Magyarország, 1968. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-24 / 47. szám

11.A­z új párt, a kommunisták pártja ellen elsőnek a szo­ciáldemokraták nyitottak frontot. Az első támadások egyikére a párt lapjának, a Vörös Újságnak megjelenése után került sor. (A Vörös Újság első száma közölte az „Osztályharcot!” című vezér­cikket. „A magyar munkás is, aki ma a Népszavát olvassa, azt hi­heti, hogy polgári lapot tart a kezében. A földműves-proletár, aki a jegyzőt, papot és földesurat megbünteti, csőcselék banda, mely a forradalom »­vívmányait­« veszélyezteti. Kuni­­ miniszter csak hat hétre tétette jégre a magyar proletárral az osztályhar­­cot és osztálygyűlöletet, de a Nép­szava s a szociáldemokrata párt már örökre elintézettnek tartja a választójoggal, a nemzetgyűléssel, a polgári demokráciával. A mun­kás, aki csak a Népszavát olvas­sa, nem is sejti, hogy itt a döntő óra, melyben rettentő vajúdások közt születik az új világ, a szo­cializmus világa, az ő világa, hi­szen a Népszava és a szociálde­mokrata párt szerint már győzött a forradalom. A Népszava és a szociáldemokrata párt Batthyány­­val kibékült, Jászival a polgársá­got, Szendével a finánckapitaliz­must keblére ölelte — tehát nincs célja a további harcnak, a mun­kásság nyugodjék meg, s bízza e nemzetgyűlésre,­­hogy elhatározza a szocializmust” — írta a kommu­nisták lapjának első száma.) „Nem kell félni.. .A Népszava az osztályharcra hívó vezércikkre válaszul így ír: „E semmitmondó jelszavak nem mondják meg, hogy a magyar »kommunisták«, mit akarnak, mi­lyen célokat követnek, és milyen eszközökkel akarják céljaikat el­érni.” A szociáldemokrata lap egyszerűen elhallgatta, hogy a Vörös Újság vezércikke, a kom­munisták gyűléseinek sora pon­tosan és világosan beszélt a párt céljairól, a pártprogramról, a pro­letárforradalomról. A Népszava­­cikk egyik mondatában kifejti, hogy „a magyar népköztársaság a demokrácia alapján áll, tehát nem kell félni attól, hogy a terror és erőszak eszközeivel elnémítja a magyar bolsevikieket”. A demokrácia, amelyre a Nép­szava hivatkozik, szép virágokat hajt. A tokaji járási főszolgabíró táviratban kéri a főispántól: azon­nal léptessék életbe a statáriu­mot, mert a járásban „bujtogatók vannak”, akik „a mai államrend­del megelégedve nincsenek” és addig is, amíg a rögtönítélő eljá­rást bevezetik, tizenöt főre kéri emelni a csendőrlétszámot. Egy hidász pótzászlóalj parancsnoka a „munkások bolseviki szelleme miatt” karhatalmat kér. A had­ügyminisztérium karhatalmas osz­tályán szabályos előterjesztés ké­szül, amely egyenesen antant-csa­patok igénybevételét ajánlja a for­radalmi tömegmozgalmak elfojtá­sára. Öt nappal azután, hogy a politikai harc színterén megjelent a kommunista párt, a miniszter­­tanács — a belügyminiszter, gróf Batthyány Tivadar előterjesztésére — úgy dönt, hogy felemeli a rendőrség és a csendőrség létszá­mát. Két héttel a párt megalakulása után a külföldi sajtó Magyaror­szágon tartózkodó tudósítói észre­veszik, hogy a kommunistákat egyre nagyobb tömegek követik. (A szociáldemokrata politikától balra álló, forradalmi hangulatú és az orosz példa felé néző mun­kástömegek hangulatáról decem­ber elején — még novemberi lá­togatásának tapasztalatai alapján — ír tudósítást a londoni Morning Post munkatársa; cikkének ez a befejező passzusa: „Jelenleg egész Magyarország a bolsevikok kezé­ben van. Vértelen bolsevizmus ez, ahol még működik a gyár, ott a munkások tovább dolgoznak, meg­védik munkahelyüket a rongálás­tól, de elkergetik a tulajdonoso­kat, ha úgy tetszik nekik, s meg­váltást adnak, ha ugyan adnak. Valószínűleg ugyanígy fognak el­járni a parasztok a földbirtoko­sokkal szemben.”) December 8-án azonban Kunfi Zsigmond szociáldemokrata nép­jóléti miniszter fogadta a United Press hírügynökség munkatársát és arról igyekezett meggyőzni, hogy ha egyáltalán van „kommu­nista veszély”, akkor azt antant­segítséggel le kell verni. „Nagy­jából nyugalom uralkodik az or­szágban. De csak a szociáldemok­rata szervezeteknek köszönhető, hogy a rendet fenn lehetett tar­tani. Az orosz hadifogságból ha­zatérő hadifoglyaink, akik közül igen sokan voltak Oroszországban, tagjai a vörös gárdáknak, itthon is bizonyos bolseviki propagandát űznek. Ez az agitáció azonban, legalább egyelőre, nem talál vissz­hangra. Ha mégis odáig jutnánk, akkor az antantnak számolnia kell azzal, hogy a bolsevizmus kelet­ről nyugatra is átcsap. Ha az an­tant nem változtatja meg politi­káját, ha nem teszi lehetővé a szénszállításokat, akkor élelmi­szerellátásunk a legnagyobb mér­tékben van veszélyeztetve, és nem marad majd más hátra, mint a rend fenntartását az antantnak át­engedni” — mondta Kunfi. „Veletek élek...” A kommunista politika különö­sen népszerű volt a frontokról hazaözönlött és jórészt munka, kenyér nélkül tengődő katonák között. Mivel ők a katonatanácsok szavára hallgattak, a kormányzat megkísérelte a katonatanácsok te­kintélyének lejáratását. November 10-én, amikor a fris­siben kinevezett új honvédelmi minisztert, Bartha Albert alezre­dest meghívták egy hivatásos tisz­ti és altiszti szervezet alakuló ülé­sére, amelyet gróf Tisza István egykori „munkapártjának” egyik volt képviselője hívott össze, a miniszter első mondata így hang­zott: „Veletek élek, veletek állok, veletek bukom. Semmiféle kato­natanácsot nem tűrök!” (A tekintélyrombolási kísérlet­ben a kormányzatnak kapóra jött, hogy a polgári forradalom első napjainak ismert szereplőjét, a november eleji napok „forradalmi városparancsnokát”, Heltai Viktor főhadnagyot leleplezték mint csa­lót és sikkasztót. Az első órák zűrzavarában a jó megjelenésű, határozott fellépésű fiatalember megjelent az Astoriában, a Nem­zeti Tanács szobáinak egyikében. „Mindenkit mint régi ismerőst üd­vözölt, de senki sem tudta róla, hogy kicsoda, rendelkezett, szol­gálatokat tett, gondoskodott arról, hogy más tiszt ne legyen a közel­ben, és így ő lett a városparancs­nok” — írta egy polgári lap a leleplezés másnapján, beszámolva arról, hogy a főhadnagy, aki már előzőleg is földbirtokosnak mond­va magát, szélhámoskodott, több tízezer koronát tett zsebre. Né­hány napig a letartóztatott szél­hámos múltjának emlegetésével kísérelték meg a polgári lapok­ban a közvéleményt a valóban forradalmi katon­atömegek ellen hangolni.) A kommunisták agitációs mun­kája üzemekben, laktanyákban, a főváros munkáskerületeiben és néhol már vidéken is, igen jelen­tős eredményeket hozott. Mária Terézia laktanya Szinte mindenütt ott volt a párt első agitátora,­­Kun Béla, akinek személyét egyre többen ismerték meg. (Szatmári Szatyi Sándor írta meg egyik híres kaszárnya-gyű­lése történetét: „1918 decemberé­ben a Mária Terézia laktanyában voltunk. A kommunista párt ki­küldöttjét, Kun Bélát várta a le­génység. Az aktív tisztek zöldül­tek a méregtől, esküdöztek, hogy a felforgatót lelövik, ha beteszi a lábát a nyúlszapora Habsburg császárnőről elnevezett laktanyá­ba. Kun Béla megérkezett. A kommunisták még a kaszárnya kapujában figyelmeztették, milyen veszélyben forog az élete. Ő le­gyintett. Besietett a kaszárnya udvarába. (Kun Béla mindig gyor­san járt.) Fölállt az emelvényre. Csak annyit tudott mondani: »Katona testvéreim!« Egy aktív százados közvetlen közelről fegy­vert emelt rá. Célzott. Elhűltünk. Lelövi. A halálos csöndben Kun Béla megszólalt: »Százados! Illene tudni, ha lőni akar, ki kell nyitni előbb a závárzatot...« Dübörgő éljenzés támadt. A százados kezé­ből a mellette álló közlegények kicsavarták a fegyvert. Már fel­ocsúdni se volt időnk: a száza­dos már a kaszárnya kapujában röpült ki csákatlanul. Kun Béla elmondta beszédét. »Éljen a mun­kások és szegényparasztok forra­dalma!« — zúgták vissza a ka­szárnya nemrég még császári és királyi falai. Kun Bélát vállukra emelték a katonák.”) Lovászy felhívása A szociáldemokrata párt szin­tén igyekezett tömegeket mozgó­sítani, sikerei azonban más réte­gekben voltak, nem az üzemi munkások, vagy a katonák kö­rében. Íme egy Népszava-tudósítás a szociáldemokrata térhódításról: „A papi tanács hivatalosan ki­mondotta, hogy egyik párthoz sem csatlakozik... A hivatalos hatá­rozat után azonban eszmecsere in­dult meg... a többség a szociál­demokrata párt mellett foglalt állást. Az a nézet alakult ki, hogy az egyetlen párt, amely mindig és következetesen a nép érdeké­ben harcolt, a szociáldemokrata párt. A papnak a saját népe mel­lett a helye. . . Az alsó papság és a nép érdekei, továbbá a szociál­demokrácia törekvései között ösz­­szeütközés nincs.­­Semm­i sem állja tehát útját, sőt, úgy a n­épT,mi­rt„ az alsó papság érdeke megköve­teli, hogy az alsó papság a szo­ciáldemokrácia mellé álljon.” A szociáldemokraták heves kom­munistaellenes fellépését decem­ber derekán az egyik Károlyi­párti miniszter, Lovászy Márton nagy beszédben támogatta. A li­pótvárosi pártvacsorán kijelen­tette: „Ha hazánk jövőjét bizto­sítani akarjuk, le kell gyűrnünk a kommunisztikus agitációt... a bolsevizmus elleni szervezkedés­nek általánosnak és országosnak kell lennie.” Ez volt a demokrácia, amelyet a Népszava védett: fegyver a szá­zados urak kezében, szociálde­­mokra egyetértés a papi tanács­csal és miniszteri felhívás a kom­munisták ellen. (Folytatjuk.) GÁRDOS MIKLÓS Őszirózsa, vörös szegfű Látogatás a laktanyában Vita a Vörös Újsággal Katonák és papi tanács VÖRÖS ÚJSÁGOT TERJESZTŐ CSEPELI MUNKÁSOK „Ki kell nyitni előbb a závárzatot!" MAGYARORSZÁG 1968/41

Next