Magyarország, 1968. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-24 / 47. szám
11.Az új párt, a kommunisták pártja ellen elsőnek a szociáldemokraták nyitottak frontot. Az első támadások egyikére a párt lapjának, a Vörös Újságnak megjelenése után került sor. (A Vörös Újság első száma közölte az „Osztályharcot!” című vezércikket. „A magyar munkás is, aki ma a Népszavát olvassa, azt hiheti, hogy polgári lapot tart a kezében. A földműves-proletár, aki a jegyzőt, papot és földesurat megbünteti, csőcselék banda, mely a forradalom »vívmányait« veszélyezteti. Kuni miniszter csak hat hétre tétette jégre a magyar proletárral az osztályharcot és osztálygyűlöletet, de a Népszava s a szociáldemokrata párt már örökre elintézettnek tartja a választójoggal, a nemzetgyűléssel, a polgári demokráciával. A munkás, aki csak a Népszavát olvassa, nem is sejti, hogy itt a döntő óra, melyben rettentő vajúdások közt születik az új világ, a szocializmus világa, az ő világa, hiszen a Népszava és a szociáldemokrata párt szerint már győzött a forradalom. A Népszava és a szociáldemokrata párt Batthyányval kibékült, Jászival a polgárságot, Szendével a finánckapitalizmust keblére ölelte — tehát nincs célja a további harcnak, a munkásság nyugodjék meg, s bízza e nemzetgyűlésre,hogy elhatározza a szocializmust” — írta a kommunisták lapjának első száma.) „Nem kell félni.. .A Népszava az osztályharcra hívó vezércikkre válaszul így ír: „E semmitmondó jelszavak nem mondják meg, hogy a magyar »kommunisták«, mit akarnak, milyen célokat követnek, és milyen eszközökkel akarják céljaikat elérni.” A szociáldemokrata lap egyszerűen elhallgatta, hogy a Vörös Újság vezércikke, a kommunisták gyűléseinek sora pontosan és világosan beszélt a párt céljairól, a pártprogramról, a proletárforradalomról. A Népszavacikk egyik mondatában kifejti, hogy „a magyar népköztársaság a demokrácia alapján áll, tehát nem kell félni attól, hogy a terror és erőszak eszközeivel elnémítja a magyar bolsevikieket”. A demokrácia, amelyre a Népszava hivatkozik, szép virágokat hajt. A tokaji járási főszolgabíró táviratban kéri a főispántól: azonnal léptessék életbe a statáriumot, mert a járásban „bujtogatók vannak”, akik „a mai államrenddel megelégedve nincsenek” és addig is, amíg a rögtönítélő eljárást bevezetik, tizenöt főre kéri emelni a csendőrlétszámot. Egy hidász pótzászlóalj parancsnoka a „munkások bolseviki szelleme miatt” karhatalmat kér. A hadügyminisztérium karhatalmas osztályán szabályos előterjesztés készül, amely egyenesen antant-csapatok igénybevételét ajánlja a forradalmi tömegmozgalmak elfojtására. Öt nappal azután, hogy a politikai harc színterén megjelent a kommunista párt, a minisztertanács — a belügyminiszter, gróf Batthyány Tivadar előterjesztésére — úgy dönt, hogy felemeli a rendőrség és a csendőrség létszámát. Két héttel a párt megalakulása után a külföldi sajtó Magyarországon tartózkodó tudósítói észreveszik, hogy a kommunistákat egyre nagyobb tömegek követik. (A szociáldemokrata politikától balra álló, forradalmi hangulatú és az orosz példa felé néző munkástömegek hangulatáról december elején — még novemberi látogatásának tapasztalatai alapján — ír tudósítást a londoni Morning Post munkatársa; cikkének ez a befejező passzusa: „Jelenleg egész Magyarország a bolsevikok kezében van. Vértelen bolsevizmus ez, ahol még működik a gyár, ott a munkások tovább dolgoznak, megvédik munkahelyüket a rongálástól, de elkergetik a tulajdonosokat, ha úgy tetszik nekik, s megváltást adnak, ha ugyan adnak. Valószínűleg ugyanígy fognak eljárni a parasztok a földbirtokosokkal szemben.”) December 8-án azonban Kunfi Zsigmond szociáldemokrata népjóléti miniszter fogadta a United Press hírügynökség munkatársát és arról igyekezett meggyőzni, hogy ha egyáltalán van „kommunista veszély”, akkor azt antantsegítséggel le kell verni. „Nagyjából nyugalom uralkodik az országban. De csak a szociáldemokrata szervezeteknek köszönhető, hogy a rendet fenn lehetett tartani. Az orosz hadifogságból hazatérő hadifoglyaink, akik közül igen sokan voltak Oroszországban, tagjai a vörös gárdáknak, itthon is bizonyos bolseviki propagandát űznek. Ez az agitáció azonban, legalább egyelőre, nem talál visszhangra. Ha mégis odáig jutnánk, akkor az antantnak számolnia kell azzal, hogy a bolsevizmus keletről nyugatra is átcsap. Ha az antant nem változtatja meg politikáját, ha nem teszi lehetővé a szénszállításokat, akkor élelmiszerellátásunk a legnagyobb mértékben van veszélyeztetve, és nem marad majd más hátra, mint a rend fenntartását az antantnak átengedni” — mondta Kunfi. „Veletek élek...” A kommunista politika különösen népszerű volt a frontokról hazaözönlött és jórészt munka, kenyér nélkül tengődő katonák között. Mivel ők a katonatanácsok szavára hallgattak, a kormányzat megkísérelte a katonatanácsok tekintélyének lejáratását. November 10-én, amikor a frissiben kinevezett új honvédelmi minisztert, Bartha Albert alezredest meghívták egy hivatásos tiszti és altiszti szervezet alakuló ülésére, amelyet gróf Tisza István egykori „munkapártjának” egyik volt képviselője hívott össze, a miniszter első mondata így hangzott: „Veletek élek, veletek állok, veletek bukom. Semmiféle katonatanácsot nem tűrök!” (A tekintélyrombolási kísérletben a kormányzatnak kapóra jött, hogy a polgári forradalom első napjainak ismert szereplőjét, a november eleji napok „forradalmi városparancsnokát”, Heltai Viktor főhadnagyot leleplezték mint csalót és sikkasztót. Az első órák zűrzavarában a jó megjelenésű, határozott fellépésű fiatalember megjelent az Astoriában, a Nemzeti Tanács szobáinak egyikében. „Mindenkit mint régi ismerőst üdvözölt, de senki sem tudta róla, hogy kicsoda, rendelkezett, szolgálatokat tett, gondoskodott arról, hogy más tiszt ne legyen a közelben, és így ő lett a városparancsnok” — írta egy polgári lap a leleplezés másnapján, beszámolva arról, hogy a főhadnagy, aki már előzőleg is földbirtokosnak mondva magát, szélhámoskodott, több tízezer koronát tett zsebre. Néhány napig a letartóztatott szélhámos múltjának emlegetésével kísérelték meg a polgári lapokban a közvéleményt a valóban forradalmi katonatömegek ellen hangolni.) A kommunisták agitációs munkája üzemekben, laktanyákban, a főváros munkáskerületeiben és néhol már vidéken is, igen jelentős eredményeket hozott. Mária Terézia laktanya Szinte mindenütt ott volt a párt első agitátora,Kun Béla, akinek személyét egyre többen ismerték meg. (Szatmári Szatyi Sándor írta meg egyik híres kaszárnya-gyűlése történetét: „1918 decemberében a Mária Terézia laktanyában voltunk. A kommunista párt kiküldöttjét, Kun Bélát várta a legénység. Az aktív tisztek zöldültek a méregtől, esküdöztek, hogy a felforgatót lelövik, ha beteszi a lábát a nyúlszapora Habsburg császárnőről elnevezett laktanyába. Kun Béla megérkezett. A kommunisták még a kaszárnya kapujában figyelmeztették, milyen veszélyben forog az élete. Ő legyintett. Besietett a kaszárnya udvarába. (Kun Béla mindig gyorsan járt.) Fölállt az emelvényre. Csak annyit tudott mondani: »Katona testvéreim!« Egy aktív százados közvetlen közelről fegyvert emelt rá. Célzott. Elhűltünk. Lelövi. A halálos csöndben Kun Béla megszólalt: »Százados! Illene tudni, ha lőni akar, ki kell nyitni előbb a závárzatot...« Dübörgő éljenzés támadt. A százados kezéből a mellette álló közlegények kicsavarták a fegyvert. Már felocsúdni se volt időnk: a százados már a kaszárnya kapujában röpült ki csákatlanul. Kun Béla elmondta beszédét. »Éljen a munkások és szegényparasztok forradalma!« — zúgták vissza a kaszárnya nemrég még császári és királyi falai. Kun Bélát vállukra emelték a katonák.”) Lovászy felhívása A szociáldemokrata párt szintén igyekezett tömegeket mozgósítani, sikerei azonban más rétegekben voltak, nem az üzemi munkások, vagy a katonák körében. Íme egy Népszava-tudósítás a szociáldemokrata térhódításról: „A papi tanács hivatalosan kimondotta, hogy egyik párthoz sem csatlakozik... A hivatalos határozat után azonban eszmecsere indult meg... a többség a szociáldemokrata párt mellett foglalt állást. Az a nézet alakult ki, hogy az egyetlen párt, amely mindig és következetesen a nép érdekében harcolt, a szociáldemokrata párt. A papnak a saját népe mellett a helye. . . Az alsó papság és a nép érdekei, továbbá a szociáldemokrácia törekvései között öszszeütközés nincs.Semmi sem állja tehát útját, sőt, úgy a népT,mirt„ az alsó papság érdeke megköveteli, hogy az alsó papság a szociáldemokrácia mellé álljon.” A szociáldemokraták heves kommunistaellenes fellépését december derekán az egyik Károlyipárti miniszter, Lovászy Márton nagy beszédben támogatta. A lipótvárosi pártvacsorán kijelentette: „Ha hazánk jövőjét biztosítani akarjuk, le kell gyűrnünk a kommunisztikus agitációt... a bolsevizmus elleni szervezkedésnek általánosnak és országosnak kell lennie.” Ez volt a demokrácia, amelyet a Népszava védett: fegyver a százados urak kezében, szociáldemokra egyetértés a papi tanácscsal és miniszteri felhívás a kommunisták ellen. (Folytatjuk.) GÁRDOS MIKLÓS Őszirózsa, vörös szegfű Látogatás a laktanyában Vita a Vörös Újsággal Katonák és papi tanács VÖRÖS ÚJSÁGOT TERJESZTŐ CSEPELI MUNKÁSOK „Ki kell nyitni előbb a závárzatot!" MAGYARORSZÁG 1968/41