Magyarország, 1966. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-20 / 8. szám
Idegenforgalom A címzett: Magyarország Panaszok és dicséretek Hosszú az út a reggelihez Szilveszter éjjelén, éjfél előtt egy perccel Hegyeshalomnál lépte át a határt, az a külföldi turista, aki az 1965-ös esztendő idegenforgalmi statisztikáját lezárta. Vele együtt, a transit-utasokat is beleértve, közel kétmillió külföldi turista járt tavaly Magyarországon. Többségük elégedetten távozott, de azért akadtak panaszkodók is. Véleményüket hol a vendégkönyvbe írták be, hol pedig a sajtóban vagy levélben hozták nyilvánosságra. Az IBUSZ külföldi „panaszládája” is őriz néhány olyan levelet, amely idegenforgalmi fogadókészségünk egész problematikáját érinti. Ezekben számos olyan megállapítás van, amelyet jó lesz megszívlelni a kezdődő új idényben. Ha rövid az ágyad Meglepő jelenség, hogy a szállodák elleni panaszok — különösen a kiszolgálást illetően — az elmúlt évben váratlanul megszaporodtak. Gyakori volt a szobafoglalások körüli visszásság is. Sokszor előfordult, hogy ugyanazon a telefonon az IBUSZ-t elutasították szobaigényével, a magánszemély pedig válogathatott az üres szobák között. Az állami utazási iroda valuta-kitermelési tevékenysége ez által gyakran néhány szálloda-portás kénye-kedvének, szoba-kiadási manővereinek függvényévé vált. Egy kétméteres angol a nyáron valamelyik budapesti szállodában azt kifogásolta, hogy nem tud pihenni ágyában, mert az túlságosan rövid. Ezt a választ kapta: „Magyarországon csak típuságyak vannak(!). Az állami bútoripar szabvány szerint dolgozik, nem rendezkedhetünk be túl magas emberek fogadására”. Londoni vendégünk ezen a válaszon felháborodott és hazautazott ... A kiragadott példa — vagyis a kötekedést és nem a segítőkészséget bizonyító hang — nem egyedülálló eset. Sok más jelből is arra lehet következtetni, hogy a híres magyar udvariasság az utóbbi időben mintha megkopott volna egy kissé, holott idegenforgalmi sikereinknek még ma is a mosoly és az udvariasság az egyik legfőbb alapja. — „Különösen elbűvölt az a rendkívüli szívélyesség a lakosság részéről, amelyet ma már Európában sehol nem lehet megtalálni” — írják egy másik levélben, s a külföldi utazási irodák vezetői is szinte egyöntetűen vallják, hogy „Magyarország legfőbb idegenforgalmi vonzóereje maga a lakosság”. Nem ártana, ha a „hivatásos vendéglátók” is sokkal tudatosabban élnének a sikernek ezekkel a biztos, kipróbált fegyvereivel kiegészítve egy kis tapintattal, ami mai életünk jónéhány területén bizony még erősen „hiánycikknek” számít. Erre a tapintatra az idegenforgalom gyakorlatában sok helyütt szükség van, strandokon, éttermekben, a közlekedésben és a nyilvános szórakozóhelyeken, hogy például ne legyen oka a Die Zeit című lapnak ilyeneket írni: „A fiatal magyarok felfedezték a tranzisztoros rádiók csodáját, s a nyilvános helyeken, a szomszéd asztalnál ülve, végighallgattatják velünk az őket érdeklő műsort. A meglepő csak az, hogy ennek a modortalanságnak sehol sincs következménye. A hangosan rádiózóknak nyilván nincs önfegyelmük, mások udvariasságból nem szólnak, így a rádiózás kínja szabadon ér el mindenkit”. Sokan kifogásolják az egy- és háromágyas szobák hiányát. Szemünkre vetik, hogy propagandánk családias nyaralásra invitálja a Balaton mellé a külföldieket, unos-untalan hangoztatjuk, hogy a „magyar tenger” a gyermeküdültetés eldorádója, de elhelyezésük érdekében semmit nem teszünk. — Csak kétágyas szobák vannak — panaszkodnak — és a szobapincéri intézmény is ismeretlen fogalom. Az ember szívesen alszik tovább, s szeretne a balkonon vagy az ágyban reggelizni, ámde ez lehetetlen. A magyar pincérek udvariasak, az ételek kitűnőek, de az út hozzájuk körülményes.A magunk védelmére el kell mondanunk, hogy a jogos panaszok egy részét rövidesen korrigáljuk. A Siófokon most épülő 12 emeletes Európa hotelben már egyágyas szobák és appartement-ok is lesznek, a saját étterem pedig az étkezéseket teszi kényelmesebbé. További újítás: 1966-ban az IBUSZ Budapesten és a Balatonon úgynevezett gyermekmegőrzőket állít fel. A tervek szerint a Balatonon 8—10 helyen is kiteszik majd a „Gardenie d’Enfants” táblát, ahol nyelveket beszélő pedagógusok, óvónők vigyáznak majd a gyermekekre, s étkezésükről, szórakozásukról is gondoskodnak. Bábszínházelőadások, kisebb kirándulások, elkülönített, sekély vizű strandrész stb. szerepel az elképzelésekben . Első: a Hortobágy Az IBUSZ-hoz érkező, panaszkodó hangú levelek gyakori témája a magyar közlekedés. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik cikkében arra hívja fel olvasóinak a figyelmét, hogy Magyarországon nagy problémát jelentenek a kivilágítatlan szekerek és kerékpárok, amelyeknek vezetői fittyet hánynak mindenféle közlekedési szabálynak. — Sötétedés után a magyar utakon fokozott óvatosság ajánlatos — írja — s arra is figyelemmel kell lenni, hogy a magyar gépjárművezetők különös előszeretettel haladnak az út közepén(?!) Minden harmadik levél a magyar konyhát dicséri — ez ma már közhelynek számít — s minden ötödik a pusztáért rajong (sorrend: 1. Hortobágy, 2. Bugac, 3. Apajpuszta). Ha a levél vagy az útibeszámoló lapnyilvánosságot is kap, a cikknek elmaradhatatlan velejárója egy gémeskút-fotó és néhány recept. A Die Zeit egyik cikkében érdekes módon népünk jellemvonásait is igyekszik megrajzolni, szoros összefüggésben a turizmus fejlesztésének lehetőségeivel. A cikkíró szerint az éber szemlélődés, a dús képzelőerő, a gyarapító kedv, a gyors reagálóképesség jellemző ránk, továbbá a készség bizonyos rizikó vállalására, mely évszázadok alatt virtuozitássá nőtt ki. Megemlíti a szívélyes vendéglátást is, mint a magyar turizmus egyik alappillérét. Ugyancsak találó az oberhauseni Ruhrwacht cikkírójának kritikai megjegyzése is: „Semmi gond... ha betérünk egy helyiségbe, ahol cigányzene szól, s észreveszik, hogy németek vagyunk, azonnal átváltanak a Hofbräuhausra vagy arra, hogy „Warum ist es am Rhein so schön?” Ez természetesen olyan kérdés, aminek a megválaszolása kedvéért aligha kell Magyarországra utazni. Tájjellegű muzsikát várunk. Apropos: zene! A magyar népzene nem tévesztendő össze sem a cigánymuzsikával, sem neves operettszerzők utánérzésével — ezzel a kijelentéssel sem Kálmánt, sem Lehárt nem kívánjuk bántani, csupán azért szögeztük le, mert ezen a területen elég nagy a tájékozatlanság a turisták között.” Egy Rotterdamból érkezett holland csoport tagjai Siófokra panaszkodtak. — Egyedül itt nem éreztük a magyar vendégszeretet — írták — miután a siófoki vendéglátóipari alkalmazottak egyedüli gondja: a külföldiek kizsigerelése. A pincérek már délelőtt a zenés árakat számítják fel, s a számlák egyeztetése is mindig felfed valami elszámolási hibát”. Tanárok Hollandiából A Reisclub Geverts, Delftlaan 229, Haarlem utasai — valamennyien pedagógusok — így emlékeztek meg nyári társasutazásuk benyomásairól: „Annak ellenére, hogy figyelmeztettek bennünket: ámulni fogunk, ha tapasztaljuk, hogy a hollandusoknak mekkora good-will-ban van részük a magyarok oldaláról, a valóság mindent felülmúlt. Valóban kár, hogy nincs valamennyi honfitársunk abban a helyzetben, hogy az önök gyönyörű országát és barátságos népét meglátogathassák. Hisszük, hogy ezáltal népeink között még mélyebb és kölcsönös megbecsülés épülhetne ki. Társaságunk minden tagja tanár, ez azt jelenti, hogy mindazt, amit Magyarországon átéltünk, továbbadjuk, kiváltképpen Németalföld fiatalságának.” S most iktassuk ide gyorsan a kontrasztot is, Geradtsnak, a KLM Tourinform utazási iroda igazgatójának a megfogalmazásában: „A magyar autóbuszok kész ellenpropagandát jelentenek a Magyarországra irányuló turizmus szervezésében. Ilyen buszokban igényes vendégeket nem szabad utaztatni. Az a busz, amely a csoport rendelkezésére állt, törött rugókkal, szakadt üléshuzattal tömítetlen ablakokkal, mikrofon nélkül, nem működő rádiókészülékkel tette meg az utat. A nemzetközi szabályok és a jogi szempontok is tiltják az ilyen kocsik használatát, mivel ezeknek nincs vészkijáratuk és baleset alkalmával nagyon nehéz volna ilyen kocsiból kijutni. Nincs vészkijárat a balatoni szállókban sem. Ha az első emeleten tűz ütne ki, a fentebb lakókat szinte lehetetlen volna megmenteni”. Étlap — vadidegenel A panaszlevelek többsége jószándékú, őszinte, segíteni akaró. És még egy: további munkánk szempontjából sokkal hasznosabbak, mint a gátlástalanul dicsérőik. Lord Tagswood (Hutton, The Forest, Cumberland) levele is ilyen: „Ellátogattunk például Nagyvázsonyba. Valóban vonzó hely, de a brosúra leírása szerint inkább arra enged következtetni, hogyan fog festeni a hely 2—3 év múlva, s nem számol be a jelenleg rendelkezésre álló kedvezményekről. Jobb, ha elkerülik annak szükségességét, hogy egy megelégedetten látogatótól bocsánatot kérjenek ... jó lenne, ha minden szállodában az étlapok valamelyik nemzetközi nyelven is feltüntetnék a tipikus magyar ételkülönlegességeket. Egy vadidegen nyelven kiadott étlap elveszi az ember étvágyát. Budapesten kívül nem láttam sehol többnyelvű étlapot, de talán csak nekem nem volt szerencsém ... Meg vagyok győződve róla, hogy a Magyarországra irányuló angol idegenforgalom növekedni fog, s ez nemcsak gazdasági előnyöket jelent, hanem használni fog népeink kölcsönös megismerésének és megbecsülésének is.” Az IBUSZ-hoz írt panaszkodó levelekben, sajtóbírálatokban bőven akad megszívlelni való, bölcs tanács vagy hasznos figyelmeztetés. A panaszláda — ha gondos figyelemmel kísérik — adott esetekben gazdag ötlet-tárházzá is válhat. Szemlélet kérdése, ki hogyan reagál rá. HUBA LÁSZLÓ IRÁS PINCE éttéré ***** *‚« .w fcéi : T, £ i :, › @• ?, \ ■ , ...Mi ■ líuum Mm tuí-iató ‚-•» y1!JSí fsSSi 33 fc» *&****»*?‚**‡ A MÁTYÁS PINCE TÖBBNYELVŰ ÉTLAPJAI A cikkíró szerint a dús képzelőerő jellemző ránk MAGYARORSZÁG 1966/8 19