Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1971-11-21 / 47. szám
A belgiumi általános választásokról mindenki azt tartotta, hogy a tét a nyáron elfogadott alkotmánymódosítás jóváhagyása vagy elvetése , s így az ügyet az Eyskens-kabinet próbatételének tekintették. Az alkotmánymódosítás nagyralátó célja az ország megosztó és egymással ádáz vitában álló nyelvi közösségeinek összebékítése volt, a flamand—vallon—brüsszeli háromszög ellentéteit kívánta rendezni. Elfogadása Gaston Eykens miniszterelnök számára nagy személyes siker. Ám nem annyira látványos győzelem, az akut probléma mindenki számára megnyugtató rendezése, inkább ügyes kompromisszum volt az, amelyet júliusban a törvényhozás két háza kétharmados többséggel megszavazott. A kiegyezés embere Eyskens évekkel ezelőtt nagy politikai tapasztalattal és jártassággal, ám minden különösebb politikai tekintély és érdemek nélkül került a miniszterelnöki székbe. Elődei egytől egyig megbuktak azon, hogy nem tudták a kis ország öntudatra ébredő nemzetiségi közösségei között vészes gyorsasággal mélyülő szakadékot áthidalni. Az addig jórészt ismeretlen keresztényszocialista politikus figyelemre méltó intelligenciával és páratlan taktikai érzékkel átvészelte a válságokat. Nevéhez fűződik Belgium legutolsó évtizedének minden jelentősebb politikai döntése, fő műve azonban kétségkívül a nyáron kötött „nyelvi kompromisszum”, a „belgák csatájának lecsendesítése”. Az előzményekhez tudni kell, hogy a flamand—vallon vitában korántsem csupán nyelvi ellentétekről van szó. Ez a felszín. Gazdasági fejlődési aránytalanságok, szociális problémák, feszültségek jelentkeznek itt nyelvi köntösben. Az öt és fél milliónyi flamand lakosság nemzeti mozgalmát az táplálja, hogy évszázados alárendeltség után ma az ország gazdasági potenciálját képező modern ipar túlnyomó része a flamand tengerparton nőtt fel a háború után. A három és fél milliós vallon kisebbség görcsös ragaszkodása előjogaihoz azt takarja, hogy a kimerülőfélben levő vallon szénbányák (a múlt századi iparosítás alapjai) ma már szegénységet, szociális problémákat jelentenek, a beruházások elmaradását, fejlesztési gondokat. A követelés tehát mindkét részről: nagyobb kulturális és gazdasági önállóság, az iskoláztatás és főként a beruházások, a gazdaságfejlesztési döntések decentralizálása , az ország föderalizálása. Ezt az elképzelést azonban két tendencia is keresztezi. Egyrészt az, hogy az egymilliós főváros, Brüsszel, kivonja magát a vitából és önálló utat követ. A nyugateurópai fővárossá, nemzetközi központtá növekvő Brüsszel flamand területen fekszik, lakossága azonban francia ajkú (legalábbis kétnyelvű) és nem hajlandó azonosítani magát a flamand vagy vallon nacionalista törekvésekkel, hanem független és pártatlan döntőbíró szerepére tör saját érdekeit érvényesítve. A másik vitathatatlan tényező, hogy a közös piaci integráció kellős közepén egy alig tízmilliós ország, mint gazdasági egység, önmagában is kicsiny. Az uralkodó tendencia mindenütt a nemzetköziesedés, nem pedig a kis gazdasági egységek számának növelése, az elaprózódás. Ezt csak a kis- és középvállalkozók szorgalmazzák, a nagy nemzetközi cégek túlteszik magukat az ilyen vitán. Az Eyskens-féle politika egyik nagy érdeme éppen az, hogy megőrizte az ország gazdasági egységét, a főbb döntéseket a brüsszeli kormányzat kezében tartva. Ugyanakkor a nyári alkotmánymódosítással lecsendesítette a nyelvi közösségek vitáját. A reform bizonyos kulturális és gazdasági decentralizációt hozott. Az országot négy nagyobb egységre osztotta: Flandria, a vallon területek, Brüsszel és a nyugatnémet határövezet. Mindegyiknek nagyobb beleszólási jogot biztosított az iskolaügyekbe, a kulturális és kisebb horderejű gazdasági kérdésekbe. Nem alakította át azonban az országot szövetségi állammá, a föderalisták követeléseit távolról sem elégítette ki! A „nagy öreg” ilyen előzmények után a november 7-re, idő előtt kiírt választások a „vizsga” jellegét öltötték. (Eredetileg csak 1972 májusában kellett volna választásokat rendezni.) Ám az Eyskens-kabinet, amely a keresztényszocialisták és a szocialisták koalíciója, az alkotmányreform sikerét kiaknázva meg akarta erősíteni pozícióját. Másrészt a koalíciós partnerek közötti nézetkülönbségek is siettették a választásokat: a szocialisták az utóbbi időben többször is bírálták partnereiket, „arányeltolódásokról” beszéltek, amelyeket helyre kell hozni. A választási kampány utolsó napjaiban váratlan fordulat történt. Háromévi visszavonultság és magány után újból a politikai színtérre lépett a belga „nagypolitika” egyik tekintélyes öregje, a 72 éves Paul-Henri Spaak (volt miniszterelnök, külügyminiszter, NATO-főtitkár, a Közös Piac egyik atyja). Több évtizedes szociáldemokrata múltját megtagadva a hagyományos pártok ellen szállt síkra. Elítélte az alkotmányreformot. („Csak 95 százalékban elégíti ki a flamandokat, kijátssza a vallonokat és csúnyán elbánik a brüsszeliekkel.”) Nagy publicitással szervezett választási nagygyűlésen arra buzdította a választókat, hogy szavazzanak a nagy pártok ellen és a föderalista-nacionalista csoportosulások mellett. A szavazáskor pontosan ez történt. A hatmillió választó, aki az alsóház 212 helyéről, a szenátus 106 helyéről és a tartományi közigazgatási szervek összetételéről döntött, egyáltalán nem honorálta úgy az Eyskens-kormány politikáját, ahogyan ezt kormánykörökben várták. A szavazás legfőbb új eredménye: általában előretörtek a nyelvi közösségek föderalista politikai csoportosulásai, elsősorban a francia ajkú nacionalistákat tömörítő Vallon Egyesülés és a Francia Ajkúak Demokratikus Frontja (FDF). A pártok közötti egyensúly alapvetően nem borult fel. A kormánykoalíciót alkotó keresztényszocialisták és szocialisták megőrizték abszolút többségüket a képviselőházban. Változás, hogy a keresztényszocialisták két mandátumot vesztettek, a szocialisták kettőt nyertek. A várt tömeges szavazatnyereség ellenben elmaradt. A választók majd egynegyede a föderalista pártokra szavazott. A hivatalos végeredmény a következő : keresztényszocialisták 67 képviselő (2 mandátum veszteség), szocialisták 61 képviselő (2 mandátum nyereség), liberálisok 33 képviselő (14 veszteség), kommunisták 5 képviselő (ennyi volt az előző parlamentben is), Flamand Népi Unió 22 képviselő (2 nyereség), Vallon Egyesülés—FDF 24 képviselő (12 nyereség). A választások nagy vesztese a Liberális Párt. A konzervatív jobboldal ellenzékbe szorult pártja mandátumainak egyharmadával fizetett azért, hogy a nyáron támogatta az alkotmányreformot (s így lemondott az ellenzéki helyzetből fakadó előnyökről). Érdekessége a választásoknak, hogy elvesztette képviselői mandátumát Pierre Harmel, a veterán külügyminiszter (a keresztényszocialisták liége-i listáján bukott ki), így ahhoz, hogy visszakerüljön a kormányba, egyetlen lehetőség, ha a szenátus kooptálja. (A felsőház ugyanis 24 tagot kooptál a választottak mellé.) Kettős gond Az eredmények tükrében korántsem beszélhetünk tehát arról, hogy a nyelvi vita békével véget ért. A jelek szerint a választók egy része határozottan elégedetlen a kompromisszummal, amelyet az alkotmányreform kínált, és radikálisabb megoldásokat igényel. Eyskens nem kapott olyan elismerést, amilyent remélt. Az új kormánynak változatlanul szembe kell majd néznie a föderalisták, a különböző nyelvi csoportok ellentéteivel és vitájával — azzal a különbséggel, hogy ezek a csoportok most már a parlamentben is számottevő tényezőt jelentenek, még kevésbé hagyhatók tehát figyelmen kívül. A kormányfő az alkotmány előírásainak megfelelően a választás másnapján benyújtotta a királynak lemondását. Két nappal később közölte, hogy nem óhajt újabb megbízást vállalni, így az új keresztényszocialista—szocialista koalíció megalakítása kétszeresen sem lesz könnyű feladat. Egyrészt gond az új miniszterelnök személyének megválasztása, másrészt — mivel az alkotmányreform értelmében csökken a miniszterek száma — a hatáskörök átcsoportosítása, újraelosztása is szükségessé válik. MAGYAR PÉTER Belgium Bukás a vizsgán Választások és nemzeti egység Integráció és méretek Föderális követelések GASTON EYSKENS ÍRÓASZTALÁNÁL Spaak elítélte az alkotmányreformot MAGYARORSZÁG 1971/47