Magyarország, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-07 / 1. szám
Délkelet-Ázsia Az önmenedzser Johnson négy és fél napja Veszélyek Kambodzsában ! Johnson elnök négy és fél nap alatt megkerülte a Földet: nyugat felé indult és keletről érkezett vissza Washingtonba. Az űrrepülés korában az emberek már fel sem figyelnek az ilyesfajta világkörüli „villámútra” — legalábbis ami magát a technikai teljesítményt illeti. Annál inkább foglalkoztatja viszont a politikusokat, diplomatákat, nemzetközi hírmagyarázókat az Egyesült Államok elnökének látványos vállalkozásával összefüggő lényeges problémák köre. Érthetően azt fürkészik: voltaképpen milyen megfontolások késztették Johnsont arra, hogy az 1966 októberi manilai csúcsértekezlet után — ilyen rövid időn belül másodszor — ismét a távolkeleti és délkelet-ázsiai térségbe repüljön? Különös tv-interjú Az elnöknek kétségtelenül van érzéke a színpadi és propagandarendezvényekhez, a megfelelően összehangolt és időzített, az amerikai átlagpolgár ízléséhez szabott akciókhoz. A mostani misszióját is úgy készítette elő, hogy igyekezett a maga számára az otthoni közvélemény legteljesebb figyelmét biztosítani. Washingtoni megfigyelők általános véleménye szerint Johnsont mindenekelőtt belpolitikai, taktikai okok vezették, amikor a választási év kezdete előtt útra kelt. Holt ausztráliai miniszterelnök halála csak az ürügyet szolgáltatta. Bármilyen kipróbált szövetségese is volt az Egyesült Államoknak a tengerbe fulladt kormányfő, a Fehér Ház gazdája aligha sietett volna az emlékére rendezett gyászszertartásra, ha a személyes megjelenéssel nem lettek volna komoly céljai. Johnson legalább olyan jól tudja, mint minden hivatásos amerikai politikus, hogy hazai használatra lélektani szempontokból mennyire szükséges időnként vietnami „békekezdeményezések” látszatát kelteni. Johnson tehát tervszerűen úgy ütemezte be a dolgokat, hogy az amerikaiak egyetlen napon sűrítve értesüljenek „fáradságos erőfeszítéseiről”. Az elnök még elutazása előtt interjút adott, s ennek szövegét akkor sugározták az amerikai tv-állomások, amidőn már repülőgépe Melbourne felé szállt. Johnson „drámainak” szánt egyórás nyilatkozatában látszólag új elem, hogy „nem hivatalos” tárgyalásokat javasolt a saigoni rezsim és a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front képviselői között. (Összehasonlításul: az elnök 1967. szeptember 26-án a texasi San Antonióban a törvényhozók országos konferenciáján kijelentette, hogy hajlandó „akár holnap” tárgyalásokba bocsátkozni „a világ bármely pontján”. A negyedév előtti „békekezdeményezést” súlyos eszkalációs lépések követték, s a világközvélemény megbizonyosodhatott arról, hogy a valóságban mit érnek a johnsoni szólamok.) Gyászmise propagandával Holt gyászmiséjén nem kevesebb mint 17 állam vezetői gyűltek össze, s a szertartást megelőzően, majd követően Johnson jóformán mindenkivel tanácskozott. Megbeszélést folytatott a vietnami háborúban az amerikaiakat támogató politikusokkal: az ausztrál, új-zélandi, dél-koreai, thaiföldi, fülöp-szigeti, tajvani vezetőkkel, valamint Wilson brit miniszterelnökkel, Malik indonéz külügyminiszterrel és másokkal. A legjelentősebb eszmecserére Thieu-vel, a saigoni rezsim elnökével került sor, mivel ő köztudomásúan már a tv-interjú szövegének megismerése után nyomban elhatárolta magát Johnson elképzeléseitől. Thieu és Johnson „barátságos párviadalából”, a kiadott Canberrai közös közlemény megállapításaiból ítélve, furcsa módon nem a „nagy protektor”, hanem a gyenge, támogatásra szoruló védenc került ki győztesként. A saigoni vezető — amint ezt Johnson előtt is kifejtette — nem hajlandó tárgyalni a DNFF-el, mint szervezettel, csupán „minden olyan személlyel, aki elhatárolja magát a DNFF-től”. Ez, persze, nyersebben hangzott, mint az amerikai elnök eredeti elgondolása. Ám a kommüniké szerint — Johnson elnök mégis „támogatásáról biztosította a nemzeti megbékülés eme programját”. (Ez persze jelzi saját javaslatának komolytalan voltát is.) A karácsony előttre időzített, legfrissebb blöff gyors megfojtása Thieu kezei által — erőteljesen megnyugtatta az Egyesült Államok bábjait. Az ausztráliai nem hivatalos csúcsértekezletre, a „második Manilára” egybesereglett politikusokat Johnson arról akarta meggyőzni — és diplomáciai megfigyelők szerint ez volt tárgyalásainak elsődleges célja —, hogy „nincs semmi igazság a Washington meglágyulásáról szóló spekulációkban”. Az igazat megvallva, csak nagyon naiv, vagy teljesen tájékozatlan emberek adhattak — akár átmenetileg — hitelt az ilyen kombinációknak. Hiszen a nyilatkozat egyébként hemzsegett a harcias kijelentésektől. Az egész pszichológiai manőver csak belső hangulatkeltésre készült. Ténylegesen az elnök éppen a vietnami intervencióban részt vevő szövetségesek és a hadszíntérre küldött katonák morálját akarta megerősíteni, nem is beszélve a háború kiterjesztésének minden eddiginél veszélyesebb, új tervekről, Kambodzsa és Laosz területén a közvetlen beavatkozásról. Az elnök világkörüli útja során ezután a thaiföldi amerikai légikötelékek koratl támaszpontját kereste fel. A VDK elleni bevetésre induló gépek zajában, a tiszti kaszinóban éjfélkor megrendezett találkozón ismételte meg az Egyesült Államok hódító céljait. Ezt követően — 14 hónap alatt másodízben — a „legbiztosabb” dél-vietnami támaszpontra, a camrani katonai bázisra repült. Akárcsak tavaly, az idén is mindössze két órát töltött dél-vietnami földön (pontosabban: ott is egy amerikai támaszponton). A kétszer két óra alatt sem a múltban, sem most nem hangzott el újszerű megállapítás. (Európa felé repülve közbeeső állomásként az elnöki különgép pakisztáni területen szállt le; a karacsi repülőtéren az elnök Ajub Khán pakisztáni államfővel találkozott. Pakisztán politikai alapelveit ismerve, ez a „röp-értekezlet” aligha hozott meglepetést, csupán udvariassági gesztusnak tekinthető.) Vendégszereplés a Vatikánban Nem vitás, hogy nemzetközi körökben különös érdeklődéssel — és az olasz tömegek égő haraggal — kísérték Johnson római négyórás látogatását. Saragat elnökkel és Moro miniszterelnökkel, valamint több más vezető olasz politikussal „áttekintették a világhelyzetet”. Johnson személyesen tapasztalhatta, hogy még ez a kipróbált atlanti szövetségese sem helyesli a VDK bombázását, s távol-keleti, délkelet-ázsiai terveit sem írja alá maradéktalanul. Az olasz politikai vezetőktől a Vatikánba vezetett útja. VI. Pál pápa és U Thant, ENSZ- főtitkár karácsonyi üzenetei valóban tükröztek békeszándékokat, de Johnson — mintha semmit sem hallott volna ezekről — a saját, régi teóriáit ismételgette. (Egy lapvélemény főcímben: „Johnson erőszakos a pápával és az ENSZ-főtitkárral; megmarad a bombáknál.”) (Ugyanazon a napon, amikor a világ két kiemelkedő személyisége a VDK elleni légitámadások abbahagyására szólította fel az Egyesült Államokat, Johnson „szilárd eltökéltséggel” a bombázások folytatása mellett tört lándzsát, így azután az sem sokat nyomhatott a latban, hogy felkérte a pápát, járjon közbe az amerikai hadifoglyok érdekében. Mindenesetre helyesebb lett volna a római katolikus egyházfőt arról biztosítani, hogy szavai nem találtak süket fülekre és az elnök kész megvizsgálni a béke lehetőségeit. Erről azonban Johnson szót sem ejtett. Nem csoda, ha általános csalódást okozott „vatikáni vendégszereplése” és második találkozása a pápával (az elsőre VI. Pál amerikai útján került sor). A négy és fél napos „önmenedzselés”, az elnöki körút alatt is lázasan dolgoztak a Pentagonban a vezérkari főnökök. A blöffel szemben ez volt a hatalompolitikai valóság. A tábornokok és tengernagyok komolyan tanulmányozták az „üldözés jogának” érvényesítését Kambodzsa és Laosz területén. Egyelőre, állítólag csak a saigoni egységeknek engedélyezné az amerikai hadvezetőség, hogy „korlátozott mértékű behatolásokat” indítsanak a Vietnammal szomszédos két országba. Természetesen már ez is agresszió. A terv rendkívüli veszélyessége azonban abban rejlik, hogy nagyobb méretű összecsapás esetén a készenlétben álló amerikai csapatok is közvetlenül beavatkoznának, a légierő támogatásával. Norodom Szihanuk kambodzsai államfő az amerikai beavatkozási tervet elítélő és igen erélyes hangú tiltakozást tartalmazó állásfoglalásai nem hagytak kétséget az iránt, hogy Kambodzsa nem tűrné tétlenül szuverenitása megsértését, s adott esetben barátai katonai segítségét kérné. Az elnökválasztási évbe lépve Johnson útja — amelynek egyébként minden állomásán más-más hangulat uralkodott: könyörgés, erőszak, harag, kétely, taps — még jobban felszínre hozta a hivatalos amerikai politika világbékét fenyegető szándékait. MATOLCSY KÁROLY JOHNSON KITÜNTET DÉL-VIETNAMBAN Éjfélkor megismételte az USA hódító céljait