Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-04 / 18. szám
Libanon Forrponton Különleges helyzet — különleges ország Az El Fatah szerepe A legújabb libanoni belpolitikai válság egyenes következménye a közel-keleti válságnak. A széles körű konfliktus visszatükröződése egy kis ország életében, amelynek forrpontig hevült közállapotai minden vonatkozásban szorosan összefüggnek az egész arab világ problémáival. A helyzet különleges furcsasága és rendkívüli bonyolultsága éppen azokban az ellentmondásokban rejlik, amelyek Libanont a többi arab államtól megkülönböztetik, és az alig két és fél milliós ország belső erőviszonyait meghatározzák. Libanon tagja az Arab Ligának és a sűrűn egymást követő kormányelnökök, miniszterek nem győzik hangsúlyozni, hogy hazájuk szolidaritást vállal az egyetemes arab üggyel. A gyakorlati politika síkján és a tényleges intézkedések meghozatalakor azonban szinte minden alkalommal kitűnik: a Libanoni Köztársaság mindenkori vezetői sajátosan értelmezik a világ pillanatnyilag legneuralgikusabb térségében feladataikat és hivatásukat. Mohamedánok és keresztények Bár a hivatalos körök annak idején elfogadták az Eisenowerelvet, s az 1958-as véres polgárháborús események idején a hatalmon lévők beleegyezésüket adták, hogy az amerikai 6. flotta ötezer tengerészgyalogosa partraszálljon és 140 napon át „közvetlen felügyeletet” gyakoroljon a belső fejlemények alakulására, az amerikaiak kivonulása után a bejrúti kabinet a külpolitikai irányvonal alaptételeként a semlegesség biztosítását jelölte meg. Ennek az elvi koncepciónak szerzett érvényt 1967 júliusában a libanoni köztársasági elnök, amikor a parlamenttel, a kormánynyal és hadsereg vezetőivel egyetértésben úgy határozott: igyekszik távolmaradni a második világháborút követő harmadik arab—izraeli háborútól. Törekvése sikerrel járt és az Izraellel szomszédos arab államok közül csupán Libanon nem vett részt a katonai akciókban és ellene nem irányultak hadműveletek. A deklarált semlegesség ellenére Libanon életében is fokozódtak a gondok és éleződött a belső feszültség. A lakosság felefele arányban megoszlik keresztények és muzulmánok között, és a vallás szerinti kategorizálás döntően meghatározza a függetlenség kikiáltása óta az egész államberendezést. Az államfői pozíció és a kormányfői tisztség elnyerésekor csakúgy, mint a miniszteri tárcák elosztásakor és a parlamenti mandátumok betöltésekor a leggondosabban ügyelnek a felekezeti hovatartozandóság „arányszámaira”. A lakosságot és a közvéleményt ezért sohasem lehetett egységesnek tekinteni a legalapvetőbb kérdésekben. Ha egészen sommásan és igen nagy vonalakban felvázoljuk az álláspontokat, kiderül: a keresztények többsége és az ő érdekeiket képviselő hármas párttömörülés a legerősebben szorgalmazta a konfliktus elkerülését a déli szomszéddal. Ezzel szemben a muzulmánok igen jelentős hányada és az élükön álló politikusok egy része kezdettől fogva szeretett volna hatékonyan csatlakozni a közös arab erőfeszítésekhez. Ez az érzelmi, vallási és egyéb okokon alapuló belső megosztottság az elmúlt hónapokban a Palesztinai ellenállási mozgalom megítélése kapcsán még jobban növelte a libanoni feszültséget. Az ország területén ugyanis mintegy kétszázezer palesztinai arab menekült él. Hasonlóképpen, mint Jordániában — közülük kerülnek ki főként az elveszett és megszállt területek felszabadításáért fegyveresen harcolók. A menekültek és az ellenállási szervezetek komoly belső feszítőerőt jelentenek a libanoni társadalomban — annak ellenére, hogy voltaképpen csak a társadalom peremén helyezkednek el rendkívül sanyarú körülmények között. A nyugati tudósítók beszámolóiból is világosan kitűnik, hogy a Palesztinai gerillák mindig széles körű és erős rokonszenvre számíthattak, s ez az egyik fő oka, miért nem lehetett és lehet gyakorlatilag betiltani tevékenységüket Libanon területén. Már tavaly novemberben heves tüntetésekre került sor, amikor baloldali és jobboldali elemek csaptak össze — főként amiatt, hogy melyikük támogatja jobban az arab partizánok ügyét. Már akkor kijárási tilalmat kellett életbe léptetni a legtöbb libanoni nagyvárosban. A szenvedélyeket minden eddiginél jobban felkorbácsolta a bejrúti nemzetközi repülőtér ellen tavaly december 28-án intézett nagyszabású izraeli támadás, felbolygatta az egész libanoni közvéleményt, heves utcai összecsapásokra került sor, megbukott Abdallah Jafi kormánya és Rassid Karami vette át a kabinet vezetését. Kettős nyomás Karami — mint a mindenkori miniszterelnökök — szintén mohamedán és közismerten igen jó kapcsolatai vannak az Egyesült Arab Köztársaság vezetőivel, személy szerint Nasszer elnökkel. A libanoni belpolitikai színskálán régóta a „nasszerista” orientációjú erők egyik legjelentősebb vezéralakjának tekintették. Rasid Karamitra két irányból nehezedett állandó nyomás. A nyugati érdekeltségű pénzügyi és gazdasági körök, a jobboldali erők azt követelték, hogy szigorú rendszabályokkal gátolja meg a Palesztinai ellenállási szervezetek tevékenységét libanoni területen. Ha kell, a hadsereg és a rendőrség bevetésével akadályozza meg, hogy akciókat hajtsanak végre innen kiindulva az izraeliek ellen. A másik oldalon a muzulmán pártok és csoportok, a fiatalok és az arab szolidaritás szószólói erélyesen sürgették: a kormány nyújtson hivatalosan is támogatást a gerilláknak, növelje a libanoni hadsereg ütőképességét, rendelje el az általános hadkötelezettséget, szigorúan büntesse meg azokat, akik felelősek azért, hogy a libanoni légierő és légvédelem megbénultan szemlélte a bejrúti repülőtér elleni támadást és valósággal csődöt mondott az egész katonai gépezet. (Meg kell jegyezni, hogy a libanoni fegyveres erők létszáma mindössze 15 000, így aligha vehetnék fel a küzdelmet a több mint kétszázezres, korszerűen felszerelt izraeli haderővel. Ezzel érveltek egyébként a kötelező katonai szolgálat ellenzői is.) A kormány elnöke két tűz közé szorítva igyekezett egyensúlyozni. Hivatalosan nem támogatta a Palesztinai felszabadítási szervezetet (sőt az is előfordult, hogy az akciókból visszatérőket a határon a reguláris libanoni hadsereg tüze fogadta és akarta meggátolni az átkelésben!) gyakorlatilag viszont mindenki tisztában volt azzal, hogy a bejrúti kabinetnek pontos tudomása van a területén lévő gerillatáborokról és kiképzőközpontokról, s minden bizonnyal megfelelő csatornákon keresztül eljut hozzájuk a szükséges segítség. A közel-keleti válság elhúzódása Libanonban is széles körű elégedetlenséget váltott ki és növelte azoknak az erőknek a közvéleményre gyakorolt befolyását, amelyek egyébként sem bíznak a politikai rendezés lehetőségében, s az újabb fegyveres konfrontációra szeretnék felkészíteni az arab népeket. Bár a libanoni kormány hivatalosan támogatásáról biztosította Husszein jordániai királynak Nasszer elnökkel egyeztetett hatpontos békejavaslatát és helyeselte az abban foglalt kezdeményezést, a külügyminiszteri tisztet is betöltő Karaimnak nem voltak illúziói a tekintetben, hogy miként reagál erre a reális elképzelésre a libanoni közvélemény egy része. Karami lemondása A hivatalos megnyilatkozások és a gerillaszervezetek elleni korlátozások főleg a diákság körében tiltakozásokat váltottak ki, amelyek nagyarányú tüntetésekben és véres összetűzésekben robbantak ki. A karhatalmi alakulatok és az arab ellenállási mozgalom iránti szolidaritásukat kifejező fiatalok nem csupán a fővárosban, de több vidéki városban is összecsptak és a súlyos incidensnek igen sok halálos, valamint sebesült áldozatuk volt. A mostani válság kétségkívül — 1958 óta — a legkomolyabb és ha a katonaságrendőrség határozott intézkedésekkel igyekszik is helyreállítani a rendet, nem feltételezhető, hogy lecsillapodnak a kedélyek. Karami miniszterelnök a parlamenti vitát követően benyújtotta lemondását. Heleu elnök nem értett egyet ezzel a döntéssel és csak vonakodva fogadta el a kormány távozási szándékát. Libanonban és az ország határain túl, most a politikai megfigyelők azt fürkészik: miként alakul majd a belpolitikai helyzet? Az El Fatah, arab felszabadítási szervezet kétségtelenül fontos szerepet játszik ma már a libanoni belső erőviszonyok alakításában. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni Libanon tradicionális kapcsolatait, hagyományos kereskedelmi — és turisztikai — központ jellegét és a lakosság összetételét sem. Ezeknek a tényezőknek együttes hatása bizonyára az elkövetkezőkben is arra készteti a libanoni politikusokat, hogy igen körültekintően és reálisan közelítsék meg a problémákat. MATOLCSY KAROLY KARAMI NYIlATKOZIK 1958 óta a legsúlyosabb válság MAGYARORSZAG 1 9 6 9 1 8