Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-20 / 38. szám
India A maharadzsák alkonya Változó hatalmi valóság Harc az időért és a kiváltságokért Hosszú históriára tett pontot — valószínűleg véglegesen — Giri indiai elnök azzal a rendelettel, amelyben név szerint felsorolva, valamennyi indiai maharadzsát megfosztott — a hivatalos elismeréstől. Az indiai alkotmány szerint csak az lehet maharadzsa, akit a köztársaság elnöke annak nyilvánít, az elnök viszont a továbbiakban egyetlenegyet sem ismer el, a maharadzsa-kérdés gyakorlatilag lezárult. Elvileg még nem, hiszen kiváltságaik még ott maradtak az alkotmányban. Annak megváltoztatásához kétharmados szavazati többség kell, ezt Indira Gandhi csak az alsóházban szerezte meg. A felsőházban egy szavazat hiányzott s így az alkotmány pillanatnyilag változatlan maradt. A maharadzsák még bizonyosan tesznek néhány kísérletet — például a bírósághoz is fordulhatnak. Ám abban az esetben is, ha találnak olyan fórumot, amely megvétózza az elnöki rendelkezést — a bíróságnak erre van joga —, Giri elnök kiadhat egy új rendeletet, amelyben ismét megfosztja elismerésétől a maharadzsákat s ez így elhúzódhat jó darabig. Nyilvánvalóan a maharadzsák fogják előbb megunni az ilyen, esetleges játékot. S az is nyilvánvaló, hogy Indira Gandhi a legközelebb adódó alkalommal ismét a parlament elé viszi javaslatát. A torpedót, amellyel a felsőházban követelését elakasztották, néhány párthíve lőtte ki — vagy legalábbis továbbította, így időt kell találnia arra, hogy saját pártjában elérje: javaslatát a képviselők támogassák. Lényeg: a befolyás Ez utóbbi kérdés a maharadzsaprobléma lényegére utal. Aligha azért vonták meg az elismerést a maharadzsáktól, mert az indiai államnak rendkívüli megterhelést jelentett az a mintegy félszáz millió rúpia, amit a maharadzsáknak civillistaként fizetett. Ez nem volt kis összeg, de összevetve azzal, hogy a maharadzsáktól mit vett el az Indiai Köztársaság, nem rendkívüli jelentőségű. A megmaradt feudális jogok önmagukban nevetségesek, a „kiváltságok” operettbe illők. Nem erről volt szó. Hanem arról a politikai befolyásról, amellyel a maharadzsák Indiában még ma is rendelkeznek. Arról, hogy több mint húsz évvel India függetlensége, az indiai nemzeti burzsoázia hatalomra jutása után a feudális reakció eleven valóság az indiai politikai életben. Az Amerika-barát Swatantra Párt elnöke a dzsaipuri maharadzsa felesége. A gwaliori maharadzsaasszony miniszterek kinevezéséről vagy megbuktatásáról dönt Madhja Pradesh államban. A Kongresszus Párt éveken át felhasználta helyi hatalmi politikájában a maharadzsákat, akiknek támogatása szavazatok tízezreit jelentette. A tavaly őszi baloldali politikai fordulat után a párt szembe kellett nézzen ugyanezeknek a maharadzsáknak visszahúzó, gáncsoló, nehézségeket okozó, ellenséges magatartásával. Ez a dolog lényege. Megérteni azonban a maharadzsa-ügyet csak úgy lehet, ha felütjükaz indiai történelem Európában s különösen nálunk meglehetősen ismeretlen lapjait. Hűbéri maradványok A függetlenség előtt két India volt: „Brit India”, amelyközvetlenül angol adminisztráció alá tartozott és „indiai India”. Ez utóbbi az akkori India mintegy harmadrészén létezett, önálló államokból állt, amelyek nem tartoztak a gyarmati kormányzat alá. Feudális kiskirályságok voltak, amelyek uralkodói a brit koronával álltak hűbéri viszonyban. 554 ilyen maharadzsa állam létezett. Ezek állampolgárai nem voltak brit alattvalók; az indiai parlament döntései ezekre nem terjedtek ki; némelyiknek saját pénze, postája, közlekedési hálózata, egyik-másiknak ipara, majd mindegyiknek több-kevesebb katonája volt. Természetesen semmilyen lényeges kérdésben nem voltak függetlenek — brit csapatok állomásoztak, ha nem is a területükön, de közelükben és szükség esetén bemasíroztak. Persze, e szükség kizárólag azért merült fel, mert a kiskirályt — hébe-hóba — meg kellett védeni saját népétől s ez a brit korona kötelezettsége volt. A fejedelemségek az indiai függetlenségi mozgalom ellenfeleinek támaszpontjai voltak. A maharadzsák többsége nem akarta, hogy az angolok kimenjenek Indiából, ahol tehették, gáncsolták a függetlenségi mozgalmat. Megtiltották területükön a Kongresszus Párt tevékenységét, üldözték azokat, akik felléptek a gyarmati rendszer ellen. 1944 decemberében az indiai maharadzsák képviselete, a Hercegek Kamarája hivatalos nyilatkozatban figyelmeztette a brit kormányt, hogy az angol korona és a maharadzsák közötti viszonyt csak kétoldalú tárgyalásokon lehet rendezni, s hogy az angolok a maharadzsák hozzájárulása nélkül nem ruházhatják át jogaikat „egy harmadik személyre”, tehát a jövendőbeli független Indiára. Az angolok azonban kijelentették, hogy India függetlenségével a brit korona lemond hűbéri jogairól és a jövőben Nehruékkal kell tárgyalunk a maharadzsáknak. Erre a maharadzsák hosszú ideig nem voltak hajlandók. Nehru sem. A függetlenségi mozgalomnak nem volt kedve megenni azt a kását, amit az angol kormány főzött. Végül mégis nyilvánvaló lett: addig nem születhet meg a független India, amíg ebben a kérdésben megállapodás nem jön létre. 1946- ban a maharadzsák azt a javaslatot tették, hogy darabolják szét Indiát. Nemcsak Indiára és Pakisztánra, hanem legyen egy harmadik „maharadzsa-India” is, amely megmarad angol hűbéresnek. 1947- ben a maharadzsák egységfrontja megtört. Baroda, Bikáner, Kocsin, Dzsaipur, Dzsodpur, Patiala és Reva maharadzsái hajlandónak mutatkoztak arra, hogy csatlakozzanak Indiához és helyet foglaltak az alkotmányozó nemzetgyűlésben. Ezt követően hol rábeszéléssel, hol fenyegetéssel mindegyik maharadzsát rábírták arra, hogy lépjen be az alakuló Indiai Unióba. Az 554 maharadzsa közül csak néhány volt igazán jelentős. A többség tenyérnyi kis államocska felett uralkodott. De a májszuri, a dzsapuri, a hajderabádi maharadzsák hatalmas urak voltak. A hajderabádi nizám a legveszélyesebb ellenfél volt. Hajderabád ura, Mir Usman Ali Khan Bahadur, a Fennkölt Magassága, a Brit Korona Hű Szövetségese (ezek hivatalos rangjai voltak) hírhedten erőszakos és híresen gazdag volt. Aranytégláival — a mesék szerint — India első ötéves tervét a mellényzsebéből finanszírozhatta volna. Saját pénzt veretett, 42 000 emberből álló hadsereget tartott fenn a világháború után is. Hajderábád államban 16 millió ember élt. Lakosságának csak 15 százaléka volt mohamedán, de minden vezető posztot mohamedánok töltöttek be. A nizám kijelentette: nem csatlakozik sem Indiához, sem Pakisztánhoz, külön brit domínium kíván lenni. Ebbe persze az angolok sem mentek bele. A feszültség állandóan nőtt, a nizám miniszterelnöke azzal fenyegetőzött, hogy ha az első indiai katona beteszi a lábát Hajderabádba, 15 millió hindut azonnal lemészároltat. A nizámnak olyan lépései voltak, hogy például 200 millió indiai rúpia kölcsönt bocsátott Pakisztán rendelkezésére, indiai államkötvényekben! Képviselőket küldött az ENSZ-be, irodákat állított fel külföldön. Végül is Nehru több mint egy évvel India függetlensége után elhatározta magát. 1948. szeptember 9-én az indiai kormány kiadta az utasítást és 13-án hajnalban megkezdődött a Polo fedőnevű katonai akció. Szeptember 17-én a hajderabádi hadsereg letette a fegyvert. Az indiai csapatok elfogták a nizám angol katonai parancsnokát, aki még utoljára fel akart robbantani egy létfontosságú hidat. A harcokban nyolcszázan estek el. A nizám még tett néhány kísérletet — végül azonban lemondott a hatalomról. Hajderabád India része lett, a nizám pedig beállt a sorba a többi maharadzsa közé. Az 554 „maharadzsa-államot” adminisztratív körzetekbe egyesítették. Később a nyelvi alapon felépülő új államrendszerbe olvadtak be. A maharadzsák megtartották kiváltságaikat s bizonyos civillistát biztosított nekik a kormány. A maharadzsa-kiváltságok és a civillista ügye tovább is az indiai közélet vörös posztója maradt az egyszerű emberek szemében. Érdemes idézni, mit biztosított az indiai kormány a dzsaipuri maharadzsának, aki mellékesen az Indiai Köztársaság madridi nagykövete volt. Születésnapja Radzsasztán államban mindeddig hivatalos ünnep volt. Radzsasztán területén ingyen utazhatott a vasúton, saját szalonkocsijában. Ingyen orvosi kezelés járt neki és családjának. Ingyen áram palotáiban. Ingyen vízfogyasztás. Ingyen telefon. Ingyen abrak elefántjainak. Vámot, adót nem fizetett, rokonai és szolgálói az állam védnöksége alatt álltak, amely életfogytig gondoskodott róluk. A maharadzsa megtarthatta 38 dzsaipuri palotáját, 54 gépkocsiját, köztük 3 Rolls Royce-ot, 83 ezer acre megműveletlen földet, 1900 acre legelőt, vadászkastélyokat és vadászterületeket, póló- és lóversenypályákat, templomokat... A nagyasszony nagygyűlése Ezzel szemben egyetlenegy tényt kell a mérleg másik serpenyőjébe tenni: a dzsaipuri maharadzsa és valamennyi többi maharadzsa elveszítette a legfontosabbat: a hatalmat. A maharadzsák befolyása az indiai életben azonban változatlanul nagy. S minél messzebb megyünk a fővárostól, annál nagyobb. E sorok írója jelen volt az Amerikabarát Swatantra Párt egyik gyűlésén amelyet a dzsaipuri maharadzsa felesége és a gyakori maharáni tartott. Tíz- és tízezrek gyűltek össze meghatottan a megtiszteltetéstől, hogy a nagy maharáni személyesen jött el hozzájuk. A változás történelmi jelének tartották, hogy egy ilyen személyiség hozzájuk, nyomorgó, szerencsétlen, egész életükben a homokot kaparó, verejtékükkel sivatagú öntöző parasztokhoz szól. S természetesen boldogan adták szavazatukat arra a pártra, amely mellett a nagyasszony állt. Bizonyos, hogy előbb-utóbb ezeknek az embereknek a gondolkozásában új áramlatokat indít el az a hír, hogy a nagy maharáni többé már nem őfensége, hogy vége a maharadzsa-világnak. De amíg ez a folyamat az indiai falvakban, erdőkben, sivatagokban lezajlik, sok-sok időre lesz szükség. KALMÁR GYÖRGY ♦ » EGY MAHARADZSA-PALOTA Még sok időre lesz szükség MAGYARORSZÁG 1 9 7 0 3 8