Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1880-09-05 / 36. szám

588 hajló s végül Rousseau deismusában megállapodó költő, ki a liberalizmus hajnala után is epedve esenkedik, — a XVIII. század gyermeke Csokonai. A blumaueri hangú Pope-utánzat, a Dorottya nőink társadalmi helyzetét illustrálja abból az időből, elégiái épúgy a kor szentimen­­talismusának, mint anakreontikái a kor raffiniusztságának kifolyása. Sőt míg Csokonai élete a szellem küszködését tárja elénk az anyagi viszonyokkal, erős demokrata árnyalatban : költészete határozottan a népköltészethez hajlik nemcsak technika, hanem belső forma tekinteté­ben is. Csokonai mindenesetre legtöbb oldalú és legtehet­ségesebb, sőt legképzettebb költőnk a maga idejéből. Mutatóul Haraszti művéből itt adjuk a XVIII. század hölgyeinek életéről ezen érdekes rajzot: Az ancien régime nőinek nélkülözhetlen volt a nagy­világ, mert nekik nem volt szívök. Kis koruktól fogva elszi­getelve éltek testvéreiktől, szüleiktől, a­kikkel csak, ritkán, hivatalosan találkoztak; a vérségi kötelékek által fölkeltetni szokott érzésekről fogalmuk sem volt. A kor egyetlen paeda­­gógusától, a tánczmest­ertől csak udvarias hajlongásokat, kifogástalan mozdulatokat, fürge elegancziát meg bókolást s a pointe d’honneur betegesen izgatott érzékét tanulták el. A házasság maga csak egyházi s állami feljogosítása volt a kéjelgésnek, de természetesen nem a házasfelek közt. Semmi sem lett volna előttük nevetségesebb, mint holmi modern angol családi életet kisérleni meg. A férj, ellenkezőleg, udvariasan neje tetszésének engedte át jogait, s míg gyerme­keinek névszerinti atyaságával megelégedett, maga is vi­szont másnak családi körében keresett szórakozást és kár­pótlást. Családi kör helyett tulajdonkép csak a szalonoknak ez opera-élete létezett, hogy ez időszak kitűnő történet­írójával, Tainenel szóljunk. De eljött, végre aztán egy nap az az idő, midőn arra ébredtek fel férfiak, nők, hogy már bele­untak a lát­ványos külsőségekbe. A sok bejelentés, díszes vendég­kar előtti defil­rozás, jobbra­­balra szórt bókok, hajlon­­gás, örökös párbajozás he­lyett mily más volna az egy­szerű szoba csöndje, hol ne kelljen frivol dolgokon, pi­káns megjegyzéseken tör­­niök fejüket a vallás felett, a­hol a most mindenkire egyaránt mosolygó pazar toiletta nőt négy szem közt lehessen keblükre szoríta­­niok: nem bűnös kéjelgés­­ben, hanem mint isten és emberek előtt bevallott élet­társat, a ki csak férjének él, s kinek szíve csak ő elette dobog.Mily boldogság volna a nevüket viselő kis terem­téseket saját édes gyerme­keikként ölelni szivükre, tiszta homlokukat atyai csó­kokkal illetni . . . Történe­tünk folyamában a bécsi ud­varnál az ancien régime di­­vatja uralkodott. Ezt tanulta el a magyar főn­emesség, mely franczia szakácsok­kal,abbék­kal,bonneokkal megrakodva tért vissza hazájába. Kül­földi nevelést kaptak gyer­mekei, s igy egy oly nemze­dék jött létre, mely maga volt az esetlen utánzás. A nemzeti bélyeg soha le nem vetkőzhető s csak rendesen történt, hogy a párisi élet közöt­tünk oly alakot nyert, mint most a pétervári kiadása. De igy is elég ha volt arra ez utánzás, hogy a velejáró érzékies­séget, az időszak mámorát, a sensualismust e nemzedék lel­kébe is becsepegtesse. Emlékezzünk e korbeli költőinknek gyakori kifakadásaira a »negédes városokban franczia módra nevelt leányok« ellen, — emlékezzünk Kármánnak maró sa-­­­tirájára, »a Módira« ... A reakczió külföldön ugyancsak Francziaországból indult ki s zászlaját Rousseau emelte magasra. A tökéletesség tetőpontjára ő sem juthatott egy- s szerre, s ha a nőknek természetességet hangoztatott szünte­len, ha a nevelés reformját kötötte kortársainak lelkére, másrészt nevelési elveiben nagyokat botlott túlságig vitt naturalizmusa folytán, s az anyák szerepét majdnem csak animális szempontból fogta fel, úgy kénytelen volt erények­ként dicsőíteni az indulatokat, csakhogy szenvedélyeket kelthessen fel frivolságtól bágyadt korában. Reakcziójának eszméi nálunk is visszhangra találtak, s mint külföldön, úgy hazánkban is lelkesedve karolták fel a felsőbb körök női. Futólag emlékeztünk volt Beleznay tábornokné szalonjáról, honnan a deákul disputáló tudós urak más szobába kény-­­­szerüttek kotródni, a­hol a magyar Addison és társai vitat­ták az évtizedek óta már Faluditól felhányt nőemanczipáczió­­ kezdetleges kérdését. S míg az Uránia elvben kezdte meg az ujjítást, némely főbb rangú hölgy, mint Hohenlohe her­­czegnő, született b. Reviczky Judit is, a gyakorlati téren iparkodott elősegíteni nőink visszatérését a családi tűzhely egyszerű, de boldog életéhez, mitől annyira függött a társa­dalom javulása, s mintegy Mme Genlis utódaként a házas­társi és anyai kötelességeknek szegődött hirdetőjévé : »A házasságban, igy oktatja kortársait, egyéb czélnak nincsen helye, hanem hogy kellemes feleségek, jó házi gazdaasszo­nyok s boldog, érdemes anyák legyünk.« Ugyanazon elvek, miket Rosseau hirdet, s miket nálunk Kármán tolmácsol az »Egy uj házas levelei«-ben. Mint külföldön, úgy nálunk is a nők és irók megértették, hogy kölcsönös támogatásra van szükségük, s ezzel jókora lendülést kapott az arisztokrata kaszt és a fejlődő középosztály egymáshoz közeledése. De nőinknek ez az osztálya, melybe érzést kelle önteni, csak a kisebbség volt, a másikba tartozott a nemzet tömege s ezt kelle fölszabadítani a szó szoros értelmében, mert rab­szolgaságban sinylett. A nemesi ház embenpointos ura előtt csak remegve állt meg a szegény házi asszony, csak resz­ketve hallgatá annak sűrű, vastag káromkodásait, mig pa­rancsoló szava ki nem tiltotta a szobából. — Bájos hölgye e XIX. századnak, hagyd abba toiletteed , oltsd fel hirtelen peignoirod s jer velem, hadd vezetlek egy múlt századbeli magyar nemes házába . . . Szerencsénkre eső esett az éjjel s igy nem kell tartanunk tőle, hogy eddig a ház ura ismét a mezőn kóborol már. S csakugyan otthon érjük őt. Ott pöfé­keli ágyában a jó ég tudja hányadik pipa dohányt, laposo­kat pislongat, változatosság kedvéért meg-megpróbál az ablaka alatt napra feküdt kuvaszszal versenyezni, nagyokat ásít,. Egyszere nagyot ordít is: Fölöstököm ! Megtörténik, csak egy pár összemarházásba kerül az egész. Azután ismét lecsendesül az oroszlán, újra kiszi egy pár pipát. Megint orditás. Az ajtón lelkendezve esik be a szolga s megkezdő­dik a felöltözés herkulesi munkája, melynek leírása nem kerül nekem annyi szóba, mint a­hány káromkodásba, nyak­levesbe és egyébbe maga az a műtét kerül. Végre a bor­zasztó c­ombokra feszülő nadrág, az óriási csizma mind fönn van , csak egy van még hátra — a fekete leves. A nyakkendő tekeréséhez értek. Az ur egyet-kettőt ránt hordószerü hasán, megrángatja hegyes bajuszát s a szoba egyik végire megy, mig a szolga a másik szögletbe áll. Mi lesz most ? Csak türelem, kedves Nagysád ! íme az úr már beillesztette a fásliba nyakát, forogni kezd és dörögni. Ha e zivatar tombo­­lása alatt le nem ütött a menykő, a jámbor cseléd hálaadva törülgetheti izzadt homlokát. Végre már a vastag, szűk kabát is felment, készen vannak. »Az asszony jöjjön«. E lakonismus után az úr pipát, korbácsot vesz s átmegy a pitvaron. Egy-két agarára ráhúz, megnézi a fogatot, s ha valami hibát találhat benne, majd ledönti a kocsist a bakról. Beül. »No hát jön az az asszony?« A refrainre görnyedve tipeg elő az asszony s balra felül. Egész után hallgat, egyet­­kettőt sóhajt, pirulva hallgatja végig férjének trágár meg­jegyzéseit, ha ez ugyan kegyeskedik vele szóba ereszkedni s nem hajt inkább ... A sok úti nehézség után megérkeznek s a nő kiugrik, mig lemászó férje maga után engedi bal­lagni s kiabálva ráz kezet az előczammogó házi úrral. Bent szalonna és papramorgó várja őket, mihez derekasan hozzá fognak, miután az asszonyok kinálgatásában óvakodtak magukat megerőltetni, s mig ügyüket e mellett elvégzik, mig rágyújtanak, eljön a dél. Na de most már el nem men­nek, a kerekeket is kiszedik inkább. Hogy is gondolnak me­nésre, mikor ma ép vendégeket várnak. És csakugyan a szomszédságból mindegyre többen érkeznek, férfiak, asszo­nyok. Van lárma a találkozásnál, öröm a viszontlátás felett s ebédig még elpolitizálna­k: egy kicsit. Hanem a­mily zajo­sak voltak eddig, most ebéd alatt ép oly kevés skavuak. Nem zavarják a csöndet a nők sem, kik közül a házi­asszony­ oda kint sürög-forog, míg lánya bent kínálgat, ételt hord. De még milyen ételeket, boldog isten ! Tejfölös, szalonnás, disznóhúsos, marhahúsos töltött káposztát. Tepertyüs túrós gombóczokat, mikkel ágyút is tömhetnének. Négy-öt féle pecsenyét, mikkel az embert agyon kínálgatják, mert »egyéb nincs«, é­s a­mik közül sértés nélkül egyet sem lehet visszautasítani. Úgy teli is tömik magukat, hogy a nadrág­­szíjat egy-egy fokkal följebb-följebb kell ereszteni minden tál étel után , talán csinált annyi lyukat rá a szíjgyártó. Persze hogy aztán erre inni is kell , de erről ne aggódjunk : iszik egyikük hármunk helyett is. E nagy munkában aztán kimelegszenek, de az se baj , ingujjra vetkőznek s igy foly­tatják a borivást. Végre a háziasszony is bejön, oda ül hall­gatag társai közé, a kikre uraik rájuk se hederiznek. Ezek csak tovább diskurálgatnak amúgy kordiak­ter, culináris deáksággal s majd megpukkadnak röhögésük közben, hasu­kat fogják s előre hátra hányják-vetik magukat, míg a sze­gény nők a rovásukra szóló érthetlen nyelvű tréfák elöl, melyeknek egy-két ismertebb, már megtanult szava csak a vért kergeti arczukba, az asztal túlsó végire húzódnak szép lassan, néha-néha váltva egy-egy félénk szót egymással. A pipafüst pedig egész felhővé alakul e vad zajú férfitársaság felett ... de siessünk is el innen már most, bájos Nagysád, mert majd migraineje lesz, ha még nincs . . . Csuda-e aztán, ha II. József körútjakor egy nőt sem talált némely váro­sunkban, a­kivel beszélhessen, a­ki nyelvét értse ? Ha e nők írni, olvasni sem tudnak nagyrészt, így maga a híres Vályi Klára is műveinek kiadása előtt csak három évvel tanul meg írni ! Csoda-e, hogy a törekvés gúnynyal találkozik ? Íme mit ír Gvadányi levelező társáról, Fábián Juliannáról: »Az utczákon mocskos és ócsárló czédulákat hánytak és szórtak el ellene (t. i. Komáromban) és még a kávéházak­ban is ártatlan személyét dísztelenül rágalmazták. Sok nevetve mondotta, hogy nem volna igaz, hogy én vele leve­leznék, hanem más valakivel irattatnám leveleimet és kül­detném hozzája. Legtöbben pedig azt fecsegték és kacsagták őket, hogy miként bátorkodnék ő a verselésre magát adni«. Csoda-e aztán, hogy ha a külföldi utazók bennünket a világ legkedélyesebb barbárjainak néztek ? S bizony nem alapta­lanul , hisz a nők társadalmi helyzete, műveltsége mindig egy nemzet szellemi fejlettségének a hőmérője. Ily szolgai állásban nem is maradhattak nőink abban a században, mely oly melancholikus, szentimentális volt, mint egy tüdőbeteg. A megindult reformácziónak főleg erre a térre kellett tehát nehezednie, mely egészségesebb, természetesebb alapot nyújtott, s a mely feljogosí­totta Csokonait arra a kü­lönben szigorúan fogalma­zott, megjegyzésre , misze­rint : annak a hiú szeretet­nek és tiszta életnek, mely »közvirtus volt régi magyar dámáinknál, ma is látszik valami nyoma«. Ez adott bátorságot neki, a­ki a női nem magasztos hivatásának elég tudatával bírt, arra, hogy saját, nőink háziassá­gát önérzetesen szegezze szembe a külföldiek nagy­világiasságával , hogy ki­mondja, hogy »a nagyvilági élet nem kevésbé veszedel­mes a szívnek, a bölcsesség­nek, sőt a nemzeti karakter­nek, mint a porban szeny­­nyedező alacsonyság« , — hogy magasztalja azokat, kik »a szép parádét a jó er­kölcsön vásárolni nem akar­ják«, sőt még az anyai köte­lességeknek, a gyermekszop­tatásnak is szószólója le­gyen, mit Rousseau után Kármán hangsúlyozott elő­ször nálunk Urániájában, mely utóbbi vállalatnak megbukásáról is érdekelt részvéttel nyilatkozik Csoko­nai : »Ez a szépneműek pal­lérozására czélzó munka is arra jutott — úgymond — a mire minden jó szándék Magyarországban.« Honi műipar. Műszaki közlemények a hazai mű­ipar válogatott termékei­ből. Eredeti tervezetek Ma­gyarországban készített műipar-tárgyakról. Szerkeszti Platzer Antal építész, a főv. felső iparrajziskola építészeti szakosztályának vezető tanára. — Egy uj műipari folyó­irat, ez évben már a második, indult a fentebbi czimen meg. A közelebb megjelent első füzet rajzlapjai ügyesen vannak megválogatva s csinos kivitelűek. A két utolsót (kovácsolt vasrács s diszitmények) a szerkesztő tervezte ; vannak ügyes dolgozatok Pártos Gyulától (ezüst tinta­tartó), Kölber Fülöptől (első osztályú nászdiszkocsi a ki­rályfi menyekzőjére), Rauscher Lajostól (szekrényke) s Czigler Győzőtől (Pohárszék.) A vállalat szakértelemre mutat s megérdemelné, hogy hosszabb életű legyen, mint elődei. Mutatóul mai számunk ez oldalán közöljük legsi­kerültebb mintalapját, Szinllát. A nemzeti színház operájának személy­zete küldöttségileg kérte föl Kőszeghy Károlyt, az operá­nak harminc­hét év óta állandóan buzgó és jeles dalművé­­szét : engedné meg, hogy tiszteletére jubilárus előadást rendezhessenek. A veterán művész meghatva egyezett bele pályatársainak kérésébe. »A fekete dominó«-t szemelték ki, mint a­melyben Kőszeghynek egyik legkitűnőbb sze­repe van. E díszelőadáson kívül lakoma is lesz, melyet alkalmasint az írók és művészek társasága fog rendezni . »A szép perzsa lány« operette lesz a népszínház első őszi újdonsága. A darab fényes kiállítással kerül színre, a­mire a perzsa öltözetek bő alkalmat nyújtanak. — Ifjabb Lauer Ferencz, a nemzeti színház zenekarának tagja ope­­rát irt s benyújtotta a nemzeti színház biráló-bizottságához, mely azt jónak találta és elfogadta. A darab még a tél folya­mán szinre kerül. A szöveget hozzá Várady Antal irta. Gazdag faragványokkal, aranyozva. A kocsi teste­skorbája­ 4 bronz­ nymphától tartva, C. ruganyokra helyezett szíjakon lóg. Táblái zöld (vert imperiál) színűek, természetes színekben festett virágokkal díszítve. Mennyezetén bronz angyalok trombitával hirdetik a nász ünnepét. Belseje aranynyal gazdagon hímezett selyemszövetből kárpitozva. I-ső osztályú nász-diszkocsi a királyfi menyegzőjére. Tervezte és rajzolta ifjabb Kölber Fül­öp, a »Kölber testvérek cs. kir. udvari kocsigyár czég« tagja. 11RGYVILÁG 36. Szám.

Next