent megzavart s megváltoz­tatott. Egy alkalommal ősszel, Kirila Petrovics a me­zőre készült. Este parancs adatott ki a kutyaveze­tőknek s a vadászoknak, hogy reggeli 5 órára készen legyenek. A sátor s a konyha előre külde­tett azon helyre, hol Kirila Petrovicsnek ebédelnie kellett. A házigazda s a vendégek bementek a vadász udvarba (kutya telep), melyben több mint 500 kopó­s agár­, hidegtől megóva, állt elégülten, és mind­egyik a saját nyelvén magasztalta Kirila Petro­vics bőkezűségét. Timoskoj főorvos felügyelete alatt kóroda is volt itt a beteg kutyák számára, és egy elkülönített hely, melyben a nőstények kölyköztek s táplálták szülötteiket. Kirila Petrovics büszkél­kedett ezen szép intézménye fölött és soha sem szalasztotta el az alkalmat, hogy vendégei előtt ne dicsekedjék vele, kiknek jóllehet már huszad­szor is volt alkalmuk mindezt láthatni. Vendégeitől környezve,Timoskoj orvostól s a főbb kutyanevelők­től követve fel és alá sétálgatott a vadász-udvarban ; egyik másik kutyabódé mellett megállapodott s kérdezősködött a betegek egészsége felől, hol szi­gorú észrevételeket tett, hol pedig ismert kutyáit hivá magához s kegyesen enyelgett velük. A ven-­f Az utolsó ítélet. ZÉL nem zubog, szellő se lebben, A földön é­s a tengerekben A némaság ül innepet. Mi vétetett a lomha porból, Élő s halott magára gondol: A kárhozat s üdv integet. Elérkezett a végső óra , S bár fényben ég a bérezek orma, Alant ködös homály terül. Az óczeán, mit ember alkot, Túllépve már a földi partot, Nem hömpölyög, csak forr belül. Kit sirba vitt a kéj vagy átok, Az ezredév, a milliárdok, S szolgált a férgek étkéül: Mint ifjú sas, kit anyja tollász, Szárnyat bocsát a zörgő csontváz, S a légen át mind összegyűl. Mosolyra nincs, ki kéjbe fürdött, A dús lehányt aranyt, ezüstöt, Alázatos a hatalom, A trón ledőlt, gyász ül felette, Kardját a hős rég elfeledte, Elhalt a szó az ajkakon. Rokon, barát nem ismerős itt, Gyermek nem érti meg szüleit, Koldus, király mind szellemek , Hogy véget ért a földi pálya, A földi láncz, nyűg mind leválva, Egyforma mind és mind remeg. De bár a szörnyű, zord enyészet Mindent, mi ért, rég fölemésztett, Egyet kimért, egy megmaradt, Mint rég időtt ölelve hordák. Megvédve hűn a zörgő bordák, A szív — az ész s az indulat. Minő nimmor ! Mi szörnyű látvány ! Rejtélyeit a szív kitárván, Nyilvánvaló: mi bűn s mi nem. Kendőzve nincs az arcz, a homlok, Kém mondnak itt »bizonyt« a csontok, Hazudni nem mer senki sem. Ki most ítél, nem földi törvény, Mely látszatért indulva törpén, Jutalmazást a bűnnek ad : Beszélnek, im, a néma titkok, Birák gyanánt a cherubímok, S egy szem, a mely a mélybe lát. Rettentő szem, minő tekintet! A merre száll, a kit megillet, Pokol vagy ég nyílik nyomán : A napsugár, mely üdvre szólít, Villám, mely elküldé kigyóit .... — S két részre vár ez óczeán. 13. Szám.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék