Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-22 / 25. szám
Vatikán Szkizmák? Drámai beszéd 3 csoport harca VI. Pál pápa nemrégiben olyan beszédet mondott, amely hivatalosan először, és a római katolikus egyház legfőbb vezetőjének szavaival fogalmazta meg a régóta ismert diagnózist: az egyházat belső kór rágja, fenyegeti, pontosabban szólva súlyos válságjelek mutatkoznak és egyelőre nincs megfelelő elképzelés kiútra. „Beszélnek egységről a pluralizmusban, de hogyan lehetne hatékony és tökéletes ez az egység, ha nincs meg az egység a közös hit vallásában, ami nélkülözhetetlen feltétele az eucharisztikus közösségben való részvételnek ... Hogyan folytathat (az egyház) apostoli tevékenységet, mikor centrifugális tendenciák érvényesülnek benne s mikor nem a közös szeretet mentalitása fejlődik, hanem inkább a partikuláris polémiáké, vagy mikor előnyben részesítik a veszélyes és kétértelmű, szilárd fenntartásokkal szemlélendő szimpátiákat az olyan barátságokkal szemben, amelyek alapvető elveken nyugosznak ... Nincsenek-e közöttünk azok a szkizmák, azok a szakadások, amelyekre fájdalmasan figyelmeztet Szent Pálinak a korinthusiakhoz írott levele, amely ma oly tanulságos olvasmány” — mondta VI. Pál nagycsütörtöki beszédében. Vitatható érvek A meglehetősen homályos mondatok mögött olyan tények húzódnak meg, mint a katolikus tömegekben egyre nyíltabban megmutatkozó ellenérzés bizonyos vatikáni elképzelésekkel és intézkedésekkel kapcsolatban. Nem csak arról van szó, hogy világszerte a leghatározottabb ellenzéssel fogadták a Vatikáninak a születésszabályozást lényegében „törvényen kívül helyező” álláspontját, hogy naponta érkeznek hírek papi házasodásról, az egyházból való kilépésekről (papok és szerzetesek esetében is), hogy akadnak konzervatív gondolkodású egyházi személyiségek, akik a másik oldalról viszont a liturgia reformját támadják. Az igazság az, hogy a legutóbbi esztendőkben nyilvánosságra hozott pápai enciklikák „a hagyományos tekintély hangján szóltak ugyan, de valójában egyszerűen vitatható természettudományi, pszichológiai, antropológiai, sőt szociológiai téziseken alapultak és ilyen kétes érvekkel szemben nem segíthetett a magasabb szempontokra, vagy a köteles engedelmességre való hivatkozás”. (Süddeutsche Zeitung.) A Vatikán a válságról szóló és a megfigyelők szerint „szokatlanul drámai” nagycsütörtöki pápai beszéd után rendkívül határozott hangon szólította fel az egyház híveit a fordulatra. Az Osservatore Romano teljes félreérthetetlenséggel hivatkozott — éppen a most legjobban vitatott tekintélyelvre: „Amíg egy vélemény, vagy magatartás saját megítélésünkre van bízva, kövessük saját elgondolásunkat; de ha a felsőbbség beavatkozik, dönt, engedelmeskedjünk neki. Mennyi rendetlenségtől, mennyi keserűségtől megkíméltettünk volna, ha megtartottuk volna XII. Pius pápa szabályát a Humanae Generis enciklikából. »■Ha a pápák kimondják a döntő szót egy addig vitatott kérdésben, mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a kérdés a pápák szándéka és akarata értelmében nem képezheti többé szabad vita tárgyát a teológusok között.»” Ha megkíséreljük összefoglalni a katolikus egyházban egyre nyilvánvalóbbá váló nyugtalanság okait, mindenekelőtt a vallás általános tekintélycsökkenésére kell gondolnunk. A tudomány új eredményei, a technikai civilizáció egyre általánosabbá váló hatása alámosta a hit bástyáit és vele szemben egyre jobban megszilárdulnak a klérus által oly sokszor megátkozott „laikus gondolkodás” sőt a tudományos gondolkodásból következő ateista állásfoglalás bástyái. A hit és a dogmák alkonya A hit válságához csatlakozik a katolikus dogmák egyre szélesebb körű tagadása; hivő emberek is egyre gyakrabban vonják kétségbe a kor tudományos szintjével már régóta nem kvadráló egyes katolikus tanításokat; a kételkedők között egyre több a klérus alacsonyabb rétegeihez tartozó ember is van. Ami az utóbbi kérdést, az egyházi apparátuson belüli válságot illeti, itt arra kell gondolnunk, hogy korunk embere már nagyon nehezen viseli el a csalhatatlanság vatikáni elképzeléseit és az egyház sok évszázados hierarchikus rendjét teljes joggal anakronisztikusnak érzi. A világsajtó — s nem utolsósorban az olasz sajtó — példa nélkül álló eseménynek nevezi a pápa idézett nagycsütörtöki beszédét és következtetéseiben eljut annak megállapításáig, hogy a válság továbbterjedése ma már nem állítható meg. Az Espresso írja: „Az egyházi hatóságok elveszítették régi, hatékony, kényszerítő eszközeik jó részét. Nem remélhetik többé, hogy elfojthatják az újító mozgalmakat. A Szent Hivatal például hiába rendeli Rómába a renitenseket, vagy el sem mennek, vagy elfogadhatatlan feltételekhez kötik megjelenésüket. A pápa hiába bocsát ki újabb encikliikát , vagy nincs hatása, vagy ki-ki saját felfogása szerint értelmezi. A Vatikán ma nem a hangos rebellisektől fél a legjobban, hanem a csendesektől, a tények és nem a szavak lázadásától.” Azonos szavak Mi több, maga VI. Pál feltette a leglényegesebb kérdést a nagycsütörtöki beszédben; egy homályos mondatban tulajdonképpen maga is beismerte az egyház és dogmái veszedelmes elöregedésének tényét. A pápa feltette a kérdést, hogy vajon „él-e még az egyház tagjaiban, intézményeiben, tevékenységében a közösség és az irgalmasság őszinte szelleme, amely méltóvá teszi arra, hogy képmutatás vagy érzéketlen megszokás nélkül” celebrálja a misét. Ez a megállapítás, amely már felveti a képmutatást és az érzéketlen megszokást mint veszedelmet, lényegében ugyanazokat a szavakat használja a helyzet vizsgálatánál, mint a vatikáni zsinaton „reformátor-szárnynak” nevezett kritikai hangú püspökök egyikemásika s mindenekelőtt az őket követő, az egyház dogmáit és egyes előírásait bírálólag emlegető egyelőre még a katolikus egyházhoz tartozó hívő tömegek. (A múlt esztendőben a Német Szövetségi Köztársaságban a katolikusok nagygyűlésén, nagyon sok latinamerikai katolikus csoportosulásban, Franciaországban, Belgiumban, sőt magában Olaszországban is egyre türelmetlenebbül kívánják az egyház szervezetének átalakítását és jó néhány többévszázados előírás gyökeres reformját. Az elmúlt hetekben a „leghűségesebb katolikusnak” tartott Olaszország terein a válási törvény reformját követelő tüntetők transzparensein igen sok volt az egyházi törvények teljes mellőzését követelő felirat.) A katolikus egyházon belüli válság megfigyelői e pillanatban már három egymással éles harcban álló csoportot különböztetnek meg. Az első és legnépesebb a haladóké, akik az egyház szinte valamennyi szervezeti, jogi és módszerbeli elképzelését meg akarják reformálni és a dogmák legtöbbjének gyökeres felülvizsgálatát kívánják. A második csoport a békés konzervatívoké, akik ugyan felismerték már a válságot, hajlanak is bizonyos rendkívül lassú, óvatos felülvizsgálatra, de minden elhamarkodott kísérletben a válság továbbterjedésének motorját látják. A harmadik, talán számszerűleg legkisebb, de a jelenlegi egyházon belüli hatalmi viszonyok következtében legerőteljesebb csoport a türelmetlen tradicionalistáké, akik a legkisebb változtatás, a dogmáktól valló hajszálnyi eltérés esetén már megkongatják a vészharangokat és fellépnek még a válság említése ellen is. Ennek a hármas tagozódásnak az ismeretében különösen érdekes a pápa nagycsütörtöki beszédének szokatlanul tragikus hangvétele és az a hivatalos vatikáni kommentár (az Osservatore Romano cikkében), amely szó szerint így hangzik: „A kötelesség teljesítésének csak egy módja van: az, hogy mindenki engedelmeskedjék a pápának, az egység alapjának.” VI. PÁL PÁPA „Mindenki engedelmeskedjék" MAGYARORSZÁG 1969 25 A jó bizonyítványon SZÉP AJÁNDÉKOT KAPOK A FŐVÁROSI JÁTÉKBOLTBÓL VI. Népköztársaság útja 37. VII, Lenin krt. 24. XIII, Szent István krt. 12. IV, Árpád út 60.