Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-22 / 25. szám

Vatikán Szkizmák? Drámai beszéd 3 csoport harca VI. Pál pápa nemrégiben olyan beszédet mondott, amely hivata­losan először, és a római katoli­kus egyház legfőbb vezetőjének szavaival fogalmazta meg a régóta ismert diagnózist: az egyházat bel­ső kór rágja, fenyegeti, pontosab­ban szólva súlyos válságjelek mu­tatkoznak és egyelőre nincs meg­felelő elképzelés kiútra. „Beszél­nek egységről a pluralizmusban, de hogyan lehetne hatékony és tö­kéletes ez az egység, ha nincs meg az egység a közös hit vallásában, ami nélkülözhetetlen feltétele az eucharisztikus közösségben való részvételnek ... Hogyan folytathat (az egyház) apostoli tevékenysé­get, mikor centrifugális tendenciák érvényesülnek benne s mikor nem a közös szeretet mentalitása fejlő­dik, hanem inkább a partikuláris polémiáké, vagy mikor előnyben részesítik a veszélyes és kétértel­mű,­ szilárd fenntartásokkal szem­lélendő szimpátiákat az olyan ba­rátságokkal szemben, amelyek alapvető elveken nyugosznak ... Nincsenek-e közöttünk azok a szkizmák, azok a szakadások, amelyekre fájdalmasan figyelmez­tet Szent Pálinak a korinthusiak­­hoz írott levele, amely ma oly ta­nulságos olvasmány” — mondta VI. Pál nagycsütörtöki beszédében. Vitatható érvek A meglehetősen homályos mon­datok mögött olyan tények húzód­nak meg, mint a katolikus töme­gekben egyre nyíltabban megmu­tatkozó ellenérzés bizonyos vati­káni elképzelésekkel és intézkedé­sekkel kapcsolatban. Nem csak arról van szó, hogy világszerte a leghatározottabb ellenzéssel fogad­ták a Vatikáninak a születésszabá­lyozást lényegében „törvényen kí­vül helyező” álláspontját, hogy na­ponta érkeznek hírek papi háza­­sodásról, az egyházból való kilé­pésekről (papok és szerzetesek esetében is), hogy akadnak kon­zervatív gondolkodású egyházi személyiségek, akik a másik ol­dalról viszont a liturgia reformját támadják. Az igazság az, hogy a legutóbbi esztendőkben nyilvánosságra ho­zott pápai enciklikák „a hagyomá­nyos tekintély hangján szóltak ugyan, de valójában egyszerűen vitatható természettudományi, pszichológiai, antropológiai, sőt szociológiai téziseken alapultak és ilyen kétes érvekkel szemben nem segíthetett a magasabb szempon­tokra, vagy a köteles engedelmes­ségre való hivatkozás”. (Süd­deutsche Zeitung.) A Vatikán a válságról szóló és a megfigyelők szerint „szokatla­nul drámai” nagycsütörtöki pápai beszéd után rendkívül határozott hangon szólította fel az egyház hí­veit a fordulatra. Az Osservatore Romano teljes félreérthetetlenség­­gel hivatkozott — éppen a most legjobban vitatott tekintély­­elv­re: „Amíg egy vélemény, vagy magatartás saját megítélésünkre van bízva, kövessük saját elgon­dolásunkat; de ha a felsőbbség be­avatkozik, dönt, engedelmesked­jünk neki. Mennyi rendetlenségtől, mennyi keserűségtől megkíméltet­­tünk volna, ha megtartottuk vol­na XII. Pius pápa szabályát a Humanae Generis enciklikából. »■Ha a pápák kimondják a döntő szót egy addig vitatott kérdésben, mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a kérdés a pápák szán­déka és akarata értelmében nem képezheti többé szabad vita tár­gyát a teológusok között.­»” Ha megkíséreljük összefoglalni a katolikus egyházban egyre nyil­vánvalóbbá váló nyugtalanság okait, mindenekelőtt a vallás álta­lános tekintélycsök­kenésére kell gondolnunk. A tudomány új ered­ményei, a technikai civilizáció egyre általánosabbá váló hatása alámosta a hit bástyáit és vele szemben egyre jobban megszilár­dulnak a klérus által oly sokszor megátkozott „laikus gondolkodás” sőt a tudományos gondolkodásból következő ateista állásfoglalás bás­tyái. A hit és a dogmák alkonya A hit válságához csatlakozik a katolikus dogmák egyre szélesebb körű tagadása; hivő emberek is egyre gyakrabban vonják kétségbe a kor tudományos szintjével már régóta nem kvadráló egyes katoli­kus tanításokat; a kételkedők kö­zött egyre több a klérus alacso­nyabb rétegeihez tartozó ember is van. Ami az utóbbi kérdést, az egyházi apparátuson belüli vál­ságot illeti, itt arra kell gondol­nunk, hogy korunk embere már nagyon nehezen viseli el a csalha­­tatlanság vatikáni elképzeléseit és az egyház sok évszázados hierar­chikus rendjét teljes joggal anak­ronisztikusnak érzi. A világsajtó — s nem utolsó­sorban az olasz sajtó — példa nél­kül álló eseménynek nevezi a pá­pa idézett nagycsütörtöki beszédét és következtetéseiben eljut annak megállapításáig, hogy a válság to­vábbterjedése ma már nem állít­ható meg. Az Espresso írja: „Az egyházi hatóságok elveszítették ré­gi, hatékony, kényszerítő eszközeik jó részét. Nem remélhetik többé, hogy elfojthatják az újító mozgal­makat. A Szent Hivatal például hiába rendeli Rómába a reniten­seket, vagy el sem mennek, vagy elfogadhatatlan feltételekhez kötik megjelenésüket. A pápa hiába bo­csát ki újabb encikliikát , vagy nincs hatása, vagy ki-ki saját fel­fogása szerint értelmezi. A Vati­kán ma nem a hangos rebellisek­től fél a legjobban, hanem a csen­desektől, a tények és nem a sza­vak lázadásától.” Azonos szavak Mi több, maga VI. Pál feltette a leglényegesebb kérdést a nagy­csütörtöki beszédben; egy homá­lyos mondatban tulajdonképpen maga is beismerte az egyház és dogmái veszedelmes elöregedésé­nek tényét. A pápa feltette a kér­dést, hogy vajon „él-e még az egyház tagjaiban, intézményeiben, tevékenységében a közösség és az irgalmasság őszinte szelleme, amely méltóvá teszi arra, hogy képmutatás vagy érzéketlen meg­szokás nélkül” celebrálja a misét. Ez a megállapítás, amely már fel­veti a képmutatást és az érzéket­len megszokást mint veszedelmet, lényegében ugyanazokat a szava­kat használja a helyzet vizsgála­tánál, mint a vatikáni zsinaton „reformátor-szárnynak” nevezett kritikai hangú püspökök egyike­­másika s mindenekelőtt az őket követő, az egyház dogmáit és egyes előírásait bírá­lólag emlege­tő egyelőre még a katolikus egy­házhoz tartozó hívő tömegek. (A múlt esztendőben a Német Szövet­ségi Köztársaságban a katolikusok nagygyűlésén, nagyon sok latin­amerikai katolikus csoportosulás­ban, Franciaországban, Belgium­ban, sőt magában Olaszországban is egyre türelmetlenebbül kíván­ják az egyház szervezetének át­alakítását és jó néhány többév­százados előírás gyökeres reform­ját. Az elmúlt hetekben a „leghű­ségesebb katolikusnak” tartott Olaszország terein a válási tör­vény reformját követelő tüntetők transzparensein igen sok volt az egyházi törvények teljes mellőzé­sét követelő felirat.) A katolikus egyházon belüli vál­ság megfigyelői e pillanatban már három egymással éles harcban ál­ló csoportot különböztetnek meg. Az első és legnépesebb a haladóké, akik az egyház szinte valamennyi szervezeti, jogi és módszerbeli el­képzelését meg akarják reformál­ni és a dogmák legtöbbjének gyö­keres felülvizsgálatát kívánják. A második csoport a békés konzer­vatívoké, akik ugyan felismerték már a válságot, hajlanak is bizo­nyos rendkívül lassú, óvatos felül­vizsgálatra, de minden elhamar­kodott kísérletben a válság to­vábbterjedésének motorját látják. A harmadik, talán számszerűleg legkisebb, de a jelenlegi egyházon belüli hatalmi viszonyok követ­keztében legerőteljesebb csoport a türelmetlen tradicionalistáké, akik a legkisebb változtatás, a dogmák­tól valló hajszálnyi eltérés esetén már megkongatják a vészharango­kat és fe­llé­pnek még a válság em­lítése ellen is. Ennek a hármas tagozódásnak az ismeretében különösen érdekes a pápa nagycsütörtöki beszédének szokatlanul tragikus hangvétele és az a hivatalos vatikáni kommen­tár (az Osservatore Romano cik­kében), amely szó szerint így hangzik: „A kötelesség teljesítésé­nek csak egy módja van: az, hogy mindenki engedelmeskedjék a pá­pának, az egység alapjának.” VI. PÁL PÁPA „Mindenki engedelmeskedjék" MAGYARORSZÁG 1969 25 A jó bizonyítványon SZÉP AJÁNDÉKOT KAPOK A FŐVÁROSI JÁTÉKBOLTBÓL VI. Népköztársaság útja 37. VII, Lenin krt. 24. XIII, Szent István krt. 12. IV, Árpád út 60.

Next