Magyarország, 1968. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-24 / 47. szám
Furcsa ellentmondás: a női ruhák terén felgyorsultak, a fejre valók tekintetében pedig lelassultak a divat diktálta változások az utóbbi fél évszázad során. A mai fiatal nők szemében már történelmi messzeségesnek tűnik az a kor, amikor nyári rekkenő hőségben a piaci bevásárláshoz is kalapot biggyesztettek a nők a fejükre, ha még annyit sem adtak megjelenésükre. Pedig aligharminc-negyven éve annak, hogy a lánygyerekek közül is csak a legszegényebbeket engedték kalap nélkül az utcára. Akinek nagyon csínján kellett bánnia a pénzzel, az strapára a divatjamúlt darabjait vagy a mindenki számára előnytelen — úgynevezett — svájcisapkát hordta, de azért e mellett legalább egy téli és egy nyári ünnepi viseletű kalapot őrizgetett a szekrényében. A kalapkultuszban végbement változást mindenesetre jól érzékelteti két idevágó statisztikai adat: 1928-ban csupán Budapesten 1353 iparengedélyes női kalapkészítőt vettek nyilvántartásba; 198-an foglalkoztak kalapdísz készítéssel és 148 nőikalap-kereskedő működött a főváros területén. 1968-ban a budapesti belső kerületekben 114 női kalapost számlál a KIOSZ. Persze, ma több a kalap-nagyüzem, mint például a Sapka- és Kalapkészítő Kisipari Szövetkezet, amely mintegy 500 munkaerőt foglalkoztat és évente hozzávetőlegesen 150 ezer darab divatkalapot és sapkát gyárt, mintegy ezerötszáz vagy ennél is több változatban. A műszőrme fénykora A kalapdivat most négy-öt éve van újra feltörőben. Még nem talált igazán magára; még puccosan hat a fejen, ha nem a hűvös idő parancsolta oda; még nem kristályosodtak ki viselésének újabb keletű törvényei: milyen ruhához és alkalomhoz, milyen egyéniséghez, életkorhoz, arcberendezéshez milyen színű, formájú, méretű fejrevaló illő és előnyös. Arra azonban már rájött a nők túlnyomó többsége, hogy — ritka kivételtől eltekintve — az oly sokáig szokásban volt kendőviselés előnytelen, s — mi tagadás — a szép kendő semmivel sem olcsóbb, mint egy csinos sapka vagy kalap. (Valamirevaló kendőért 100—120 forintot is elkérnek, a nagyüzemileg készült sapkák, kalapok árskálája pedig 80 forinttól 170-ig terjed.) A legújabb divat a női fejrevalókban nem annyira formai, mint inkább kelmebeli újdonságokkal szolgál az idén. Ki hitte volna, hogy a színes műszőrme a „fejünkre nő”, s ott piroslik (kalapban is piros a divatszín), kéklik vagy a nemesprémektől aligmegkülönböztethető szőrzettel pompázik rengetegféle változatban — kucsma, barett, sisak alakjában. A műszőrmén kívül a fémszálas jersey — közkeletű elnevezés szerint a lurex — kalap- és tribánalapanyaggá lépett elő. Csillogóan takarja ünnepi alkalmakkor a frizura fogyatékosságait a fejre tapadó flitteres ív. (A színházba viselt esti kalap lehetőleg csak díszítésével és ne a karima nagyságával jelezze alkalmi voltát. Barett és nagy karimás nyúlszőr kalap, turbán és szegett szélű, hímzett szalagos „tiroli”, kis tok és ellenzős sapka — ezek az alapformák. A most dívó változatok még akkor is némileg kevésnek tűnnek, ha, mint az köztudott, egyetlen gyűréssel, díszcserével, a széle fel- vagy lehajlásával már ráismerni sem lehet, mi volt eredeti fazonja. Ám az említett kalapok még szegényesebbnek tűnnek annak ismeretében, hogy a XVII. század elején egy korabeli divatkrónikás 110-féle kalap-alapformát számolt össze. Igaz, ezek nem a női, hanem a férfifejeken díszelegtek, hiszen a kalap csakúgy, mint szinte minden más egyéb viselet, elsősorban a férfiak szolgálatára született.A férfiak öltözetében a fejfedő kezdetben merőben gyakorlati szükségszerűség volt, sokat tartózkodtak a szabadiban. A XII. században még a kötött sapka és a durva posztókból várott fejfedő járta, kezdetben társadalmi rangkülönbség nélkül. De mert az idők folyamán a vagyonnak és rangnak mind nagyobb szerepe lett, a fejfedő is azon ruhadarabok közé sorolódott, amely alkalmas rá, hogy jelezze a kiváltságos helyzetet. Petasosnak nevezték Évszázadokkal később, amikor a hódoló köszönés összeforrt a kalap leemelésével, a burgundiak bevezették, hogy kalapjukat egy pánttal a nyakukba erősítették, s a hátukra lecsúsztatva hordták. A fejüket sapka fedte be, így aztán a kalapot nem kellett mind fintalan lekapkodni a magasabb rangúak köszöntésére.) Az első női kalapok a divat ókori terjesztéséül szolgáló kis tanagra-figurákról ismeretesek. Miből voltak , nem tudni. Formájuk azonban bizarr volt, középen kis kúpban kicsúcsosodó tányér, amelyet valósznűleg a nap elleni védekezésül használtak. Petasos-nak nevezték. E furcsa kis tákolmányokat évszázadokon át nem követte a női öltözködésben mai értelemben vett kalap. Télen a főkötők sokasága, nyáron a hajat hálószerűen összefogó vagy széjjel osztó pántok töltötték be a fejfedő szerepét. Fedetlen fejjel csak a szüzek, illetve a hajadonok jártak. Férjes asszony az említett hálókon kívül állkötőt hordott, amelyet valamilyen fejék egészített ki. A karimás kalap úgy fejlődött ki a főkötőből, hogy a XIV. században a nők finoman hímzett fodrokkal kezdték ékesíteni a főkötőt és ez a szegély később keményített alakot kapott, amelyre végül is fátyolt illesztettek. Hogyan-hogyan sem, ebből nőtt méteres nagyságúra a cukorsüvegre emlékeztető henin, amely száz éven át a kor jellemző viselete volt. Amikor aztán a cukorsüvegről lecsüngő fátyol hossza is a rangkórság szolgálatába került, s az udvari dámákkal a polgáraszszonyok is versengeni kezdtek, az előkelőek kiváltságainak megőrzésére, hiábavaló ruharendeletekkel korlátozták, kinek milyen hosszú fátyol dukál. De nemcsak a henin túlzásait torolták meg büntetésekkel a jogszabályok. Az 1461—68-as göttingeni ruharendelet úgy rendelkezik, hogy amelyik asszony vagy leányzó olyan ruhát vagy fejfedőt hord, amellyel bujaságra csábít, kihívja a férfiak figyelmét, annak férje vagy apja köteles egy fél vesszőnyit hozzáépíteni a várost körülkerítő falhoz. Ez a bizonyos „falbüntetés” szükségállapotból adódott. A tanács ugyanis elhatározta, hogy a politikailag nyugtalan idők, háborús veszélyek miatt városát körülkeríti, ám a polgárok nem nagy készséggel járultak hozzá az építkezés költségeihez. Barett és protestantizmus Ki hinné, hogy a mai újra divatossá vált barett — jelenlegi fazonjával — a XVI. század kilencvenes éveiben a protestantizmussal felkerekedő puritánabb életfelfogás jelképévé vált. Közép-Európában ezt hordták az új hitre áttért nemes urak és parasztok, polgárok és főrangúak, vagyis soha nem látott egyenlőség alakult ki a kalapok terén. Öltözködésről lévén szó, persze teret kapott az egyéni ízlés és hiúság, így aztán barett-forma ide vagy oda, az egyszerű fejfedő ezernyi változata alakult ki már csak annyiban is, hogy ki csáléra, ki fejtetőre tolva, ki szembe húzva hordta, s készítették selyemből, bársonyból, posztóból, aszerint, hogy kinek milyen anyagra tellett a pénzéből. A sokaknak előnyös, s most a legelegánsabb divatot képviselő, széles karimájú, puha nyúlszőr kalapok a nők ruhatárában a XVII. század második felében amolyan hangulat-barométer szerepét töltötték be. A karima vagy fejrész fel-lehajtásából, gyűréséből, fejre illesztéséből következtetni lehetett rá, hogy viselője éppen bosszús vagy vidám, ábrándos vagy elszánt lelkiállapotban van, mert a tomp olyan méreteket öltött, hogy bármiféle hajtogatást megbírt. Akik ma feltornyozott frizurát hordanak, bizonyára érdeklődnek az iránt, hogy milyen kalapot vagy fejfedőt viseltek a nők az emeletes hajkoronák fénykorában, XIV. Lajos király idejében. Miután az akkori haj torony, a fehéren csillogó, égnek meredő, olykor félméteres magasságba ágaskodó haj korona, paróka lévén, maga is fejfedő volt, így csak a kis pártára erősített fátyollal, hajba illesztett tollakkal, virágokkal díszítették a frizurát; ez időben a nők fején nem volt semmiféle kalap. (Ezt annál is kevésbé tehették volna, miután a parókákat naponta rizsporozták, vagyis púderozták.) Így ékítették a fejüket a francia divatdámák. S mert a divatot akkor is ők diktálták, átmenetileg Európa-szerte követték, majmolták a toronyparókát. A praktikusabb angol nők azonban hamarosan ráuntak a kényelmetlen fejekre és az abroncsszoknyával együtt feladták a drága puccot. Illetve, hogy mindazt a sok díszt, tollat, virágot, gyöngyöt, tengeri herkentyűt, amit eddig a hajukba tűzögettek, a továbbiakban a vállra omló loknik tetejébe kerülő kalapokra halmozzák. S ettől kezdve (XVIII. század vége) a kalap szűnni nem akaróan az öltözködés első számú kiegészítője maradt. Sőt! A biedermeier korban a női kalapviselés odáig fajult, hogy az áll alatti megkötővel, varrott fejtetővel, arcból kiálló, merevített, pártás karimájú kalapokat még otthon, a látogatók fogadásához is felvették a vendégváró hölgyek, s éjszakára is főkötőbe bújtatták fürtjeiket. A huszadik század hajnalán, majd az első világháború idején, a mind szűkebbé váló szoknyákat a kalapok átmérője ellensúlyozta; kerületének mérete a vállszélességnél 8—10 centiméterrel volt nagyobb; esernyőnek is beillett. Ám aztán a háború folyamán — amikor a nők tízezrei a hadba vonult férfiak helyettesítésével vívtak ki tekintélyt maguknak — a feltűnés keltésére hivatott kalapok zsugorodni kezdtek. Azóta sem öltöttek hasonló méreteket. A kalap ma újra a jólöltözöttség feltétele, de az időjárás függvénye is. Divatjának újjászületése — egyelőre — a józanság jegyében zajlik. Meddig? NYERGES ÁGNES Öltözködés Kalap-krónika Kendő helyett barett Fejfedő és falbüntetés STRUCCTOLL KALAP Piaci bevásárláshoz is RUBENS ÉS FELESÉGE Hangulat-barométer MAGYARORSZÁG 1968/47