Magyarország, 1965. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-03 / 1. szám

A müncheni repülőtéren még ott látható a hitlerista sas, csak éppen kikaparták kar­mai közül a horogkeresztet. Az utasok egy része zavartan félrefordítja a fejét — ezek elfogadják a hivatalos bonni álláspontot, — a többiek némi nosztalgiával tekintenek fel erre a komor és impozáns heraldikai madárra, amely­nek politikai jelentőségéhez hozzá kell számí­tani azt a különleges „művészi értéket” is, hogy állítólag maga a Führer komponálta. — Ezt itt felejtették — mondta egyik kísé­rőnk, amikor figyelmeztettem rá, hogy ismerős nekem ez a hivalkodó felségjelvény: ugyanez a bronzsas fogadott annak idején a mauthauseni tábor kapuja felett. Hát igen, éppen erről van szó, erről a szabá­lyozható feledékenységről, amely oly nagy he­lyet foglal el a Német Szövetségi Köztársaság és a hajdani náci birodalom közötti viszony egész bonyolult problematikájában. A feledé­kenységről, amit szeretnének úgy szabályozni, hogy a világ felejtse el a hitlerista közjátékot, de a németek tartsák meg emlékezetükben, mint a nemzeti dicsőség egyik viharos korszakát, ami­kor ugyan sok minden történt, ami nem illik be egy polgáriasult rendszer kereteibe, de azért im­pozáns kísérlet volt a német világhatalom meg­teremtésére. Titkos érzelmi viszony Tartok tőle, hogy ez a legbelsőbb, hogy úgy mondjam, legtitkosabb érzelmi viszony a náciz­mushoz a nyugatnémet köztudatban. Ha nem így lenne, bizonyára nem esne olyan súllyal latba a Német Szövetségi Köztársaság hatósá­gainak erőfeszítése, hogy éles határvonalat húz­zanak a náci bűnözők és azok között, akik vala­milyen funkciót láttak el a hitlerista rendszer­ben, de nem követtek el bűncselekményeket, vagy legalábbis közvetlenül és személy szerint nem vettek részt ilyenekben. Rövid, de, hogy úgy mondjam, rendkívül intenzív nyugat-német­országi látogatásom alatt meggyőződtem arról, hogy azért értjük meg­ egymást nehezen, mert a németek, akikkel a Szövetségi Köztársaság­ban hivatalos, vagy nemhivatalos szinten erről a témáról beszéltünk, állandóan náci bűnözők­ről beszéltek, mintha nem magából a hitlerista rendszer természetéből következtek volna azok a fantasztikus bűncselekmények, amelyekre húsz évvel a háború befejezése után is irtózattal gon­dol a világ. A mai hivatalos nyugatnémet felfogás szerint a nácizmus büntetőjogi és nem politikai prob­léma. Ezt így, ilyen egyértelműen soha és sehol sem mondták ki, de a problémához való „hozzá­állásból” logikusan következik. Ezért is rende­zik sorozatban a náci pereket. Az egyiknél, a treblinkai per düsseldorfi tárgyalásán volt al­kalmam egy délelőttöt eltölteni. Világosan meg­ítélhető volt az egész rendezésből, az ügyész felvilágosításaiból és a sajtókommentárokból is, hogy miről van szó. A náci perekkel demonst­rálni akarják: a büntetőbíróság az a hely, ahová a náci ügyek tartoznak, s ezek is csak záros ha­tárideig foglalkoznak ilyen természetű ügyekkel. Az elévülés ebben az összefüggésben érintené a háborús bűnösség kérdését és ha közvetlenül nem is, bizonyos idő múltán alkalmat adna olyan revíziós eljárások megindítására, amelyek kiterjedhetnének a nürnbergi per elítéltjeire is, s végső soron az egész nácizmus átértékeléséhez vezetnének. Felvetődik még egy kérdés: lehetséges-e egy­általán elévülés a háborús bűnösség kérdésében? Mert ha igen, a háborús bűnösség olyan jogi ka­tegóriába kerül, mint akármelyik közönséges, hogy úgy mondjam, politikamentes bűncselek­mény. S azt hiszem, az egész nyugatnémet el­évülési tervnek ez a leglényegesebb része: de­­politizálni a hitlerista bűncselekményeket. Érdemes ebből a szempontból meghallgatni, milyen érvekkel támasztja alá Bucher bonni igazságügy-miniszter az elévülési törvényterve­zetet. Az egyik, elvi jelentőségű érv a Szövetségi Köztársaság alkotmányára hivatkozik, amely a húsz évnél tovább terjedő bűnüldözést eluta­sítja, s ami — hivatalos bonni felfogás szerint — megfelel egy jogállam természetének. Már­pedig Bonnban semmire sem olyan érzékenyek, mint arra, hogy a hitleri erőszak­ állam romjai felett polgári jogállam épüljön fel, s ezt az egész világ elismerje. A másik érv gyakorlatiasabb jel­­legű. Arra hivatkozik, hogy jogi szempontból erősen problematikus húsz év elmúltával kide­ríteni olyan bűnesetek körülményeit, amelyeket a hitlerizmus idején követtek el. Bucher mi­niszter egyébként kétségbe vonja, hogy lennének még ma is álnéven bujkáló nácik a Szövetségi Köztársaságban. S végül — ami ennek a felte­vésnek ellentmondani látszik —, ha meghosz­­szabbítanák az elévülési határidőt, csak a ná­cizmus jelentéktelenebb alakjait sújtanák. Bucher érveinek ellentmond, hogy a nácizmus legkevésbé sem jelentéktelen bűnözői tucatjával kerültek bíróság elé az utóbbi években, tehát majdnem húsz évvel a háború után. Az ausch­witzi és a treblinkai hóhérok pere még most sem ért véget; a gyilkosok tagadnak ugyan és egyáltalán semmire sem akarnak emlékezni, de sikerült tanúkat találni, akik két évtized múltán is pontosan emlékeznek a náci bűncselekmények körülményeire. Hogyne emlékeznének, hiszen olyan borzalmaknak voltak a tanúi, s a legtöbb esetben személy szerint is részesei, amilyeneket egy életen át nem lehet elfelejteni. EGY VÁDLOTT A LIMBURGI PERBEN* * Éretlen gyerekcsíny? Kettős cél Tehát még egyszer: a nácizmus úgy, ahogy ma még egyáltalán minősíthető, csakis a büntető­jog körébe tartozik, politikailag nincsen jelen­tősége. Ha pedig pusztán büntetőjogi kategóriá­ról van szó, akkor néhány náci gyilkos elítélé­sével és a náci bűnügyekre rendelt elévülési klauzulával egyszer s mindenkorra elintézhető. A lényeg az, hogy megszabadítsák a nyugatné­met politikát a nácizmus súlyos terhétől. Mellé­kesen pedig: a felszínen, sőt, a nyugatnémet köz­élet kulcspozícióban tevékenykedő, vagy a fel­szín alatt bújkáló nácikat megszabadítsák a fe­­lelősségrevonástól, magyarán mondva szalonké­pessé tegyék őket a nyugatnémet jogállamban — s azonkívül is mindenütt, ahol hajlandók el­fogadni a nácizmus bűntetteinek elévüléséről, sőt elévülhetőségéről szóló teóriát. Az elévülési manőverrel tehát kettős célt kö­vetnek a nyugatnémet hatóságok: egyrészt le akarják zárni a náci perek sorát, amiből gya­korlatilag az következnék, hogy többé egyetlen náci tömeggyilkosnak sem görbülhet meg a haja szála. A másik elvi természetű, s talán még az elsőnél is fontosabb, bár közvetlen praktikus hatása kevésbé érzékelhető: politikai síkról az egész hitlerista komplexust átvinni büntetőjogi síkra. • Limburgban 1964 februárjában kezdődött­­.Az izgalmas halál-akciós bűnper. A képen lát­ható dr. Hans Hefelman (csíkos nyakkendőben, előtérben) a náci időkben Hitler kancellári iro­dája II/b. osztályának vezetője volt és mint „Az öröklődő betegségekben szenvedők felderítésére alapított birodalmi tudományos bizottság” ügy­vezetője, beteg németek elgázosításának lebo­nyolítására adott utasítást. Döntés tavasszal Az ilyen élményeket nemcsak az emlékezet őrzi, hanem az idegrendszer is. Nem tudom, mi­lyen eredményekre jutottak a szörnyű viviszek­­ciós kísérletekkel a német koncentrációs táborok olyan „kutatói”, mint Mengele doktor. De egyet­len kísérlet biztosan sikerült: a hitlerizmus em­lékét, amiről a bonni urak olyannnyra szeretné­nek megfeledkezni, s főleg azt szeretnék, ha a világ osztozna ebben a feledékenységben — az emberiség idegei őrzik. Aki akármilyen fokon érintkezésbe került ezzel az egyedülálló gonosz­sággal, allergiás lett minden háborús gondolatra. Ez a kor legegészségesebb allergiája. MAGYARORSZÁG 1965/1­5 NSZK Sas , üres karmokkal Az ,,elévülési vita ’ Büntetőjog vagy politika Az offenburgi tanár úr Az elévülési törvénynek, amelyről a döntést a Bundestag kitolta 1965 tavaszáig, ellentmond maga az emberi természet, vagy legalábbis a kortársi köztudatnak az a tulajdonsága, hogy allergiásan reagál minden olyan jelenségre, ami a legtávolabbi összefüggésben van a hitleriz­­mussal. A jogállam természete, amire oly érzékenyek Bonnban, éppen azt követelné meg, hogy a Né­met Szövetségi Köztársaság csatlakozzék a vi­lágban uralkodó általános véleményhez a há­borús bűncselekmények elévülhetetlenségéről. Ahelyett, hogy erőfeszítéseket tesz olyan „tör­vényesség” megalkotására, amely mentesíti a náci bűnözőket, s kinyitja előttük a nyugatné­met közélet főkapuját is — miután a mellékbe­járatokon eddig is akadálytalanul közlekedtek. De persze egy ilyen helyzetnek az előnyeit nem csak a volt nácik élveznék, hanem az újak is. S ki tagadhatná, hogy ilyenek bőven akad­nak a nyugatnémet jogállamban. Ki ne emlé­keznék a néhány évvel ezelőtt rendezett táma­dásra a kölni zsinagóga ellen, amit Adenauer, aki akkor még kancellár volt, és különben is a legnagyobb politikai autoritás a bonni köztár­saságban, egyszerűen „éretlen gyerekcsínynek” minősített. (Hatóságai így is kezelték.) Vagy ki ne emlékeznék annak a tanárnak az esetére, aki egy offenburgi kocsmában, megszállva a szel­lemtől, mely Hitlert is ilyen alkalmakkor szokta inspirálni, szenvedélyes védőbeszédet tartott a zsidókérdés gázkamrás megoldása mellett — csak éppen kevesellte az eredményt. A tanár bíróság elé került, de ott is megismételte a kocs­mai szónoklatot. Ha ezek után valaki azt kép­zelte, hogy az egész bírósági eljárásnak az volt a célja: megnyugtatni a világ közvéleményét és azokat a németeket is, akiknek elegük volt a hitlerizmusból, hogy senki sem dicsőítheti Hitler eszméit és módszereit, büntetés nélkül, roppant csalódtak. A büntetés nemcsak hogy szerény volt, de majdnem inkább biztatás azok számára, akik a hitlerista tanárban követendő példát lát­tak. S ez a része a dolognak annál veszélye­sebb, mert mint ahogy annak idején a német sajtó liberális lapjai megjegyezték: a nyugat­német tantestület zsúfolva van ilyen tanárokkal és sajnos az ifjúságra éppen ezeknek van a leg­nagyobb hatásuk. Márpedig ezeknek a kezében van a német jövő és ha figyelembe vesszük Nyu­­gat-Németország egyre növekvő befolyását a nyugat-európai országokra, félő, hogy még ennél szélesebb körben is érvényesül az a szellemi­ség, amely fenyegeti a világot. Magunk is láttunk nyugat-németországi utunk során a müncheni újságíróiskolában olyan tér­képet, amely az ifjúságot revansra uszítja és ta­pasztalhattuk, hogy egyáltalában nem hatásta­lanul. Ilyen körülmények között a hitlerizmus bűneinek elévülését nem lehet politikamentesen értékelni. Az elévülésnek akkor lenne morális alapja, ha az emberiség olyan biztosítékokkal rendelkezne a nácizmus kiújulása ellen, hogy örökre leve­hetnénk a napirendről ezt a problémát. De addig nem. PAÁL FERENC

Next