Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-20 / 38. szám

India A maharadzsák alkonya Változó hatalmi valóság Harc az időért és a kiváltságokért Hosszú históriára tett pontot — valószínűleg véglegesen — Giri indiai elnök azzal a rendelettel, amelyben név szerint felsorolva, valamennyi indiai maharadzsát megfosztott — a hivatalos elisme­réstől. Az indiai alkotmány sze­rint csak az lehet maharadzsa, akit a köztársaság elnöke annak nyilvánít, az elnök viszont a to­vábbiakban egyetlenegyet sem is­mer el, a maharadzsa-kérdés gya­korlatilag lezárult. Elvileg még nem, hiszen kiváltságaik még ott maradtak az alkotmányban. Annak megváltoztatásához kétharmados szavazati többség kell, ezt Indira Gandhi csak az alsóházban szerez­te meg. A felsőházban egy szava­zat hiányzott s így az alkotmány pillanatnyilag változatlan maradt. A maharadzsák még bizonyosan tesznek néhány kísérletet — pél­dául a bírósághoz is fordulhatnak. Ám abban az esetben is, ha talál­nak olyan fórumot, amely meg­vétózza az elnöki rendelkezést — a bíróságnak erre van joga —, Giri elnök kiadhat egy új rendeletet, amelyben ismét megfosztja elisme­résétől a maharadzsákat s ez így elhúzódhat jó darabig. Nyilván­valóan a maharadzsák fogják előbb megunni az ilyen, esetleges játékot. S az is nyilvánvaló, hogy Indira Gandhi a legközelebb adó­dó alkalommal ismét a parlament elé viszi javaslatát. A torpedót, amellyel a felsőházban követelését elakasztották, néhány párthíve lőtte ki — vagy legalábbis továb­bította, így időt kell találnia arra, hogy saját pártjában elérje: javas­latát a képviselők támogassák. Lényeg: a befolyás Ez utóbbi kérdés a maharadzsa­probléma lényegére utal. Aligha azért vonták meg az elismerést a maharadzsáktól, mert az indiai ál­lamnak rendkívüli megterhelést jelentett az a mintegy félszáz mil­lió rúpia, amit a maharadzsáknak civillistaként fizetett. Ez nem volt kis összeg, de összevetve azzal, hogy a maharadzsáktól mit vett el az Indiai Köztársaság, nem rend­kívüli jelentőségű. A megmaradt feudális jogok önmagukban nevet­ségesek, a „kiváltságok” operettbe illők. Nem erről volt szó. Hanem arról a politikai befo­lyásról, amellyel a maharadzsák Indiában még ma is rendelkeznek. Arról, hogy több mint húsz évvel India függetlensége, az indiai nem­zeti burzsoázia hatalomra jutása után a feudális reakció eleven valóság az indiai politikai életben. Az Amerika-barát Swatantra Párt elnöke a dzsaipuri maharadzsa fe­lesége. A gwaliori maharadzsa­asszony miniszterek kinevezéséről vagy megbuktatásáról dönt Madhja Pradesh államban. A Kongresszus Párt éveken át felhasználta helyi hatalmi politikájában a maharad­zsákat, akiknek támogatása szava­zatok tízezreit jelentette. A tavaly őszi baloldali politikai fordulat után a párt szembe kellett nézzen ugyanezeknek a maharadzsáknak visszahúzó, gáncsoló, nehézségeket okozó, ellenséges magatartásával. Ez a dolog lényege. Megérteni azonban a maharadzsa-ügyet csak úgy lehet, ha felütjük­­az indiai történelem Európában s különösen nálunk meglehetősen ismeretlen lapjait. Hűbéri maradványok A függetlenség előtt két India volt: „Brit India”, amely­­közvet­lenül angol adminisztráció alá tar­tozott és „indiai India”. Ez utóbbi az akkori India mintegy harmad­részén létezett, önálló államokból állt, amelyek nem tartoztak a gyar­mati kormányzat alá. Feudális kis­­királyságok voltak, amelyek ural­kodói a brit koronával álltak hű­béri viszonyban. 554 ilyen maha­radzsa­ állam létezett. Ezek állam­polgárai nem voltak brit alatt­valók; az indiai parlament dönté­sei ezekre nem terjedtek ki; né­melyiknek saját pénze, postája, közlekedési hálózata, egyik-másik­­nak ipara, majd mindegyiknek több-kevesebb katonája volt. Ter­mészetesen semmilyen lényeges kérdésben nem voltak függetlenek — brit csapatok állomásoztak, ha nem is a területükön, de közelük­ben és szükség esetén bemasíroz­tak. Persze, e szükség kizárólag azért merült fel, mert a kiskirályt — hébe-hóba — meg kellett vé­deni saját népétől s ez a brit ko­rona kötelezettsége volt. A fejedelemségek az indiai füg­getlenségi mozgalom ellenfeleinek támaszpontjai voltak. A maharad­zsák többsége nem akarta, hogy az angolok kimenjenek Indiából, ahol tehették, gáncsolták a függetlenségi mozgalmat. Megtiltották területü­kön a Kongresszus Párt tevékeny­ségét, üldözték azokat, akik fellép­tek a gyarmati rendszer ellen. 1944 decemberében az indiai ma­haradzsák képviselete, a Hercegek Kamarája hivatalos nyilatkozatban figyelmeztette a brit kormányt, hogy az angol korona és a maha­radzsák közötti viszonyt csak két­oldalú tárgyalásokon lehet rendez­ni, s hogy az angolok a maha­radzsák hozzájárulása nélkül nem ruházhatják át jogaikat „egy har­madik személyre”, tehát a jöven­dőbeli független Indiára. Az ango­lok azonban kijelentették, hogy India függetlenségével a brit ko­rona lemond hűbéri jogairól és a jövőben Nehruékkal kell tárgyal­unk a maharadzsáknak. Erre a maharadzsák hosszú ideig nem voltak hajlandók. Nehru sem. A függetlenségi mozgalomnak nem volt kedve megenni azt a kását, amit az angol kormány főzött. Végül mégis nyilvánvaló lett: ad­dig nem születhet meg a független India, amíg ebben a kérdésben megállapodás nem jön létre. 1946- ban a maharadzsák azt a javaslatot tették, hogy darabolják szét Indiát. Nemcsak Indiára és Pakisztánra, hanem legyen egy harmadik „maharadzsa-India” is, amely megmarad angol hűbéres­nek. 1947- ben a maharadzsák egység­frontja megtört. Baroda, Bikáner, Kocsin, Dzsaipur, Dzsodpur, Pa­tiala és Reva maharadzsái hajlan­dónak mutatkoztak arra, hogy csatlakozzanak Indiához és helyet foglaltak az alkotmányozó nemzet­gyűlésben. Ezt követően hol rá­beszéléssel, hol fenyegetéssel mind­egyik maharadzsát rábírták arra, hogy lépjen be az alakuló Indiai Unióba. Az 554 maharadzsa közül csak néhány volt igazán jelentős. A többség tenyérnyi kis államocska felett uralkodott. De a májszuri, a dzsapuri, a hajderabádi maha­radzsák hatalmas urak voltak. A hajderabádi nizám a legveszé­lyesebb ellenfél volt. Hajderabád ura, Mir Usman Ali Khan Baha­dur, a Fennkölt Magassága, a Brit Korona Hű Szövetségese (ezek hi­vatalos rangjai voltak) hírhedten erőszakos és híresen gazdag volt. Aranytégláival — a mesék szerint — India első ötéves tervét a mel­­lényzsebéből finanszírozhatta volna. Saját pénzt veretett, 42 000 em­berből álló hadsereget tartott fenn a világháború után is. Hajderábád államban 16 millió ember élt. La­kosságának csak 15 százaléka volt mohamedán, de minden vezető posztot mohamedánok töltöttek be. A nizám kijelentette: nem csatla­kozik sem Indiához, sem Pakisz­tánhoz, külön brit domínium kí­ván lenni. Ebbe persze az angolok sem mentek bele. A feszültség ál­landóan nőtt, a nizám miniszter­­elnöke azzal fenyegetőzött, hogy ha az első indiai katona beteszi a lábát Hajderabádba, 15 millió hindut azonnal lemészároltat. A nizámnak olyan lépései voltak, hogy például 200 millió indiai rú­pia kölcsönt bocsátott Pakisztán rendelkezésére, indiai államkötvé­nyekben! Képviselőket küldött az ENSZ-be, irodákat állított fel kül­földön. Végül is Nehru több mint egy évvel India függetlensége után el­határozta magát. 1948. szeptember 9-én az indiai kormány kiadta az utasítást és 13-án hajnalban meg­kezdődött a Polo fedőnevű katonai akció. Szeptember 17-én a hajde­rabádi hadsereg letette a fegyvert. Az indiai csapatok elfogták a ni­zám angol katonai parancsnokát, aki még utoljára fel akart rob­bantani egy létfontosságú hidat. A harcokban nyolcszázan estek el. A nizám még tett néhány kísér­letet — végül azonban lemondott a hatalomról. Hajderabád India része lett, a nizám pedig beállt a sorba a többi maharadzsa közé. Az 554 „maharadzsa-államot” adminisztratív körzetekbe egyesí­tették. Később a nyelvi alapon fel­épülő új államrendszerbe olvadtak be. A maharadzsák megtartották kiváltságaikat s bizonyos civillis­tát biztosított nekik a kormány. A maharadzsa-kiváltságok és a civillista ügye tovább is az indiai közélet vörös posztója maradt az egyszerű emberek szemében. Ér­demes idézni, mit biztosított az in­diai kormány a dzsaipuri maha­radzsának, aki mellékesen az In­diai Köztársaság madridi nagykö­vete volt. Születésnapja Radzsasztán ál­lamban mindeddig hivatalos ünnep volt. Radzsasztán területén ingyen utazhatott a vasúton, saját szalon­kocsijában. Ingyen orvosi kezelés járt neki és családjának. Ingyen áram palotáiban. Ingyen vízfo­gyasztás. Ingyen telefon. Ingyen abrak elefántjainak. Vámot, adót nem fizetett, rokonai és szolgálói az állam védnöksége alatt álltak, amely életfogytig gondoskodott ró­luk. A maharadzsa megtarthatta 38 dzsaipuri palotáját, 54 gépko­csiját, köztük 3 Rolls Royce-ot, 83 ezer acre megműveletlen földet, 1900 acre legelőt, vadászkastélyo­kat és vadászterületeket, póló- és lóversenypályákat, templomokat... A nagyasszony nagygyűlése Ezzel szemben egyetlenegy tényt kell a mérleg másik serpenyőjébe tenni: a dzsaipuri maharadzsa és valamennyi többi maharadzsa el­veszítette a legfontosabbat: a ha­talmat. A maharadzsák befolyása az in­diai életben azonban változatlanul nagy. S minél messzebb megyünk a fővárostól, annál nagyobb. E sorok írója jelen volt az Amerika­­barát Swatantra Párt egyik gyű­lésén amelyet a dzsaipuri maha­radzsa felesége és a gyak­ori ma­­haráni tartott. Tíz- és tízezrek gyűl­tek össze meghatottan a megtisz­teltetéstől, hogy a nagy maharáni személyesen jött el hozzájuk. A változás történelmi jelének tar­tották, hogy egy ilyen személyi­ség hozzájuk, nyomorgó, szeren­csétlen, egész életükben a homo­kot kaparó, verejtékükkel sivatagú öntöző parasztokhoz szól. S ter­mészetesen boldogan adták sza­vazatukat arra a pártra, amely mellett a nagyasszony állt. Bizonyos, hogy előbb-utóbb ezek­nek az embereknek a gondolko­zásában új áramlatokat indít el az a hír, hogy a nagy maharáni többé már nem őfensége, hogy vége a maharadzsa-világnak. De amíg ez a folyamat az indiai fal­­vakban, erdőkben, sivatagokban lezajlik, sok-sok időre lesz szük­ség. KALMÁR GYÖRGY ♦ » EGY MAHARADZSA-PALOTA Még sok időre lesz szükség MAGYARORSZÁG 1 9 7 0 3 8

Next