Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-21 / 47. szám

merika legnagyobb városában már nagyon sok lepénzelt, a bűnözőknek segítő rendőrökkel kapcsolatos botrány volt. Az első ilyen vizsgálat a múlt század végén indult, amikor Theodore Roosevelt, a későbbi elnök volt New York rendőrfőnöke. Amióta a metropolis a bűnözés egyik világrekordere lett, megszaporodtak az ilyen skandalumok is. A mostani, meghökkentő leleplezés előtörténete: a közvélemény, sőt képviselők és szenátorok nyomására John Vliet Lindsay, New York polgármestere különbizottságot alakított, amelynek vezetésére 1971 májusában Whitman Knappot, az egyik tekintélyes Wall Street-i jogászt kérte fel. A Knapp-bizottság hónapokon keresztül eredménytelenül kísérletezett. Végül augusztus derekán sikerült megszereznie egy becsületes rendőr, bizonyos Frank Serpico vallomását. Serpico kijelentette, hogy a rendőrök körében napirenden van a megvesztegetés, de konkrét nevekkel és esetekkel nem tudott (vagy nem mert) szolgálni. Knapp ekkor a bizottság szolgálatába állította Teddy Ratnoffot, a legmodernebb elektronikus eszközökkel történő megfigyelés specialistáját. Ratnoff megismerkedett a manhattani East Side egyik nyilvánosházának holland származású „Madame”-jával, a 28 éves Xaviera Hollanderrel. Az ügynök azt mondta: azokról a politikusokról és közéleti emberekről akar anyagot gyűjteni, akik felkeresik Miss Xaviera műintézetét és ez az anyaggyűjtés természetesen megérne neki némi készpénzt. Nem ez volt az első ilyen ajánlat a „Madame” életében. Ráállt az alkura, hiszen az ügyben mindössze tisztes rutinzsarolást sejtett. Egy napon megjelent a házban egy férfi, aki ugyan civilben volt, de rendőrnek mondta magát. Közölte: ha nem kap pénzt, jelenti feletteseinek, mi történik valójában ebben az East Side-i „klubban” és ez természetesen a virágzó üzlet végét jelenti. Ratoff ellenőrizte, valóban rendőr-e a látogató, majd engedélyt kért — és kapott — a Knapp-bizottságtól a megfigyelésére. Nem sokkal később William Philips New York-i rendőr-altiszt szolgálati kocsija, sőt ruhája is tele volt olyan, a laikus számára észrevehetetlen mind-mikrofonnal, amely minden hangot továbbított Ramoff lehallgató- és rögzítőközpontjába. Amikor Phllips a Knapp-bizottság elé került, már értelmetlen lett volna a tagadás. Így született meg az utóbbi esztendők egyik legérdekesebb vallomása. Knappék koronatanúja, aki tizennégy évet töltött el a rendőrség kötelékében, kijelentette, hogy megvesztegetési pénzt elfogadni neki és társainak éppen olyan rutinművelet volt, mint például büntetéscédulákat ragasztani a tilosban parkoló gépkocsikra. Törvénytelen kilakoltatásoknál a háztulajdonos vagy megbízottja gyakran vesz igénybe rendőri segítséget „maszek-alapon”, ellenszolgáltatásért. Ez főleg a szegényebb negyedekben fordul elő, amelyekben a hivatalos — ebben az esetben a hivatalosnak vélt — közeg jelenléte nagyon megkönynyíti a tulajdonos dolgát. Napirenden van, hogy ha a mozgójárőrök látnak valami üzleti lehetőséget, amelynek lebonyolítására márlejárt a szolgálati idő) nincs módjuk, a tippet eladják az őrszobán a váltásnak. Ezek persze — mondta vallomásában William Philips a Knapp-bizottság előtt — csak a „piti ügyek”. Ha az ember némi kockázatba is belemegy, ennél jóval többet lehet zsebre vágni. Attól függően, hol cirkál a rendőr, csak a profi gengszterektől be lehet szedni havi 400—1500 dollárt, egy kis szerencsével sokkal többet is. Queens városrészben három rendőr egyszer rajtaütött egy kisebb kábítószer-központon. Mivel nyolcvanezer dollár készpénzt találtak, közölték, hogy a pénzt elviszik és az ügyet elfelejtik. Így történt. Természetesen senki nem jelentette fel őket. — Nem ismerek egyetlen rendőr kollégát sem — jelentette ki Philips —, akinek ne lett volna valamilyen haszna a szerencsejátékból. Vagy úgy, hogy a felfedezett játékbarlangot hivatalosan nem fedezték fel, vagy úgy, hogy egy-egy „rajtaütésszerű” razzia előtt megszólalt a telefon a játékbarlangban. Mindezt valahogy el kell kezdeni. Philipset előbb gondosan körüljárták a kollégák, mielőtt beavatták volna valamibe. A tapogatózás majdnem mindig azzal kezdődik, hogy az újoncnak megadják egy vendéglő címét, ahol ingyen ehet-ihat. Ha erre rábólint, a többi rendszerint már csak fokozati különbség. „A korrupt zsaru az ingyenkajánál kezdődik” — közölte a bizottsággal Knappék koronatanúja. Egy alkalommal Philips elő akart állítani egy verekedőt, akkor még új fiú volt a rendőrségnél. Úton az őrszoba felé találkoztak egy idősebb kollégájával. Az félrevonta a garázdát, majd átadott Philipsnek háromszáz dollárt. A verekedőt elengedték. Egy másik eset: Philips, három év szolgálat után, előléptetése alkalmából ezer dollár jutalmat kapott. Amikor haza akart menni, társai felvilágosították: az a szokás, hogy ezt a pénzt odaadja az ember az őrszoba főnökének „megőrzésére”. A megőrzött pénzből Philips hónapokkal később 130 dollárt visszakapott. Nem protestált, megértette, hogy a „boss” is a piacról él. A befektetés hamar megtérült: Philipset elöljárója a veszélyes, de jól jövedelmező Harlembe osztotta be, ahol hamar megismerkedett a szerencsejáték helyi kiskirályaival, „Kuba Joe”-val, „Gorillával”, „Köszvénnyel, „Szivar Tedd”-del és „Spanyol Raymond”dal. Ezekhez az út egy „Tojáska” nevű fickón át vezetett. Amikor első körútját végezte a körzetben, „Tojáska” megszólította: — Szóval, te vagy itt az új hekus. Húsz dollárt kapsz egy napra és a társad ugyanannyit. (Harlemben a rendőrök legalább kettesével járnak.) Gondoskodtunk az elődeitekről is és nektek sem lesz okotok panaszra. William Philips vallomása pánikot és haragot váltott ki a New York-i rendőrségben. Patrick Murphy rendőrfőnök, aki eleinte üdvözölte a bizottság megalakítását, úgy nyilatkozott, hogy Knappék „túlságosan messzire mentek”. Ez a vallomás ugyanis szerinte lejáratja az egész rendőrséget, amelynek soha nem volt nagyobb szüksége tekintélyre, mint most. Amikor Murphy meghallotta, hogyegyik tehetséges detektívfelügyelője tiszteletére vacsorát adott valaki, azonnal vizsgálatot indított és a nyomozót, Albert Seedmant csak akkor engedte tovább dolgozni, amikor kiderült, hogy a vacsorát „nem viszonossági alapon” fizették. Nyilatkozott a rendőrök érdekvédelmi szervezetének elnöke, Edward Kieman. Szerinte Knappék koronatanúja „mohó kis tolvaj” aki saját viselt dolgait kisebbítendő feketíti be az egész testületet A Time megszólaltat egy metrórendőrt: „Egész nap itt vagyok ebben a föld alatti barlangban. Szeretném tudni, én vajon hogyan tehetnék szert bármilyen mellékkeresetre. De az ilyen vallomások után én is csak egy megvehető zsaru vagyok az emberek szemében.” Néhány nappal ezelőtt újabb tanú jelentkezett a Knapp-bizottságnál. Edward Droge négy esztendeje van a New York-i rendőrségnél, most hagyta ott a szakmát és beiratkozott a Dél-kaliforniai Egyetemre. Nem is nagyon tagadta, hogyan szedte össze a tanulmányaihoz szükséges pénzt. — Hetvenen teljesítettünk szolgálatot a 80. számú körzetben, a brooklyni Bedford-Stuyvesantban. Közülünk mindössze ketten voltak olyanok, akik soha nem fogadtak el illegális pénzt. Bedford-Stuyvesant Harlemhez hasonló néger gettó. Ott az volt a szokás, hogy a bankjegyeket az URH-kocsi hátsó ülésére dobták be a nyitott ablakon. HARMAT ENDRE East Side story I Lepénzelt rendőrök botrányai New Yorkban BűnözésA XAVIERA HOLLANDER Rutinzsarolást sejtett A nők szerepe a diplomáciában már csak azért is maradt mind ez ideig háttérben, mivel legtöbbjük férjhez megy, gyereket szül, és így már nem küldhetők ki külföldre. Ezzel a külügyi szolgálatokban a nők elvesztik a férfiakkal való egyenjogúságukat. Az a néhány nő azonban, aki — nemegyszer a külügyi pálya iránti odaadásból — nem megy férjhez, méltán elvárja, hogy ne alkalmazzanak vele szemben hátrányos megkülönböztetést. Ezt tette szóvá nemrégiben Alison Palmer, az amerikai külügyminisztérium 39 éves munkatársa, aki azzal vádolta meg minisztériumát, hogy vele szemben diszkriminációt alkalmaz csak azért, mert nő. Miss Palmer már hosszabb ideje dolgozik a külügyminisztériumban. Külszolgálatban is volt, diplomáciai munkával azonban eddig még nem bízták meg, pedig rendelkezik a szükséges képesítéssel. Dolgozott Kongóban, Kinshasában, éppen a legzavarosabb időkben és igyekezett megállni a helyét, tagja volt az Etiópiában levő amerikai nagykövetségnek is. DIPLOMÁCIA bár a nagykövet tulajdonképpen csak titkárnői munkakörben foglalkoztatta és ennek részeként a nagykövet feleségének a bevásárló-partnere volt Miss Palmer vérnyomása azonban akkor szökött magasra, amikor röviddel ezelőtt a minisztérium személyzeti osztálya három külföldi képviseletre is javaslatba hozta, de mind a három nagykövet elutasította a javaslatot. Ekkor elment a külügyi szolgálat főigazgatójához, de együttérzésen kívül semmit sem kapott. Akkor határozta el, hogy ügyét az illetékes (a magyar munkaügyi döntőbizottságnak megfelelő) szerv elé terjeszti. Tárgyalásra került sor és végül is a bizottság Palmernek adott igazat. A bizottság határozata alapján Palmert előléptették és egyelőre a központban olyan beosztásba helyezték, ami kifejezetten diplomáciai-politikai jellegű. Ez volt az első eset az amerikai külügyi szolgálatban, hogy egy nő határozatban kapott elégtételt ilyen jellegű sérelmeiért.