Magyarország, 1968. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-24 / 47. szám

F­urcsa ellentmondás: a női ru­hák terén felgyorsultak, a fejre valók tekintetében pe­dig lelassultak a divat diktálta változások az utóbbi fél évszázad során. A mai fiatal nők szemében már történelmi messzeségesnek tűnik az a kor, amikor nyári rekkenő hőségben a piaci bevásárláshoz is kalapot biggyesztettek a nők a fejükre, ha még annyit sem adtak megjelenésükre. Pedig alig­­har­minc-negyven éve annak, hogy a lánygyerekek közül is csak a leg­szegényebbeket engedték kalap nélkül az utcára. Akinek nagyon csínján kellett bánnia a pénzzel, az strapára a divatjamúlt darab­jait vagy a mindenki számára előnytelen — úgynevezett — sváj­cisapkát hordta, de azért e mel­lett legalább egy téli és egy nyári ünnepi viseletű kalapot őrizgetett a szekrényében. A kalapkultuszban végbement változást mindenesetre jól érzé­kelteti két idevágó statisztikai adat: 1928-ban csupán Budapes­ten 1353 iparengedélyes női kalap­­készítőt vettek nyilvántartásba; 198-an foglalkoztak kalapdísz ké­szítéssel és 148 nőikalap-kereske­­dő működött a főváros területén. 1968-ban a budapesti belső kerü­letekben 114 női kalapost számlál a KIOSZ. Persze, ma több a ka­lap-nagyüzem, mint például a Sapka- és Kalapkészítő Kisipari Szövetkezet, amely mintegy 500 munkaerőt foglalkoztat és évente hozzávetőlegesen 150 ezer darab divatkalapot és sapkát gyárt, mint­egy ezerötszáz vagy ennél is több változatban. A műszőrme fénykora A kalapdivat most négy-öt éve van újra feltörőben. Még nem ta­lált igazán magára; még puccosan hat a fejen, ha nem a hűvös idő parancsolta oda; még nem kris­tályosodtak ki viselésének újabb keletű törvényei: milyen ruhához és alkalomhoz, milyen egyéniség­hez, életkorhoz, arcberendezéshez milyen színű, formájú, méretű fej­­revaló illő és előnyös. Arra azon­ban már rájött a nők túlnyomó többsége, hogy — ritka kivételtől eltekintve — az oly sokáig szokás­ban volt kendőviselés előnytelen, s — mi tagadás — a szép kendő semmivel sem olcsóbb, mint egy csinos sapka vagy kalap. (Valami­revaló kendőért 100—120 forintot is elkérnek, a nagyüzemileg ké­szült sapkák, kalapok árskálája pedig 80 forinttól 170-ig terjed.) A legújabb divat a női fejreva­­lókban nem annyira formai, mint inkább kelmebeli újdonságokkal szolgál az idén. Ki hitte volna, hogy a színes műszőrme a „fe­jünkre nő”, s ott piroslik (kalap­ban is piros a divatszín), kéklik vagy a nemesprémektől alig­­meg­különböztethető szőrzettel pompá­zik rengetegféle változatban — kucsma, barett, sisak alakjában. A műszőrmén kívül a fémszálas jersey — közkeletű elnevezés sze­rint a lurex — kalap- és tribán­­alapanyaggá lépett elő. Csillogóan takarja ünnepi alkalmakkor a fri­zura fogyatékosságait a fejre ta­padó flitteres ív. (A színházba vi­selt esti kalap lehetőleg csak dí­szítésével és ne a karima nagysá­gával jelezze alkalmi voltát. Barett és nagy karimás nyúlszőr kalap, turbán és szegett szélű, hímzett szalagos „tiroli”, kis tok és ellenzős sapka — ezek az alap­formák. A most dívó változatok még­­ akkor is némileg kevésnek tűnnek, ha, mint az köztudott, egyetlen gyűréssel, díszcserével, a széle fel- vagy lehajlásával már ráismerni sem lehet, mi volt ere­deti fazonja. Ám az említett ka­lapok még szegényesebbnek tűn­nek annak ismeretében, hogy a XVII. század elején egy korabeli divatkrónikás 110-féle kalap-alap­formát számolt össze. Igaz, ezek nem a női, hanem a férfifejeken díszelegtek, hiszen a kalap csak­úgy, mint szinte minden más egyéb viselet, elsősorban a férfiak szolgálatára született.­­A férfiak öltözetében a fejfedő kezdetben merőben gyakorlati szükségszerűség volt, sokat tar­tózkodtak a szabadiban. A XII. században még a kötött sapka és a durva posztókból várott fejfedő járta, kezdetben társadalmi rang­­különbség nélkül. De mert az idők folyamán a vagyonnak és rangnak mind nagyobb szerepe lett, a fej­fedő is azon ruhadarabok közé sorolódott, amely alkalmas rá, hogy jelezze a kiváltságos helyze­tet. Petasosnak nevezték Évszázadokkal később, amikor a hódoló köszönés összeforrt a ka­lap leemelésével, a burgundiak bevezették, hogy kalapjukat egy pánttal a nyakukba erősítették, s a hátukra lecsúsztatva hordták. A fejüket sapka fedte be, így aztán a kalapot nem kellett mind finta­­lan lekapkodni a magasabb ran­­gúak köszöntésére.) Az első női kalapok a divat ókori terjesztéséül szolgáló kis tanagra-figurákról ismeretesek. Miből voltak , nem tudni. For­májuk azonban bizarr volt, kö­zépen kis kúpban kicsúcsosodó tá­nyér, amelyet valósznűleg a nap elleni védekezésül használtak. Pe­­tasos-nak nevezték. E furcsa kis tákolmányokat évszázadokon át nem követte a női öltözködésben mai értelemben vett kalap. Télen a főkötők sokasága, nyáron a ha­jat hálószerűen összefogó vagy széjjel osztó pántok töltötték be a fejfedő szerepét. Fedetlen fejjel csak a szüzek, illetve a hajadonok jártak. Férjes asszony az említett hálókon kívül állkötőt hordott, amelyet valamilyen fejék egészí­tett ki. A karimás kalap úgy fejlődött ki a főkötőből, hogy a XIV. szá­zadban a nők finoman hímzett fodrokkal kezdték ékesíteni a fő­kötőt és ez a szegély később ke­ményített alakot kapott, amelyre végül is fátyolt illesztettek. Ho­­gyan-hogyan sem, ebből nőtt mé­teres nagyságúra a cukorsüvegre emlékeztető henin, amely száz éven át a kor jellemző viselete volt. Amikor aztán a cukorsüveg­ről lecsüngő fátyol hossza is a rangkórság szolgálatába került, s az udvari dámákkal a polgárasz­­szonyok is versengeni kezdtek, az előkelőek kiváltságainak­ megőrzé­sére, hiábavaló ruharendeletekkel korlátozták, kinek milyen hosszú fátyol dukál. De nemcsak a henin túlzásait torolták meg büntetések­kel a jogszabályok. Az 1461—68-as göttingeni ruha­­rendelet úgy rendelkezik, hogy amelyik asszony vagy leányzó olyan ruhát vagy fejfedőt hord, amellyel bujaságra csábít, kihívja a férfiak figyelmét, annak férje vagy apja köteles egy fél vessző­nyit hozzáépíteni a várost körül­kerítő falhoz. Ez a bizonyos „fal­­büntetés” szükségállapotból adó­dott. A tanács ugyanis elhatároz­ta, hogy a politikailag nyugtalan idők, háborús veszélyek miatt vá­rosát körülkeríti, ám a polgárok nem nagy készséggel járultak hoz­zá az építkezés költségeihez. Barett és protestantizmus Ki hinné, hogy a mai újra diva­tossá vált barett — jelenlegi fa­zonjával — a XVI. század kilenc­venes éveiben a protestantizmussal felkerekedő puritánabb életfelfo­gás jelképévé vált. Közép-Európá­­ban ezt hordták az új hitre áttért nemes urak és parasztok, polgá­rok és főrangúak, vagyis soha nem látott egyenlőség alakult ki­­ a kalapok terén. Öltözködésről lévén szó, persze teret kapott az egyéni ízlés és hiúság, így aztán barett-forma ide vagy oda, az egyszerű fejfedő ezernyi változata alakult ki már csak annyiban is, hogy ki csáléra, ki fejtetőre tolva, ki szembe húzva hordta, s készítették selyemből, bársonyból, posztóból, aszerint, hogy kinek milyen anyagra tellett a pénzéből. A sokaknak előnyös, s most a legelegánsabb divatot képviselő, széles karimájú, puha nyúlszőr ka­lapok a nők ruhatárában a XVII. század második felében amolyan hangulat-barométer szerepét töl­tötték be. A karima vagy fejrész fel-lehajtásából, gyűréséből, fejre illesztéséből következtetni lehetett rá, hogy viselője éppen bosszús vagy vidám, ábrándos vagy elszánt lelkiállapotban van, mert a tomp olyan méreteket öltött, hogy bár­miféle hajtogatást megbírt. Akik ma feltornyozott frizurát hordanak, bizonyára érdeklődnek az iránt, hogy milyen kalapot vagy fejfedőt viseltek a nők az emeletes hajkoronák fénykorában, XIV. Lajos király idejében. Mi­után az akkori haj torony, a fehé­ren csillogó, égnek meredő, oly­kor félméteres magasságba ágas­kodó haj korona, paróka lévén, maga is fejfedő volt, így csak a kis pártára erősített fátyollal, hajba illesztett tollakkal, virágok­kal díszítették a frizurát; ez idő­ben a nők fején nem volt sem­­miféle kalap. (Ezt annál is kevés­bé tehették volna, miután a paró­kákat naponta rizsporozták, vagy­is púderozták.) Így ékítették a fejüket a fran­cia divatdámák. S mert a divatot akkor is ők­ diktálták, átmeneti­leg Európa-szerte követték, maj­molták a toronyparókát. A prak­tikusabb angol nők azonban ha­marosan ráuntak a kényelmetlen fejekre és az abroncsszoknyával együtt feladták a drága puccot. Il­letve, hogy mindazt a sok díszt, tol­lat, virágot, gyöngyöt, tengeri her­kentyűt, amit eddig a hajukba tű­­zögettek, a továbbiakban a vállra omló loknik tetejébe kerülő ka­lapokra halmozzák. S ettől kezd­ve (XVIII. század vége) a kalap szűnni nem akaróan az öltözködés első számú kiegészítője maradt. Sőt! A biedermeier korban a női kalapviselés odáig fajult, hogy az áll alatti megkötővel, varrott fej­tetővel, arcból kiálló, merevített, pártás karimájú kalapokat még otthon, a látogatók fogadásához is felvették a vendégváró hölgyek, s éjszakára is főkötőbe bújtatták fürtjeiket. A huszadik század hajnalán, majd az első világháború idején, a mind szűkebbé váló szoknyákat a kalapok átmérője ellensúlyozta; kerületének mérete a vállszéles­­ségnél 8—10 centiméterrel volt nagyobb; esernyőnek is beillett. Ám aztán a háború folyamán — amikor a nők tízezrei a hadba vonult férfiak helyettesítésével vívtak ki tekintélyt maguknak — a feltűnés keltésére hivatott ka­lapok zsugorodni kezdtek. Azóta sem öltöttek hasonló méreteket. A kalap ma újra a jólöltözöttség feltétele, de az időjárás függvénye is. Divatjának újjászületése — egyelőre — a józanság jegyében zajlik. Meddig? NYERGES ÁGNES Öltözködés Kalap-krónika Kendő helyett barett Fejfedő és falbüntetés STRUCCTOLL KALAP Piaci bevásárláshoz is RUBENS ÉS FELESÉGE Hangulat-barométer MAGYARORSZÁG 1968/47

Next