Magyarország, 1971. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-03 / 1. szám
Anglia Összeborulás Hat óra Meghittség Edward Health washingtoni útja előtt Angliában sokan találgatták, sikerül-e a féléves miniszterelnöknek megtalálnia a megfelelő hangot, a közös nyelvet Nixon elnökkel. Sikerült. Henry Brandon, a Sunday Times jeles tudósítója egy bennfentest idézve így jellemezte a Camp David-i összeborulás légkörét: „Épp hogy csak nem szeretkeztek.” A megható összhang teljesen érthető: mindketten velejükig konzervatív politikusok, világnézetük hasonló. Heath támogatja azt a módot, ahogyan Nixon a vietnami háborút kezeli, egyetért vele a két szuperhatalom kapcsolatainak jelenlegi állapotát illetően, a Szueztől keletre eső térségben pedig maga is mindent megtesz, hogy alátámassza a „Pax Americana”-t. Nixon különösen hangsúlyozottan hagyta jóvá Heath terveit a Szueztől keletre eső térségben, s örömmel nyugtázta, hogy a „likvidáló” Wilson után végre ismét olyan ember szövögeti a szálakat a Downing Street 10-ben, aki értékeli a távol-keleti támaszpontok jelentőségét. A Pentagon az amerikai terhek könnyítését látja abban, hogy Anglia fokozza katonai jelenlétét nemcsak ebben a térségben, hanem a Földközi-tenger medencéjében, sőt a Perzsa-öböl sejkségeiben is. Nixon elsősorban nem az angol hadosztályok tűzerejében bízik (jól tudja, mekkora erőt képviselne a néhány ezer angol katona, ha valódi nagyhatalmi konfliktus állna elő), hanem igen fontosnak tartja azt a lehetőséget, hogy az amerikai hadiflotta és légierő a jövőben is bármikor használhatja az angol támaszpont-hálózatot. Birodalmi becsvágy A Heath-féle utazás előestéjén hozták nyilvánosságra azt a brit— amerikai megállapodást, hogy az angol fennhatóság alatt levő Diego Garcia korallszigeten amerikai pénzből közös angol—amerikai tengerészeti híradós támaszpontot építenek. A Fleet Street füstös szerkesztőségeiben sokan találgatták, miért nem a Nixon—Heath találkozó eredményeként, záróközleményben, a látogatás után tették közzé ezt a megállapodást, s végül arra a következtetésre jutottak, hogy a két fél így akarta elkerülni a találkozó jelentőségének csökkentését, a megvitatott kérdések széles skálájának leszűkítését, hiszen egy csöppnyi korallszigeten építendő kisebb flottatámaszpont létrehozatalához igazán nem kell mindjárt a két nagyágyúnak találkoznia. A Diego Garcia-i támaszpont hadászati és politikai jelentősége azonban egyáltalán nem olyan csekély, mint a korallsziget mérete vagyhírneve. A birodalmi nosztalgia jegyében fogant „új turyzmus” (Magyarország 1970/47.) a külpolitikában eljutott arra a pontra, amelyen a vágyálmokat fontmilliókra, mérföldkövekre, hajórajokra és ezredekre fordítják le, amikor a másfél-két éve még éterinek tűnt birodalmi becsvágy fluiduma a vezérkari tervezőszobákban materializálódik. Az angol sajtó egyre gyakrabban emlegeti, hogy a szovjet flotta hajói nemcsak a Földközi-tengeren, hanem az Indiai-óceánon is fel-feltűnnek. A „szovjet veszély” madárijesztőjét ürügyként használják arra, hogy az adófizetőket belehajszolják egy újabb támaszpont-hálózat költséges terveinek helyeslésébe. Nixon és Heath tanácskozásain több más szempont is fölmerült: a Ceylonban szabad választás útján hatalomra jutott baloldali rendszerre fokozni lehet a nyomást, ha az Indiai-óceánon megszaporodnak az angol—amerikai hajók és támaszpontok, de a kelet-afrikai part menti független államok sakkban tartása és a rozoga portugál gyarmati adminisztráció aládúcolása sem utolsó szempont. A toryk ezenkívül a megszállottak logikátlanságával még mindig úgy vélik, hogy az arab országokból származó olaj áramlását csak katonai jelenléttel lehet biztosítani, holott már Macmillan felismerte, hogy korunkban a szuronyok jelenléte „kontraproduktív”, azaz gyakran a remélt eredmény ellenkezőjét éri el. (A toryk e csoportja nem tud magyarázatot adni például a nyugatnémet, az olasz vagy a japán tőkekivitel és befektetések sikereire, nagyobb biztonságára és megalapozottságára.) A tory-stratégák ily módon már nemcsak a Singapore—Malaysia— Ausztrália, hanem a Madagaszkár—Ceylon—Arábia háromszöggel is egyre gyakrabban végzik terepasztal-játékukat. A Perzsaöböl egy-két feudális mini-sejksége valóban hőn óhajtja az angol katonai jelenlétet, de nehéz elképzelni, hogyan lehet ez a jelenlét tartós és kifizetődő, amikor a térség komolyabb államai — Irak, Irán, Kuvait, a két Jemen és India — ellenzi a támaszpontok fenntartását. Heath a nagyobb harmónia kedvéért szakított Wilson eddigi felemás, tartózkodó vietnami politikájával, s nyíltan és határozottan támogatta a VDK bombázását. Ez alaposan fölmelegítette a légkört s a hivatalos Anglia meglepetéssel vegyes ujjongással fogadta azt az „örömhírt”, hogy nem Heath-nek kellett szóba hoznia a „különleges kapcsolatokat”, hanem Nixon ejtette ki elsőként ezt a varázsszót. Heath inkább a „természetes kapcsolat” és a „meghitt, bensőséges viszony” kifejezést használta, s tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy az új angol kormány és a Nixon-rezsim viszonya valóban sokkal meghittebb, mint akár Wilson és Johnson, akár Wilson és Nixon kapcsolata volt. „Természetes kapcsolat” Lyndon Johnson már 1968 elején megmondta Wilsonnak, hogy szerinte „borzalmasan helytelen” a brit kivonulás Távol-Keletről, de vendége (akit „csíkos nadrágba bújt békeagitátornak” nevezett a háta mögött) nem hallgatott rá. Johnson különben is dühös volt amiatt, hogy Wilson „az én küszöbömről korteskedik” és minduntalan Washingtonba szalad, ha pártján belül kiéleződik a frakcióharc. Nixon egyáltalán nem találta meg a megfelelő hangot Wilsonnal, akiről tudta, hogy a Kennedy-korszakban és a Johnsonérában egyaránt végleg bukott politikusnak tartotta őt, örökre „leírta”, olyannyira, hogy 1968-ban néhány héttel az elnökválasztás előtt azt a Freemant jelölte ki nagykövetnek Washingtonba, aki korábban a New Statesman hasábjain megvetéssel írt Nixonról. Ami tetézte a sértést: Nixon megválasztása után Freemant valóban el is küldték Washingtonba s csak nemrég, Heath uralmának ötödik hónapjában jelentették be, hogy haza fogják hívni. A brit—amerikai „különleges viszonyt” tehát egyelőre megfoldozták, bár vannak még szépséghibák. Angol részről például az utóbbi időben sokat panaszkodnak az amerikai izoladornizmus és külkereskedelmi protekcionizmus új hulláma ellen, amely a City szerint „világméretű kereskedelmi háborút indíthat el és semmivé teheti a pozitívvá váló angol fizetési mérleget”. Szerencsére maga Nixon is elítéli a Mills-féle protekcionista lobbyt, tehát e kérdésben Heath panaszai nem találtak süket fülekre. Egy másik szépséghiba az, hogy az amerikai kormány — az afroázsiai közvéleményre való tekintettel — hivatalosan nem támogatja a dél-afrikai fegyverszállítások angol konzervatív tervét. Heath és Douglas Home hajlamos lenne végleg lemondani a „barna Commonwealth -ről ”, és fittyet hányni a nemzetközösség afrikai és ázsiai tagországai véleményére, amiből a január 14-én kezdődő singapore-i csúcstalálkozón súlyos összecsapások kerekedhetnek. Amerikai vendéglátói azonban állítólag felhívták Heath figyelmét arra, hogy ez a terv többet árt, mint használ a Nyugat érdekeinek, mert bár megtartja a hivatalos, azaz fehér Dél-Afrika rokonszenvét — ami különben sem forog veszélyben —, elidegeníti csaknem az egész afro-ázsiai világot. Konkrétabban arról van szó, hogy az Indiai-óceán medencéjében egyetlen állam (Dél-Afrika plusz ideig-óráig még Mogambique portugál gyarmat) támogatása kedvéért könnyen fel lehet bőszíteni hét-nyolc part menti országot, sőt Tanzániát, Kenyát, Szomáliát. Nixon állítólag azt mondta Heathnak, hogy ,ha szovjet vagy kínai behatolás veszélye fenyeget az Indiai-óceánban, akkor a fegyverszállítások terve eztt csak megkönnyítené, mert a part menti színes államokat a kommunisták karjaiba kergetné”. A királynő célzása Mindez csak pletyka, a megbeszélések jegyzőkönyvét nem publikálták, de annyi bizonyos, hogy Washington a langyosnál jóval hűvösebben kezeli a fegyvereladás ötletét. A nemzetközösség singapore-i „dzsembori”-ján vagy talán közvetlen azután végleg eldől, milyen döntést hoz az angol kormány. A fegyverüzletet nemcsak a szakszervezeti baloldal, nemcsak a munkáspárt, hanem például az anglikán egyház száz püspöke, a Times és a legtöbb ismert angol értelmiségi is hevesen ellenzi. A Guardian szerint Erzsébet királynő karácsonyi üzenete burkoltan szintén ilyen értelmű célzást tartalmaz, bár őfelsége nem politi-izálhat. Heath összesen több mint hat órát tárgyalt Nixonnal, és ezúttal elmondhatjuk, hogy valóban nem voltak „nyelvi nehézségek”, hiszen hasonló vérmérsékletű, mentalitású politikusok találkoztak. Jól megértették egymást. Persze minden politikai barátságnak egy nagyobbacska politikai válság a próbaköve, azt itt azonban elmondhatjuk, hogy London és Washington viszonyában helyreállt a meghittség. Ami viszont nem sok jót jelez a nemzetközi békére. Az alsóház folyosóján több konzervatív honatya annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy ha Heath már 1964-ben uralomra jutott volna, Dél-Vietnamban egészen biztosan ott lennének az angol csapatok is. Heath ezt a lehetőséget elszalasztotta, de a jelek szerint mindent megtett, hogy a világ más részein bepótolja a mulasztottakat. Szorgalma nem sok jót ígér az angol adófizetőnek, aki még emlékszik Heath választási ígéretére, hogy „egy csapásra” lefékezi az inflációt. A pénzromlás Angliában soha nem látott ütemben gyorsul, az árak szinte naponta emelkednek s talán nem téved az a honatya, akinek roszszalló megjegyzése szerint „birodalmi világpolitikát csak birodalmi kincstárral lehet csinálni”. SUGÁR ANDRÁS EDWARD HEATH SZÓNOKOL Hasonló mentalitású politikusok találkoztak MAGYARORSZÁG 1971/1