Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-21 / 47. szám

A belgiumi általános választá­­­­­sokról mindenki azt tartotta, hogy a tét a nyáron elfo­gadott alkotmánymódosítás jóvá­hagyása vagy elvetése , s így az ügyet az Eyskens-kabinet próba­tételének tekintették. Az alkotmánymódosítás nagyra­­látó célja az ország megosztó és egymással ádáz vitában álló nyel­vi közösségeinek összebékítése volt, a flamand—vallon—brüsszeli háromszög ellentéteit kívánta ren­dezni. Elfogadása Gaston Eykens miniszterelnök számára nagy sze­mélyes siker. Ám nem annyira lát­ványos győzelem, az akut problé­ma mindenki számára megnyug­tató rendezése, inkább ügyes komp­romisszum volt az, amelyet július­ban a törvényhozás két háza két­harmados többséggel megszava­zott. A kiegyezés embere Eyskens évekkel ezelőtt nagy politikai tapasztalattal és jártas­sággal, ám minden különösebb po­litikai tekintély és érdemek nél­kül került a miniszterelnöki szék­be. Elődei egytől egyig megbuk­tak azon, hogy nem tudták a kis ország öntudatra ébredő nemzeti­ségi közösségei között vészes gyor­sasággal mélyülő szakadékot át­hidalni. Az addig jórészt isme­retlen keresztényszocialista poli­tikus figyelemre méltó intelligen­ciával és páratlan taktikai érzék­kel átvészelte a válságokat. Ne­véhez fűződik Belgium legutolsó évtizedének minden jelentősebb politikai döntése, fő műve azonban kétségkívül a nyáron kötött „nyelvi kompromisszum”, a „bel­gák csatájának lecsendesítése”. Az előzményekhez tudni kell, hogy a flamand—vallon vitában korántsem csupán nyelvi ellenté­tekről van szó. Ez a felszín. Gaz­dasági fejlődési aránytalanságok, szociális problémák, feszültségek jelentkeznek itt nyelvi köntösben. Az öt és fél milliónyi flamand la­kosság nemzeti mozgalmát az táp­lálja, hogy évszázados alárendelt­ség után ma az ország gazdasági potenciálját képező modern ipar túlnyomó része a flamand tenger­parton nőtt fel a háború után. A három és fél milliós vallon kisebb­ség görcsös ragaszkodása előjo­gaihoz azt takarja, hogy a kime­rülőfélben levő vallon szénbányák (a múlt századi iparosítás alap­jai) ma már szegénységet, szociá­lis problémákat jelentenek, a be­ruházások elmaradását, fejlesztési gondokat. A követelés tehát mind­két részről: nagyobb kulturális és gazdasági önállóság, az iskolázta­tás és főként a beruházások, a gazdaságfejlesztési döntések de­centralizálása , az ország födera­­lizálása. Ezt az elképzelést azonban két tendencia is keresztezi. Egyrészt az, hogy az egymilliós főváros, Brüsszel, kivonja magát a vitából és önálló utat követ. A nyugat­európai fővárossá, nemzetközi központtá növekvő Brüsszel fla­mand területen fekszik, lakossága azonban francia ajkú (legalábbis kétnyelvű) és nem hajlandó azo­nosítani magát a flamand vagy vallon nacionalista törekvésekkel, hanem független és pártatlan dön­tőbíró szerepére tör saját érde­keit érvényesítve. A másik vitathatatlan tényező, hogy a közös piaci integráció kel­lős közepén egy alig tízmilliós or­szág, mint gazdasági egység, ön­magában is kicsiny. Az uralkodó tendencia mindenütt a nemzetkö­­ziesedés, nem pedig a kis gazda­sági egységek számának növelé­se, az elaprózódás. Ezt csak a kis- és középvállalkozók szorgalmaz­zák, a nagy nemzetközi cégek túl­teszik magukat az ilyen vitán. Az Eyskens-féle politika egyik nagy érdeme éppen az, hogy meg­őrizte az ország gazdasági egysé­gét, a főbb döntéseket a brüsszeli kormányzat kezében tartva. Ugyanakkor a nyári alkotmány­­módosítással lecsendesítette a nyelvi közösségek vitáját. A re­form bizonyos kulturális és gaz­dasági decentralizációt hozott. Az országot négy nagyobb egységre osztotta: Flandria, a vallon terü­letek, Brüsszel és a nyugatnémet határövezet. Mindegyiknek na­gyobb beleszólási jogot biztosított az iskolaügyekbe, a kulturális és kisebb horderejű gazdasági kérdé­sekbe. Nem alakította át azonban az országot szövetségi állammá, a föderalisták követeléseit távol­ról sem elégítette ki! A „nagy öreg” ilyen előzmények után a no­vember 7-re, idő előtt kiírt vá­lasztások a „vizsga” jellegét öltöt­ték. (Eredetileg csak 1972 máju­sában kellett volna választásokat rendezni.) Ám az Eyskens-kabinet, amely a keresztényszocialisták és a szocialisták koalíciója, az alkot­mányreform sikerét kiaknázva meg akarta erősíteni pozícióját. Más­részt a koalíciós partnerek közötti nézetkülönbségek is siettették a választásokat: a szocialisták az utóbbi időben többször is bírálták partnereiket, „arányeltolódások­ról” beszéltek, amelyeket helyre kell hozni. A választási kampány utolsó napjaiban váratlan fordulat tör­tént. Háromévi visszavonultság és magány után újból a politikai színtérre lépett a belga „nagypo­litika” egyik tekintélyes öregje, a 72 éves Paul-Henri Spaak (volt miniszterelnök, külügyminiszter, NATO-főtitkár, a Közös Piac egyik atyja). Több évtizedes szo­ciáldemokrata múltját megtagadva a hagyományos pártok ellen szállt síkra. Elítélte az alkotmányrefor­mot. („Csak 95 százalékban elégíti ki a flamandokat, kijátssza a val­lonokat és csúnyán elbánik a brüsszeliekkel.”) Nagy publicitás­sal szervezett választási nagygyű­lésen arra buzdította a választó­kat, hogy szavazzanak a nagy pár­tok ellen és a föderalista-nacio­­nalista csoportosulások mellett. A szavazáskor pontosan ez tör­tént. A hatmillió választó, aki az alsóház 212 helyéről, a szenátus 106 helyéről és a tartományi köz­­igazgatási szervek összetételéről döntött, egyáltalán nem honorálta úgy az Eyskens-kormány politiká­ját, ahogyan ezt kormánykörök­ben várták. A szavazás legfőbb új eredménye: általában előretörtek a nyelvi közösségek föderalista po­litikai csoportosulásai, elsősorban a francia ajkú nacionalistákat tö­mörítő Vallon Egyesülés és a Francia Ajkúak Demokratikus Frontja (FDF). A pártok közötti egyensúly alapvetően nem borult fel. A kor­mánykoalíciót alkotó keresztény­szocialisták és szocialisták meg­őrizték abszolút többségüket a képviselőházban. Változás, hogy a keresztényszocialisták két man­dátumot vesztettek, a szocialisták kettőt nyertek. A várt tömeges szavazatnyereség ellenben elma­radt. A választók majd egynegyede a föderalista pártokra szavazott. A hivatalos végeredmény a kö­vetkező : keresztényszocialisták 67 képviselő (2 mandátum veszteség), szocialisták 61 képviselő (2 mandátum nyereség), liberálisok 33 képviselő (14 veszteség), kommunisták 5 képviselő (ennyi volt az előző parlamentben is), Flamand Népi Unió 22 képviselő (2 nyereség), Vallon Egyesülés—FDF 24 képviselő (12 nyereség). A választások nagy vesztese a Liberális Párt. A konzervatív jobboldal ellenzékbe szorult párt­ja mandátumainak egyharmadával fizetett azért, hogy a nyáron tá­mogatta az alkotmányreformot (s így lemondott az ellenzéki hely­zetből fakadó előnyökről). Érdekessége a választásoknak, hogy elvesztette képviselői man­dátumát Pierre Harmel, a veterán külügyminiszter (a keresztényszo­cialisták liége-i listáján bukott ki), így ahhoz, hogy visszakerül­jön a kormányba, egyetlen lehe­tőség, ha a szenátus kooptálja. (A felsőház ugyanis 24 tagot kooptál a választottak mellé.) Kettős gond Az eredmények tükrében ko­rántsem beszélhetünk tehát arról, hogy a nyelvi vita békével véget ért. A jelek szerint a választók egy része határozottan elégedetlen a kompromisszummal, amelyet az alkotmányreform kínált, és radi­kálisabb megoldásokat igényel. Eyskens nem kapott olyan elisme­rést, amilyent remélt. Az új kor­mánynak változatlanul szembe kell majd néznie a föderalisták, a különböző nyelvi csoportok ellen­téteivel és vitájával — azzal a különbséggel, hogy ezek a csopor­tok most már a parlamentben is számottevő tényezőt jelentenek, még kevésbé hagyhatók tehát fi­gyelmen kívül. A kormányfő az alkotmány elő­írásainak megfelelően a választás másnapján benyújtotta a király­nak lemondását. Két nappal ké­sőbb közölte, hogy nem óhajt újabb megbízást vállalni, így az új keresztényszocialista—szocialista koalíció megalakítása kétszeresen sem lesz könnyű feladat. Egyrészt gond az új miniszterelnök szemé­lyének megválasztása, másrészt — mivel az alkotmányreform értel­mében csökken a miniszterek szá­ma — a hatáskörök átcsoportosí­tása, újraelosztása is szükségessé válik. MAGYAR PÉTER Belgium Bukás a vizsgán Választások és nemzeti egység Integráció és méretek Föderális követelések GASTON EYSKENS ÍRÓASZTALÁNÁL Spaak elítélte az alkotmányreformot MAGYARORSZÁG 1971/47

Next