Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-02 / 31. szám

A Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium kezelésében 29 000 kilométer közút van A tanácsok 80 000 kilométernyi út­ra viselnek gondot. A számok ha­talmasak, mint a testet a vérerek, úgy hálózzák be ezek az utak Ma­gyarországot. Hosszú időn át épül­tek. Múltjuk a történelem ködébe vész és egy nagy hagyományú munkásréteg — a kubikosság — szorgalmát, ügyességét hirdeti. A kubikos szakma 1876 és 1914 között alakult ki, s lett tíz- és tíz­ezrek számára kenyérkereset. Ek­korra már a szerszámok és a mun­kamódszerek a korhoz képest töké­letessé formálódtak, kialakult a kubikos életforma is. Nemcsak utakat építettek. Ku­­bik-munkával létesítették azt a ha­talmas gátrendszert, amely az or­szágnak az árvízszint alatt levő területét jó negyedrészben védi. A négyezer kilométer hosszú folyó­gáthálózat alapja a felszabadulás előtti száz évben létesült. Ezt a rendszert bővítették, tökéletesített­­ék az elmúlt huszonöt év alatt. Kubikosok ásták meg a világváros­sá növő Budapest háztömegének alapját is. Ők kubikolták ki a ha­lastavak, víztárolók medreit. Sport­pályák százait építették, vasúti töl­téseket, viaduktokat. A Kárpátok­tól le az Adriáig. Elődök a történelemben A földmunka egyidős az emberi civilizációval. A rabszolga föld­munkások tíz- és százezreinek ve­rejtékén, vérén épültek fel a Föld­közi-tenger menti birodalmak alapját jelentő, öntözéses kultúrák a nagy folyók völgyeiben. Indiában ma is külön kasztot alkotnak „az útépítők és földmunkások”. Már egészen fejlett technikával épültek a Kárpát-medencében az avarok gyűrűvárai. E rendszert fejlesztet­ték tovább a honfoglalás utáni szá­zadokban az egész országot átfogó föld- és vízivár hálózat építői. A Siót először a rómaiak szabályoz­ták. Az ugyancsak általuk épített hadiutak ma is csodálatra késztetik a szemlélőt. (A folyók, folyamok szabályozására már a középkorban is történtek eredményes kísérletek. Ezt bizonyítja az „árok, ásás, gát, töltés” szavaink körül keletkezett sokféle nyelvi változat.) Az árvízvédelem, az út- és vár­építés ebben az időben kizárólag jobbágymunka volt. Áradások ide­jén ugyan a nemeseknek is köte­lességük volt „közerőt” adni, az ar­­malista — a jobbágytelken dolgozó — és a kurialista — egytelkes, ide­gen munkaerőt nem alkalmazó — nemes maga is ott dolgozott ve­szély idején családjával együtt a gátakon. De ezek a nemesek alig különböztek a jobbágyoktól. A tö­rök időkben az általános gazdát­lanság miatt a gátak tökrementek. A vizek szétfolytak, az ország kö­zepe, a mai Magyarország terüle­tének jó része elmocsarasodott. A hódoltság megszűnése után még száz éven át ugyancsak job­bágymunkával próbálkoztak vala­mennyire használhatóvá tenni az utakat. Kevés sikerrel. A vízjárta pusztákon az elszórt települések között csak lóháton vagy négy-öt lóval vontatott hintón, szekéren le­hetett közlekedni. A gátépítés szer­vezettebb korszaka Beszédes József és Vedres István idejétől számít­ható. Ez a két kitűnő magyar mér­nök dolgozott és dolgoztatott elő­ször az elvadult Duna, Tisza sza­bályozásán. Ekkor még nem voltak kubikosok. Még Széchenyi, Vásár­helyi Pál idejében sem nevezték kubikosnak azokat a fizetésért dol­gozó folyamszabályozó munkáso­kat, akik segítettek a két nagy em­bernek a kezdésnél. A kubik (köböl) szó az ásószer­számok tökéletesedésével (fa he­lyett acél ásót kezdtek használni), s főleg a kubikos munkásréteg ki­alakulásával került köznyelvünkbe. A kubikos munkacsapatban (ban­dában) ásóval, lapáttal, csákánnyal és talicskával dolgoztak a munká­sok. Bérüket a kitermelt föld (ku­bik) alapján kapták. Teljesítmény jellegű bérezés volt ez. Szabadsá­got, önállóságot és főleg több kere­setet biztosított. A XIX. század vé­gén, a nagy járványok megszűnése után, a gyorsan szaporodó falvak fölös népét — a jobbágyfelszabadí­tás után a nagybirtokosok kisem­­mizték a falvakat a földből — a kubikmunka kötötte le. Ebben az időben (1875—1914 között) tisztes­séges keresetet jelentett a kubik­munka. Néha még toborozták is az embereket, mert sorban alakultak meg az árvízvédelmi társulatok. Emberek a gáton Kvassay Jenő írta: „ötven esz­tendő alatt, saját erőből terjedel­mére, fontosságára Európában pá­ratlan gátrendszer épült ki a Du­na—Tisza völgyében.” A gátrend­szer kiépült, s közben népes szak­munkás, mezei munkás, forradal­már gondolkodású réteg is kiala­kult. Törvényszerű volt ez, hiszen a töltésépítéssel foglalkozó kapita­listák, vállalkozók hatalmas ösz­­szegeket kerestek a kubikmunká­­val. Később áttértek a kubik erről a köbméter szerinti fizetésre, de a kubikos elnevezés továbbra is megmaradt. Húsz-huszonöt „béke­beli” forintot is megkeresett ha­vonta egy kubikos. Életszínvonala viszont így, a kemény munkával elérte a birtokos parasztét. A munkák méreteire jellemző, hogy a Dunán 18, a Tiszán 111, a Körösökön 248, a Dráván 68, a Temesen 92 stb. átvágást végeztek el a kubikosok. 717 új folyammed­­ret ástak, 1716 kilométer hosszúság­ban. A Duna, a Tisza és a mellék­folyók mentén — mint Katona Im­re írja —, a Kárpát-medence egész területén, 6300 kilométer hosszú töltés készült el. Ismételjük: mindez kézi erővel. Az első világháború után minden­megváltozott. Erről a korszakról a leghűbb és legmegrázóbb tudósí­tást Móricz Zsigmond írta. A kubi­kosok hazájában, Szentesen, Csong­­rádon gyakran megfordult ebben az időben. Egyik útja alkalmával meglátogatott Szentesen egy kubi­kos családot. A házigazda elmond­ta neki, hogy még 1925-ben is nyolc—kilenc pengőt keresett egy kubikos naponta. 1928-ban már csak 5—6 pengőt. 1930-ban ez négy pengőre esett, s 1935-ben, amikor Móricz Zsigmond ott járt, egy pengő ötven volt a napi kereset. Ekkor már a kubikosokhoz is el­jutott a hírhedt „bedó-rendszer” híre. Ezt emlegették, amikor mun­kájukról beszéltek gúnyos-kese­­rűen. Kiemelt kubikosok Huszonöt évig tartott ez az ínsé­ges korszak. Valóban ínséges volt, mert abban az időben kubikot már csak ínségmunkára adtak ki ta­vasszal és árvizes őszökön a ható­ságok. A második világháború a repülőtér építkezéseivel hozott ugyan némi pezsgést, de a kubiko­sok színe-javát elvitték katonának, a fiatalja odaveszett. Az 1945-ös földreform során az idősebb, csalá­dos kubikosok többsége földhöz ju­tott. Azok, akiknek volt egy-két hold régi OFB-parcellájuk, kispa­­rasztok lettek. Tehenet, ökröt vá­sároltak. Némelyik lóra tett szert és gazdálkodott. Abbahagyta a vándorlást. A telepítések során sok száz csa­lád az Alföldről a Dunántúlra köl­tözött. A hadifogságból néha haza­került családapák, nőtlen fiatalem­­­ berek föld hiányában újra kézbe vették a talicskát. Tíz- és tízezer ember indult el 1946—47-ben Bi­harból, Csongrádból, Hajdúból az ország gazdagabb tájaira. 1945—48 között a háborús romok eltakarítása elég sok munkát adott a kubikosoknak. Árvizek is voltak abban az időben. Az ötéves tervek kezdetétől a különböző nagy léte­sítmények szívták fel a falusi munkaerőt. Legfőbbképpen a kubi­kosokat. Alföldi kubikosok alapoz­ták meg a Népstadiont. Később Dunaújvárost, Kazincbarcikát, Vár­palotát, Inotát. Közülük a tehetsé­gesek, irányításra alkalmasak, s akik könnyen elsajátították az új technikát, vezető beosztásba kerül­tek nagy vállalatoknál. Számos ku­bikosból lett műszaki ember, újító dolgozik ma is sok vállalatnál. Kü­lönösen az ÉVM 31-es Építőipari Vállalatnál, amely óriási hűtőháza­kat és más létesítményeket épít. Volt kubikosok segítettek e nagy vállalatnál kidolgozott csúszózsalu­­zásos betontechnikánál. (Három év­vel ezelőtt az egyik Buda-környéki tsz parképítő brigád szervezésének ürügyével a Hajdúságban toborzott munkásokat. A jelentkezők nem építettek meg ugyan egyetlen par­kot sem, de jól megtalálták számí­tásukat. Volt olyan húszéves bal­mazújvárosi kubikos, aki rendsze­resen megkereste a havi ötezer fo­rintját. Ebben az időben még a toborzott munkások kubikosbandá­ba tömörülve dolgoztak az épülő új házak alapozásán.) Szalonna helyett menü Ám az ipari történelem itt is nagyon gyorsjáratú volt. Nemrégen e sorok írója megkérdezte az egyik nagy budapesti építőipari vállalat felelős munkatársát: hány mun­kással dolgoznak most? „A létszám négy-ötezer között van” — hang­zott a válasz. S mennyi ebből a kubikos? Egy kis utánaszámolás után kiderült, hogy alig hatvanan vannak. Ezek sem tudnak mindig talicskás munkát kapni. Közülük kerülnek ki a rakodók, a gumi­szalagok mellett a lapátolók. S mennyire megváltozott az életmód­juk! Régen a kubikosok maguk főztek. Étrendjük rendkívül egy­szerű volt. Lebbencstésztát, szik­kadt kenyeret, szalonnát, krumplit hoztak magukkal. A szalonna volt a fő étel és a kenyér. Az ételfőzés pihenésnek számí­tott náluk. Ilyenkor tréfálkoztak, s néha dalolgattak. Voltak külön — régi népdalmelódiákra — kubikos rigmusok, dalok. Ha jól kerestek, előkerült ilyenkor egy-egy pálin­kásüveg is. A mai kubikosok üze­mi konyhán étkeznek, munkaruhát, heti szabadnapot kapnak, napi nyolc-tíz órát dolgoznak csak. A baj most inkább az, hogy a fiata­labb nemzedékbeliek közül a „könnyebb fogásúak” rákaptak az italra. S mivel a régi kubikosban­dák fegyelme már a múlté, ezeket a fiatalokat a közösség nem tudja kézben tartani. Az év elején az országgyűlés mezőgazdasági állandó bizottságá­nak ülésén őszintén kimondták: a bekötőutak egy része, főleg a me­zei utak zöme rossz, korszerűtlen. 6500 kilométer úgynevezett bur­kolt út, 4200 kilométer bekötőút, 12 000 kilométer üzemi külső út kellene. Ezenkívül pedig mintegy 40 000 kilométer jó karban tartható földút is. 19 milliárd forintba ke­rülnének ezek az utak. Megépíté­sük természetesen nem kézierővel, kubikos munkával, hanem gépek­kel, modern útépítési technikával történik. Nincs más alternatíva. Már csak azért sem, mert a régi kubikos munkásréteg elöregedett. Akik még dolgoznak, azok is nyug­díjba mennek néhány éven belül. A falusi fiúk, ha elvégzik a nyolc általánost, inkább tsz-ben vállal­nak munkát. Kubikosnak csak az iskolából valamilyen ok miatt ki­maradt fiatal, erős legény megy. Kevesen vannak. És egyre keve­sebben lesznek. NÁDASDI PÉTER Társadalom Lapát és talicska Kubikosok kiveszőben ! Nehéz múlt, gépesített jövő KUBIKOS ÉPÍTKEZÉSEN Régen maguk főztek MAGYARORSZÁG 1970/31

Next