Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-04 / 18. szám

Libanon Forrponton Különleges helyzet — különleges ország Az El Fatah szerepe A legújabb libanoni belpoli­tikai válság egyenes következmé­nye a közel-keleti válságnak. A széles körű konfliktus visszatük­röződése egy kis ország életében, amelynek forrpontig hevült köz­állapotai minden vonatkozásban szorosan összefüggnek az egész arab világ problémáival. A hely­zet különleges furcsasága és rend­kívüli bonyolultsága éppen azok­ban az ellentmondásokban rejlik, amelyek Libanont a többi arab államtól megkülönböztetik, és az alig két és fél milliós ország belső erőviszonyait meghatározzák. Libanon tagja az Arab Ligá­nak és a sűrűn egymást követő kormányelnökök, miniszterek nem győzik hangsúlyozni, hogy hazá­juk szolidaritást vállal az egye­temes arab üggyel. A gyakorlati politika síkján és a tényleges in­tézkedések meghozatalakor azon­ban szinte minden alkalommal kitűnik: a Libanoni Köztársaság mindenkori vezetői sajátosan ér­telmezik a világ pillanatnyilag legneuralgikusabb térségében fel­adataikat és hivatásukat. Mohamedánok és keresztények Bár a hivatalos körök annak idején elfogadták az Eisenower­­elvet, s az 1958-as véres polgár­háborús események idején a ha­talmon lévők beleegyezésüket ad­ták, hogy az amerikai 6. flotta ötezer tengerészgyalogosa part­­raszálljon és 140 napon át „köz­vetlen felügyeletet” gyakoroljon a belső fejlemények alakulására, az amerikaiak kivonulása után a bejrúti kabinet a külpolitikai irányvonal alaptételeként a sem­legesség biztosítását jelölte meg. Ennek az elvi koncepciónak szer­zett érvényt 1967 júliusában a libanoni köztársasági elnök, ami­kor a parlamenttel, a kormány­nyal és hadsereg vezetőivel egyet­értésben úgy határozott: igyek­szik távolmaradni a második vi­lágháborút követő harmadik arab—izraeli háborútól. Törek­vése sikerrel járt és az Izraellel szomszédos arab államok közül csupán Libanon nem vett részt a katonai akciókban és ellene nem irányultak hadműveletek. A deklarált semlegesség elle­nére Libanon életében is foko­zódtak a gondok és éleződött a belső feszültség. A lakosság fele­fele arányban megoszlik keresz­tények és muzulmánok között, és a vallás szerinti kategorizálás döntően meghatározza a függet­lenség kikiáltása óta az egész ál­­lamberendezést. Az államfői pozí­ció és a kormányfői tisztség el­nyerésekor csakúgy, mint a mi­niszteri tárcák elosztásakor és a parlamenti mandátumok betölté­sekor a leggondosabban ügyelnek a felekezeti hovatartozandóság „arányszámaira”. A lakosságot és a közvéleményt ezért sohasem le­hetett egységesnek tekinteni a legalapvetőbb kérdésekben. Ha egészen sommásan és igen nagy vonalakban felvázoljuk az állás­pontokat, kiderül: a keresztények többsége és az ő érdekeiket kép­viselő hármas párttömörülés a legerősebben szorgalmazta a konf­liktus elkerülését a déli szom­széddal. Ezzel szemben a muzul­mánok igen jelentős hányada és az élükön álló politikusok egy része kezdettől fogva szeretett volna hatékonyan csatlakozni a közös arab erőfeszítésekhez. Ez az érzelmi, vallási és egyéb okokon alapuló belső megosztott­ság az elmúlt hónapokban a Pa­lesztinai ellenállási mozgalom megítélése kapcsán még jobban növelte a libanoni feszültséget. Az ország területén ugyanis mintegy kétszázezer palesztinai arab me­nekült él. Hasonlóképpen, mint Jordániában — közülük kerülnek ki főként az elveszett és megszállt területek felszabadításáért fegy­veresen harcolók. A menekültek és az ellenállási szervezetek ko­moly belső feszítőerőt jelentenek a libanoni társadalomban — an­nak ellenére, hogy voltaképpen csak a társadalom peremén he­lyezkednek el rendkívül sanyarú körülmények között. A nyugati tudósítók beszámolói­ból is világosan kitűnik, hogy a Palesztinai gerillák mindig szé­les körű és erős rokonszenvre számíthattak, s ez az egyik fő oka, miért nem lehetett és lehet gyakorlatilag betiltani tevékeny­ségüket Libanon területén. Már tavaly novemberben heves tüntetésekre került sor, amikor baloldali és jobboldali elemek csaptak össze — főként amiatt, hogy melyikük támogatja jobban az arab partizánok ügyét. Már akkor kijárási tilalmat kellett életbe léptetni a legtöbb libanoni nagyvárosban. A szenvedélyeket minden eddi­ginél jobban felkorbácsolta a bej­rúti nemzetközi repülőtér ellen tavaly december 28-án intézett nagyszabású izraeli támadás, fel­bolygatta az egész libanoni köz­véleményt, heves utcai összecsapá­sokra került sor, megbukott Ab­dallah Jafi kormánya és Rassid Karami vette át a kabinet veze­tését. Kettős nyomás Karami — mint a mindenkori miniszterelnökök — szintén mo­hamedán és közismerten igen jó kapcsolatai vannak az Egyesült Arab Köztársaság vezetőivel, sze­mély szerint Nasszer elnökkel. A libanoni belpolitikai színskálán régóta a „nasszerista” orientációjú erők egyik legjelentősebb vezér­alakjának tekintették. Rasid Karamitra két irányból nehezedett állandó nyomás. A nyugati érdekeltségű pénzügyi és gazdasági körök, a jobboldali erők azt követelték, hogy szigorú rend­szabályokkal gátolja meg a Pa­lesztinai ellenállási szervezetek tevékenységét libanoni területen. Ha kell, a hadsereg és a rendőr­ség bevetésével akadályozza meg, hogy akciókat hajtsanak végre innen kiindulva az izraeliek ellen. A másik oldalon a muzulmán pártok és csoportok, a fiatalok és az arab szolidaritás szószólói eré­lyesen sürgették: a kormány nyújtson hivatalosan is támoga­tást a gerilláknak, növelje a liba­noni hadsereg ütőképességét, ren­delje el az általános hadkötele­zettséget, szigorúan büntesse meg azokat, akik felelősek azért, hogy a libanoni légierő és légvédelem megbénultan szemlélte a bejrúti repülőtér elleni támadást és való­sággal csődöt mondott az egész katonai gépezet. (Meg kell je­gyezni, hogy a libanoni fegyveres erők létszáma mindössze 15 000, így aligha vehetnék fel a küzdel­met a több mint kétszázezres, korszerűen felszerelt izraeli had­erővel. Ezzel érveltek egyébként a kötelező katonai szolgálat ellen­zői is.) A kormány elnöke két tűz közé szorítva igyekezett egyensúlyozni. Hivatalosan nem támogatta a Pa­lesztinai felszabadítási szerveze­tet (sőt az is előfordult, hogy az akciókból visszatérőket a határon a reguláris libanoni hadsereg tüze fogadta és akarta meggátolni az átkelésben!) gyakorlatilag viszont mindenki tisztában volt azzal, hogy a bejrúti kabinetnek pontos tudomása van a területén lévő gerillatáborokról és kiképzőköz­pontokról, s minden bizonnyal megfelelő csatornákon keresztül eljut hozzájuk a szükséges segít­ség. A közel-keleti válság elhúzó­dása Libanonban is széles körű elégedetlenséget váltott ki és nö­velte azoknak az erőknek a köz­véleményre gyakorolt befolyását, amelyek egyébként sem bíznak a politikai rendezés lehetőségében, s az újabb fegyveres konfrontá­cióra szeretnék felkészíteni az arab népeket. Bár a libanoni kor­mány hivatalosan támogatásáról biztosította Husszein jordániai ki­rálynak Nasszer elnökkel egyezte­tett hatpontos békejavaslatát és helyeselte az abban foglalt kezde­ményezést, a külügyminiszteri tisztet is betöltő Karaimnak nem voltak illúziói a tekintetben, hogy miként reagál erre a reális elkép­zelésre a libanoni közvélemény egy része. Karami lemondása A hivatalos megnyilatkozások és a gerillaszervezetek elleni kor­látozások főleg a diákság körében tiltakozásokat váltottak ki, ame­lyek nagyarányú tüntetésekben és véres összetűzésekben robbantak ki. A karhatalmi alakulatok és az arab ellenállási mozgalom irán­ti szolidaritásukat kifejező fiata­lok nem csupán a fővárosban, de több vidéki városban is összecsp­­tak és a súlyos incidensnek igen sok halálos, valamint sebesült áldozatuk volt. A mostani válság kétségkívül — 1958 óta — a leg­komolyabb és ha a katonaság­rendőrség határozott intézkedé­sekkel igyekszik is helyreállítani a rendet, nem feltételezhető, hogy lecsillapodnak a kedélyek. Karami miniszterelnök a parla­menti vitát követően benyújtotta lemondását. Heleu elnök nem ér­tett egyet ezzel a döntéssel és csak vonakodva fogadta el a kor­mány távozási szándékát. Liba­nonban és az ország határain túl, most a politikai megfigyelők azt fürkészik: miként alakul majd a belpolitikai helyzet? Az El Fatah, arab felszabadítási szervezet két­ségtelenül fontos szerepet játszik ma már a libanoni belső erővi­szonyok alakításában. Ugyanak­kor nem szabad figyelmen kívül hagyni Libanon tradicionális kap­csolatait, hagyományos kereske­delmi — és turisztikai — központ jellegét és a lakosság összetételét sem. Ezeknek a tényezőknek együttes hatása bizonyára az el­következőkben is arra készteti a libanoni politikusokat, hogy igen körültekintően és reálisan köze­lítsék meg a problémákat. MATOLCSY KAROLY KARAMI NYIlATKOZIK 1958 óta a legsúlyosabb válság MAGYARORSZ­­A­G 1 9 6 9 1 8

Next