Magyarország, 1973. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1973-04-29 / 17. szám
A világ televíziói A jelenlét öröme A Hetedik Mennyországból ötvenmillió tévékészülék ! A köztudatban a szovjet televízió alighanem a több mint félkilométeres osztankinói adótorony képével asszociálódott leginkább, ez napjainkban a szovjet főváros három legismertebb építménye közé tartozik. Ha a több mint háromszáz méter magasban, a Hetedik Mennyország nevű étteremben panorámás forgóvacsorát fogyasztó turista kitekint az ablakon, először is egy Kazimir Malevics híres „architektonikáira” emlékeztető alaprajzú épületkolosszus — a tulajdonképpeni osztankinói tévéközpont — tűnik a szemébe, amelynek 21 stúdiójából naponta négy csatornán közvetítenek műsorokat a fővárosnak és környékének, valamint az 1200 állomásból álló közvetítőlánc és az Orbitarendszer segítségével a vidéki városoknak és a szövetséges köztársaságoknak. 1945. december Ahhoz képest, hogy az első mai értelemben vett televíziós képcsövet több mint hatvan évvel ezelőtt egy orosz tudós, B. L. Roziny készítette, a televízió viszonylag lassan terjedt el a Szovjetunióban. Az első kísérleti adást a moszkvai elektrotechnikai kutatóintézetben 1931-ben bonyolították le, a rendszeres műsorsugárzás viszont csak a háború után, 1945 decemberében kezdődött, természetesen egyetlen csatornán. Ettől kezdve az események alaposan felgyorsultak: 1956 februárjában, pontosan két évvel a magyarországi rendszeres tévéadások megkezdése előtt, Moszkvában üzembe helyezték a második csatornát. A televíziós készülékek száma 1960-ra elérte az ötmilliót, és jelenleg megközelíti ennek a tízszeresét, az ötvenmilliót. 1965. április 23-án felbocsátották az első Molnyija típusú műholdat, amely az osztankinói központból sugárzott képet pontosan egynegyed másodperc alatt juttatja el a szovjet Távol-Keletre és a Távoli-Észak városaiba. A harmadik fontos dátum: 1967 októbere, ekkor kezdődtek a rendszeres színes adások. A moszkvai televíziót itt sem szabad összetéveszteni a szovjet televízióval, hiszen azóta a kijevi, bakui, leningrádi, taskenti és tbiliszi stúdióknak is önálló színes adása van. (Az Orbita-rendszer is átvesz színes műsorokat, s így a moszkvai színes program további ötven-hatvan nagyvárosba jut el.) A televíziós „telítettségről” beszélni a rendelkezésre álló hivatalos adatok alapján ma még nem lehet, hiszen a szerteágazó közvetítő apparátus általbesugárzott országrészekben csak a lakosságinak mintegy 70 százaléka él. Ahol azonban a technikai adottságok megvannak, ott átlagosan tíz közül kilenc családnak már saját vevőkészüléke van. Vremja: Idő Az adóállomások nagy száma nemcsak a köztársaságok és az egymástól távol fekvő országrészek specializált műsorellátását szolgálja, hanem a soknemzetiségű ország információs vérkeringését is, amennyiben a szövetséges köztársaságok fővárosainak és a vidéki nagyvárosoknak az adásait — s erre naponta többször is sor kerül — rá lehet kapcsolni valamelyik moszkvai csatornára. E hatalmas műsorforgalom fokozottabban érvényesíti a televízió legfőbb előnyét, a távolságot nem ismerő azonnali audiovizuális tájékoztatást. A minőség csatornánként, helyenként és műsoronként is változik. A moszkvai egyes program, amelynek maximális nézőszámát ma már 170 millióra becsülik, a leginkább közérdekűnek tekinthető politikai, gazdasági, tudományos és kulturális tájékoztatást igyekszik biztosítani naponta átlag 12 órában. Legmarkánsabb információs műsora a Vremja (Idő), a szovjet tévé-híradó, amely a leülés belföldi hírszolgáltatás mellett naponta szolgál valamilyen politikai csemegével. Ez leggyakrabban villáminterjú egy-egy külföldi államférfival vagy közéleti személyiséggel. Edward Kennedy, Angela Davis, Mudzsibur Rahman, Ali Bhutto és Indira Gandhi egyaránt megfordult az utóbbi hónapokban a Vremja kamerája előtt. A szórakoztató műsorok közül a legnagyobb nézőtábora a filmeknek és tévéfilmeknek van; ezekből a moszkvai televízió nézője naponta hármat-négyet is kap. A játékfilmek a mozikhoz képest egy-két éves késéssel jutnak a képernyőre. Egy-egy népszerűbb régi filmet pedig évente többször is műsorra tűznek. A legkedveltebb műsorok egyike a „filmpanoráma”, amely a szovjet és a külföldi filmművészet klasszikusaival és újdonságaival ismerteti meg a nézőt igen színvonalas kommentárok kíséretében. (Alekszandr Kapler, az idősebb szovjet rendezőnemzedék tagja, aki ezt a műsort vezeti, az egyébként bemondó- és műsorvezető-egyéniségekben viszonylag szegény moszkvai televízió egyik legszuggesztívabb figurája Moszkvában.) A krimi a tévében, éppúgy mint az irodalomban, most éli reneszánszát. A szovjet televíziós bűnügyi filmek közül jelenleg a legnépszerűbb a „Szakértői nyomozás” című, máskülönben kéréseit mondó címen futó, kitűnő sorozat. Sikerének titka: a bűnügyi történetek írói nem súlyos erőszakcselekmények ábrázolásával igyekeznek hatást kelteni, nem is a néző szándékos félrevezetését tűzik ki célul, de nem is a nyomozó fölényes intellektusával operálnak, hanem a szocialista társadalmi és gazdasági élet élősdijeit — rendszerint kisstílű, de éppen ezért mindenki számára ismerős bűnözőtípusokat mutatnak be hétköznapi esetek — halálos végű közlekedési balesetek, raktári rablások stb. — kapcsán. A nyugati típusú show-műsorok eléggé ritkák, viszont annál gyakoribbak a különféle esztrád-öszszeállítások sok akrobatikával, bábjátékkal, énekes-szólistával. Megvannak a maguk egyéni jellegzetességei a köztársasági és vidéki stúdióknak is. A balti köztársaságok fővárosainak műsorpolitikája (több egyenes adás, köztársasági vezető politikusok a kamera előtt, show-filmek és nyugati típusú krimik) tekintetbe veszi a konkurrenciát, a finn televízió közelségét, s állja is ezt a versenyt. Közép-Ázsiában és a kaukázusi köztársaságokban a második csatornán a helyhez kötött műsort közvetítik, amelyben a politikai és gazdasági információ mellett itt nagyobb hangsúlyt kap a népművészet és a nemzeti kultúra ápolása. Ugyanígy helyhez kötött a moszkvai második csatorna is, amely információs anyagát a fővárosnak és környékének életéből meríti napi átlag hatórás műsorában. A moszkvai televízió harmadik csatornájának, amely napi átlagban négy órán át sugároz, tudományos-népszerűsítő, illetve oktató funkciója van. Ez tulajdonképpen a szovjet „iskolatelevízió”, amelynek szorgos hallgatója az utóbbi két-három évben megtanulhatott világnyelvet, előkészülhetett két tucat tudományág egyetemi felvételi vizsgájára, elsajátíthatta az iparirányítás, a kibernetika, a geológia alapjait. Végül a moszkvai negyedik csatornát esztétizáló szemlélet jellemzi: értékes archív filmsorozatok, valamikor videomagnetofonra rögzített nagysikerű színházi előadások és hangversenyek színhelye. Pszkov és Jackson A szovjet televíziózás szociológiája egy tekintetben bizonyosan tükrözi a tévé „nemzetek feletti” törvényszerűségeit: az abszolút nézőrekordok a nagy sportesemények közvetítésével függnek öszsze. A moszkvai jégkorong-világbajnokság kulcsfontosságú mérkőzéseit, a szovjet csapatnak a csehszlovák és a svéd válogatottal vívott mérkőzéseit például alkalmanként csupán a Szovjetunióban több mint százmillióan szurkolták végig. Országos adatok nem állnak rendelkezésre arról, hogy a tévénézés mennyiben irányítja a szovjet emberek szabadidejét, de a különféle szovjet kutatóintézetek által elvégzett részleges szociológiai felmérések egyöntetűen tanúsítják: a televízió a szovjet családok életmódját nem „forradalmasította”. Egy összehasonlító felmérés szerint, amelyben egy közepes nagyságú szovjet és amerikai város — Pszkov, illetve Jackson — családjainak szabadidő-felhasználását mérték fel, az amerikaiak szabadidejük 45 százalékát töltötték a tévé előtt, a szovjetek csupán 20—24 százalékát A szovjet szociológusok nemcsak érdekesnek, hanem örvendetesnek is tartják ezt, s mindenekelőtt azzal magyarázzák, hogy a Szovjetunióban az átlagember, s ezen belül is különösen az átlagos nő, sokkal több időt fordít olvasásra, tanulásra, mozira és egyéb, televíziótól független kulturális tevékenységre, mint a vele egykorú amerikai vagy nyugat-európai. BOKOR PÁL A VLAGYIVOSZTOKI ORBITA ÁLLOMÁS A maximális nézőszámot ma már 170 millióra becsülik Magiarokszag 1973/17