Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-07 / 45. szám

A jeles szovjet irodalomtörté­nész és esszéista, Viktor Sklovszkij magyar nyelven is megjelent visszaemlékezéseiben (így éltünk... Európa Kiadó, 1964) remekbe sikerült portrék­ban villantja fel az 1920-as évek szovjet kulturális és művészeti életének kiemelkedő egyéniségeit. Tollrajzai közül az egyik legérzék­letesebb a Szergej Eizenstejn éle­tét és munkásságát bemutató írás, amelyből a kiváló szovjet film­rendező emberi és művészi habi­tusa rajzolódik ki. Tőle tudjuk például, hogy Eizenstejn klasszi­kus filmjének, a „Patyomkin pán­­célos”-nak bemutatóját baljós hí­rek és hamis értesülések légiója előzte meg. — A klubmozik számára elfo­gadható! — jelentette ki az egyik bennfentes, ám amikor a „Pa­tyomkin” első kockái megjelentek a filmvásznon, a nézők hirtelen minden „előzetesről” megfeledkez­tek. Az alkotás, amellyel — Sklovszkij szavaival — „a film­művészet belépett az igazi művé­szetek sorába", minden rosszindu­latú, vagy kétkedő véleményt el­hallgattatott. A honfoglalók Azóta Sklovszkij­tól, Ilja Ehren­­burgtól, de más visszaemlékezők írásaiból is tudják, hogy Eizens­­teinnek, ennek a kiváló esztétának milyen harcot kellett vívnia, hogy művészetét és koncepcióját elfo­gadtassa. Jellemző mozzanat a „Patyomkin” forgalmazásának tör­ténetéből: Majakovszkij lépett közbe, hogy Eizenstejn filmjét azonnal exportálják. („Most is, mint mindig, mennydörgő hangon beszélt, öklével verte az asztalt és mindig magával hordott sétabotjá­val döngette a padlót.”) Luna­­csarszkij írja: „A premier után a »Patyomkin«-t csak másodrendű mozikba osztották be és csak a külföldi sajtó lelkes reagálása után tűzték műsorra a nagyobb filmszínházak.” (A „Patyomkin” volt egyébként a fiatal szovjet filmgyártás első, átütő sikerű ex­portfilmje, alig volt ország, ahol be ne mutatták volna, többek kö­zött Magyarországra is eljutott a film egy kópiája, de a cenzúra be­tiltotta.) Az Eizenstein-filmek körül fel­lángoló szenvedélyek a szovjet filmgyártás történetének részét képezik; e filmek hatása alól ké­sőbb a világ egyetlen jelentős filmművésze, egyetlen filmgyártó országa sem tudta magát kivonni. Ez a filmművészet együtt szüle­tett a forradalommal és az elmúlt fél évszázad alatt a gyakran vál­tozó művészi áramlatokkal is lé­pést tartva, mindig új tehetségek­kel felfrissülve és kiegészülve, hű maradt eredeti, humanista kon­cepciójához. S még valami, ami ennek a filmművészetnek jelleg­zetessége: pontosan kirajzolódik az egymást követő generációk vona­la: rendezőké és operatőröké, akik a kezdeti évek nagy lendületével viszik tovább a stafétabotot. Ennek a munkának a kibonta­kozása az 1920-as évek elejére esett. „Az 1920-as évek elején mindnyájan úgy közeledtünk a szovjet filmhez, mint egyelőre nemlétező valamihez. Egy még fel nem épült városba jöttünk, ahol majd dolgozunk, de ahol még a tere­ket, az utcákat nem jelölték ki, még csak szűk sikátorai, zsákutcái sem voltak, amelyeket pedig minden mai filmmetropolisban megtalál­hatunk. Mint a beduinok, vagy az aranyásók, úgy telepedtünk le ezen a határtalan lehetőségekkel kecsegtető területeken” — írta Szergej Eizenstejn, a „honfog­lalók" egyike; mellette és körü­lötte ott voltak már a későbbi évek és évtizedek jelentős film­művészei is. Georgij Alekszandrov útja volt talán a legtekervényesebb vala­mennyiüké közül. Ez a jeles film­rendező, aki a zenés filmek és­­filmkomédiák mestere, Jekatye­­rinburgban a helyi operaház kül­dönce, később egyik mozi portása volt. Aztán bejutott a színházi kis­kapun, igaz, egyelőre csak a tá­bori színházon. Ott elért sikerei lendítették tovább, győzték meg, hogy ezen az úton próbálkozzék. Alekszandrov a híres Proletkult Színházban találkozott és ismerke­dett meg Eizenstejnnel, s ez meg­határozta további útját, pályáját is. Barátságuk alkotói együttmű­ködéssé szélesedett. Alekszandrov­ olyan nevezetes Eizenstejn filmek forgatásában vett részt, mint a „Patyomkin” és a „Sztrájk”. Ennek a korszaknak egyik mar­káns, felejthetetlen alakja volt a napokban elhunyt Mihail Romm is, akinek életművét a „Hétköznapi fasizmus” című megkapó erejű do­kumentumfilm koronázta. Első benyomásuk Alekszandrovval együtt bukkant fel Grigorij Kozincev és Leonyid Trauberg neve; őket „annyira fel­izgatta néhány amerikai filmsoro­zat és komédia, hogy barátaikkal, köztük egy festővel, Szergej Jut­­keviccsel vidám vándor-stúdió­­színházat szerveztek”. Szergej Jutkevics, az egykori fes­tő és színházi rendező is a kamera mellett kötött ki végleg. 1938-ban készítette egyik leghíresebb film­jét, „A puskás ember”-t. Jutke­vics is éppúgy, mint Alekszandrov és a szovjet film más kimagasló alakjai, napjainkban, aktív film­gyári elfoglaltságaik mellett a moszkvai filmművészeti főiskola professzorai, a fiatal szovjet film­művész nemzedék tanítómesterei. Ez a hagyomány, hogy az idősebb generáció a fiatalabbnak átadja felhalmozott, gazdag tapasztalatát, sehol a világon nem teszi annyira jellegzetessé a művészképzést, mint a Szovjetunióban, s éppen a film­művészet gyakorlatában. Az ere­deti elképzelések így jutnak to­vább, öltenek testet új meg­ új filmek formájában. A magyar közönség is meggyő­ződhetett minderről az elmúlt két és fél évtized során, hiszen a fel­­szabadulás pillanatától csaknem minden jelentős szovjet film a ma­gyar mozikba is eljutott, sőt, a szovjet film elmúlt fél évszázadá­nak múltja, sikerei nyitott könyv­ként állnak előttünk. Ezek a fil­mek akár a heti moziprogramban kaptak helyet, akár a megkülön­böztetett ünnepi filmhetek alkal­mával kerültek bemutatásra, ha­zai kulturális életünknek jelentős és jellegzetes színfoltjai voltak. Ma már senki sem tudja meg­mondani, hogy Magyarországon mikor rendeztek első ízben szov­jet filmhetet, arra azonban sokan emlékeznek még, hogy a felszaba­dulás utáni első találkozások mi­nőségi változást jelentettek, való­sággal átalakították addigi film­szemléletünket. Nem feledhetjük a körülményeket sem, amelyek kö­zött ezek a filmek utat törtek a maguk számára. (A Magyar—Szov­jet Művelődési Társaság Szentki­rályi utcai székházának földszin­ti terme szombat délutánonként zömmel fiatal nézőkkel telt meg, akik igyekeztek pótolni ismeretei­ket és új élményeket gyűjteni egy ismeretlen filmművészetről. A he­venyészve falra akasztott gyűrött vetítővászon, a keskenyfilm-vetítő­­berendezés zümmögése, az agyon­játszott kópiák minősége sem tud­ta megzavarni ezeknek az érzel­mileg felzaklató, mozgósító erejű filmeknek hatását.) Ki hitte volna? Sok minden megváltozott azóta a filmművészetben és alapvetően mások a körülmények is, amelyek között egy-egy filmújdonságot napjainkban bemutatnak. A széles­vásznú és panoráma mozik barát­ságos nézőterei, az egyre tökélete­sedő technika korában valami mégis változatlan: a nézők fogé­konysága a művészileg hiteles, jól kidolgozott alkotások iránt. Ilyen, figyelemre méltó új filmekkel ta­lálkozhat közönségünk az 1971-es szovjet filmhét alkalmával is. („Salud, Marija!”, „Belorusz pálya­udvar”, „Felszabadítás III.”, „Mind­ez az embereké maradt”.) Nem a legfontosabb, de minden­képpen a legjellegzetesebb közülük egy riport-dokumentumfilm, amely a néhány évvel ezelőtt elhunyt nagy művésznek, Nyikolaj Cserka­­szovnak állít emléket. Ebben a film­ben visszaemlékezések és eredeti felvételek váltogatják egymást, mi­közben egy mozgalmas, jelentős művészi pálya teljes képe kerül látószögünkbe. Cserkaszov az egy­kori pétervári Marjinszki Színház névtelen statisztája egy mozdula­tával úgy megnevettette a közön­séget, hogy az előadás főszereplője, az utolérhetetlen Saljapin, leker­gette a színpadról. Ettől az epi­zódtól Cserkaszov útja felgyorsul­va haladt a szovjet színház és film élvonalában: gazdag alkotói barátsága Eizensteinnel olyan fil­mekben realizálódott, mint a „Jég­mezők lovagja” és a kétrészes „Rettegett Iván”. (Ez utóbbi má­sodik részét már csak a filmren­dező halála után, 1955-ben lát­hatta a nyilvánosság.) Eizenstein mondotta egyébként Cserkaszovról: „Ki hitte volna, hogy ebből a ko­mikusból és lelke mélyéig excent­rikus színészből ilyen nagyszerű színművész lesz?!” Alighanem páratlan film ez a világon: egy pompás színész életét, munkásságát így is őrzik és állít­ják példaképül a következő nem­zedékek elé. A szovjet filmművé­szetet egyébként kezdettől fogva ez az emberi tevékenység iránti fogé­konyság és tisztelet jellemzi. Ez hatja át a legjelentősebb játék­filmeket is, félévszázadon keresztül minden változás ellenére ezért tud­ta megőrizni alapvető tulajdonsá­gát, humanista indíttatását a szov­jet filmművészet. BÁNOS TIBOR Szovjet film Eizenstejn öröksége Harc a Patyomkin körül Színész portré az utókornak NYIKOLAJ CSERKASZOV A RETTEGETT IVAN EGYIK JELENETÉBEN A kezdeti évek nagy lendületével viszik tovább a stafétabotot

Next