Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-04 / 40. szám

Az ünnepelt maga azt mond­ta irodalmi tevékenységé­ről: mindig csak szórakoz­tatni akart. Az jósolta: tíz évvel halála után bizonyára senki sem fog már rá emlékezni. Agatha Christie véleménye ez saját magá­ról. A krimi-írónő egy londoni lapnak adott interjúban vallott így abból az alkalomból, hogy most töltötte be nyolcvanadik életévét. Nemcsak mai páratlan népszerű­sége szól vélekedése ellen, hanem műfajának, a kriminek múltja, je­lene és talán jövője is. A krimi egy bizonyos fokig úgy hozzátar­tozik korunkhoz, mint a televízió vagy a rádió. Volt idő, amikor a detektívregények élvezetét szellemi dekadenciának tartották. A felnőt­tek szemlesütve és szégyenkezve olvasták fél évszázaddal ezelőtt Nick Cartert vagy Fantomast. A krimivel szembeni előítélet sokak­ban és sokáig élt, tulaj­donképpen csak akkor nyugodott meg e so­rok írója is, amikor Stettiniusnak a jaltai konferenciáról írt köny­vében azt olvasta, hogy Roosevelt amerikai elnök is minden este az ágyban Agatha Christie ponyváit forgatta. .. Természetesen senki sem állít­hatja, hogy Agatha Christie egyik legsikerültebb alkotása. A beha­vazott express, egyenértékű len­ne Balzac vagy Thomas Mann mű­veivel. Nem is akar egyenrangú lenni és annyira más műfajról van szó, hogy az összehasonlítás nem is lehetséges. Agatha Christie olvasó­táborát viszont szerte a világban ma kb. 350 millióra becsülik. (A krimit rendszeresen olvasók szá­ma becslések szerint meghaladja a félmilliárdot.) Kezdetben volt a krimi őskora Conan Doyle Sherlock­ Holmes­­ával és Dr. Watsonával. Ez volt a századforduló idején, amikor a racionális és felviilágosodott gon­dolkodás vívta nagy csatáját a maradisággal, elsősorban Angliá­ban. Ezért nem véletlen az, hogy Doyle legismertebb könyvében, a Sátán kutyájában kiderül a fősze­replőről : nem túlvilági lény, ha­nem emberkéz által preparált ál­lat. Doyle remekelt a műfajában, kétségtelenül ő számítható a kri­mi klasszikusának. (Szemben Aga­tha Christie-vel, aki „csak” a mű­faj koronázatlan királynője.) Doyle idejében azonban a krimi még nem nyert polgárjogot, még túl sok volt ellene az előítélet, azért kö­vetkezett visszaesés Nick Carter és Fantomas idején. Meg sem kö­zelítik Doyle színvonalát, az utá­nuk következőkről nem is beszél­ve. De aztán jöttek, ahogyan Ang­liában ma is fájdalmas nosztalgiá­val mondogatják, a „boldog hú­szas évek”, amikor Európa kivált­ságos része az első világháborút követő „hosszú víkend” szemlélő­désében élt. A két világháború kö­zötti két évtized termelte ki a kri­mi fénykorát megteremtő írókat,­ Christie, Mignon C. Eberhardt, Eric S. Gardner személyében. (Kétségtelen, hogy a krimi ma népszerűbb, mint a húszas, har­mincas években, de bizonyos, hogy a fénykora akkor volt. James Bondot nem lehet összehasonlíta­ni Poirot-val. Bond már az atom­korszak és a hidegháború krimi­jét képviseli, ahol a technikai eszközök és a politikai szenvedé­lyek — antikommunizmus! — játsszák a főszerepet, míg Christie Poirot-ja logikával oldja meg a problémákat. „Csak annyi hulla kell, amennyire a cselekmény szempontjából feltétlenül szükség van.”) Agatha Christie nyolcvan évvel ezelőtt született az angol vidéken, abban a környezetben, amelyet leír a táj és a benne élő alakok rajzában. Középpolgári családból származott. Mindmáig, noha már milliók felett rendelkezik, meg­őrizte az angol polgári szokáso­kat. Írásainak, hogy úgy mondjuk, alapfilozófiájának két vezérmotí­vuma van. Az egyik, hogy minden embernek, a legbecsületesebbnek is van valami az életében, amit titkol­ni akar mások elől, valami olyan vélt vagy tényleges fogyatékosság, aminek következtében az első pil­lanattól kezdve természetesnek tartjuk, hogy a szereplők mind­egyike gyanús lehet. A másik alap­elv pedig az, hogy az egyik go­nosztett elkövetése (legtöbbször gyilkosság) logikusan magában hordozza egy másiknak, eset­leg egy harmadiknak az elkö­vetését is. Ezért van az, hogy Christie könyveiben két-három gondosan megkomponált és logi­kusan egymásba fonódó gyilkos­ságról van szó, szemben — mond­juk — James Bond históriáival. Izgalomban ott szintén nincs hiány, de az emberek néha min­den különösebb indok nélkül úgy hullanak, mint az őszi legyek. Agatha Christie nem akart író lenni. Fiatal korában énekesnőnek vagy zongoraművésznőnek készült. Két dolog volt, ami érdeklődését a kriminalisztika felé fordította. Az első világháború idején ápolónő­ként szolgált a brit expedíciós had­seregnél Franciaországban. Egy hadikórház laboratóriumában ke­rült először érintkezésbe a külön­böző színes üvegekben és fiolák­ban meghúzódó mérgek világával. Ekkor merült fel benne először az a gondolat, hogy ezekkel a mér­gekkel gyilkosságot is lehetne el­követni. Áldozatait azóta a leg­többször méreggel öli meg ... (Miként az öreg hölgy születés­­napi nyilatkozatában elmondotta, a revolverek és különböző fegyverek világában nemigen ismeri ki ma­gát, a méreg viszont „tiszta, csen­des és rendkívül izgalmas vala­mi”.) Egy Max Malavan nevű régész­hez ment férjhez, s vele együtt utazott annak idején Irakba. Férje Bagdad mellett az egykori Ninive romjai után kutatott. Az ásatások miatt hosszú hetekig sátortáborban laktak a sivatagban. S ebben az elszigetelt táborban gyilkosság tör­tént! Mint később a rendőrség ki­derítette, egyszerű vérbosszú volt csak, de Agatha Christie fantáziá­ját megragadta a holdfényes si­vatagi éjszakák misztikus hangula­ta .. . Hazatérve Angliába ebből az élményből krimit írt. Több kiadó visszautasította a kéziratot... Csak nagy nehezen sikerült elérnie, hogy megjelenjen a könyv. Óriási sikere lett. Ahogyan első regényének alapja is egy tényleges élmény volt, így egyik fő alakja, Poirot is élt a valóságban, persze nem egészen olyan formában, mint ahogy a könyvekben szerepel. A nagybaju­­szú, tojásfejű detektív valójában orvos volt egy belga kisvárosban. Christie vele ápolónő korában is­merkedett meg az első világháború idején. Agatha Christie egyszer el­tűnt lakásáról és csak napokkal később találták meg egy vidéki kórházban. Az ok: rövid időre el­vesztette emlékezőtehetségét. Az írónő népszerűsége minden képzeletet felülmúl. Lelkes olva­sóitól napjában több száz levelet kap, a levelezők között államfők és püspökök csakúgy szerepelnek, mint tudósok és iskolásgyerekek. Könyveit több nyelvre fordították le, mint Shakespeare műveit. Szín­darabja, az Egérfogó tartja min­den idők abszolút világrekordját. A londoni Ambassador Theater minden este zsúfolt nézőtér előtt Anglia Krimit ír 80 év, 80 kötet Meddig él Poirot ? játssza 1952, tehát 18 év óta. Christie úgy nyilatkozott, hogy számára érthetetlen ez a páratlan siker, mert nézete szerint az Egér­fogó nem a legjobb munkája. (Eb­ben valószínűleg igaza is van.) Magáról azt állítja, hogy nem ír könnyen és nem ír szívesen. Pe­dig rendkívül termékeny volt és a harmincas esztendőkben sokszor három-négy könyve is megjelent, egy évben. Huzamosabb ideje évente csupán egy könyvet ír, már csak azért is, hogy „ne támogassa túlzottan az adóhivatalt, amely a könnyen szerzett pénzt bizonyára elpazarolná”. Szinte lehetetlen fel­becsülni az évi jövedelmét, de mil­liós összegekről beszélnek. Általá­ban a világ leggazdagabb írónőjé­nek tartják. Nem az előkelő londoni klubok­ban érzi a legjobban magát, ahol pedig mindig szívesen látott ven­dég, hanem vidéki házában, ahol kertészkedik. Ebben a környezetben élteti leg­ismertebb regényfiguráját, Poirot mesterdetektívet is, aki az alatto­mos méreggel gyilkolok tetteit mindig a maga „kis agysejtjeivel” leplezi le. Azt a művét, amelyben a belga detektív utoljára lesz a fő­hős, csak az írónő halála után je­lentetik meg. Egyes hírek szerint ebben az utolsó regényében meg­hal a tisztes, addigra 116 évet megérő Hercule Poirot is. Most Agatha Christie a maga 80. születésnapjára fejezte be a 80. munkáját. Címe: Passenger to Frankfurt — A frankfurti utas. A téma időszerű: repülőgéprablás­ról szól a könyv. WESSELÉNYI MIKLÓS AZ ÜNNEPELT Gyilkosság a táborban A diplomata tevékenységét csak úgy tudja ki­fejteni, ha külföldi tartózkodása során nincs ki­téve a fogadó állam zaklatásainak és kényszerítő intézkedéseinek. Függetlennek kell tehát lennie a fogadó ország bármilyen befolyásától. Ez a helyzet felel meg tulajdonképpen az államok függetlensége és egyenjogúsága elvének is. Régebben mindezt úgy fejezték ki, hogy a diplomaták „területenkívüliséget” élveznek kül­földi megbízatásaik teljesítése idején. Ezt úgy értelmezték, hogy sem a diplomata, sem pedig a diplomáciai képviselet épülete nincs a fogadó ország területén. Újabban azonban ezt a teóriát már nem alkal­mazzák, hanem helyébe a diplomáciai mentessé­get állítják, amit az országok nagy többsége által elfogadott 1961-es bécsi egyezmény is magáévá tesz. Megállapítja: a diplomáciai mentességnek­­ nem személyes előnyöket kell szolgálnia, hanem az a célja, hogy a diplomáciai képviseletek és a V_______________________________________________ DIPLOMÁCIA diplomaták eredményes és akadálytalan tevé­kenységét biztosítsák általa. A nemzetközi gyakorlat értelmében diplomá­ciai mentességet, illetve egyéb személyi mentes­séget élveznek a külföldön tartózkodó államfők és kíséretük, valamint az akkreditált diplomáciai megbízottak és a családjuknak velük közös ház­tartásban élő tagjai. Nem egységes a nemzetközi gyakorlat a dip­lomáciai képviseletekhez tartozó személyzet tag­jainak mentességét illetően: egyes országokban csak a diplomáciai útlevéllel rendelkező személy­nek adják meg a teljes mentességet, más orszá­gokban azonban a hivatalos külügyi szolgálati útlevelet is ugyanilyen tiszteletben részesítik. Személyes mentességet élveznek még a nem­zetközi értekezletekre kiutazó és diplomáciai út­levéllel rendelkező kormánymegbízottak. Több­nyire ugyanilyen mentességet biztosítanak a helyi kormány engedélyével átvonuló külföldi katonai alakulatok tagjainak is.

Next