Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1972-12-03 / 49. szám
Láthatár a Fehér Házból 1976-ig mai közösséggel szemben lemondjon 1971. augusztus 15-én bejelentett gazdasági intézkedéseinek „keménykezű” politikájáról. Ami a stratégiai viszonyt illeti, azon a területen továbbra is megmarad a szovjet— amerikai túlsúly. Nixon mind választói, mind partnerei szemében a stabilitás emberének, míg McGovern, éppen ellenkezőleg, a „destabilizálás” képviselőjének mutatkozott. Az európai kormányok, amelyek McGovern esetleges sikerében az ott állomásozó amerikai csapatok nagyarányú hazaszállításától tartottak a legjobban, elsősorban lehetnek elégedettek az eredménnyel. De jól tennék, ha felkészülnének arra, hogy a „reálpolitikus” felülkerekedésével szemben igyekeznek megvédelmezni függetlenségüket és érdekeiket. Michel Tatu Az amerikai elnök — „cézár”? Az Alfmitt Nixont jelentős többséggel választották meg. A legkényelmesebb helyzetben van, amelyről csak államférfi ábrándozhat. Négy esztendőre megerősítették a hatalomban, de nem újraválasztható: az 1976-os esztendő — az Egyesült Államok függetlenségének 200. évfordulója — elé annak az embernek derült nyugalmával tekint, akinek már nem kell újra megválasztatnia magát, tehát politikáját, főként külpolitikáját nagyjából úgy alakíthatja, ahogy neki tetszik. Azok az elnökök, akik ilyen helyzetbe jutnak, főként arra törekszenek, hogy bekerüljenek az iskolai könyvekbe. A jelenlegi elnök szemében mostantól fogva a jövendő történetírója veszi át a választók szerepét. Nixon kétségkívül úgy kerül be a történelembe, mint az első amerikai elnök, aki ellátogatott Pekingbe és Moszkvába, megkötötte az első egyezményt az atomfegyverkezés korlátozásáról és akinek elnöksége alatt rendezték a berlini kérdést is. De még sok tennivaló marad, amíg kiépül a „béke-struktúra” — ha ugyan kiépül valaha —, amely megnyitja az utat Nixon legutóbbi nyilatkozatában említett „békés nemzedék” előtt. De mit is tehet a következő négy kiváltságos esztendőben ? Első feladata lesz — amelytől valószínűleg az összes többi függ, — az indokínai háború befejezése. Ennek szándéka az utóbbi napok csalódása ellenére oly mértékben nyilvánvaló mindkét oldalon, hogy emberi számítás szerint még a januári beiktatás előtt várhatjuk a kérdés rendezését. Az 1972-es esztendőt már a moszkvai és pekingi csúcstalálkozók „történelmivé” avatták, de a legnagyobb arányú bombatámadások miatt is emlékezetes marad. Jó lenne, ha már a végét láthatnánk annak a tragédiának, amelybe négy amerikai elnök keveredett bele. Ha valamivel messzebb pillantunk, valóban Nixon második mandátuma lesz a mérleg nyelve: annak alapján mondhat végleges ítéletet a történelem az amerikaiak délkelet-ázsiai beavatkozásának következményeiről mind a háború, mind a rendezés területén. Kockázatos vállalkozás volna meghatározni a béke jellegét, vagy megjövendölni időtartamát. Nixon nem jutott gondjainak végére, főként ha nem akarja, hogy második megbízásának idején széthulljon mindaz, amit elnökségének első időszakában oly nehezen összehozott, más szóval hogy tanúja legyen a saigoni rendszer eltűnésének és Dél-Vietnam kommunistává válásának. Hanoi széles körű engedményei ellenére aligha esküdhet meg arra, hogy ez nem következik be. Csak annyi bizonyos, hogy négy éven belül jóval világosabban látunk majd ebben a tekintetben, s hogy Nixon feltétlenül nagy érdeklődéssel kíséri a fejleményeket. Mindenesetre megváltoztathatatlan valóságnak tekintjük, hogy véget ér az Egyesült Államok közvetlen katonai beavatkozása a délkelet-ázsiai konfliktusokba, és Nixon nagyszabású diplomáciai vállalkozásaiban levonhatja az ebből adódó összes következtetéseket. A februári Sanghaji közlemény már jelezte, hogy a vietnami háború befejezése után nem lesz többé szükség az amerikai csapatok jelenlétére Tajvan szigetén. Ilyen körülmények között a következő négy évben tovább kell rendeződnie Washington és Peking viszonyának. Vajon eljutnak-e a nagykövetek kicseréléséig? Ehhez az kellene, hogy az Egyesült Államok szakítson Tajvannal — miként Japán tette —, ami egyelőre még erősen problematikus. Ugyanakkor a kínaiaknak és az amerikaiaknak tovább kell közeledniük egymáshoz. Sem Nixonnak, sem Kissingernek — ha még ott lesz — nem áll érdekében lemondani az eredményesnek bizonyult háromszögű diplomáciáról. Ami a szovjet viszonylatot illeti, a most tárgyalás alatt álló kereskedelmi egyezményt valószínűleg néhány héten belül aláírják. A hadászati fegyverekről folytatott SALT- tárgyalások pedig talán — jóval később — a támadó fegyverek korlátozásáról szóló tényleges egyezmény megkötéséhez vezethetnek. De főként Európában épülhet ki az a struktúra, amelynek megvalósulását Nixon a nemzetközi helyzetről tartott februári beszámolójában kívánta. Ami Európát illeti: várhatóan az elnök figyelme nagyobb mértékben fordul az óvilág felé. Egyébként már újraválasztása előtt jelezte, hogy sorra járná az atlanti főfővárosokat, mint 1969-ben tette. Vajon megújítják-e a „kölcsönösen függő” viszonyt, amelyet az ötvenes évek nosztalgikus visszavárói annyira kívánnak ? Ezt kétségesnek tarthatjuk. Nixonnak nincs semmi oka arra, hogy az euró The Christian Science Monitor Az Egyesült Államok elnöki tisztsége az amerikai politikai rendszert átfogóan beárnyékoló erővé vált. Még tehetetlen és méltatlan elnökök is uralkodó szerepet töltenek be a politikai színtéren, és egy elnöknek tényleg rendkívül alkalmatlannak kell bizonyulnia ahhoz, hogy pártja vállalja az óriási kockázatot és eltaszítsa. Az elnöki tisztségben és a hozzá kapcsolódó intézményekben, így a Fehér Házban mutatkoznak meg az amerikai politikai rendszer legfontosabb jellegzetességei. Ez a rendszer már régóta nem az angol parlamenti rendszer egyik variánsa, és ha egyáltalán valamiféle szabad kormányzathoz hasonló, akkor inkább vethetjük öszsze a római köztársasággal, mintsem az angol vagy a francia politikai rendszerekkel. Mivel az elnöki hivatal oly rendkívül nagy jelentőségű, az amerikai közvélemény az elnököt általában a régi európai államrendszerek „isten kegyelméből”való uralkodóit körülvevő tisztelethez hasonló érzelmekkel övezi. Ennek ellenére is nehéz elképzelni olyan elnököt, aki legalább néhány hónapon keresztül, vagy még ennél is hosszabb ideig ne lett volna kénytelen kételyekkel is megküzdeni, miután lényegileg ő testesíti meg a köztársaságot. Tulajdonképpen ez tette szükségessé, hogy kiépítsék az elnök köré az „elnöki nimbuszt”, amely valójában csupán a római Cézáréhoz hasonlítható a római köztársaság utolsó éveiben. A Fehér Ház, az elnök más rezidenciái és az elnök puszta fizikai személye körül oly hatalmas kormányzati apparátus működik, amely elrejtheti az elnöki tisztség tényleges birtokosát a nép elől, ami viszont azt jelenti, hogy az amerikai szavazó, sőt az amerikai szenátor is — bármennyire vonakodik ettől —, rákényszerül arra, hogy az elnököt és az elnöki hivatalt olyan fokú félelemmel vegyes tisztelettel övezze, amely ismét csak az „isten kegyelméből” való monarchiákra emlékeztet. A második világháború óta lenyűgöző az amerikai kormányzat hatalma, s nem hozható párhuzamba semmiféle más politikai szervezettel. Ennek természetesen szükségszerű következménye, hogy gyakran visszaélnek ezzel a hatalommal, illetve nem élnek vele , de a hatalom gyakorlásának elmaradása éppen olyan hatalmi megnyilvánulás, mint annak teljes alkalmazása. Nem csoda tehát, hogy ennek az óriási hatalomnak a gyakorlására irányuló puszta lehetőség is óriási étvágyat ébreszt még egészen középszerű politikusokban is. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a XVIII. század végén oly gondosan létrehozott intézmények az elnöki hatalom kordában tartására, a XX. században egyre kevésbé hatékonyakká váltak. Nem sikerült még semmiféle módszert találni az elnöki hatalom ellenőrzésére és arra sem, hogy az elnöki tisztségért folytatott versenyt viszonylag szerénnyé tegyék, mint amilyen például az angol és a francia választási rendszer, így aztán nem csupán politikusok, hanem az intelligens amerikai polgárok is erősen próbálkoznak azzal, hogy valamiféle módot találjanak ennek a „politikai magarának” a megfékezésére. Feltételezhető, hogy az amerikai népet napjainkban egyre inkább riasztja a hatalom koncentrációja nem is annyira egy ember kezében, mint egy intézményében. Az amerikai köztársaság sokkal kedvezőbb helyzetbe kerülne, ha valamiképpen ellenőrzés alá tudnák vonni az elnök túlzott hatalmát és tevékenységét az általános jólét szolgálatába állítanák. HULL AZ ALDÁS AZ AMERIKAI MENNYBŐL Bombák és békegalambok egymásutánja (Aftonbladet) MAGYARORSZÁG 1 9724 9