Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-16 / 7. szám

F­egyverkereskedelem -ENTREPRISE A fegyverkereskedelem mindig jövedelmező üzlet volt. A legnagyobb forgal­mat éppen az embargók idején bonyolítják le. Megközelítő becslések szerint az iparosodott or­szágok 1945 óta több mint 4500 lökhajtásos repülőgé­pet, 5000 tankot, 2000 raké­tát, 250 hadihajót és sok más fegyvert adtak el a nemrég létrejött fiatal álla­moknak. Sok árucikket fel­sorolhatnánk még, mivel a „fegyverkereskedelem” ma­napság kiterjed­t a teher­autókra éppúgy, mint a radarokra, egyenruhákra, sebészeti eszközökre, opti­kai műszerekre stb. Mindezeket az árukat fi­gyelembe véve megállapít­hatjuk, hogy a fegyverke­reskedelem (tőkés viszony­latban — szerk.) a kereske­delemnek körülbelül 3 szá­zalékát teszi ki, s a leszállí­tott fegyverek értéke évi 6 milliárd dollár körül van. Mivel magyarázhatjuk­­ azt a tényt, hogy a nem­zetközi fegyverkereskede­lem ilyen nagy méreteket öltött? A háború vége óta ez két jelenség hatásának tulajdo­nítható; az első — ha sza­bad így nevezni —, normá­lis jelenség, a második ki­vételes. A normális jelenség az, hogy a háború utáni első évtizedben — mint minden háború után­­ bőséges fegyverkészletek voltak,­ így a kereskedők a leszere­lés során nagy mennyiségű fegyvert vásárolhattak ösz­­sze és adhattak tovább, kü­lönösen a latin-amerikai és távol-keleti országoknak. A kivételes jelenség az, hogy sok új független ál­lam jött létre, s ezeknek első dolguk volt, hogy had­sereget szervezzenek és azt felszereljék, legalábbis a szomszéd állat­ok színvona­lán. Világos, hogy ez külö­nösen kedvez a fegyverke­reskedelemnek, hiszen ily módon megnövekszik a piac. A különböző segély­­programok (katonai segít­ség, gazdasági segítség, együttműködés stb.) csak növelték a lehetőségeket. A hivatalos vagy félhiva­talos szállításoktól függet­lenül az illegális fegyver­kereskedelem is felvirág­zott. Ezt különböző körül­mények mozdították elő: a fiatal államokon belül ki­tört polgárháborúk (Kongó, Biafra, Jemen stb.), sőt az egyes országok közötti konfliktusok is (Vietnam, izraeli—arab háború). Az illegálisan vásárolt könnyű fegyverzet 90 szá­zalékát azonnali felhaszná­lásra szánják, a többé-ke­vésbé hivatalos szerződések útján vásárolt fegyver 90 százalékát viszont az illető ország fegyveres erőinek békeidőben történő felsze­relésére. Az utóbbi évtizedekben teljes fordulat következett be: a fegyverkereskedelem már nem magánszemélyek vagy vállalatok üzlete. El­múlt az az idő, amikor a hagyományos szállítók — gyáriparosok vagy nemzet­közi csempészek — szinte monopolhelyzetben voltak. A hagyományos „halálku­­fárok” nem tűntek ugyan el, de ma már amatőrnek számítanak korunk nagy fegyverkereskedőihez, a kormányokhoz képest. A magán-fegyverkereske­dők „fajtája” azonban ter­mészetesen nem halt ki , s az a tény, hogy a máso­dik világháború vége óta a fegyverkereskedők (az FBI becslése szerint!) világvi­szonylatban több mint 3 milliárd dollár nyereséget vágtak zsebre, arról tanús­kodik, hogy termelők, ke­reskedők, vásárlók és kém­szolgálatok között vannak bizonyos kapcsolatok ... Hogyan is magyarázhat­nánk másképpen azt a tényt, hogy a tankhajók 75 százaléka — a hajótulajdo­nosok tudta nélkül — fegy­vercsempészésre szolgál? A fegyvercsempészet ugyanis főleg tengeri úton történik, megfelelő óvatosság mel­lett: egy-egy tankhajó csak minden ötödik vagy hato­dik útján szállít fegyvert. A dolog egyszerű: a legény­ség beavatott tagjai a gu­mizsákokba csomagolt fegyvert az olajtartályok al­jára helyezik, majd a tar­tályt megtöltik olajjal. A fegyvert így szinte lehetet­len felfedezni. A fegyverkereskedők öt­letességének nincs határa. Kibérelik közismert légitár­saságok teherszállító gépeit, és géppuska- vagy ágyúcsö­veket csomagolnak a külön­böző méretű acélcsövek kö­zé, lőszert mindenféle apró fémáru közé, lőporos zsá­kokat a műtrágyás vagy vegyszeres zsákok közé. A vámosok és a biztonsági szervek sokszor leleplezik az ilyen mesterkedéseket, de sokszor bizonyára nem. Él ma egy fegyverkeres­kedő, akit bátran nevezhe­tünk minden eddigi „halál­­kufár” királyának. Ez az ember az amerikai Samuel Cummings. Élettörténete éppolyan rendkívüli, mint a cég, amelynek élén áll. 1927-ben született Philadelphiában. Már kora ifjúságában szen­vedélyesen érdeklődött a fegyverek iránt, és az egyik legkiválóbb amerikai fegy­verszakértő lett. Huszonkét éves korában a CI­A szolgálatába lépett, három évvel később pedig megvásárolta az első szál­lítmány fegyvert, amely a CIA-nál feleslegessé vált. Eleinte külföldi cégek szá­mára dolgozott, 1953-ban pedig megalapította az In­ternational Armament Cor­poration (Interarmco) rész­vénytársaságot, amelynek székhelye jelenleg­­ Mo­nacóban van. Az Interarmco részvény­­társaság néhány év alatt a használt fegyverekkel való világkereskedelem 75—80 százalékát ragadta kezébe. MODERN IDŐK Nem is csoda, hiszen ma­gában az Egyesült Államok­ban 45 millió fegyvergyűj­tő, sportlövész és vadász van, akik évente többek között 300 000 puskát vásá­rolnak az Interarmco-tól, többnyire postai megrende­lés útján.­­Tavaly október­­ben Johnson elnök aláírta a törvényt, amely megtilt­ja, hogy postai megrende­lésre fegyvert adjanak el. Más módon azonban to­vábbra is korlátlanul lehet fegyvert vásárolni. Az Egyesült Államokban a becslések szerint mintegy 160 millió lőfegyver van magánkézben.) A számítások szerint az Interarmca évi forgalma több mint százmillió dollár. De Cummings véleménye szerint , amelyhez csatla­kozik a szakma két másik „nagyja”, az amerikai Mit­chell Livingstone és a né­met Gerhard Mervns — „ezek csupán morzsák, mert az igazi fegyverkeres­kedők manapság a kormá­nyok”. Mint Eugene McCarthy szenátor egy cikkében meg­állapította, az Egyesült Ál­lamok ma a hagyományos fegyverek világviszonylat­ban legnagyobb szállítója. Néhány számadat fogal­mat adhat erről a tevékeny­ségről. 1950-től 1966-ig az Egyesült Államok 35 mil­liárd (!) dollár értékű fegy­vert adott el vagy szállított ingyen, 1967 óta pedig a fegyverkivitel évi átlagos értéke 1,5 milliárd dollár. A Pentagon lassacskán hatalmas kereskedelmi vál­lalattá vált. Henry Kuss, a Military Export Sales De­partement (Katonai Export Ügyosztály) főnöke — ezt az osztályt McNamara léte­sítette — 1966-ban kijelen­tette: „A fegyverkereskede­lemből származó jövedelem katonai kiadásainkhoz vi­szonyítva csekély... de a kereskedelmi mérleg szem­szögéből nézve, nagyjából a felét fedezi külföldön ál­lomásozó csapatainkkal kapcsolatos költségeink­nek”. Még a szegény országok is egyre igényesebbek ezen a téren. Nem elégszenek meg néhány évvel koráb­ban gyártott fegyverrel. Jellemző volt például a francia—amerikai versen­gés 1967-ben, amikor Mi­rage V. vadászgépeket ad­tak el Perunak és Brazíliá­nak. A Pentagon azt a meg­győződését fejezte ki, hogy a latin-amerikai fegyveres erőknek nincs szükségük szuperszonikus repülőgé­pekre, csak a partizánelle­nes hadműveletekhez szük­séges fegyverzetre. Peru és Brazília azonban nem hall­gatott az amerikaiakra, ha­nem ragaszkodott a legmo­dernebb repülőgépek meg­vásárlásához. Irodában (L’Express) WILSON ÉS A NIGÉRIAI HÁBORÚ „Fegyverszünet... Napalm helyett küldjünk puddingot!" (Jeune Afrique)

Next