Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
A Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium kezelésében 29 000 kilométer közút van A tanácsok 80 000 kilométernyi útra viselnek gondot. A számok hatalmasak, mint a testet a vérerek, úgy hálózzák be ezek az utak Magyarországot. Hosszú időn át épültek. Múltjuk a történelem ködébe vész és egy nagy hagyományú munkásréteg — a kubikosság — szorgalmát, ügyességét hirdeti. A kubikos szakma 1876 és 1914 között alakult ki, s lett tíz- és tízezrek számára kenyérkereset. Ekkorra már a szerszámok és a munkamódszerek a korhoz képest tökéletessé formálódtak, kialakult a kubikos életforma is. Nemcsak utakat építettek. Kubik-munkával létesítették azt a hatalmas gátrendszert, amely az országnak az árvízszint alatt levő területét jó negyedrészben védi. A négyezer kilométer hosszú folyógáthálózat alapja a felszabadulás előtti száz évben létesült. Ezt a rendszert bővítették, tökéletesítették az elmúlt huszonöt év alatt. Kubikosok ásták meg a világvárossá növő Budapest háztömegének alapját is. Ők kubikolták ki a halastavak, víztárolók medreit. Sportpályák százait építették, vasúti töltéseket, viaduktokat. A Kárpátoktól le az Adriáig. Elődök a történelemben A földmunka egyidős az emberi civilizációval. A rabszolga földmunkások tíz- és százezreinek verejtékén, vérén épültek fel a Földközi-tenger menti birodalmak alapját jelentő, öntözéses kultúrák a nagy folyók völgyeiben. Indiában ma is külön kasztot alkotnak „az útépítők és földmunkások”. Már egészen fejlett technikával épültek a Kárpát-medencében az avarok gyűrűvárai. E rendszert fejlesztették tovább a honfoglalás utáni századokban az egész országot átfogó föld- és vízivár hálózat építői. A Siót először a rómaiak szabályozták. Az ugyancsak általuk épített hadiutak ma is csodálatra késztetik a szemlélőt. (A folyók, folyamok szabályozására már a középkorban is történtek eredményes kísérletek. Ezt bizonyítja az „árok, ásás, gát, töltés” szavaink körül keletkezett sokféle nyelvi változat.) Az árvízvédelem, az út- és várépítés ebben az időben kizárólag jobbágymunka volt. Áradások idején ugyan a nemeseknek is kötelességük volt „közerőt” adni, az armalista — a jobbágytelken dolgozó — és a kurialista — egytelkes, idegen munkaerőt nem alkalmazó — nemes maga is ott dolgozott veszély idején családjával együtt a gátakon. De ezek a nemesek alig különböztek a jobbágyoktól. A török időkben az általános gazdátlanság miatt a gátak tökrementek. A vizek szétfolytak, az ország közepe, a mai Magyarország területének jó része elmocsarasodott. A hódoltság megszűnése után még száz éven át ugyancsak jobbágymunkával próbálkoztak valamennyire használhatóvá tenni az utakat. Kevés sikerrel. A vízjárta pusztákon az elszórt települések között csak lóháton vagy négy-öt lóval vontatott hintón, szekéren lehetett közlekedni. A gátépítés szervezettebb korszaka Beszédes József és Vedres István idejétől számítható. Ez a két kitűnő magyar mérnök dolgozott és dolgoztatott először az elvadult Duna, Tisza szabályozásán. Ekkor még nem voltak kubikosok. Még Széchenyi, Vásárhelyi Pál idejében sem nevezték kubikosnak azokat a fizetésért dolgozó folyamszabályozó munkásokat, akik segítettek a két nagy embernek a kezdésnél. A kubik (köböl) szó az ásószerszámok tökéletesedésével (fa helyett acél ásót kezdtek használni), s főleg a kubikos munkásréteg kialakulásával került köznyelvünkbe. A kubikos munkacsapatban (bandában) ásóval, lapáttal, csákánnyal és talicskával dolgoztak a munkások. Bérüket a kitermelt föld (kubik) alapján kapták. Teljesítmény jellegű bérezés volt ez. Szabadságot, önállóságot és főleg több keresetet biztosított. A XIX. század végén, a nagy járványok megszűnése után, a gyorsan szaporodó falvak fölös népét — a jobbágyfelszabadítás után a nagybirtokosok kisemmizték a falvakat a földből — a kubikmunka kötötte le. Ebben az időben (1875—1914 között) tisztességes keresetet jelentett a kubikmunka. Néha még toborozták is az embereket, mert sorban alakultak meg az árvízvédelmi társulatok. Emberek a gáton Kvassay Jenő írta: „ötven esztendő alatt, saját erőből terjedelmére, fontosságára Európában páratlan gátrendszer épült ki a Duna—Tisza völgyében.” A gátrendszer kiépült, s közben népes szakmunkás, mezei munkás, forradalmár gondolkodású réteg is kialakult. Törvényszerű volt ez, hiszen a töltésépítéssel foglalkozó kapitalisták, vállalkozók hatalmas öszszegeket kerestek a kubikmunkával. Később áttértek a kubik erről a köbméter szerinti fizetésre, de a kubikos elnevezés továbbra is megmaradt. Húsz-huszonöt „békebeli” forintot is megkeresett havonta egy kubikos. Életszínvonala viszont így, a kemény munkával elérte a birtokos parasztét. A munkák méreteire jellemző, hogy a Dunán 18, a Tiszán 111, a Körösökön 248, a Dráván 68, a Temesen 92 stb. átvágást végeztek el a kubikosok. 717 új folyammedret ástak, 1716 kilométer hosszúságban. A Duna, a Tisza és a mellékfolyók mentén — mint Katona Imre írja —, a Kárpát-medence egész területén, 6300 kilométer hosszú töltés készült el. Ismételjük: mindez kézi erővel. Az első világháború után mindenmegváltozott. Erről a korszakról a leghűbb és legmegrázóbb tudósítást Móricz Zsigmond írta. A kubikosok hazájában, Szentesen, Csongrádon gyakran megfordult ebben az időben. Egyik útja alkalmával meglátogatott Szentesen egy kubikos családot. A házigazda elmondta neki, hogy még 1925-ben is nyolc—kilenc pengőt keresett egy kubikos naponta. 1928-ban már csak 5—6 pengőt. 1930-ban ez négy pengőre esett, s 1935-ben, amikor Móricz Zsigmond ott járt, egy pengő ötven volt a napi kereset. Ekkor már a kubikosokhoz is eljutott a hírhedt „bedó-rendszer” híre. Ezt emlegették, amikor munkájukról beszéltek gúnyos-keserűen. Kiemelt kubikosok Huszonöt évig tartott ez az ínséges korszak. Valóban ínséges volt, mert abban az időben kubikot már csak ínségmunkára adtak ki tavasszal és árvizes őszökön a hatóságok. A második világháború a repülőtér építkezéseivel hozott ugyan némi pezsgést, de a kubikosok színe-javát elvitték katonának, a fiatalja odaveszett. Az 1945-ös földreform során az idősebb, családos kubikosok többsége földhöz jutott. Azok, akiknek volt egy-két hold régi OFB-parcellájuk, kisparasztok lettek. Tehenet, ökröt vásároltak. Némelyik lóra tett szert és gazdálkodott. Abbahagyta a vándorlást. A telepítések során sok száz család az Alföldről a Dunántúlra költözött. A hadifogságból néha hazakerült családapák, nőtlen fiatalem berek föld hiányában újra kézbe vették a talicskát. Tíz- és tízezer ember indult el 1946—47-ben Biharból, Csongrádból, Hajdúból az ország gazdagabb tájaira. 1945—48 között a háborús romok eltakarítása elég sok munkát adott a kubikosoknak. Árvizek is voltak abban az időben. Az ötéves tervek kezdetétől a különböző nagy létesítmények szívták fel a falusi munkaerőt. Legfőbbképpen a kubikosokat. Alföldi kubikosok alapozták meg a Népstadiont. Később Dunaújvárost, Kazincbarcikát, Várpalotát, Inotát. Közülük a tehetségesek, irányításra alkalmasak, s akik könnyen elsajátították az új technikát, vezető beosztásba kerültek nagy vállalatoknál. Számos kubikosból lett műszaki ember, újító dolgozik ma is sok vállalatnál. Különösen az ÉVM 31-es Építőipari Vállalatnál, amely óriási hűtőházakat és más létesítményeket épít. Volt kubikosok segítettek e nagy vállalatnál kidolgozott csúszózsaluzásos betontechnikánál. (Három évvel ezelőtt az egyik Buda-környéki tsz parképítő brigád szervezésének ürügyével a Hajdúságban toborzott munkásokat. A jelentkezők nem építettek meg ugyan egyetlen parkot sem, de jól megtalálták számításukat. Volt olyan húszéves balmazújvárosi kubikos, aki rendszeresen megkereste a havi ötezer forintját. Ebben az időben még a toborzott munkások kubikosbandába tömörülve dolgoztak az épülő új házak alapozásán.) Szalonna helyett menü Ám az ipari történelem itt is nagyon gyorsjáratú volt. Nemrégen e sorok írója megkérdezte az egyik nagy budapesti építőipari vállalat felelős munkatársát: hány munkással dolgoznak most? „A létszám négy-ötezer között van” — hangzott a válasz. S mennyi ebből a kubikos? Egy kis utánaszámolás után kiderült, hogy alig hatvanan vannak. Ezek sem tudnak mindig talicskás munkát kapni. Közülük kerülnek ki a rakodók, a gumiszalagok mellett a lapátolók. S mennyire megváltozott az életmódjuk! Régen a kubikosok maguk főztek. Étrendjük rendkívül egyszerű volt. Lebbencstésztát, szikkadt kenyeret, szalonnát, krumplit hoztak magukkal. A szalonna volt a fő étel és a kenyér. Az ételfőzés pihenésnek számított náluk. Ilyenkor tréfálkoztak, s néha dalolgattak. Voltak külön — régi népdalmelódiákra — kubikos rigmusok, dalok. Ha jól kerestek, előkerült ilyenkor egy-egy pálinkásüveg is. A mai kubikosok üzemi konyhán étkeznek, munkaruhát, heti szabadnapot kapnak, napi nyolc-tíz órát dolgoznak csak. A baj most inkább az, hogy a fiatalabb nemzedékbeliek közül a „könnyebb fogásúak” rákaptak az italra. S mivel a régi kubikosbandák fegyelme már a múlté, ezeket a fiatalokat a közösség nem tudja kézben tartani. Az év elején az országgyűlés mezőgazdasági állandó bizottságának ülésén őszintén kimondták: a bekötőutak egy része, főleg a mezei utak zöme rossz, korszerűtlen. 6500 kilométer úgynevezett burkolt út, 4200 kilométer bekötőút, 12 000 kilométer üzemi külső út kellene. Ezenkívül pedig mintegy 40 000 kilométer jó karban tartható földút is. 19 milliárd forintba kerülnének ezek az utak. Megépítésük természetesen nem kézierővel, kubikos munkával, hanem gépekkel, modern útépítési technikával történik. Nincs más alternatíva. Már csak azért sem, mert a régi kubikos munkásréteg elöregedett. Akik még dolgoznak, azok is nyugdíjba mennek néhány éven belül. A falusi fiúk, ha elvégzik a nyolc általánost, inkább tsz-ben vállalnak munkát. Kubikosnak csak az iskolából valamilyen ok miatt kimaradt fiatal, erős legény megy. Kevesen vannak. És egyre kevesebben lesznek. NÁDASDI PÉTER Társadalom Lapát és talicska Kubikosok kiveszőben ! Nehéz múlt, gépesített jövő KUBIKOS ÉPÍTKEZÉSEN Régen maguk főztek MAGYARORSZÁG 1970/31