Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-02 / 9. szám

. .1.1 Li J_L­.1.IL-1L1 - 1...1.I1 i.iiilJJii. • .i.iui.. . . . I öt világrész száz lapjából • Öt világrész Dr. Lénárd Sándor, magyar író — és az ál-Mengele Stuttgarter Zeitung (Josef Eberle professzor, a latin irodalom jeles európai hírű művelője in­­terurbán telefonüzenetet kapott: vásárolja meg sür­gősen a „Neue Revue” ja­nuár 12-i számát, hátbor­zongató cikket fog benne találni. A jeles költő így tett s valóban elborzadha­tott: „Náci ügynökök ki akarták szabadítani a kon­centrációs tábor tömeggyil­kosát, de én agyonlőttem őt” címmel (három centi­méteres tett betűkkel) rémtörténetet talált a ké­peslapban. S ott volt az agyonlőtt tömeggyilkos fényképe is. A kép pedig (fele sem tréfa­) dr. Lénard Sándor brazíliai magyar orvost ábrázolta, aki — Eberle professzor legjobb tudomása szerint — ez idő szerint az Egyesült Álla­­mok-beli Charleston város egyetemén éppen békésen tanítgatja a fiúkat és leá­nyokat az ógörög és a latin nyelv szépségeire. Eberle elsápadt, majd kábelezni kezdett Lénard professzor összes ismert címeire, Bra­zíliába, Santa Catarina ál­lamba és az Egyesült Álla­mokba, South Carolina ál­lamba, hogy idejében érte­sítse barátját, miszerint őt megölték, és holt tetemét a krokodilusok falták fel a Paraná folyóban. Célirá­nyos dolog is, ha az ember ilyesmiről idejében értesül, nem igaz? Kísérteties helyzet! Ott áll a derék Lénárd Sándor az egyetemi katedrán, és fogalma sincsen arról, hogy őt­ — a „Neue Revue” cikke szerint — agyonlőt­ték mint tömeggyilkost. Lénard, amikor megkapta Eberle értesítését, nem hit­te el, hogy már nem él! Sőt, válaszait is, elevenen és saját kezűleg írta. Íme a levele, amint az megjelent a Stuttgarter Zeitung 1969. január 29-i számának har­madik oldalán.) Nem sokan lehetünk a világon, akik saját megöle­­tésük történetét olvashat­ták egy hetilapocskában. Meglepő dolog az is, ha az ember azt olvassa, hogy őt tulajdonképpen Borman­­nak vagy Meneelének hív­ják s hogy valódi becsüle­tes neve, amelyet hatvan éve visel, s amely vagy egy tucat könyvének cím­lapján olvasható, tulajdon­képpen nem illeti meg. Én magam eme kevesek közé tartozom, amióta azt olvastam a „Neue Revue”- ben, hogy nem a magyar Lénárd Sándor vagyok, aki 1968 szeptembere óta a klasszika-filológia tanára vagyok Charlestonban, ha­nem Joseph Mengele, az auschwitzi gyilkos, továb­bá, hogy nem vagyok az élők sorában, hanem halott vagyok. Ennek bizonysá­gául egy bizonyos Erich Erdstein, a curitibai rend­őrség egykori tolmácsa, közli pisztolyának számát is, amellyel engem lelőtt — sőt, további bizonyságul, közzéteszi cikke mellett a fényképemet is. Töredel­mesen bevallom: a „Dr. Mengele, letartóztatása előtt” aláírású kép engem ábrázol, bár az már nem felel meg a valóságnak, hogy a képen látható hölgy (a német konzulátus tit­kárnője Curitibában) a sze­retőm lenne. A cikk leírja, hogy a ké­pen látható aggastyánt — bumm! bumm! — miként lőtte le a cikk szerzője, miképpen úszott tova holt teteme a Paraná folyóban, amelyben csak úgy hem­zsegtek az alligátorok és az emberevő pirarahák. Aligha juthatott a tetem messzire... Aki ezt a kissé kalandos történetet idáig elolvasta, most talán azt fogja vélni, hogy itt valaki hazudott. Vagy az agyonlőtt aggas­tyán, aki azt állítja, hogy ő pedig életben van, sőt még levelet is ír, íme, a Stuttgarter Zeitungnak. Vagy hazudik a bátor náci­vadász, aki a nyomozást és a gonosztevő végét oly drámai módon ábrázolta. Különös a hazugságok útja! Néha átsuhannak az óceánok felett és szép pénzt hoznak annak, aki el tudja sütni őket. És mi­vel Erdstein Brazíliában már levitézlett, hiszen az ottani lapok őróda kezdtek cikkezni (csupa igaz dol­got), hát áttette működési színhelyét Európába. Rövi­den annyi az egész, hogy az osztrák származású Erich Erdstein 1938 óta Uruguayban éldegélt, míg egyszer csak meg nem je­lent Brazíliában, mint egy papírgyár alkalmazottja. A gyár tönkremenvén, Erd­stein egy nyomorúságos kis bódét bérelt ki a curitibai autóbusz végállomása mö­gött és kávét kezdett itt ki­mérni. De hát nehéz Bra­zíliában kávéból megélni: a forgalom csappant, az adósságok nőttek, s Erd­­steinnek mellékfoglalkozás után kellett néznie. Fordí­tani kezdett a helybeli ide­genellenőrző rendőrségnek. Kapott is egy igazolványt, amellyel beléphetett a ka­pitányság épületébe. Ez a papiros úgy hatott Erdsteinre, mint a gárda­kapitányi egyenruha az egykori köpenicki szabócs­­kára. Most már „felléphe­tett”, most már fenyege­tőzni is mert, így kezdte meg karrierjét, amely vé­gül is a világszenzációig ve­zette — vagy legalábbis a „Neue Revue”-ig. Most, egy esztendővel az események után, az „Esta­­do do Paraná” című lap imigyen emlékezik meg az Erdstein kiagyalta mód­szerről: „Nap mint nap feljárt a szerkesztőségbe s közölte, hogy ő titkosügynök, tit­kosrendőr, nemzetközi titkos szervezet ügynöke (amelyet nem nevezhet meg), de nincsen pénze. A rendőrség nem finanszíroz­za a háborús bűnösök fel­kutatására irányuló vállal­kozását, adjon hát neki pénzt a lap, mellé egy fényképészt, egy gépkocsit, és egy újságírót, aki tud portugálul — és a siker biztos!” Addig-addig járt Erdstein a szerkesztőség nyakára, míg beadták a derekukat. Erdstein hallott róla, hogy Santa Caterina ál­lamban él egy ember, aki­nek pénze van, aki köny­veket ír, aki né­ha „titokza­tos módon” eltűnik. S ez az ember németül is beszél. Tehát német! Akkor vagy Bormann vagy Mengele! Orvos az illető? Akkor csakis Mengele lehet! Nap­nál is világosabb! így került sor Erdstein első expedíciójára. Persze, nem talált rám, mert ak­kor éppen a latin és ógö­rög tanszéken voltam meg­hívott előadó a Charleston College-om, Dél-Karoliná­ban. Ezért írja most emlí­tett cikkében az „Estado”: „A kirándulás teljesen si­kertelen volt. A keresett személy nem is tartózko­dott Dél-Amerikában.” Viszont Erdstein maga korántsem volt ennyire szűkszavú. Leírta, miként tört be házamba,­­­hiszen nem volt törvényes megha­talmazása) és négy cikket kanyarított ebből. Az ara­nyat, a gyémántokat, a fegyverzetet és a rádióadót ugyan oly pompásan elrej­tettem, hogy nem sikerült megtalálnia Erdsteinnak. De voltak ott fényképek, amelyek tanúskodtak róla, hogy a keresett személy időközben szakállt növesz­tett ugyan, de azonossága a tömeggyilkossal kétség­telen, hiszen az egyik sze­me mindegyiknek kancsal! Ezek után minden mint a karikacsapás. A gyilkos „alig öt perce vehetett csak egérutat”, a kerék­nyomok „még egészen fris­sek” voltak! A nettó eredmény (némi készpénzen kívül) egy se­reg haragos tiltakozás volt: magyaroktól, akik Sao Paulóban élnek és engem ismernek, olyan szemé­lyektől, akik velem együtt élték át a háború éveit Rómában. Felháborodottan jelentkezett egy hölgy, aki­nek édesanyját mi rejteget­tük a nácik elől Rómában stb. E tiltakozások nyomá­sára a lapnak vissza kellett vonnia egy sereg állítását és Piloto úr figyelmeztette Erdsteint, hogy ne diszkre­­ditálja a paranái rendőr­séget a szomszédos államok színe előtt, így hát Erdstein a soron következő Mengelét Észak- Paraná államban fedezte fel. Sajnos, ez a „Mengele” is selejtnek bizonyult, mert az illetőről kiderült, hogy Brazíliában született és csak azért beszél rosszul az ország nyelvén, mert Argentínában járt iskolá­ba. De a kudarc nem szeg­te Erdstein kedvét. Megje­lent egy másik „újságíró” társaságában Marechal Rondon körzetében, ahol sok német telepes él, be­mutatkozott, mint egy hamburgi hetilap riporte­re, és „kutatásokat vég­zett”. Arra az eredményre jutott, hogy „Paraná ál­lam eme részén a nácik vannak uralmon, az SS nyíltan fel-felvonul, a bra­zilokat pedig alsóbbrendű bennszülöttekként kezelik. Arrafelé — úgymond — Mengele és Bormann sű­rűn és mindig szívesen lá­tott vendégek.” Eme groteszk rágalmak következménye az volt, hogy Erdsteinnek Curitiba területét el kellett hagy­nia. Foz de Iguanú terüle­tén ütötte fel tanyáját, Pa­raguay, Argentína és Bra­zília szegletében. Az „Es­tado de Paraná” szerint „Erdstein itt új oldalairól mutatkozott be. Csalások sorozatát követte el, az iguarayi játékkaszinóban és ottani kereskedőknél fedezet nélküli csekkel fi­zetett s amikor feljelentet­ték, 1968. szeptember 14-én eltűnt. Montevideóba szö­kött, majd Assungaóba, vé­gül Londonban bukkant fel.” Londonban már nemigen lehet fedezetlen csekkeket eladni. De légből kapott történeteket, úgy látszik, igen, így jelentethetett meg Erdstein a „The People” című lapban egy meglepő történetet arról, hogyan csípte el Mengelét és ho­gyan lőtte őt le. A brazil hatóságok cáfolták. Simon Wiesenthal, annak a bécsi szervezetnek a főnöke, amely Eichmannt letartóz­tatta, úgy nyilatkozott, hogy nem hiszi el a törté­netet, és Erdsteint nem tartja szavahihető személy­nek. De mindez Erdsteint nem csüggesztette el. Meséje új kiadásában visszatért első sikertelen látogatásához: kis faházam luxusvilla lett, a kamrácska, ahol festeni szoktam és ahol a gyógy­szermintáimat tartam „hi­permodern műtő” címen szerepel (csak nácik szá­mára),­­kissé együgyű ház­vezetőnőm „atom­tudós” lett, a tejesasszony szak­képzett „műtős nővér”. És persze, engem ábrázoló, „zsákmányolt” fénykép dí­szíti a cikket, a szenzáció­hoz illő „kivégzése előtt” felirattal. Nos, aki akar, választ magának eszményképet a nagy emberek sorából. Erich Erdstein nyilván Münchhausen bárót vá­lasztotta. Lelke rajta. Ami engem illet, ha Erd­steinnek válaszolnom kel­lene, Goethe „Götz von Berlichingen”-ének híres kiszólásával felelnék. Báró volt egyébként az is. (Olvasóink szíves elnézé­sét kérjük, hogy a Goethe­id­éze­tét nem írjuk ide, de legtöbbnyire csak kipontoz­va szokták idézni... Egyéb­ként: Lénárd Sándor hon­fitársunk, aki jeles költő, orvos, zenész, író, festő (és mellesleg a latin és a gö­rög irodalom tanára). Nem­rég jelent meg új könyve magyarul, „Római történe­tek” címmel, miután „Völgy a világ végén” című, szin­tén önéletrajzi ihletettségű 1967-es kötetét szétkapkod­ták az olvasók.) DR. LÉNARD SÁNDOR Faházam luxusvilla lett SARTRE novellájának francia filmváltozata

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék