Magyarország, 1964. július-december (1. évfolyam, 23-48. szám)
1964-07-05 / 23. szám
20 Színház MAGYARORSZÁG Dráma — zárt ajtók mögött Problémák és provincializmus Atomfizikusok a színpadon ! Amikor Brendham Behan néhány éve botrányos sikerrel — vagy in- ttább sikeres botránnyal —, berobbant a nemzetközi színházi világba, úgy véltük, hogy ez kóros jelenség és sok más tünettel együtt valóban a színház egy válságos pillanatát jelzi. Azt a kétségbeesett igyekezetét, ahogyan a hagyományos színház meg akarja kötni közönségének hegycsuszamlásként másfelé mozduló érdeklődését, Behan Londonban beült Túsz című drámájának premierjére, s páholyából néhány perc múlva, figyelemre méltó hangerővel felszólt a színpadra, helyesbítve valamelyik színész szavait, majd új instrukciókat adva másoknak, úgy, hogy szinte a bemutató válogatott közönségének szeme láttára rendezte át az előadást. A botrány kitört és a szerzőt kivezették saját premierjéről. Behan azonban másnap is megjelent a színházban, s noha türelmet, csendet fogadott, ismét megszólalt, mondván: — Ilyen ostobaságokat írtam?! Átkozott bolond az a színigazgató, aki bedől az efféle halandzsának ... Megintcsak kivezették a színházból. És harmadnap is. Addigra azonban már a londoni színházjáró közönség tudomást szerzett a külön mulatságról s ha azontúl az előadáson elmaradt a szerző „magánszáma”, követelni kezdték. Mire a darab eljutott a New York-i bemutatóig, az amerikai színházi vállalkozó már kész volt külön gázsiért szerződtetni Behant — nézőtéri fellépésre. Az anekdotikus vállalkozás emléke kérdezteti: valóban olyan gondokkal küzdene a színház, hogy már efféle eszközökre van szüksége akkor is, amikor nem másodrendű árut akar eladni? S ha így van, végül mégiscsak megfogalmazza a színházat szerető ember a konvencionális kérdést: mi hát a színház jövője, merre vezet az útja egy olyan időszakban, amikor a film és a televízió a színház hagyományos lehetőségeiből oly sokat átvállalt, elhódított. Téves szemléletek Anakronisztikus gondolat a színházat valami változatlan és változhatatlan művészi kifejezésmódnak hinni. Mai drámákon és mai előadásokon nem lehet évtizedekkel ezelőtt kialakult normákat számonkénti. Eme retrospektív gyakorlat mellett egy másfajta aggodalmas jelenség is veszélyezteti a mai színházat. Meglehetősen elterjedt az a szemlélet, amely szembeállítja az anyagi és a szellemi kultúrát, a technikait és az esztétikait, s amely nemegyszer annak megfogalmazásáig is eljut, hogy a tudomány, a technika új remeklései, rendkívüli eredményei új kielégülést adnak, mégpedig olyan ellenállhatatlan vonzást gyakorolnak a szellemre, hogy az megtelvén velük — lemond a művészetről, hovatovább fölöslegesnek érzi azt. Ez a művészettagadó álláspont nyilvánvalóan hamis. De létezik. E kétféle szélsőség jelenléte — a visszafelé tekintés és a technicizmus — kezdte terelni világméretekben, és nálunk is, a színházat, a drámaírót az olyan tematika felé, amely a régi színház gyakorlatában nem volt általános, s amely a tudomány és technika adta élmények mellett is még gazdag anyaggal szolgál a drámának. Egyszerűen kimondva: a dráma a magánélet felé kezdett menekülni. Az ember belső világát, érzelmi életét, a személyiség belső konfliktusait kutatja, itt véli megtalálni a maga sajátos életlehetőségeit. A hősök * A jelenség — noha általános — másként mutatkozik a mai polgári drámában és másként nálunk. A polgári dráma íróinak jórésze titkok után kutat az emberi életben s nem találja a cselekvések igazi magyarázatát, nem tudja felnyitni a magyarázatot rejtő kamra ajtaját, mert hamis kulcsokkal próbálkozik. A szocialista drámaírónak azonban kezében a jó kulcs. A mi látásmódunk az embert mint társadalmi lényt szemléli, s ezzel egyúttal megteremti az alapot az emberi sors teljesebb, gazdagabb ábrázolására, hiszen bizonyítja, hogy legszemélyesebb ügyeinkben is jelen vannak a világ eseményei, a kor általános problémái. S ha ez a sokkal több művészi lehetőséget hordozó felfogás mindezideig nem hozott létre sorozatosan igazán meggyőző, jelentős műveket, abból arra kell következtetnünk, hogy nemcsak színházi gyakorlatunkban, de a művészi munkát előkészítő gondolkodásban is van valami hiba. Már közhely, humoreszkek kedvenc témájává lett jelenség az utóbbi évek drámai hőse, az idősödő egyetemi tanár, aki beleszeret az ifjú hölgybe. A variánsok: nem olyan idős egyetemi tanár... nem egyetemi tanár, csak nagy tehetségű kutató... nem szeret ugyan bele az ifjú hölgybe, de egyetemi tanár ... Rövid szemle a mostanában befejezett színházi szezon magyar drámáinak hőseiről: író (három drámában is), filmrendező (három más drámában), műtörténész, a filozófia tanára, festő, kutató. Valóban szűk körben mozgunk. Mindamellett mégsem a hősök megválasztásának e konvenciója az elsődleges probléma. Ha drámáink nem olyan mélyrehatóak és nagyhatásúak, amilyenek — az írói tehetséget és a magunk drámai lehetőségeit tekintve — lehetnének, az talán nem elsősorban e hősök társadalmi helyzetén múlik, hanem sokkal inkább egy újfajta provincializmuson. Sajátos tünet: a magyar drámaírói gyakorlat a provincializmust földrajzi fogalomnak tekinti, s nem veszi észre, hogy drámáink lelki tájai egyhangúak már. Pszichológiai térképünkön sok a fehér folt. A magunk mai problémáiról akarunk beszélni a színház fórumán. De ezt a helyes igényt elfogadva hovatovább úgy leszűkítjük drámáink világát, hogy már csak azt tekintjük mai valóságnak, ami velünk, vagy közvetlen környezetünkben történt. A világ — a nagyvilág — jelenségei, kérdései e szűk családi kör életét csak áttételesen, csak távolabbról érintik, így azután ezekbe a nagyon kis körben mozgó drámákba nemigen tudnak betörni. Mintha ezek a szerelmes professzorok nem a nagyvilág egy részében élnének, hanem egy olyan érzelmi laboratóriumban, ahol a vizsgálandó anyag kizárólag az ő kedélyállapotuk, amelyet semmiféle korkérdés, semmi az egész világot foglalkoztató probléma nem befolyásol. Talán ezért hiányzik legtöbb honi drámánkból a nagyság. Pedig a nézőt — igen, éppen a nézőt — ez a nagyság kötné az élmény erős szálaival a színházhoz. A néző ugyanis — ebben a minőségben — nagyon is erős kontaktust tart a világgal. S többek között éppen annak a közvetítő elemnek, a televíziónak révén, amelyre mint konkurrenciára annyi aggodalommal tekintenek egyes színházi emberek. A televízió vonzása nemcsak a kényelem. Szerepet kap itt az is, hogy az ember képes általa érzékelni a saját helyzetét a világban. A drámaírói gyakorlat A mi drámáink erről a lehetőségről túl gyakran lemondanak. Holott éppen itt volna mód maradandóbb hatásokat felidézni. A bántás szándéka nélkül — mert a hasonlítás sok okból nem is igazságos — csak a példa kedvéért említem: Dürrenmatt Fizikusok című drámájában szélsőséges és vitatható módon ugyan, de az emberiség sorsáért érzett felelősség adja okát a főszereplők — atomfizikusok — magatartásának. Mi is bemutattunk egy színdarabot, amelynek hőse egy atomfizikus. De a Villa Bécs mellett atomfizikusának magatartásában semmi lényeges közösségi gondolat nem kap szerepet. Ennek a mi színdarabunknak hőse, akit nyugati kémszervezetek el akarnak rabolni — akárki lehetne. Bárki ilyen helyzetbe kerülhetne, aki valami speciális tudással bír. Azért is válik ez a dráma naivvá, mert hőse nem egyéniség — csak értéktárgy. Holott az atomfizikus éppenséggel olyan ember, aki hivatásánál fogva személyében is koncentrálja napjaink egyik legnagyobb, emberiségméretű problémáját. Ha személyiségét, egyéni pszichológiai arculatát nem befolyásolja az a szerep, amit az egész emberiség jövőjének formálásban betölt: miért éppen ő, az atomfizikus, egy dráma hőse? Divatból? A dráma elemi törvénye, hogy az embert nem választja el hivatásától, ha érdekes akar maradni. A légtornász, mint egy szobában játszódó társalgási színmű főhőse érdektelen, ha személyiségében nem hagyott nyomot életformája: a veszély. S, képzeljük csak el Galileit drámahősként, ha szó sem esik e drámában felfedezéseiről, ha sorsa nincs a világ akkori állapotához kötve. Nonszensz. S ez a nonszensz mégis elhatalmasodik a mi drámaíró gyakorlatunkban. Az idézett példa nem a legjelentősebb, de jellemző. S érvényessége nem a műfajon múlik, hiszen szigorúan véve mindkét atomfizikusdráma: bűnügyi történet. Csak éppen az egyikben kifejeződik az embernek a világgal való viszonya, a másik meg kisszerű — s igenis provinciális — lett attól, hogy éppen az marad el belőle. A példa pedig azért keserves, mert éppen a mi világnézetünk adna jobb, igazabb alapot ahhoz, hogy a nálunk születő mű tágítsa az egyéni sorsot — a kor nagy kérdéseivel való összefüggésben — nagystílűbb, mélyebb drámává. Teljesen érthetetlen, miért engedi át a mi színházunk a polgári drámának a korkérdéseket, holott a mi birtokunkban van a személyes sorsok világméretű magyarázata. Sartre a Piámén című lapnak adott ismert nyilatkozatában meggyőződéssel mondja: a kor nagy drámája, remekműve, a szocializmus témájáról fog megszületni, hisz ebben. A mi drámai gyakorlatunk kételkedik. Pedig nekünk — a polgári drámával szemben — még az a rendkívüli előnyünk is adott, hogy mi a kort, a társadalmat nemcsak háttérként, nemcsak mint szcenikai elemet, nemcsak mint a drámai események miliőjét tudnánk alkalmazni, hanem valóban az egyén — a drámai hős — érzelmi világának szerves részeként. S a néző szívesen tart az ilyen felfogású drámával — példa rá a Rozsdatemető, az évad egyik legnagyobb közönségsikere. A mi színházunknak nem lehet szüksége a Behan-i példára. Mert semmiféle mesterséges izgalom nem tud olyan feltűnést kelteni, mint a művészi nagyság. HÁMORI OTTÓ JELENET A ROZSDATEMETŐBŐL Pszichológiai térképünkön sok a fehér folt