Magyarország, 1970. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 1. szám
III.Karácsonyi vásár volt a Piazza Navonán, Róma legszebb XVII. századi terén. Karácsonyfadíszek, játékok és édesség. Hancúrozó gyerekek, ifjú absztrakt és szürrealista festők, méltóságteljesen sétáló reverendás papok Bernini kútjai körül. Valahányszor erre vitt az út a mediterrán körutazás utolsó állomásán, a legnagyobb tömeg mindig két szellemes masina körül tolongott, amelyek megbontották kissé a tér csodálatos hangulatát. Az egyik gépre az volt felírva: „Tankcsata”. A másikra: „Tengeri ütközet”. Az egyiknél szabályos kis gyorstüzelő ágyú, a másikon periszkóppal felszerelt rakétakilövő szerkezet működött, fénysugarat villantva a gép hátterében előtűnő tankokra, illetve csatahajókra. Ha a lövés célba talált, valamilyen szellemes gépezet jóvoltából fenyegető dübörgés tört elő a masinából, s lángnyelvek csaptak magasra. Négy tank kilövése vagy 40 000 tonnányi hajótér megtorpedózása után prémium járt, öregek és fiatalok, lányok és katonák váltották egymást a két gép előtt, sőt előfordult, hogy egy játékos kispap is odatelepedett. Háborút játszottak a Folyamok Kútjának tövében a Piazza Navonán. Ugyanezekben a napokban azonban „valahol Olaszországban” és a félsziget körüli vizeken egy másik, komoly hadijáték is folyt: az Atlanti Blokk és Olaszország közös decemberi hadgyakorlatai. Ez már nem a karácsonyi vásár és a háborús masinák szimbólumot kínáló kontrasztja volt , hanem demonstrálása annak a különleges szerepnek, amelyet e pillanatban Olaszország a NATO katonai gépezetében játszik. Gyorsuló folyamat Görög- és törökországi látogatás után Rómából nézve a NATO földközi-tengeri, szárnyát, mindenekelőtt az a szembetűnő, hogy az Atlanti Blokkon belül fokozatosan kialakulóban van egy sajátos érdekszövetség Olasz-, Görög- és Törökország között. Ez az érdekszövetség nem változtat azokon a nagyon lényeges különbségeken, amelyek a három ország magatartásában, társadalmi és morális légkörében, kül- és belpolitikájában megmutatkoznak. Semmi sem lenne nagyobb hiba, mint tompítani vagy elhallgatni ezeket a különbségeket ! Nem kerülheti azonban el a figyelmet, hogy az Atlanti Blokk délkeleti szárnyán kialakult helyzet mindenekelőtt katonai szempontból szoros szálakkal fűzi öszsze a három országot. Olasz részről ebben egyúttal lehetőséget látnak katonai körök a nagyhatalmi szerep megfelelő korlátok között történő újjáélesztésére a mediterrán medencében. Az olasz katonai és polgári hatalom hivatali karosszékeiből szemlélve, egy ilyen elképzelésnek van reális alapja. Világos, hogy az említett három ország közül jelenleg egyedül Olaszország minősül érett, fejlett ipari hatalomnak. Erő- és súlyfölénye a két partnerrel szemben minden szempontból vitathatatlan. Ennek a fölénynek a kihasználását a földközi-tengeri stratégiai helyzet változásai kétségkívül megkönnyítették. A stratégiaiv változások immár közismertek. Lényegük az, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjében az arab országok, mint kihasználható katonai szövetségesek és potenciális támaszpontok fokozatosan elvesztek a NATO, illetve az amerikaiak számára. Ezt a folyamatot meggyorsította és a NATO katonai vezetői számára bizonyos fokig dramatizálta is a szovjet flotta elkerülhetetlen és szükségszerű megjelenése a Földközi-tengeren, az 1967-es háború után. „Részlet-hegemónia ” Az olasz hivatalos értékelés szerint ennek következtében megnőtt különösen Dél-Olaszország és Szicília stratégiai jelentősége. Ez pusztán katonai szempontból is kifejezésre jutott abban, hogy a 60- as évek közepén a NATO és az olasz katonai vezetés még az ésszakkeleti országrészben helyezte el a NATO fő erőit. Az utóbbi időben katonai súlypont-áthelyezés történt déli irányba, így került sor a nápolyi közös haditengerészeti parancsnokságon kívül a déli szakaszon más NATO-támaszpontok létrehozására, illetve a meglevők megerősítésére, s ennek következtében hangzott el az a javaslat, hogy Nápolyban a NATO légierői számára is létesítsenek közös parancsnokságot a szovjet flotta „szemmel tartására”. Meg kell jegyezni, hogy az események legutóbbi szakaszában a líbiai fordulat megerősítette olasz katonai vezető körökben azokat a tendenciákat, amelyek az új helyzettől egy sajátos olasz „részlet-hegemónia” létrehozását remélik. Líbiában még az olasz hódítás maradványaképpen jelentős olasz kolónia él, s Rómában úgy ítélik meg a helyzetet, hogy a jövőben szerepük lehet a líbiai rendszer esetleges befolyásolásában. Ez megerősítette azt a kettősséget, amely már korábban is tapasztalható volt az olasz politika hivatalos magatartása és a katonai vonal eltérésében. Miközben a NATO katonai szervezetében az olasz kormányok egyre komolyabb elkötelezettséget vállaltak, mindig rendkívül óvatos és tartózkodó magatartást tanúsítottak az arab világot érintő nemzetközi kérdésekben, hogy ne élezzék ki viszonyukat ezekkel az országokkal. Megkönnyítette Róma számára a NATO földközi-tengeri szárnyán elfoglalt kulcshelyzetének megszilárdítását a De Gaulle utáni francia külpolitika is. Schumann francia külügyminiszter Algériában és Tuniszban tett látogatásai, valamint marokkói látogatásának előkészületei arra mutattak, hogy Párizs egyik elsőrendű célja egy francia—Magreb kibékülés létrehozása. Párizs a három Magrebországhoz fűződő viszonyában nemcsak történelmi, gazdasági és politikai meggondolásokat tart szem előtt. Olyan lépések, mint 28 Fouga Magister mintájú harci repülőgép szállítása Algériának, vagy azok a törekvések, hogy a három Magreb-ország hadseregeinek tisztjeit legalább részben francia katonaiskolákban képezzék ki , stratégiai törekvésekre is mutatnak. Úgy tűnik, mintha Franciaország különleges befolyásra törekednék a Földközi-tenger nyugati medencéjében, s e befolyás megszilárdítására követ el mindent nemcsak a három Magreb-ország, hanem az egész arab világhoz fűződő speciális, a többi NATO-nagyhatalomnál jóval kedvezőbb kapcsolatainak ápolására. Ez persze feltételezi azt, hogy De Gaulle távozása után is fenntartsák Franciaország különleges katonai helyzetét a NATO szervezeteiben és „három lépés távolságra” maradjanak a blokk katonai apparátusától. Ez a francia különpolitika, amely láthatóan a Földközi-tenger nyugati medencéjére koncentrálja erőfeszítéseit, mintegy „felszabadítja” az olasz katonai vezetés lehetőségeit a keleti medencében és erősíti, könnyíti a „részlet-hegemóniára” vonatkozó törekvéseket. Mindez természetesen óhatatlanul feltételez bizonyosfajta szorosabb kapcsolatot egyfelől Olasz- és Törökország, másfelől — ami már problematikusabb — Olaszország és az athéni junta Görögországa között. Világos, hogy egy olyan helyzetben, amikor a földközi-tengeri „készenléti erők” (Oncall-force) szervezetében az USA-n és Nagy-Britannián kívül olasz, görög és török egységek vesznek részt, szükségszerűen kerülni kell minden feszültséget a görög kapcsolatokban. Éppen ezért olasz hivatalos részről a junta elítélése mindig meglehetősen formális maradt és nem akadályozta, hogy a katonai vezetés még szorosabbra fűzze szálait görögországi partnereivel. Vadovato tábornok, az olasz egyesített vezérkar főnöke személyesen is járt Görögországban és már 1969 fordulóján olasz—görög kezdeményezésre vitatták meg a NATO nukleáris szervezőbizottságában egy „atomaknazár” tervét, amely az új helyzetben Görögország északkeleti határain és „bizonyos olasz területeken” húzódnék. Belpolitikai klíma * Mindez persze óhatatlanul viszszahat az olasz belpolitikai klímára is. Lehetőségeket teremt az országban meglevő és tevékenykedő neofasiszta csoportok számára, amelyek egy-egy enyhébb hétvégén ejtőernyugvást gyakorolnak, éjszakai harcjátékokat tartanak és a hatalomról álmodnak a Rómától északra fekvő szabin dombokon. Ez a természetes visszahatás csapódik le azokban a puccs-elképzelésekben, amelyeket főképpen Athénban dédelgetnek, s amelyekről az utóbbi időben számos dokumentum került nyilvánosságra. Az olaszországi benyomások azt mutatják — és az olasz kommunisták véleménye is ez —, hogy a gyakorlati és a reális veszélyt mégsem elsősorban az ultrák esetleges puccstörekvései jelentik. A baloldal — amely az egyik oldalon határozottan elveti azokat az illúziókat, hogy az Olaszországot megrázó sztrájkmozgalmak valamiféle „forradalmi helyzet” létrejöttét jeleznék — elutasítja a másik oldalon a „puccspánikot” is. Rámutat, hogy Olaszországban a társadalmi és osztály-erőviszonyok, mindenekelőtt a munkásosztály harckészsége és az ország legegységesebb szervezett politikai erejének, az Olasz Kommunista Pártnak rendkívül nagy befolyása és aktivitása nem teszi reálissá az ilyen kísérleteket. A küzdelem igaziterülete a nagyszabású politikai harc, s a reális főveszély az olasz katonai köröknek az az elképzelése, hogy az országot a görög—török—olasz NATO-szárny „természetes vezetőjévé” teszik. Ez ugyanis messzemenő kötelezettségek vállalására indíthatja az olasz kormányokat a NATO-val szemben, visszavetheti Olaszország és a szocialista országok kapcsolatainak fejlődését és a belpolitikában (a parlamentben, sőt esetleg parlamenten kívül) a reakciós nyomás fokozódásához vezethet. E „kemény vonal” megnyilvánulásának ítélték már Moro olasz külügyminiszter szereplését a NATO legutóbbi értekezletén, s különösen azt a kijelentését, hogy az európai biztonság megszervezése nem egyszerűen a status quo megőrzését szolgálja, hanem azt, hogy „dinamikus tényezőket” kapcsoljon be a jelenlegi, Moro szerint statikus helyzetbe. Ez rendkívül szakszerű és kulturált megfogalmazása egy olyan agresszív NATO-álláspontnak, amelyhez e pillanatban már Bonn sem kötődik a régi erővel. Az olasz NATO- politikának ez a hangvétele jelzi, hogy az atlanti kötelezettségek negatív, kártékony hatást gyakorolnak az ország egész politikai légkörére. Ami a Piazza Navonán csak különös játék, a külügyminisztérium épületében, a Farnesina palotában már kísérlet egy olyan nagyhatalmi politika kibontakoztatására , amely semmi jót sem hozhat azoknak, akik Bernini kútjainál gyorstüzelő ágyúkkal és gyerekperiszkópokkal mulattak a karácsony előtti hangulatban. GÖMÖRI ENDRE A mediterrán szárnyon Stratégia a Navona térről Olaszország és az Atlanti Blokk Új nagyhatalmi kombinációk MORO MIKROFONNAL Kemény hang a NATO-ban MAGYARORSZAG 1 9 7 0 1